Bejegyzések A.A. naplójából - 13

 

22:01

Tudni kell az árvaházról, hogy több száz éves. De még sosem szerette senki.

Viszont mindenki megtalálja a saját kis zugát, ahol kicsit kellemesebben érezheti magát. Ahol elfelejtheti, hogy nem a családjával van. Hogy neki nincs olyanja.

Az erkély a negyediken - az én helyem. Az emelet állapota súlyosan leromlott az utóbbi öt évben, ezért már csak egyik szárnyát használják. A másik üressé, porossá és kísértetiessé vált. Olyan hellyé, amit mindenki nagy ívben elkerül . És épp ezért választottam annak idején.

A folyosó közepén egy kétszárnyas ajtó mögött találtam a legnagyobb szobát, amit egész addigi életemben láttam. Bútor a mai napig nincs benne, csak egy ottfelejtett, szakadt függöny, ami az erkélyre való kijáratot rejti.

Kint ülök a roskadozó kőerkély peremén, hátamat a meredek tetőnek feszítem. Mindig mosolyognom kell, ha eszembe jut, milyen gyáva vagyok egy tömeggel teli teremben, és milyen bátor négy emelet magasan. Sosem féltem a magasságtól.

Ma este mégis furcsa szorítást érzek a gyomromban. Nem tudom eldönteni, hogy a rejtélyes betegségem az oka, vagy Zen eltűnése. Vagy esetleg a levél, amitől paranoiás módon irtózom.

Néha lelökném magam az erkélyről, annyira feleslegesnek érzem az életem. És ilyenkor még mérgesebb leszek, mert idegesítem magamat az önsajnálatommal.

Néhány mély levegő. Annyira nem rémes a helyzet.

Előveszem a zsebemből a gyűrött borítékot.

A levéllap elég gyűrött, de az az egy sor, ami rajta van, olvasható.

„Hatkor találkozzunk a kapuknál!”

Felnézek a csillagos égre, és kínomban önkéntelenül is kacagni kezdek. Ezt a találkozót lekéstem.

Bejegyzések A.A. naplójából -12

13:32

Nem érdekel. Legalábbis nem annyira, hogy ezen járjon az eszem egész nap, mondom magamnak, de hát az órák unalmasak, a tanárok úgyszintén. Egyedül néhány diák viselkedése tűnik furcsának a két nappal ezelőttihez képest. Például az előttem ülő Fogas, vagy eredeti nevén Valerie méreget tágra nyílt szemekkel, mintha ezelőtt még sosem látott volna. Felvonom a szemöldököm, de nem veszi a lapot. Nagyot sóhajtok, mikor végre megszólal a csengő, de nem úszom meg.

– Hogy vagy? – intézi hozzám kérdését Fogas életében először. Az elnevezését nem túl meglepő módon elálló fogai miatt kapta. Nem túl kedves becenév, de itt nehéz megsérteni a másikat.

– Megvagyok.

Indulnék, de elém lép.

– Bocsi… hogy tudod, hisztiztem, mikor megláttalak. De olyan szörnyű színed volt… - hebeg, miközben egy hajtincse végét tépkedi.

– Nem gond. – Kikerülöm, és lehajtott fejjel megyek ki, nehogy még valaki nekiálljon kérdezősködni.

A folyósón a szokásos tömegnyomor fogad, amitől mindig gombóc kúszik a torkomba. Elnézek az öltözők irányába, de tudom, hogy most foglaltak. Alig várom, hogy befejeződjön a nap. Főleg, hogy Zent eddig nem láttam sehol sem.

 Egy figyelmetlen diák leönt kávéval. Elnézést sem kér.

A lánymosdó nyomorúságos látványt nyújt. Akárcsak a tükörképem. Már majdnem elsírom magam, mikor egy lánycsapat nyomakodik be az ajtón. Szőkék és csak úgy repdesnek. Biztosan nem az árvaház lakói. Nem ritkaságok, járnak ide külsősök.

Az egyikük jól megnéz.

– Te vagy Audrey?

Csodálom, hogy a hatalmas kócomtól a fejem tetején még egyáltalán észrevesz.

– Miért?

– Ezt neked küldi… valami… srác. Nem tudom a nevét. – Ezzel a kezembe nyom egy borítékot, és már el is felejtené, hogy létezem…

– Mi van benne? – kérdezem.

– Honnan tudjam? Itt állt az ajtó előtt, és megkért, hogy adjam oda, ha itt vagy. Ennyi.

– Mit ajánlott érte? – Nyilvánvalóan nem tetszik neki a kérdésem, mert sértődötten felhúzza az ajkait. Így úgy néz ki, mint egy dacos kacsa, de ezt nem említem meg.

– Semmit, ha tudni akarod. Csak dögös – vigyorodik el. – Ennyi elég.

Zen? – dobban nagyot a szívem. Talán mégsem szökött el…

– Na, nem nyitod ki? – toporog még mindig előttem a kacsa.

Megfordulok, és a következő órámra sietek. A levelet a táskám mélyére süllyesztem. Valamiért sértettnek érzem magam. Miért is kéne ilyen elavult módszerekkel kapcsolatba lépni velem? Talán szégyell velem mutatkozni az a valaki?

A folyósón nincs ott Zen, de senki más sem.

Díj

Monikawaheednek megköszönöm a díjat, bár sajna nálam ez a lánc megszakad, mertén inkább másképp fejezem ki a tetszésemet blogoknak, de persze ebben sincs semmi rossz. :) Köszönöm még egyszer!
Akinek esetleg lenne kedve díjazni egy általa követett blogot, annak kiteszem az ehhez társuló szabályokat :)

 

A szabályokról: 

    - Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról.   

    - A jelölő mindegyik kérdésére válaszolni kell.     

    - 11 kérdést kell feltenni a jelölteknek. 

    - 11 embert meg kell jelölni és linkelni.     

     - Nincs visszaadás/visszajelölés. 

Tehát 11 dolog rólam: 

1. Középiskolába járok, méghozzá idegenforgalmi szakra.

2. Nyár elején letettem a középfokú német nyelvvizsgát, jövőre az angol középfokot szeretném, és a felsőfokú németet. 

3. Említettem, hogy utálom a németet? :) 

4.Jövőre Németországba megyek dolgozni. 

5. Gitározni tanultam sokáig, de azóta feladtam, mert egyik tanárom sem birkózott meg a feladattal. 

6. Történelmi sorozat és film függő vagyok, ilyeneket nem bánnám, ha gyakrabban ajánlanának is. 

7. Jane Austen vezetett erre az útra természetesen. Filmügyileg és írásügyileg is értve. 

8. Eddig 4 könyvben és 1 interneten publikált novellát sikerült összehozni. 

9. Az egyik bátyám idegenlégiós szolgálata után megváltozott a véleményem a katonákkal kapcsolatban...

10. Mindig is lovakat akartam.

11. Azóta sincsenek.

monikawaheed kérdései:

  1. Szülőkkel élsz vagy külön? - Szüleimmel.

  2. Kedvenc autómárkád? - Nincs kedvenc, de pl. Ford, Aston Martin stb.

  3. Kedvenc íród? - Itt sincs kedvencem, de nagyon szeretem Laurie Halse Andersont, Jane Austent és persze George R.R. Martint. Nincs is jobb a Trónok harcánál :)

  4. Kedvenc meséd gyerekkorodból? - Hú, mindig is féltem a meséktől, vagyis inkább a bennük szereplő fura népektől. De ha lehet mostanit mondani az animációs Hercegnő és a béka hatalmas mese.

  5. Melyik országban élnél legszívesebben és miért? - Elsősorban Magyarországon, mert perfektül beszélem a nyelvüket, de szívem szerint a világ minden pontját bejárnám és nem maradna időm egy helyen élni. :)

  6. Milyen ország(ok)ban jártál már? - Hát természetesen néhány szomszédnál: Ausztria, Szlovénia, Szlovákia, Ukrajna. Emellett pedig Olaszország, Franciaország, Monaco.

  7. Van testvéred? - Összesen 4, mindegyikük idősebb nálam, és mindegyik velünk él most már.

  8. Kedvenc lánynév és fiúnév? - Teodor és Teodóra, mondanááám, de a lánynevek közül nincs igazán kedvencem.

  9. Van háziállatod? Neve? - Van egy kiscicám, Schnaps és Mazsola, a kutya.

10. Kedvenc énekesed? - Pl. Sia Furler, Nanna Øland Fabricius, de a férfihangot valahogy jobban kedvelem, mint Beck Zoliét és Likó Marciét.

11. Kedvenc színészed? - Emmy Rossum és sokan mások. De ő az abszolút favorit. :)

Bejegyzések A.A. naplójából - 11

Január 4.

Egy srác megszökött. Ez a reggeli újság az ebédlőben. Ritkán járok le ide, túl zsúfolt. Ma mégis idemenekülök Tea kérdései elől. 

Bár nem érdekel a megdöbbentő merészség, Andy, a rangidős fennhangon osztja meg az információit. Már csak két hónapig kell elviselnem a kövér látványát.

– Összesen kétszer láttam, pedig lassan három éve itt van – harsogja a „baráti társaságának”. – Öcsém, az a srác kész rejtőzködő művész. Bár állítólag egy kicsit dilis is.

Ki nem az? – vonom fel a szemöldököm. Kefirt eszem egy szelet kenyérrel. Van jobb kaja is, de valahogy nem az igazi a gyomrom a tegnapelőtt óta.

– A diri ki van akadva, legalább kétszáz rendőr keresi.

– Baromság – suttogom a nem létező reggeliző partnereimnek. – Egyikünkre se szánnának ennyi embert.

Nem is akarom tovább hallgatni a műsort. Felállok, ami többeket meglep. Otthagyom a tálcát az asztalon. Ahogy körbepillantok, nekem sem tűnik fel a hiány. Bárki is…

Egy pillanatra kihagy a szívem.

Zen nincs az ebédlőben.

Bejegyzések A.A. naplójából - 10

12:34

Dr. Rider elküldött egy órával később. Megkukultam. Májsorvadásról, rákról papolt. Tudom, hogy csak rám akar ijeszteni, de arra nem számítottam, hogy ez sikerül is neki.

Az udvaron ülök, eszemben sincs visszamenni az otthon közvetlen szomszédságába épült iskolába, miután az öltözőket zárva találom.

Ez a hely a második legnyugodtabb a szekrényem után. Legalábbis tanítási időben. Hideg van, rajtam meg csak rövid ujjú. Eltereli a gondolataimat. Körbenézek az udvaron. Szürke, szögletes, rideg és régi. Az embernek önkéntelenül is azok a túlzó, regényes leírások jutnak eszébe az árvaházakról. Talán nem is annyira túlzóak. Bár nincsenek nádpálcával fenyítő nevelők, büntetőszobák, vannak kellemetlen lakótársak, verekedések, önsanyargatás. Itt mindenki azt érzi, nem kell senkinek. Mert ez az igazság.

Huszonegy éves korunkig ez egy börtön. Aztán a legtöbben egy lebujban végzik. A szerencsésebbek egy belvárosi gyorsétteremben.

És ez a különösen rémisztő ebben a helyben. Itt nem áldozik senki. Egyszerűen nem léteznek álmok.

Belerúgok egy kavicsba, ami csikorogva ellenkezik. Erre hasonlít a mi életünk is. Hiába rugdosnak el minket a célig, mi már döntöttünk. Nem élünk az élet lehetőségével. Mert úgy hisszük, nem létezik.

Rajzok

Mostanában próbálkozom a rajzokkal, azokhoz valahogy nagyobb kedvet érzek, mióta ihlethiány van írás téren. :) Bár mindig is meg voltam róla győződve, hogy nekem vajmi kevés jutott a családi rajztehetségből, azért néha sikerül összehoznom egy-egy jobb művet...
És hát mivel a novelláim cím alatt ott van, hogy egyéb műveim, gondoltam megosztom veletek :)

Az első két próbálkozásom:

 

 Mr Darcy, Büszkeség és balítélet

(Matthew Macfadyen)

Pályázatok

little hippie linkelt nekünk néhány kihívást

Aki szeretne, részt vehet
blog-, fejléc-, design-, novellaíró- és fanfiction versenyen :)

részletek:

http://verseny-szellem.blogspot.hu/

Kikél a lélek aljából

Ágnes - A félelmetes angyal
Radnóti 100+1 album

Bejegyzések A.A. naplójából - 9

Január 3.

Egy elefánt súlyával a mellkasomon ébredek. Tudom, hogy csak izgulok. Tea - nem ez az igazi neve, bár ezen a helyen sosem tudni... Mindenki így hívja, tehát nem kötözködöm. Sosem kérdeztem meg tőle. Szóval Tea már elhagyta a szobát. Nem csoda, neki korábban kezdődnek az órái, mivel az utolsó évét töltötte az árvaházban. Az az év sokkal keményebb lesz.

Most nem ezzel foglalkozom. A falamon ocsmányságot fedezek fel. Új girbegurba betűk kerültek fel. Tea a HOPE szót rakta ki belőlük.

Remeg a kezem. Nem tudom, hogy letépni, vagy végigsimítani lenne-e nagyobb kedvem.

Eszembe jut a szekrényem. A sötétség. A szorongás.

Letépem a betűket.

10:23

Végre megérkezik az orvos. Egyik órámra sem mentem be. Félek, hogy újabb roham tör rám.

– Audrey! – lepődik meg a nő. Köpeny nélkül egészen csinos. Csak kissé unalmas. – Nem kellett volna ilyen korán jönnöd.

Tegnap reggelt mondott, akarom emlékeztetni. Vállat vonok inkább. Megvárom, míg szöszmötöl a kulcsával. Megkér, hogy fogjam a kávéját. Forró. Kedvem lenne belekortyolni, mert ma még nem ettem semmit.

Kitárul a fehér szoba ajtaja.

– Tedd csak le oda! – mutat az asztalra, és kissé ódzkodva állok a csicskásának. Tegyem el azt a mappát, legyek szíves. Húzzam el a függönyöket, kér. Ha lennék olyan kedves, egy tollat is adni…

– Van eredmény? – elégelem meg a dolgot.

Kikotor pár papírt a fiókjából, miközben szürcsöl a kávéból. Megkordul a gyomrom. Olyan éhes vagyok.

– Kénytelen vagyok megkérdezni, Audrey, használtál mostanában illegális szereket? Túlzott alkoholfogyasztás?

Megrázom a fejem. Nem vagyok teljesen őszinte, de annyit biztosan nem ittam, hogy bajt okozzak.

– Jó okom van feltételezni, hogy hazudsz.

Összevonom a szemöldököm. Megijeszt ez a nő. De keménynek mutatom magam. Megint megrázom a fejem.

– Ha igaz, amit állítasz, a baj sajnos sokkal súlyosabb is lehet.

Meghökkenek.

Kopogtatnak a fehér szoba ajtaján.

– Gondolkodj! – ajánlja az orvos, míg feláll, hogy ajtót nyisson.

Csak egy elsős, akinek fáj a feje. Hátra sem nézek. A súlyos szó jelentésén merengek.

Bejegyzések A.A. naplójából - 8

22:31

Rossz szájízzel ébredek. Nem mostam fogat a hányásom óta, jut eszembe.

Horkolás. Tehát Tea visszaért azóta. Az üzenete is eltűnt az éjjeliszekrényemről. Remélem, nem bántottam meg.

Az otthon folyosója mindig huzatos. Meg sem érzem, míg átfutok a szemben lévő fürdőszobába, amin legalább harminc lány osztozik. Kísérteties holdfény világítja meg valamennyire a mosdók sorát. Találomra megállok egynél, nem érdekel kinek a fogkeféjével, csak hadd súroljam már le ezt a rothadás szagot magamról. Köpök, majd jól kiöblítem a szám. Végre enyhül az íz.

A tükörből egy elkínzott arc bámul vissza rám, a haja csimbókokban lóg. Forgatom rá a szemem. Visszateszem a fogkefét a helyére, gondolatban megköszönöm, és remélem nem hagytam rajta hozzám vezető nyomokat.

A zuhanyzók látványa szomorú. Összegyűjtött, letört csempék a koszos peremen. Rozsdás csövek, málló plafon. Langyos víz folyik, akármerre tekerem a csapokat. Megfelel. A hajamra locsolom, bár sampon nincs nálam. Közben az jut eszembe, milyen jó lenne sírni. Nem úgy, mint délután, mikor a fájdalom követelőzött, hanem megkönnyebbülten. Nem megy. Lemosom magamról az orvosi rendelő szagát, az ágyam kellemes orgonaillatát. A padlóra dobott ruhakupacra bámulok, miközben különböző betegségek neve ötlik fel bennem.

Mikor újra a szobám ajtaja előtt állok, megállok egy pillanatra, hogy hallgassam a csendet. Különös. Oldalra pillantok, és majdnem felsikoltok. Egy ember körvonalait világítja meg a hold a folyosó végi ablaknál. Ijesztő. Nem szól, és én sem érzek késztetést az ismerkedésre. Zakatoló szívvel csapom magamra a szobaajtót. Nekitámaszkodom, könyörögöm magamban egy kulcsért.

Percekig tart, mire a szívem visszatér a megszokott ritmusához. Ekkor merül fel bennem először a lehetőség. Lehet, hogy hamarosan meghalok.

Bejegyzések A. A. naplójából - 7

17:45

Órák óta egyhelyben ülök egy fehér asztalon, ami átlátszó fóliával van letakarva. Fehér falak. Fehér tálak. Fehér emberek. Furcsán sötétnek érzem magam ilyen környezetben. Sötét haj, sötét szemek, kreol bőr. Nem kérdeztem a szüleim után, mégis az orromra kötötték: anyád afrikai volt. Apádról senki sem hallott.

Nem érdekel. A legutolsó dolog, ami miatt most aggódom, mégis a gondolataim közé fészkelik magukat a régen elhangzott szavak.

– Nem érdekel – suttogom a steril levegőbe türelmetlenül.

Dr. Rider lép be a rendelőbe. Rám mosolyog, felvillannak a ráncok a szeme körül.

– Tudja, mi a bajom? – kérdezem. Amikor lekísértek, még zavart voltam, mikor megtudtam, hogy vért hánytam, halálra rémültem, de most már unom a dolgot.

– Holnapra tudni fogom.

– Akkor mehetek? – csúszom le az asztalról.

– Reggel várlak – szól utánam a nő. Bólintok, bár nem látja, mert háttal ül az íróasztalánál. Hangtalanul távozom.

Fáradt sajgás nyilall a lábamba, de ezt meg sem érzem a korábbiak után. Levegőre van szükségem. Elfutok az öltözők előtt. Nem bírnám elviselni most a sötét szekrényt. Talán többé nincs is rá szükségem, reménykedem. Az eszembe sem jut, hogy Zen ott lehet. Az udvar üres, szinte mindenki a városban van ilyenkor. Én az orvosi rendelőben töltöttem a mai kimenőmet, tűk és spatulák társaságában.

A szobám szintén üres. A szobatársam is élvezi a szabadságot. Talán vissza sem jön éjfélig. Az ágya fölé üres tekintetű modelleket ragasztott, akik szüntelenül figyelnek. Mindig is idegesítettek.

Az éjjeliszekrényemen egy üzenet vár:

„Hogy érzed magad?”

Lehunyt szemmel elhasalok a kemény ágyon. Az én falamon csak néhány betű lifeg értelmetlen sorrendben. Egy görbe P, egy újságból kivágott csíkos O. A többit nem látom innen, bár kétlem, hogy megváltoztak, mióta reggel elhagytam a szobát. Bedugom a kezemet a hideg párna alá, és valami keménybe ütköznek az ujjaim. Zen kése. Egy pillanatra felderülök, de aztán emlékeztetem magam: lehet másik kése is.

Felpattanok, és tollat keresek.

„Szarul” – firkantom a papír fecni aljára.

Bejegyzések A. A. naplójából - 6

2011. január 2.

Émelyegve indulok ma az egyik szürke épületből a másikba. Fogalmam sincs, mi bajom lehet. Tegnap este még vidáman bújtam ágyba. Már amennyire ez lehetséges ilyen körülmények között.

Próbálom elhitetni a gyomrommal, hogy téved, nincs oka háborogni, de nem hallgat rám. Javában benne vagyunk az angol történelemben, mikor felállok, és kirohanok az osztályból. A folyosó végtelennek tűnik. A kopott, fekete-fehér kockák sebesen cserélgetik helyüket, elszökve a lábam alól. Fájdalmasan koppan a térdem a kövön. Négykézláb öklendezek. A tanárom utánam küldi az egyik lányt, aki ott toporog előttem, de nem hív segítséget. Rátört a hisztéria. Őt jobban sajnálom, mint magamat, pedig a hátam feszül, úgy érzem, kettétörik a gerincem.

Végre határozott lépések közelítenek gyomornedveim felé. Erős kéz fonódik a hasamra, majd a vécéig vonszol. A megmentőm visszaküldi a síró lányt az osztályba, bár ezt csak akkor fogom fel, mikor a történelem tanárom hangját meghallom.

– Audrey! – szólongat, de nekem összefolyik a szemem előtt a vécékagyló. Csak remélem, hogy nem hányom le magam. – Mit érzel? – Ő is látja, hogy ez nem szimpla hányinger. A kezem és a lábam furán remeg.

– Fáj… - próbálkozom, de nem tudnám megmondani, hol fáj. Fáj egyáltalán? Összegörnyedve a falnak támaszkodom. A fejemet a térdemre ejtem, a szám széléről valami a nadrágom szövetébe ivódik.

– Uram! – hallok egy harmadik hangot. Félig felemelem a pillámat; a tanárom a vécébe bámul, majd elrohan. Zen áll mögötte. Aggódva méreget. Mosolyogni akarok, de helyette görcsösen megrándul a testem, és sírni kezdek.

Bejegyzések A.A. naplójából - 5

2011. január 1.

13:01

Érzelmek és észérvek feszülnek egymásnak. A szekrényben lelek nyugalomra. Ujjaimmal a betűket keresem.

Már épp elindulok kifelé, amikor belép.

Látom rajta, hogy ma jó kedve van. Nem szívesen ül le a padra. Előhúzza a kést, de csak forgatja a kezében.

Kinyitom a szekrényajtót.

Rám néz. Meg sem lepődik.

– Ma ne csináld – mondom ostobán hintázva a sarkamon.

Nem szól, csak bólint. Lerakja a kést maga mellé. Percekig bámulom, míg el nem mosolyodik, ezzel zavarba hozva.

– Miért voltál a szekrényben? – kérdezi végül.

– Miért vagdosod magad?

– Fogós kérdések – nevet fel. – Mennem kell. Még találkozunk.

Becsukja maga mögött az ajtót. A kést ott felejtette. Elrejtem a pulcsim zsebében. Ha rajtam múlik, nem kapja vissza.

Bejegyzések A. A. naplójából - 4

December 31. 23:55

Dohányszagot érzek.

– Mit keresel itt?

Megrémülök. A mólóról lelógó lábamat a levegőbe lendítem.

– Kérdeztem valamit.

Hátranézve őt pillantom meg. Ösztönösen a karjára siklik a tekintetem. Hosszú ujjút visel.

– Talán tilos itt lenni?

Jelentőségteljesen a „BELÉPNI TILOS ÉS ÉLETVESZÉLYES!”- tábla felé pillant.

– Gyakran járok ide – vonok vállat.

– Láttam – támaszkodik meg az egyik oszlopon. Ujját a monogramomra helyezi. „A.A.” A csálé betűk vészesen dőlnek a víz felé.

– Mindjárt éjfél – mondja, miközben leül mellém, és tekintetét a kormos horizontra függeszti. A városból ideszűrődik az ünneplés zaja. – Szilveszter van. Nem volt jobb dolgod, mint idejönni?

A kérdés élét elnyomja a felhangzó szapora durrogás.

– Boldog új évet! Kívánj valamit!

– Bár egyedül lehetnék!

– Elmondtad – nevetek fel.

– És? – Nyilvánvalóan nem értette, mi olyan vicces abban, hogy próbál sértegetni.

– Ha elmondod, nem válik valóra…

– Ki van ott? – Egy rendőr áll a parton. Szerencsére elég messze ahhoz, hogy legyen időnk meglógni. Zen felnevet. Mindketten más irányba futunk. Futás közben elmormolom az én kívánságomat. Aztán belátom, hogy az igazi vágyam már valóra vált. 

Zen még nem szökött el.

Bejegyzések A. A. naplójából - 3

2010. december 29. 

Ma nem a szekrényben bujkálok. A padon ülök.

Mikor kinyitva az ajtót meglát, zavartan meghátrál, aztán mégis belép. Úgy tesz, mintha keresne valamit. Nem is köszön.

– Nem láttál egy karkötőt? – Biztos vagyok benne, hogy még ő sem látta soha.

Megrázom a fejem.

– Kösz – vakkant, miközben jól megnéz. Hirtelen hátat fordít. 

Kifújom a levegőt. 

Meg sem rezdültem, míg nézett. 

15:42

Velem szemben ül. Érzem a tekintetét magamon. Nem mondhatnám, hogy rossz érzés, de zavarba hoz.

Nem fogom sokáig bírni, tudom. Túl kicsinek érzem az épület parkját. De nincs kimenőm.

Egyszer csak lehuppan mellém.

– Tudom, hogy láttál. 

Nem tagadom.

– Nem mondhatod el a dirinek.

– Nem akartam – felelem halkan.

– Holnapután úgyis lelépek innen. Csak addig bírd ki – folytatja, mintha meg sem hallana.

– Hová mész?

– Semmi közöd hozzá – mordul rám.

Lehajtom a fejem, nem akarok beszélni többet.

– Nem tudom még. A kikötőből sokfelé indulnak hajók. Talán fellógok az egyikre.

Bólintok.

– Ne haragudj rám, Audrey.

– Tudod a nevem? – kapom fel a fejem.

– Te nem tudod az enyémet?

– Zen. Mindenki így nevez.

Kezet nyújt, én meg elfogadom. Fura érzés, de megmosolyogtat. Most már ismerjük egymást.

Nem is hagy magamra estig. Elmeséli a terveit: hogy Amerikába utazik és gazdag lesz. Gyermeteg elképzelések, de szeretem hallgatni a hangját.

Másnap nem látom.

Bejegyzések A. A. naplójából - 2

 2010. december 28. 

Másnap bűntudattal ébredek. Nem azért, mert tegnap ellógtam a drámaórát.  

Meg kellett volna akadályoznom, ami történt. Zajt csapnom. Késő, ostorozom magam.

Egész nap velem maradnak a vádló gondolatok, és mire észbe kapok, megint a szekrényben állok. Szánalmas, de bejön.

Ismét itt van. Nem veszi észre, hogy nincs egyedül.

Leül a padra. Zaklatottabbnak tűnik. Máris nem vagyok olyan biztos a dolgomban. Van hozzá jogom? Mindenki azt felelné erre, hogy van.

Előkerül a zsebkés.

Itt az idő. Indulás!

Nem mozdul a lábam. A torkomon nem jön ki hang. Ahhoz azonban épp elég nagy zajt csapok a szerencsétlenkedésemmel, hogy észrevegye, valami nincs rendben. Elmenekül. Gondolom pletykás rágcsálókra gyanakszik.  Vagyis inkább remélem…

Bejegyzések A.A. naplójából - 1

2010. december 27.
9:34

Elkezdődik. Kinyitom a szemem. Egy szekrény sötét belsejére vésett betűket próbálom kitapogatni, amikor belép az öltözőbe.
Körülnéz, üresnek ítéli.
Lélegezni is alig merek. Láttam mar azelőtt, de sosem akartam belecsöppenni az életébe.
Tágra nyílt szemmel figyelem, ahogy a nadrágjába nyúl. Már majdnem öklendezni kezdek, de visszahúzza a kezét. Egy kést markol. Hátrébb húzódnék, de nincs hely. Eközben leül a padra, és higgadt arckifejezéssel feltűri a pulcsija ujját.
Már tudom, mire készül. Nem merek közbelépni.
Egy vágás – még csak fel sem szisszen. Nem vérzik, csak egy piros folt marad a penge nyomában. A másodiknál már jobban rányomja a bőrére. Pár percre a szemét is lehunyja, mintha élvezné. Önkéntelenül is összerándulok egy vércsepp látványától.
Három… négy…
Szaporodnak a csíkok az alkaron.
Hányingerem van. Ezelőtt még sosem láttam ehhez hasonlót. Természetes a kérdés, ami felmerül bennem: miért?
Mielőtt jobban belemerülhetnék a kérdés megfejtésébe, abbahagyja. Most a pulcsija ujjába rejti a kínzóeszközt, majd sietősen elhagyja a helyiséget.

Remegő kézzel simítom végig a szekrény ajtaját. Megvan a felirat:
„Mindennek ára van”

A káosz erdeje

Az alkonyat utolsó pislákoló lángjáig minden normálisnak látszott. A földön milliónyi lény készült a közelgő éjszakára. A fák ágain egymást túlzengő madarak búcsúztatták a napot, hogy aztán elégedetten térhessenek vissza fészkeikre. Lassan azonban az utolsó fénysugár is elmerült a horizonton. Az erdőben a holdfény vetett szikrát, és ezzel minden elkezdett változni.

A föld megmozdult. Mélyet sóhajtott, mire halk kuncogás csendült fel az egyik ürege mélyéről.

– Ez csikiz – röppent ki a sötétből egy szárnyas teremtmény. Halványan ragyogott, ahogy hártyavékony szárnyával felkavarta a langyos levegőt.

– Ne csapj zajt! – követte a testvére.

– Nincs itt senki – vont vállat a tündérlány, miközben nyújtózkodva körözött. – Tényleg, hol vannak a többiek?

– Nem kelhet mindenki olyan korán, mint te – felelt egy újabb idegen hang.

Egy manó csattogott végig a száraz avaron a fejét vakarva.

– Morcos manó – dugta ki rá a nyelvét a korán kelő, majd nem törődve a többiekkel táncba kezdett. Ugrándozott, forgott és hajlongott. A fák leveleikkel tapsoltak, az erdei lények pedig egyre csak gyűltek köré. Milliónyi repülő lény, apró állatkák, csillogó szemű nimfák. Mind egymást kerülgették, mintha egy ősi tánc lépéseit próbálgatnák. Gyönyörű látvány volt.

– Elisabeth, ébredj! – törte meg a ritmust egy éles hang.

Kinyitottam a szemem.

– Már megint elaludtál idekint? – fogadott egy feddő pillantás, mire szégyenkezve felkeltem a levelek közül. – Indulás befelé!

Bánatosan követtem, és már csak egy utolsó pillantást engedhettem meg magamnak vissza az erdő felé.

Holnap várunk! – hallottam a hangját a fejemben, miközben a fák közül a tündérlány integetett.

e-book megjelenés

 Megjelent a novellám az Ulpius-ház pályázata kapcsán. :)

Ahol elolvashatod a tartalmát, és megvásárolhatod:
http://www.bookandwalk.hu/Gyonyoru-hazugsag-7368-ekonyv.aspx

Ahol beleolvashatsz: 
http://www.bookandwalk.hu/webreader/reader.html?documentid=7368&preview=true