Bejegyzések A.A. naplójából - 26.

18:12

Korán sötétedik. Amikor kilépek a kollégiumból, havazik. Egész télen nem esett, és tessék. Pont aznap kezd rá, mikor megelégelem Tea rémült tekintetét.

A kapuban Noah már izgatottan toporog, és nem szégyell néhány különösen csúnya káromkodást a fejemhez vágni, mikor meglát.

– Idefagyott a seggem! – panaszkodik. Furcsa, én nem érzem, hogy lehűlt volna a levegő az utóbbi napokhoz képest. Most is a vékony, őszi kabátomat viselem.

– Nem kellett volna megvárnod.

– Mert odataláltál volna? Vagy mert eszed ágában sincs jönni, csak megláttál az ablakból, és megkönyörültél?

– Nem látok ide az ablakomból.

– Ezt jó tudni.

– Pontosan tudod – döbbenek rá hirtelen. Ki más mászkált volna éjnek idején a lányok szárnyában? Ki más, aki ekkora? – Gyakran sétálgatsz éjjelente a folyosókon?

– Álmatlanság – von vállat. Meg sem lepődik, hogy rájöttem, ő lófrált két hete a folyosónkon, mikor éjjel fürödtem. - Indulhatunk?

Most én vonok vállat. Erre Noah egy fekete, lerobbant autóhoz vezet. Nem túl bizalomgerjesztő, de mikor ennek hangot adok, sértődötten lehurrog:

– Ez egy klasszikus. Amúgy pedig havazik, Scarlett pedig messze lakik. Úgyhogy megjegyzés nélkül szállj be, Csínó!

– Nem én akartam eljönni – szólalok meg újra, miután bevackoltam magam a meglepően kényelmes anyósülésbe. Az autót Noah férfias illata uralja, ami a vihar utáni, friss, nedves erdőkre emlékeztet.

– Ja, igaz is. Az öcsinek engedelmeskedsz.

Ez így elég rosszul hangzik.

– Ne hívj Csínónak!

– Ügyesen tereled a témát, Csínó! – nevet fel Noah rekedten. Az autó morgására hasonlít a nevetése. Mintha csak a tárgybeli megtestesülésében ülnék, ami valljuk be, zavarba ejtő.

Scarlett – akiről egyelőre fogalmam sincs, kicsoda – a város szélén, egy lepukkant bérházban él. Mikor megállunk az épület előtt, Noah türelemre int.

– Megvárjuk, míg mások is érkeznek.

Nem látom értelmét a dolognak, ám nem ellenkezem. Őszintén, nincs is sok kedvem idegenek közt eljátszani a normálist. Noah lejjebb csúszik a vezető ülésen és lehunyja a szemét. Nem tudom, így hogy látja, ha érkeznek mások is, de nem kötözködöm.

A szakadó hóesést bámulom egy utcai lámpa fénypászmájában. Túl sok romantikus gondolat kúszik a fejembe tőle, úgyhogy inkább a szakadt ülést kezdem bontogatni.

– Ezt ne! – ragadja meg az ujjaimat hirtelen Noah. A szeme csukva, az egyik keze is az arca elé fektetve, mégis éberebb egy házőrző kutyánál.

Mikor elengedi a kezem, az a levegőben marad. Közel az arcához. Vakmerő gondolatok cikáznak a fejemben, és úgy hiszem, Noah pontosan sejti, mit akarok.