Lucy novellája

Ahol a víz az úr

- Tessék, ez a pedig tied - nyújtom az előttem álló öt-hat éves forma kislánynak a minap érkezett segélycsomag utolsó játékát, egy plüss medvét. A gyermek eleinte bizalmatlanul pillant rám, majd tekintete a játékra szegeződik. Barna íriszeiben vágyakozást vélek felfedezni, de nem mozdulok, nem teszek semmit. Az eddig itt töltött három hónapom alatt rájöttem már arra, hogy nem szabad ráerőszakolnunk az emberekre a segítségünket, nekik kell eldönteniük, hogy szükségük van-e rá, vagy sem. A lány végül egy kissé félénk mozdulattal a kezemben lévő tárgyért nyúl, amit egy kedves mosoly kíséretében a kezébe is adok.

- Arigatou - suttogja vékony kis gyermekhangján, majd már szedi is a lábait, hogy megmutassa az ajtóban álló édesanyjának, mit is kapott.

- Azt mondta, hogy…

- Tudom, mit mondott - szakítom félbe az asztalnál ülő Miyazawa Hikari-t, aki már az első itt töltött órámban rám akaszkodott, és azóta le sem száll rólam, csak ha eljön az este, és haza kell mennie. - Az elmúlt három hétben ennyit még nekem is sikerült megtanulnom.

- Jó, rendben, de mint tolmácsod, kötelességemnek éreztem elmondani - nevet fel őszinte, gyermeki hangján, miközben kisöpri az arcából hosszú, fekete tincseit. Ahogy így végignézek a japán lányon, egy kis boldogság tölt el, mivel örülök, hogy itt van mellettem. Annak ellenére, hogy pont fele annyi idős, mint én, nem tudom, hogy mihez kezdenék nélküle és a derűlátása nélkül. Azt hiszem, hogy belerokkannék az önkéntességbe, és abba a sok szörnyűségbe, ami nap, nap után a szem elé tárul.

- A tolmácsom? - vonom fel kissé tréfálkozva a szemöldökömet. - Nem emlékszem a pillanatra, mikor felfogadtalak.

- Magamat vettem fel. És valljuk be, szükséged volt rá, ugyanis az itteniek nagy része nem tud angolul, te meg nem beszélsz japánul - feleli. - Egyébként ma meddig dolgozol? Van valami, amit egy ideje meg szeretnék neked mutatni.

- Szerintem most ráérek, Mike és Nasty azt mondták, hogy osszam ki a játékokat. További instrukciókat nem kaptam - tűnődöm el.

- Rendben, akkor menjünk - pattan fel.

- Állj, állj, kicsi lány, azért ennyire nem eszik forrón a kását. Előbb azért meg kell őket kérdeznem, hogy tényleg nincs-e mára más feladatom, valamint le is kell adnom a papírokat - ütögetem meg a lapokat, melyek egészen idáig a barna faasztalon pihentek.

Azt hiszem, hogy a mai Hikari szerencsenapja, ugyanis a vezetőim tényleg nem szántak a számomra más feladatot, csak a játékok kiosztást, így szabad vagyok. Most, ahogy kis barátnőmet követve az utcán - vagy legalábbis valamin, ami régen az lehetett - kerülgetem a leomlott házak törmelékeit, pár pillanatra elgondolkozom azon, hogy miért is jöttem én ide. Persze, a válasz olyan egyszerű, amilyen naiv: segíteni akartam. Még most is előttem lebeg a pillanat, ahogy besétálok a Vöröskereszt milánói kirendeltségének ajtaján, és közlöm az ott lévő emberekkel, hogy el szeretnék menni Japánba, a cunami sújtotta területre, mint segítő. Persze, a világ jóval bonyolultabb annál, mint hogy ez ilyen egyszerűen sikerüljön. Végül kaptam egy felvilágosítást, különféle jelentkezési lapokat, és egy angol nyelvű weblapot, ahol részletesebben olvashattam mindenről. Érdekes, hogy csak pár hónappal voltam fiatalabb, mint most, mégis úgy érzem, hogy éveket öregedtem azóta. Mikor a minket szállító terepjáró befutott arra a helyre, ahol régen Komura városa állt, ledöbbentem. Az a látvány, ami a szemem elé tárult, egyszerre tűnt álomnak és valóságnak. Egy hidegzuhannyal ért fel, ahogy az autó ablakából láttam az embereket, amint koszosan, szakadt ruháikban, néhányan még sérülten is csinálják azt, amit akkor is csinálnának, ha nem történt volna semmi. A nők a gyerekekkel foglalkoztak, a férfiak egymással beszélgettek, az öregek pedig a sátrak előtt ültek. Nem voltak ugyanolyanok, ám mindenkiben volt valami közös: a bánat és reménytelenség, amivel a világra és társaikra néztek, és néznek is a mai napig.

- Hová megyünk? - kiáltom a lány után, aki már jóval előrébb jár. Komolyan, úgy mászik át az előttünk lévő romokon, mint aki már ezer, megy egyszer megtette ezt az utat. A mozdulataiban semmi félelem nincs. Piros szandálos lábával határozottan lép át egyik romról a másikra, nem törődve azzal, hogy reggel még drapp ruhája innen inkább szürkének látszik. Ellenben az enyémekkel. Minden egyes új romdarabnál félek, hogy valami szörnyűség történik velem. - Anyukád tudja egyáltalán, hogy itt vagyunk? Mit gondolna erről? - próbálkozok megint, úgy tűnik sikeresen, mert Hikari megáll az egyik leomlott ház tetején.

- Mindjárt ott vagyunk - feleli egy gyermek pajkosságával, majd már indulna is előre, ám mégis megtorpan, majd visszafordul. - Amit anya nem tud, az nem fáj - vonja meg a vállát, mintha jelentéktelen dologról lenne szó.

Reiko, Hikari édesanyja viszonylag szerencsés nőnek mondhatja magát, ugyanis a háromból egy gyermekét sem érte komolyabb sérülés. A család egyedüli vesztesége a nagyapa volt, akinek furcsamód a halála nem viselte meg annyira a családot, mint ahogy azt az ember várná. Megmondom őszintén, rá akartam kérdezni a dologra, de nem tettem, nem éreztem úgy, hogy nekem közöm lenne hozzá.

- Itt is volnánk - hallom meg a lány hangját.

Ahogy leugrom az utolsó romdarabról, sípoló hang tölti be a halotti csendet, mely körülvesz minket. Mikor lepillantok, a fekete bakancsom alatt egy koszos plüssnyulat veszek észre, mely akkora, mint a tenyerem. Pár pillanatig tanácstalanul nézem, majd lehajolok, és felveszem. Őszintén, nem tudom, hogy mit akarok kezdeni vele, de a körülményekhez képest jó állapotban van, csak a jobb szeme és a bal füle hiányzik. Talán még lehet kezdeni vele valamit.

Amint felemelkedem, alaposabban is szemügyre veszem a helyet, ahová a lány hozott, de nem értem, mit akarhat itt. Előttem nincs más, csak pár roncs autó, meg egy hatalmas, körülbelül négyemeletes épület. Ha tippelnem kéne, akkor azt mondanám, hogy egykoron egy bevásárlóközpont lehetett, mely naponta emberek százait fogadta magába. Van valami vészjósló ebben az épületben, valami olyan, amit nem tudok megfogalmazni, legalábbis eleinte. Aztán ahogy a lány elindul, én pedig követem, rájövök, hogy mi zavar: az üresség, ami az épület mögött van. A végtelen kékség. A tenger, ami nem húzódott vissza rendesen, hanem úgy döntött, marad, és magának követel egy kis részt a szárazföldből. Ahogy belépünk az egyik falon tátongó lyukon, hirtelen ugrom hátra, mikor a jéghideg víz elkezdi nyaldosni a bokámat. Számíthattam volna rá, sőt, egy bizonyos fokig számítottam is, de mégis. Mikor a víz hozzám ért, megijedtem. Azonban úgy fest, ezzel egyedül én vagyok így, ugyanis a kis vezetőm, aki mindössze tizenegy éves, és akinek biztosan nem kéne itt lennie, rendíthetetlenül megy előre a legközelebbi lépcsőig, mely fénykorában mozgólépcsőként üzemelhetett.

Nevezhet mindenki gyávának, de én, ha tehetném, akkor visszamennék a táborba, ahol most a túlélőkkel együtt lakunk, azonban nem teszem, inkább veszek egy mély levegőt, és a kislány után szaladok. Egy alig tizenegy éves kislány nem fog egy lepusztult bevásárlóközpontban egyedül rohangálni, amíg én itt vagyok. Bár, ha jobban belegondolok, nem sokat érek, mint fegyelmi erő, elvégre hagytam, hogy elvezessen idáig. Ha lett volna egy minimális sütnivalóm, akkor már az elején megállítom.

- Na, végre! Örülök, hogy ideértél, márt azt hittem, itt hagytál - csapja össze a kezeit boldogan, mikor felérek a mozdulatlanul álló mozgólépcső legtetejére. Nem reagálom le a mondatát, csak megrázom a fejem, mire megfogja a kezemet, és elkezd maga után húzni. Ruhákon, próbababákon, törött üvegen, és ezernyi más dolgon gyalogolunk keresztül, miközben azt nézem, hogy mekkora pusztítást végzett a víz. Az egykor minden bizonnyal bepucolt és tökéletesen vakolt falaknak már csak a beton és vas alapjai látszanak ki, melyek a sötétbarna és a fekete különböző árnyalataiban pompáznak, mint egy koporsó. A földszinten a legrosszabb a helyzet, ahol még most is víz nyaldossa a falakat, mivel mindenhonnan minden lejött, ott olyan csupaszon áll a talapzat, mintha frissen kezdték volna el csinálni. Ha a teteje nem hiányozna az épületnek, akkor minden bizonnyal olyan sötét lenne, hogy az orrunkig se látnánk.

- Miért hoztál ide? - találom meg végre a megfelelő szavakat, miközben érzem, hogy a hideg ráz ki ettől a helytől.

- Nézd - mutat le, mire odafordítom a tekintetem, de nem látok mást, csak a tenger vízét, és a rajta táncoló fényt.

- Én nem lát…

- Nézd meg jobban - szakít félbe, mire kissé szkeptikusan ugyan, de jobban koncentrálok a vízre.

Először nem történik semmi, aztán hirtelen megmozdul a víz felszíne, majd megint, és megint. Ahogy kicsit összeszorítom a szemem, meglátom azt, amit a lány akar nekem mutatni. Ugyanis az, amit én az előbb a fények mozgásának véltem, valójában ezernyi rózsaszín hal tánca.

- Tudod, mindennap eljövök ide, és elgondolkozom - kezdi furcsa, már-már távoli hangon mesélni. - Nagyapa az ősi japán vallást követte, hitt abban, hogy mindennek külön istene van, a napnak, a földnek, a levegőnek és a víznek. Furcsa mód mindig azt hajtogatta, hogy a mi világunkban a víz az úr, és egyszer eljön azért, amit elvettünk tőle, de azért vissza is adja. Élettel fizet az életért - kúszik egy apró mosoly az ajkaira, miközben továbbra is a földszinten úszkáló halakat tanulmányozza, majd váratlanul ismét felém fordul. – Érdekes, sokan bolondnak tartották, volt, aki még gúnyolta is, de őt ez sosem rettentette el. Mindig csak hajtogatta a maga igazát. Aztán egyik éjszaka megtörtént ez a szörnyűség. Még most is élénken él bennem a pillanat, mikor négyen menekülésre bíztattuk, de ő csak megrázta a fejét, leült a foteljébe és ennyit mondott - fúrja barna íriszeit az enyémekbe, mire kiráz a hideg, ugyanis a pillantásának bölcsessége inkább hasonlít egy öregemberére, mint egy tizenegy éves kislányéra. - „Végre eljött, itt van. Megszületik az a világ, ahol a víz az úr.”

A zsűri véleménye

Isabella Reed: Kedves Lucy! Először is, összességében nagyon tetszett a novellád. Kreatív, illik a képhez, belevitted az információt, amit adtam, és még jól is írtad meg. A japán bölcsesség kicsit tényleg bizarr volt egy tizenegy éves kislánytól, viszont ez a legkevesebb.

Gratulálok!

Szatti: Nagyon tetszett a történeted! A tartalma, a mondanivalója, ahogyan odafigyeltél a választékos megfogalmazásra és nagyon tetszett a karaktered gondolkodása, ahogyan általa hozzánk, olvasókhoz szóltál. Elgondolkodtató üzenetet hordoznak a soraid és nagyon tetszett, amit ötletként megragadtál a kép által. Gratulálok neked! Szép munka!

Victoria: Végre nem egy halálos szerelemről szóló novella. Tetszett, hogy az egészet valami különleges hangulat járta át. Az is jó volt, hogy japán szót, szokásokat csempésztél bele. Egy elírás volt csak, különben tetszett.