13:32
Nem érdekel. Legalábbis nem
annyira, hogy ezen járjon az eszem egész nap, mondom magamnak, de hát az órák
unalmasak, a tanárok úgyszintén. Egyedül néhány diák viselkedése tűnik
furcsának a két nappal ezelőttihez képest. Például az előttem ülő Fogas, vagy
eredeti nevén Valerie méreget tágra nyílt szemekkel, mintha ezelőtt még sosem
látott volna. Felvonom a szemöldököm, de nem veszi a lapot. Nagyot sóhajtok,
mikor végre megszólal a csengő, de nem úszom meg.
– Hogy vagy? – intézi hozzám
kérdését Fogas életében először. Az elnevezését nem túl meglepő módon elálló
fogai miatt kapta. Nem túl kedves becenév, de itt nehéz megsérteni a másikat.
– Megvagyok.
Indulnék, de elém lép.
– Bocsi… hogy tudod,
hisztiztem, mikor megláttalak. De olyan szörnyű színed volt… - hebeg, miközben egy
hajtincse végét tépkedi.
– Nem gond. – Kikerülöm, és
lehajtott fejjel megyek ki, nehogy még valaki nekiálljon kérdezősködni.
A folyósón a szokásos tömegnyomor
fogad, amitől mindig gombóc kúszik a torkomba. Elnézek az öltözők irányába, de
tudom, hogy most foglaltak. Alig várom, hogy befejeződjön a nap. Főleg, hogy
Zent eddig nem láttam sehol sem.
Egy figyelmetlen diák leönt kávéval. Elnézést sem
kér.
A lánymosdó nyomorúságos
látványt nyújt. Akárcsak a tükörképem. Már majdnem elsírom magam, mikor egy
lánycsapat nyomakodik be az ajtón. Szőkék és csak úgy repdesnek. Biztosan nem
az árvaház lakói. Nem ritkaságok, járnak ide külsősök.
Az egyikük jól megnéz.
– Te vagy Audrey?
Csodálom, hogy a hatalmas
kócomtól a fejem tetején még egyáltalán észrevesz.
– Miért?
– Ezt neked küldi… valami…
srác. Nem tudom a nevét. – Ezzel a kezembe nyom egy borítékot, és már el is
felejtené, hogy létezem…
– Mi van benne? – kérdezem.
– Honnan tudjam? Itt állt az
ajtó előtt, és megkért, hogy adjam oda, ha itt vagy. Ennyi.
– Mit ajánlott érte? –
Nyilvánvalóan nem tetszik neki a kérdésem, mert sértődötten felhúzza az ajkait.
Így úgy néz ki, mint egy dacos kacsa, de ezt nem említem meg.
– Semmit, ha tudni akarod.
Csak dögös – vigyorodik el. – Ennyi elég.
Zen? – dobban nagyot a szívem.
Talán mégsem szökött el…
– Na, nem nyitod ki? – toporog
még mindig előttem a kacsa.
Megfordulok, és a következő
órámra sietek. A levelet a táskám mélyére süllyesztem. Valamiért sértettnek
érzem magam. Miért is kéne ilyen elavult módszerekkel kapcsolatba lépni velem?
Talán szégyell velem mutatkozni az a valaki?
A folyósón nincs ott Zen, de
senki más sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése