Wiky novellája

Elfeledett hotelszoba

Ha elveszítesz valakit az örökre sebet hagy a lelkeden. Teljesen megváltoztat a fájdalom és az egész életedet végig kíséri. Megtanulsz élni vele, de mindig ott lesz mélyen benned és bármikor elhatalmasodhat rajtad az a szívet tépő fájdalom, amit az elvesztése miatt érzel. Sose fogod igazán elfogadni, hogy nincs többé, de ha boldog akarsz lenni, akkor bele kell törődnöd. Nem élhetsz a múlt fogságában, mert akkor a jövőd mit sem fog érni. Emlékszem, hogy fiatal koromban soha nem hittem volna, hogy valaha érzek, majd ekkora fájdalmat, hogy ilyen megtörténhet majd velem. 

Világ életemben a nagy szerelem után vágyakoztam, majd egyszer csak beköszöntött az életembe David személyében. Mondhatni szerelem volt első látásra. Egy kávézóban dolgoztam, ahová betévedt a barátaival. Egy óránál tovább nem voltak bent, majd mikor indultak el odajött hozzám és kijelentette, hogy tetszem neki és szeretné elkérni a számomat. Elég lényegre törő volt, de abban az időszakomban imponált ez a dolog. Gondolkodás nélkül megadtam a számomat és megígérte, hogy pár napon belül meg fog keresni. Úgy is lett. Azóta pedig négy éven át alkottunk egy párt. Ő volt és mindig is Ő lesz életem első és utolsó nagy szerelme. Rengeteg mindent éltünk át együtt jó és rossz dolgokat is egyaránt, de soha nem kételkedtünk az egymás iránt érzett szerelmünkben. Megváltoztatta az életem már csupán azzal, hogy részese volt annak. A negyedik évfordulónkon állított be azzal a hírrel a munkahelyemre, hogy csomagoljak, mert este indulunk Írországba. Nagyon régóta álmodoztam az ország festői tájairól, szerettem volna oda eljutni és megvalósította ezt az álmomat. A hotel ahol megszálltunk egy elfeledett, réges-régi faluban, Ardmore-ban volt, ahova manapság már nem nagyon járnak turisták. Nagyon barátságosak voltak az emberek és a környezet, a táj valami varázslatos volt. Az alatt az egy hét alatt rengeteget kirándultunk, felfedeztünk Írország eme eldugott kis zugát. Kristály tisztán emlékszem még arra az estére, ami örökre megváltoztatta az életem. Az utolsó esténket töltöttük ott. Kisétáltunk egy sziklaszirtre és onnan csodáltuk a tengervízén visszatükröződő naplementét. Gyönyörű látványt nyújtott rózsaszínes, narancssárgás színeivel. Annyira belemerültem a kilátásba, hogy már csak azt vettem észre, hogy David fél térdre ereszkedett és egy gyönyörű gyűrűt vett elő.
- Hozzám jössz? – tette fel a világ talán egyik legegyszerűbb kérdését. Nem teketóriázott, nem áradozott, nem kezdett bele egy monológba arról, hogy mennyire szeret csak szimplán megkért. Ezt szerettem benne a legjobban. Az egyszerűségét, nem bonyolított túl semmit, azonnal a lényegre tért. Én pedig nem is várakoztattam tovább.

- Igen! Hozzád megyek! – majd ezzel a lendülettel a nyakába ugrottam mire szorosan megölelt.

- Szeretlek! – suttogta, majd választ sem várva megcsókolt.

Aznap este szinte szárnyaltam a boldogságtól. Sose hittem volna, hogy valaha is lesz részem ilyen örömben. Az utolsó esténket a szobánkban töltöttük egymást kényeztetve és a jövőt tervezgetve. Nem is sejtettem, hogy hosszú ideig nem lesz részem ekkora örömben. Valamikor az éjszaka közepén nyomott el minket az álom, de nem sokkal később már szörnyű lármára riadtunk. David kirohant a szobából, de azzal egyidejűleg hatalmas nagy füstfelhő áramlott be a szobába. Visszarohant hozzám, majd egy törülközőt nyomott a kezembe.

- Tessék, ezt tartsd az arcodhoz. Tűz ütött ki és hatalmas nagy füst van odakint. Ki kell innen jutnunk. – vázolta fel a helyzetet mire ijedten néztem rá. Ő is fogott az arcához egy ruhadarabot és elindultunk kifelé a szobából. Iszonyatos nagy káosz volt odakint. Nem voltak sokan a hotelba, de így is nagy volt a zűrzavar. Fejvesztve rohangált mindenki, de a füst miatt alig lehetetett látni így senki sem a kijárat felé vette az irányt. – Tartsd ezt az arcodon és indulj el kifelé. Van egy öreg néni a szomszéd szobában. Segítenem kell neki. – mondta majd elkezdett taszigálni a kijárat felé.

- Nem hagylak itt! – mondtam neki könnybe lábadt szemekkel. Rossz előérzetem támadt.

- Muszáj lesz édesem. Vigyázz magadra. Sietek hozzád! – majd forró csókot lehelt ajkaimra. – Bármi is történik tudd, hogy mindennél jobban szeretlek. – suttogta.

- Én is szeretlek! – mondtam neki szinte zokogva, majd teljesítettem a kérését és elindultam kifelé. Kint már ott voltak a tűzoltók és megkezdték a segítségnyújtást. Ahogy kiléptem az ajtón azonnal odafutott hozzám egy ápoló. Csak távolról érzékeltem, hogy az állapotom felől érdeklődik, de nem tudtam rá figyelni. Remegve álltam ott és bámultam a kijáratot, hogy David, mikor jelenik már meg. Sorra jöttek ki az emberek, de még mindig nem volt sehol. Kezdtem kétségbeesni főleg akkor mikor a szomszédban lévő idős hölgy is kijutott.

- David!! – sikítottam fel, mikor egy kisebb robbanás rázta meg a területet. Rohantam volna oda, de az ápoló lefogott. Szemeimből ömlöttek a könnyek, a szívemet borzasztóan nagy fájdalom szorította össze. Az idős hölgy lépett oda hozzám.

- Te vagy Zoé? – kérdezte. Csak egy bólintásra futotta tőlem. – Nagyon sajnálom. Azt mondta, hogy mondjam meg neked, nagyon sajnálja, hogy magadra hagy, de örökké szeretni fog és fentről vigyáz majd rád. – suttogta könnyes szemekkel.

- Nem… ez nem lehet… nem hagyhat itt. – kiabáltam, de nem engedtek el. Rúgtam, ütöttem, zokogtam és kiabáltam. Nem akartam elfogadni, hogy ő már nincs többé. Lerogytam a földre és szabadjára engedtem a fájdalmam. Az öreg néni leguggolt mellém és átkarolt. Majd bele haltam a fájdalomba. Együtt sirattuk Davidet, ő a megmentőjét én pedig a vőlegényemet, életem szerelmét.

Így történt az, hogy elveszítettem a számomra legfontosabb személyt az életemből. Tíz év telt el, azóta de nem múlt el a fájdalom csupán enyhült. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy visszatérjek oda ahol minden véget ért. A tűzeset óta sem építették újra hotelt, hanem emléktáblát állítottak az elhunytaknak. Sokszor vissza akartam jönni, de nem éreztem még elég erősnek magam ehhez. Minden évben a halálának évfordulóján küldtem ide egy csokor virágot és egy képet, az idős hölggyel, Lizával, aki a történtek ellenére itt maradt. Vele tartottam a kapcsolatot és segített elviselni nekem azt a borzasztó nagy veszteséget, ami ért. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy újra visszatérjek ide. És most itt állok újra a régi, megrongálódott szobánkban. Végig simítok az ágyon és megannyi emlék rohamoz meg. Milyen boldogok voltunk itt azalatt, az egy hét alatt. Letettem az ágyra a virágot egy fényképpel együtt. Megérintettem a nyakamban lévő gyűrűt, amit egy láncon őrizve tartottam magamnál tíz éven keresztül. Levettem a nyakamból és letettem az ágyra. Ez volt a második legfontosabb ajándékom tőle, amit féltve őriztem. Az első legfontosabb dolog azonban bőven elég ahhoz, hogy örökre emlékezzek rá és soha ne feledjem el azt, ami kettőnk között volt. A mindent elsöprő igaz szerelmet.

- Mami, mehetünk? – kérdezte a kislányom Léna. Ránéztem és könnybe lábadt a szemem. Tiszta apja. Belenézek a szemeibe és mintha David tekintene rám. Ő az egyetlen, ami miatt túléltem az elmúlt éveket és aki erőt adott nekem. Az én kicsi angyalkám.

- Persze, indulhatunk. – mondtam mosolyogva. Mielőtt még kiléptünk volna onnan, hátra fordultam és újra felidéztem szerelmem arcát. 

- Soha nem feledünk el. Szeretlek. - suttogtam még egyszer utoljára az elfeledett szobának..

A zsűri véleménye

Isabella Reed: Kedves Wiky! Nagyon megható történetet írtál, igazán szép, csak kár, hogy mindezt egy novellában próbáltad átadni, így nem volt elég, hogy igazán beleéljem magam. Tetszett az, ahogy belevitted a hotelszobát, az elpusztulását, valamint a kislány is remek meglepetés a végén.

Formailag voltak problémák a vesszőkkel, valamint az igekötős igékkel, amik rontották az összképet. Rengeteg helyen olvashatsz ezzel kapcsolatban, ezzel javíthatsz az írásaidon, és fejlődhetsz. Érdemes, hogy később jobban át tud adni az olvasóknak az ötleteidet. Gratulálok!

Szatti: Tetszett a történeted indítása, ahogy a sorok belekezdtek a mesélésbe. Az első bekezdés mindig a legfontosabb. Ha ott meg tudod ragadni az olvasót, akkor a folytatásra is szívesen marad :) Összességében, tetszett a történeted, de kicsit sablonnak éreztem a dolgot, tucatszor olvasott sztorinak, és nem igazán szolgált számomra meglepetéssel. Értettem, hogy több időt is egybe szeretnél kötni, és nagyobb részleteiben átlátni a történetet, de így nagyon üresek voltak a szereplők, az érzéseik egyáltalán nem jöttek át számomra, és bármennyire éreztem, hová is tart a cselekmény, nem igazán volt átérezhető. Minden jól volt felépítve... a kezdet, a visszaemlékezések, azoknak időbeli haladása, ahogyan megérkezünk a fordulathoz és a lezárás is a helyén volt. Viszont, bármennyire megfelel a szerkezeti felépítettségnek, mégsem éreztem a tartalmat, a mélységet, a lelkét a novellának. Talán érdemes lenne még csiszolni a megfogalmazáson, a közvetlenségen és az őszinteségen, hogy minél jobban átérezhető legyen a történet minden pillanata a karaktered részéről.

Victoria: A történetet, mint nagy szerelem, majd a katasztrófa, itt-ott untam kicsit, lehetett volna színesebb de a végén tetszett hogy David a kislányában tovább él. Valami közös lehet bennünk a nevünkön kívül mert én is imádom a Zoé nevet és a lányom Lénának fogom hívni. Az elejéről hiányzott nekem a főszereplő részletesebb bemutatása.