Az alkonyat utolsó pislákoló lángjáig
minden normálisnak látszott. A földön milliónyi lény készült a közelgő
éjszakára. A fák ágain egymást túlzengő madarak búcsúztatták a napot, hogy
aztán elégedetten térhessenek vissza fészkeikre. Lassan azonban az utolsó
fénysugár is elmerült a horizonton. Az erdőben a holdfény vetett szikrát, és
ezzel minden elkezdett változni.
A föld megmozdult. Mélyet sóhajtott,
mire halk kuncogás csendült fel az egyik ürege mélyéről.
– Ez csikiz – röppent ki a sötétből egy
szárnyas teremtmény. Halványan ragyogott, ahogy hártyavékony szárnyával
felkavarta a langyos levegőt.
– Ne csapj zajt! – követte a testvére.
– Nincs itt senki – vont vállat a
tündérlány, miközben nyújtózkodva körözött. – Tényleg, hol vannak a többiek?
– Nem kelhet mindenki olyan korán, mint
te – felelt egy újabb idegen hang.
Egy manó csattogott végig a száraz
avaron a fejét vakarva.
– Morcos manó – dugta ki rá a nyelvét a
korán kelő, majd nem törődve a többiekkel táncba kezdett. Ugrándozott, forgott
és hajlongott. A fák leveleikkel tapsoltak, az erdei lények pedig egyre csak
gyűltek köré. Milliónyi repülő lény, apró állatkák, csillogó szemű nimfák. Mind
egymást kerülgették, mintha egy ősi tánc lépéseit próbálgatnák. Gyönyörű
látvány volt.
– Elisabeth, ébredj! – törte meg a
ritmust egy éles hang.
Kinyitottam a szemem.
– Már megint elaludtál idekint? –
fogadott egy feddő pillantás, mire szégyenkezve felkeltem a levelek közül. –
Indulás befelé!
Bánatosan követtem, és már csak egy
utolsó pillantást engedhettem meg magamnak vissza az erdő felé.
Holnap
várunk! –
hallottam a hangját a fejemben, miközben a fák közül a tündérlány integetett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése