Akárhogy meresztem is a szemem, a lakásban egy
aprócska fényforrást sem találok. Koromsötét van, ami általában megnyugtat, de
a tudat, hogy legalább tíz emberrel osztozok ezen a feketeségen, egyáltalán nem
segít ellazulni.
Én értettem félre valamit? Azt hittem, valami
összejövetelre jövünk.
Nem csak a sötétség rémít halálra, hanem a csend, ami
kísérteties súllyal ül a szobán. Nem is kell kérnem, Noah keze rátalál az
enyémre, és máskor talán kiakadnék ezen, most csak hálát érzek.
Noah húzni kezd előre, mire önkéntelenül is
botladozom, és tapogatózni kezdek. Rossz ötlet. Valamibe beleütköznek az
ujjaim, valami keménybe. Azonnal visszarántom a kezem, ám Noah elkapja, és
határozottan ráhelyezi a csípőjére, aztán nem is engedi, hogy elvegyem onnan.
Szinte ölelem, így jutunk át a süket, vak szobán.
Noah könnyedén megtalálja a kivezető ajtót. Szorosan
lehunyt szemmel jutok át rajta.
– Kinyithatod – suttogja olyan közelről, hogy érzem a
leheletét az arcomon.
Elkapom a kezem csípőcsontjáról, és hátrébb lépek.
– Ez mi volt?
Egy folyosón állunk, ahol erős túlzással félhomály
uralkodik. Legalább ki tudom venni Noah alakját. A levegőt nehéz illatú műfüst
tölti meg. El sem bírom képzelni, miféle helyre csöppentem.
– Egy sötét szoba.
– És mi a fenére volt jó? – Suttogok, bár erre semmi
különösebb okom sincs, csak az, hogy félek megtörni a ház csendjét.
– Azt hittem, te bírod az ijesztő dolgokat.
– Bárki is mesélte ezt, hazudott.
– Éjjelente mégis átszökdösöl a lezárt szintre. Dr.
Rider szerint nem vagy százas.
Leesik az állam. Először is, amiért Noah kémkedett
utánam, másodszor pedig, amiért kibeszélt a dokival.
– Ezt ő mondta így?
– Persze, hogy nem.
– Menjünk tovább! – kerülöm ki. Elég mérges vagyok
ahhoz, hogy legyen bátorságom benyitni a következő ajtón.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése