16:11
A móló elhagyatott, mikor
odaérek. Csak az öböl, én és a lepukkant kikötő. Minden tagomat várakozással
teli bizsergés tölti el. Nem tudom, miért, hisz Zen talán fel sem bukkan. És
amúgy sem mondta, hogy ez egy randi lesz. Életemben először érzem magam tinédzsernek,
hétköznapi problémával.
Leülök a parton, a hullámokat
számolom. Egyszerűbb lenne az egész, ha megbeszéltünk volna egy konkrét
időpontot. Talán már elment, mert azt hitte, nem jövök. Vagy talán órákat kell
várnom. Sebaj. Van időm. És úgyis ideje rendbe tennem magamban a dolgokat.
Kezdjük talán azzal, hogy
meggyógyultam-e. Határozottan nincs szükségem többé a szekrény magányára ahhoz,
hogy elviseljem az emberek közelségét. És ezzel újra visszatérünk Zen
jelentőségéhez.
Aztán ott van a dolog a barátkozással.
Tea már szinte a szobatársam. Úgy értem, igazából. Eddig csupán elmentünk
egymás mellett, most viszont megkérdezzük egymástól, mi újság. Sőt, törődünk
egymással.
És persze Zen. Újra és újra.
Igazán megkedveltem, bár sosem állt szándékomban. A nap nagy részében ő jár a
fejemben. Bármennyire is ostobán érzem magam emiatt, attól még igaz.
Oké… talán van még egy
tisztázandó kérdés bennem.
– Csínó! Mindig üdítő a viszontlátás!
Rémületemben felpattanok a földről. Noah egy szál
pólóban ácsorog mögöttem, ki tudja, mióta.
– Ennyire rémisztő lennék?
Körbekémlelek Zent keresve, de csak ketten vagyunk a
parton. Fogalmam sincs, miért rémít meg ennyire a tudat.
– Az öcsém nem fog jönni.
Természetesen most is olvas a gondolataimban.
– Miért nem?
– Más dolga akadt.
– És téged küldött?
– Nem.
– Akkor miért vagy itt?
Nem tudom nem észrevenni, hogy a jeges, tenger felől
érkező szél könnyedén átfúj Noah vékony öltözékén, de ő mintha észre sem venné.
– Csak sétáltam.
– Éppen itt?
Most először látok egy kis zavart a tekintetében.
Elnéz mellettem, majd csupán vállat von. Képtelen vagyok annyiban hagyni a
dolgot.
– Hol van Zen?
– Nem mindegy?
– Egyáltalán nem.
– Ugyan, Csínó, lazíts! Csak be kellett ugrania a
rendőrségre elintézni pár ügyet a múltkorival kapcsolatban.
– A múltkori… - hal el a hangom.
– De tudod, ha már itt vagyunk, el is mesélhetnéd,
miért bujkáltál a szekrényben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése