Gévai Edina novellája

A Donely eset

Egy újabb nap és egy újabb lehetőség, hogy valamit hihetetlen módon elcsesszek – gondoltam magamban és valami természetfelettien rossz érzés fúródott az oldalamba egészen a bordám alá a szívem mellé.
Hétfő volt, December 4.-ke és azon tűnődtem, miért vagyok ekkora rakás szerencsétlenség. Alig múlt el reggel nyolc és én már összetörtem egy poharat, egy tükröt, egy vázát, leestem a lépcsőről és átestem Penny-n, a kiskutyámon. Természetesen minden napom hasonló és hasonlóan kezdődik, de most valami más volt. Lehet, hogy a Hajó túra miatt vagyok ennyire ideges.
Valóban. Biztosan emiatt vert a víz már egy órája. Féltem, rettegtem és legszívesebben el se mentem volna, ha nem az apám miatt tenném. Bizony, egy „miniszteri expedícióra” megyünk. A lényege, hogy mint az USA elnöke, apám és a családja, köztük én is elmegyünk az Antarktiszra és ott mond egy beszédet és hurrá mindenki boldog...
Én kicsit sem voltam az. Na jó, talán a pingvinek kicsit lázba hoztak, de egyébként semmi kedvem nem volt hozzá, ráadásul a reggeli dolgaim miatt nem is éreztem úgy, hogy szerencsés lenne elindulni. Rossz érzés fogott el és nem akart abbamaradni.
- Melanie, fogd a kabátod és most már gyere! – mondta az anyám olyan idegesítő, vinnyogó és siettető hangon.
- Jól van már... – dünnyögtem őt és az öcsémet követve majd kiléptem a friss levegőre.
Az ajtót becsukva magam mögött tipikusan újságírók hada támadott le. Mindegyik ugyanazokat a kérdéseket tette fel és ismétlődtek újságíróról újságíróra. A TV riporterek is megjelentek, hiszen azért mégis csak szenzáció ha az elnök kiteszi a lábát az ajtón, főleg ha a családja is vele tart.
„Mit gondol erről az expedícióról? Maga hogyan vélekedik erről a beszédről? Tudja hogy az apja miről fog beszélni? Mi a célja a családi kíséretnek? Nevezhetjük ezt családi nyaralásnak? Milyen tárgyakat visz magával?”
Hangzottak a kérdések tömegei, melyek közül csak párat hallottam ki tisztán a sok üvöltözés közül. James, a biztonsági őröm, aki személyesen ügyel a biztonságomért végigkísért az ajtótól az elnöki autóig. Ilyenkor mindig olyan hülyén éreztem magam. Elnöki autó meg minden? Komoly? Van akinek még bringára se telik, de nekünk külön tervezett elnöki autónk van... Szánalmas. – Futott ilyenkor mindig át az agyamon ez a gondolat, akárcsak most.
Beültem végül az autóba, aztán beindult a motor és mi elindultunk. Az izzadtság továbbra is csorgott rólam. Feszült voltam és ideges. Apám látta rajtam, hogy a pokolba inkább lennék most, mint úton a hajó felé, de csak nézett és nem szólt semmit. Egy ideig keresztezte a tekintetünk egymásét, de aztán elfordította a fejét. Mint mindig, most se érdekelte, hogy mi a véleményem, csak legyen minél nagyobb a felhajtás.
Amikor a kikötőbe gurult be a kocsi, ott is újságírók és tévések hada fogadott minket. Lassan mentünk, míg az autó meg nem állt és a motor el nem halkult. A családom kezdett kiszállni a kocsiból, én pedig nem akartam ezt. A reggeli rossz érzés már fojtogatott, de nem tehettem semmit. Anyám visszanyúlt a kocsiba és a karomnál fogva kirántott, én pedig majdnem felnyaltam a földet, mire James elkapott és felsegített. Megigazította a ruhám és elkísért a padkáig, ahol a hajóra való lépcső kezdődött.
Félelemmel telve léptem fel az első lépcsőfokra. Valahogy mindig is utáltam a hajókat. Kicsit sem biztonságosak és ez se tűnt annak. Bár modern volt, a legénység minden parancsunkat figyelte és különösen szép neve volt a hajónak, Tenger gyöngye, de még így is viszolyogtam tőle. Az anyám ismét látta rajtam a bátortalanságot, így belém karolt és magával húzva felfelé gyorsan lépdeltünk a lépcsőfokokon. Felértünk és visszanéztem a földre. James egy láthatatlan puszit küldött nekem biztatás gyanánt, de én továbbra is rettegtem. Az a puszi, ami elsős koromban megvigasztalt egy elit iskolába való járás miatt, az most nem segített. Rajtam már csak Isten segíthetett.
Sosem voltam hívő és ezt mindenki tudja, de az elindulás perceitől kezdve valahogy megéreztem egy felsőbb hatalom és egy előre meg nem látott katasztrófa jelét. A hajó zökkenőmentesen indult útnak, én viszont még mindig vacogtam félelmemben. A szüleim nem nagyon törődtek a kétségeimmel, inkább szórakoztak.
Az idő gyorsan múlt, akár a vízfolyás. Hamar beesteledett én pedig még mindig reszkettem félelmemben. Közeledett a vacsoraidő, nekem pedig az anyám elvárása szerint „valami csinosba” kellett öltöznöm, mert végül is az óceán közepén a fókákat és halakat annyira érdekli, hogy mit veszek fel, ugye? Mégis fel kellett öltözzek.
A fekete koktélruha anyagától viszketett a bőröm egész este. A műmosolytól pedig az állkapcsom sajgott. Ahogy kint ettünk a hajó fedetlen terasz szerű részén észrevettem, hogy a eső csöpörgött és egy-egy cseppjével beleesett a pezsgőspoharamba. Tudtam, hogy nekem itt már nincs helyem, így felálltam az asztaltól, illedelmesen elköszöntem, majd bezárkóztam a hálókörletembe.
Az ajtómat nem zártam be, de senkit se akartam, hogy bejöjjön. Érdekes, hogy a ruha, ami addig zavart már nem volt olyan frusztráló. Már nem viszketett tőle a bőröm. A félelem is elmúlt, ezért odamentem a kabinom ablakához és kinéztem. A távolban sötét felhők gyülekeztek. Vihar lesz. Csúnya vihar.


Mindenfelé hangok. Amolyan kórházi kütyük hangja és betegek, nővérek beszélgetései. „Kérek minden nővért, akinek nincs dolga hogy siessen gyorsan a sürgősségire.” Szólt valami hangosbemondó. Hol vagyok és miért? Fordult meg a fejemben, mire kinyitottam a szemem.
Egy kórházban voltam. Üres fehér falú kórterem egyetlen ágyán én feküdtem. Felültem. A TV-ben valami nagy rendezvény ment. A szemem még nem fókuszált túl jól a szoba másik felén lévő tévére, de kis idő után kitisztult a kép és megláttam a feliratot: Elnökválasztás.
Minden összeomlott bennem és levegőért kapkodtam. Valószínűleg pánikrohamom volt, de akkor csak a fájdalomra tudtam koncentrálni és arra, hogy mi történt. Hirtelen eszembe jutott minden, ami a hajón történt.
Amikor megláttam a viharfelhőket közeledni a víz is vadabb lett, mint bármelyik szilaj ló. Ide-oda lökdöste a hajót a víz tetején, mi pedig a hajón belül estünk és keltünk. Az ágyamig gurultam és ott bevágtam a fejem. Amikor odakaptam egy kis vért láttam a tenyeremen. Csúnya puklim lesz, gondoltam magamban.
A félelem újra úrrá lett rajtam, de ekkor már tudtam, nincs menekvés. Az ágyamtól a szekrényig dobott a hajó, mire valaki dörömbölt az ajtómon.
- Melanie! Nyisd ki! Jason vagyok!
Felkeltem és kicsit szédelegve, tántorogva odabotladoztam az ajtóhoz. Kinyitottam, mire az öcsém rám zuhant a hajó újabb lökésétől. A szemei könnyesek voltak. Nem tudtam miért, de hamar berúgtam az ajtót.
- Mi az öcsi? Félsz egy kis vihartól? – vettem viccesre figurát.
- Melanie! Pakolj össze! Gyorsan!Apa!
- Mi van vele? – kérdeztem már kicsit aggódva.
- Apa belezuhant a vízbe! – sírta meglepően lányos hangon.
- Úr Isten. – hangzottak a szavaim, mire teljesen lesokkolódtam.
- Melanie?! Te vérzel?
- Semmiség, keressük meg anyát, ez biztosan csak egy rossz álom!
Jason és én kimentünk a kabinból és felmentünk a teraszra. Ott egy szörnyű látvány fogadott minket. Vér mindenütt. És anyám. A vihar olyan erős volt, hogy megindította az asztalt a teraszon és az leszakította a korlátot. Anyám pedig beledőlt és ott állt holtan, vérbe fagyva a hajó korlátjával a gyomrába fúródva. Jason nem bírt odanézni következőre meg még el is hányta magát.
- Szedd össze magad öcsi! Ezt nekünk túl kell élnünk!
- Rendben! – sírt tovább.
A hajó tovább vergődött a vízen, amíg egy hatalmas koccanás nem volt. Kihajoltam a korláton és láttam, ahogy egy Jégcsúcsnak csapódott a hajó. A legénység valószínűleg már mentőcsónakban távozott. Csak mi voltunk a hajón. Rettegtünk. Féltünk.
A hajó újra lökődött, de már nehézkesebben. Elkezdett süllyedni és tudtuk, hogy nincs túl sok lehetőségünk. Jason megnézte a horpadást a hajó oldalán, mire az lökött egyet újra és ő átrepült a korláton. Elkaptam a kezét, de az esőtől és a sok víztől csúszott a kezem. Szépen lassan csúszott ki a kezemből. Könnyes szemeivel rám nézett és azt mondta „Ne engedj el!”. Nem is akartam, de a kezem túl vizes volt. A szemébe néztem és megígértem, hogy nem fogom, de az újabb lökés miatt kicsúszott a kezemből és belezuhant a vízbe. Többé nem láttam őt a felszínen.
A többi eseményre nem emlékszem túl jól. Próbáltam keresni egy mentőcsónakot, de sehol se találtam. A kapitány kabinjában volt egy, amit eszeveszettül kezdtem felfújni. A hajó csak süllyedt és süllyedt. Versenyt futottam az idővel, mire a hajó újabb lökésénél bevágtam újra a fejem. Ekkor minden elsötétült.
A következő emlék az, ahogy a kórházban vagyok. Felkelek és látom a Televízióban, ahogy a halott apám helyére valaki újat választanak. Meghalt egyáltalán? És Jason? Minden olyan zavaros volt. Kapkodtam tovább a levegőt, mire sírógörcsben kitörtem a szobából és egy injekciós tűvel nekirontottam egy nővérnek.
- Hol az apám?
- Miss Donely kisasszony, kérem nyugodjon le! Higgadtan meg tudjuk ezt beszélni!
- HOL VAN A CSALÁDOM? – kiabáltam torkom szakadtából.
- Miss Donely kisasszony, kérem tegye azt le és megbeszélünk mindent. – ismételte az idegesítően kedves hangján.
Ekkor valaki megragadott és erősen megszorította a kezem. Elengedtem a tűt és a földre rogytam. Újra megszólaltam, de ekkor már sírva és konkrétan rákérdeztem a dologra.
- A családom? Meghaltak, igaz? – pityeregtem.
- Nem tudjuk Donely kisasszony. A mentőosztagok eddig csak önt találták meg, senki mást.

Valami belém szúródott. Újabb homály és feketeség.
A következő hely, ahol felkeltem már más volt. Szürke falak. Egy ágy, egy asztal és egy pici ablak, amin rács volt. Erős vas ajtó és én nem tudtam hogy most hol a fenébe lehetek. A következő pillanatban az ajtó hangos nyekergéssel kinyílt.
- Miss Donely kisasszony, kérem jöjjön velem. – mondta egy idegesítő hang.
Amikor kiléptem az ajtón úgy éreztem egy zárdában vagyok, vagy valami hasonlóban. Nem tévedtem túl sokat. A magas és idegesítő hangú fickó egy irodához vezetett, ahol egy igazgató szerű fogadott. Leültettek és nekem ezt tűrnöm kellett.
- Melanie, remélem tegezhetem. Örülök, hogy magához tért. Tudja hogy ki vagyok?
- Nem. Hol a családom? Túlélték a hajótörést? Hol vannak? Ez egy álom, ugye? – kérdezősködtem idegesen és frusztráltan.
- Melanie, tudnia kell, hogy a családja nem élte túl a hajótörést. Az expedíciót pár napja lefújták. Holtestet se találtak. Őszinte részvétem.
- Hogy lehetséges ez? A mai tudománnyal miért nem találták meg az elnököt? – törtem ki hisztisen, mire ő csak hallgatott.
- A nevem Joe Hampton. Én vagyok ennek az intézménynek a vezetője – kezdte a szöveget, ami kicsit sem érdekelt.
- Hívj fel a házunkat! Otthon van Greeta a nevelőnőm és James a biztonsági őröm. Az ő szájukból akarom hallani, hogy a szüleim meghaltak.
- Melanie, ez nem lenne túl jó ötlet, mivel a kórházban is megtették ugyanezt, mire ön dühöngeni kezdett.
- Micsoda? – kaptam fel a fejem és az addigi sírás abba maradt.
- Melanie, maga ugyanezt kérte a kórházban is, majd ott Greeta és James elmondták magának, hogy a családtagjai nem élték túl a katasztrófát, mire ön kiborult. Üvöltött és egy nővér kezét megvágta egy orvosi szikével, majd fenyegetőzött, hogy megöli magát. Ezért van itt.
- Ez egy elmegyógyintézet? – kérdeztem rá konkrétan a dologra. Minden amit mondott felvillantak a fejemben. Tudtam, hogy ezek megtörténtek, de nem akartam elhinni.
- Igen. Illetve ide inkább a lelkileg illetve mentálisan labilis embereket szokták hozni, ahol hosszú gyógyulási folyamat vár majd önre.
- El akarok menni. – mondtam céltudatosan és felkeltem a székből, mire a magas ember utamat állta
- Melanie, nem mehet el, csak ha meggyógyult.
- Miből?
- A mostani állapotából.
- Őrült vagyok?
- Nevezze ahogy gondolja, de itt kell maradnia. Itt minden segítséget meg fog kapni ahhoz, hogy meggyógyuljon.
A beszélgetés után visszavezettek a szobámba és ott fetrengtem az ágyon egész este. Nem tudtam aludni. Mindig az az este jutott az eszembe. Láttam a szemem előtt anyám vérbe fagyott testét és azt, ahogy kicsúszik a kezemből az alig 8 éves öcsém. Az utolsó szavak, az utolsó érintések, az utolsó pillanatok és a sötétség.
Minden estém, amit itt töltöttem ebben a porfészekben szörnyen telt. Sírva keltem fel álmomból és mindig ugyanazt álmodtam, a baleset napját. Újra és újra és újra. A reggelek és a napok szokásosan magányosan teltek. Mivel itt rajtam kívül csak bolondok voltak így nem volt túl sok társaságom.
A gondozómtól kaptam egy naplót. Benne egy kép is volt az elsüllyedt hajóról. A képen látszik a neve: Tenger gyöngye. Ebbe kezdtem el írni minden gondom s bajom. Lapjait könnyeim áztatták és a tinta gyakran elfojt rajta. Utáltam itt lenni és úgy éreztem kezdek megőrülni.
Minden egyes napom rosszabb volt a másiknál. A fájdalom belülről szétmarcangolt és már nem bírtam tovább. Lépnem kellett. Vagy el kell tűnnöm, vagy meg kell halnom. Az eltűnés lehetetlen. Minden folyosón kamera, és mindig áll egy őrszem a folyosó végén. Nem maradt más választásom, mint a halál.
Megírtam egy búcsúlevelet. Egy búcsúlevelet, amiben mindent leírtam és beletettem a naplómba. Ez a búcsúlevelem. Bárki olvassa az már tudja, hogy halott vagyok és hogy soha se fogok visszatérni. A halálomat elterveztem előre. Az ágyon lévő rongyos plédet összegöngyöltem és felkötöttem a lámpára. Egy székre fogok állni, a nyakamra fogom kötni ezt. A lábam alól kilökve a széket nem fogok levegőért kapkodni. Elég volt a küzdelemből, nekem is meg kellett volna halnom, amikor a szüleim és az öcsém meghalt. Ennek vége.

Melanie

Egy könnycsepp hullott Melanie búcsúlevelére. Ann, a lány gondozója elsírta magát a levelet olvasva. Tudta, hogy problémái vannak, de remélte, hogy a napló majd segít neki minden fájdalmát kiírnia magából. Ez nem jött össze.
Mielőtt nyomot hagyna gyorsan letörölte a vízcseppet és összehajtotta a friss levelet. Betette a naplóba és elkezdte forgatni. A bőrkötéses könyvecske pont olyan volt, mint amilyennek Melanie leírta. Meggyötört piszkos lapok könnyekkel áztatva. A szétfolyt tinta miatt néhol olvashatatlan írásokkal tele.
Ann tovább nézegette a naplót. A megőrülési folyamatok már az íráson is látszódtak. Melanie gyönyörű betűiből szörnyek lettek. Egyre több volt a fogalmazásában a kihagyás, a tudatvesztések miatt lerajzolt képek és firkák. Nem csoda, hogy a lány inkább végzett magával.
Visszaemlékezve amikor belépett a lány szobájába nem akarta elhinni mit tett. Valóban felkötötte magát úgy, ahogy leírta és látszott a lógó testen, hogy semmi küzdeni akarás nem volt benne. Várta a halált és a halál is vágyott rá.
Ann becsukta a naplót és visszatette a fényképet is bele. A fényképen a hajó szerepelt, amin Melanie és a családja utaztak. A jégbe volt fagyva valahol az expedíció közelében. Majdnem a célba értek, mire elsüllyedt a hajó. Azóta ez már a múlt emléke. Két év telt el a baleset óta és a hajóval már ki tudja mi lehet. Melanie, az egyetlen túlélő a lelkével nem bírt tovább küzdeni. Ő nem a jeges vízzuhatagba halt bele, hanem szerettei elvesztésébe.
A könyvecskét beletette egy dobozba, amit gondosan lezárt. Valami celluxszal tekerte körbe, hogy ne kerüljön illetéktelen kezekbe. Amikor végzett fogta és felcímkézte.


„Név: Melanie Donely
Halál ideje: 2016. December 21. 15:00 és 17:00 között
Itt élt: 2015. Január 30-2016. December 21.
Gondozója: Ann Carter”

A dobozt végül fogta és egy polc tetejére tette. A polc hatalmas volt. Több száz ilyen dobozzal volt tele. A szoba amiben meg volt szintén hatalmas volt, ami pedig több száz ilyen polccal volt tele. Kicsit ijesztő, hogy ennyi ember végzett magával ebben az intézetben. Talán átok, talán megváltás, ezt már csak a holtak tudják.
Ann felkapta az asztalon lévő kulcsát és kifelé sietett. Megtett vagy 100 métert, mire az ajtóhoz ért. Utoljára visszatekintett a helységbe majd leoltotta a lámpát. Ezek az emberek, akiknek a doboza ide került mind feledésbe merültek az idő múlásával.

Az ajtó bezárult. A kulcs elfordult. Ann nagyot sóhajtott, majd elindult az intézet pincéjéből felfelé a lépcsőn. Soha többé senki se fogja megtudni mit élt át és mit érzett Melanie. Soha.

A zsűri véleménye

Isabella Reed: Kedves Edina! Egyértelműen egy kivételes történetet írtál. Tetszett, de elég sok dologba belekötöttem gondolatban, miközben olvastam. Például, hogy pont a legijesztőbb helyzetben, főszereplőnk meglepően higgadt, még viccelődik is az öccsével. Vagy, hogy a legénység csak úgy lelépett, otthagyva az elnök gyerekeit.
Akadtak érdekes megfogalmazások.
Az ötlet viszont nagyon jó volt, talán egy jobban átgondolt irományban szerencsésebb lenne.
Gratulálok!


Szatti: Érdekes és egyedi volt a történeted! Tetszett az ötlet, amit megragadtál és az elképzelés, ahogyan nem várt cselekménnyel és fordulatokkal töltötted meg a sorokat. Jól érzékeltetted a főszereplőd érzéseit, gondolatait, könnyű volt azonosulnom vele. Tetszett a felépítettsége a történetnek, az alaposságod. Érződött, hogy mindent beleadtál a sztoriba, ami csak telt tőled. Összességében tetszett, de az elejéhez képest, a végét kicsit gyorsnak éreztem történésben. Hirtelen felgyorsultak az események és egyik pillanatról a másikra történtek a dolgok. Lehet, érdemes lett volna még egy fél oldalt rászánni és néhány töltelékmondattal lazítani a tartalmon, de így sem volt rossz. Amire még fontos lenne figyelned, az a helyesírás. Akár önmagadnak írsz, akár egy pályázatra - és jelenleg ez utóbbin van most a hangsúly - fontos az igényesség és hogy visszaolvasd magad! Gratulálok a munkádhoz!


Victoria: Figyelemmel követtem végig Melanie tragédiáját. Akadtak filmbeli jelenetekre hajazó jelenetek (pl. Az Anya vagy a testvér halála) amik annyira nem tetszettek. De összességében könnyűvé tetted számomra a beleélést.