Január 15.
Vér ízű a szám, de Tea
tekintete sokkal jobban megijeszt. Az ágyán ül a szoba túlsó felében, ölében
egy füzettel, amit már rongyosra gyűrt.
– Mi történt? – ülök fel az ágyamban. Hideg van, az
ablakon jégvirágok, köztük apró völgyek, mintha valaki a körmével vájta volna
őket.
– Rosszat álmodtál.
– Ó. – Az megmagyarázza az elharapott nyelvet. –
Mondtam valamit?
– Csupa hátborzongató dolgot.
Az ablakra meredek.
– Nem emlékszem.
– Eddig nem akartam szólni… de már egy hete beszélsz
álmodban. Előtte sose csináltad.
– Ez nem kóros, Tea – suttogom, miközben felkelek az
ágyból, és a szekrényemben kezdek kutakodni. – Mások is beszélnek álmukban.
Csak őket nem hallgatja ki senki.
– A szobatársad vagyok.
Megsértődött. Remek. Nem vagyok túl jó a
sértegetésben, de most az egyszer örülök, hogy sikerült. Nem kellenek kérdések.
Főleg olyanok, amikre én sem tudom a választ. Hogy mi a rémálmok jelentése.
Vagy, hogy miért csak azóta bukkantak fel, hogy megismertem a Wymar testvéreket.
Esztelenség, de ők állandó szereplői az álmaimnak, amiket minél előbb el akarok
felejteni.
– Ma este nem alszom bent.
Teának leesik az álla. Erre még nem volt példa.
Minden idősebb bentlakónak van lehetősége meglógni
éjjelente. Persze csak indokolt esetekben. Az indok igazolását szerencsére
gyakran elfelejtik számon kérni.
– Hová mész?
– Holly meghívott magához.
– Csak egy éjszaka? Szerintem még sosem aludtam
egyedül ebben a szobában.
– Dehogynem. – Meg sem tudnám mondani, hányszor lógtam
ki az üres szárnyba, míg Tea aludt. – Csak nem tudtál róla.
Ezzel még jobban meglepem, de nem aggodalmaskodik
tovább. Elkezd készülődni az iskolába.
Én közben azon agyalok, hogy fogom elintézni, hogy
Holly meghívjon magához, lehetőleg még ma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése