Elisabeth Molnár novellája

A nagy terv

Írta: Elisabeth Molnár

2014. szeptember 21.

Elraboltak. Komolyan. Úgy, mint a filmeken. Bár nem volt olyan jó zenei aláfestés, meg nem is nagy, hullaszállító kocsival álltak meg mellettem, de mégis olyan volt. Megragadtak hátulról, befogták a számát, zsákot húztak a fejemre és beraktak egy autóba. Nem tudom, hogy milyen színű volt, mert nem láttam kívülről. De a belseje füst szagot árasztott, meg piát is, és még valamit, de azt nem tudtam azonosítani. Talán jobb is.

Nem utaztunk sokat. Kanyargós volt a földes úton, amin haladtunk. Döcögött alattam a jármű, de nem mertem szólni, hogy a csípőm fájdalmasan ütődik az ajtónak minden egyes döccenéssel. Féltem, hogy mit tesznek velem, ha panaszkodom. Amúgy is féltem. Nem kellett, hogy még nyafogós gyereknek is nézzenek.

Körülbelül fél óra alatt elértük a célt. Nyílt az ajtó, megfogták a karomat, kiszedtek a kocsiból. Apró kavicsokon sétáltunk. Próbáltam megszámolni, hány pár láb sétál velem együtt, de nem sikerült. Pár perc után nyikorogva nyílt ki egy ajtó. Dohos, penészes, meleg levegő csapta meg az arcomat. Csavarta az orrom a szag. Tüsszentenem kellett.

- Jobbulást!

- Köszönöm - balra kaptam a fejem, a hang irányába. Eközben meglöktek hátulról, és a jobb karomat tartó férfi rámorrant a jobbulást kívánóra.

- Hallgass, Jason!

- Legalább bennem maradt egy kis illem! Kösz, hogy elárultad a nevem! - válaszolta sértődötten Jason. - Seggfej! - Morogta az orra alatt. Én is csak azért hallottam, mert közel állt hozzám. Balra kanyarodott az utunk, és azt hiszem a két férfi közé keveredtem.

- Mit mondtál, izomagy? Ismételd meg!

- Azt mondtam, hogy...

- Én viszont azt mondom, hogy ezt most azonnal fejezzétek be! Nem a lány előtt kéne egymás torkának esni! Ráértek később is elrendezni. Vigyük a Főnök elé mielőbb. Már rohadtul éhes vagyok.

Ezután csend lett. Mély csend. Próbáltam számolni a kanyarokat, meg a lépcsőket, de szerintem már az elején elrontottam. Folyton-folyvást elsuhant az elmém valahova máshová. Leginkább otthon, hogy mi lehet anyával, aggódik-e már, hogy már egy ideje sem vagyok otthon. Bár azt sem tudtam, hogy mennyi az az egy ideje. Fogalmam sincs, hogy mióta vagyok itt. Azt viszont igen, hogyha suli után egyből haza megyek, nem pedig megnézni egy barátnőmmel az új kollekciót a kedvenc ruhaüzletünkben, akkor ez most nem történik meg velem. Vagy legalábbis nem velem. Akkorra már régen otthon lehettem volna nézni a sorozatomat, vagy éppen a lecke fölött görnyedhetnék. De nem... Pedig ennél a bizonytalanságnál még az is jobb lenne. Ez van.

Ahogy haladtunk lefele, egyre hidegebb lett a levegő. Fáztam. Egy vékony dzseki volt csak rajtam. Kint koranyár volt. Igaz, Kanadában meg az is hideg, de egy vékony dzsekivel meg elviselhető. Olvastam már olyat, hogy csak azokból a tényezőkből, hogy milyen a padló, milyen a levegő hőmérséklete, meg szagokból meg lehet mondani, hogy hol tartózkodik az illető..... HAZUGSÁG!! Csupa nagybetűvel. Elég jól ismertem Kanadát, de ha itt helyben fegyvert szorítanának a fejemhez, akkor sem tudtam volna megmondani, hogy hol vagyok pontosan. Komolyan. Annyi biztos, hogy egy folyó, vagy valamilyen víz mellett vagyunk, de hogy ennél pontosabban hol, azt nem tudom.

Pár perccel később - mikor már úgy voltam vele, hogy ha még mennem kell pár lépést, összecsuklom - megálltunk. Megint nyílt egy ajtó, és egy jóval melegebb szobába kerültünk. Hallottam, hogy jobbra, a hátsó sarokban egy kandallóban vagy kályhában ég a tűz. Éreztem, hogy a már bent lévők dohányoznak. Megálltunk és levették a fejemről a zsákot. Azonnal az arcom elé kaptam a kezem, mert bántotta a fény szemem. Csettintett valaki, mire ijedten kinéztem az ujjaim közül. Lejjebb tekerték a világítást. A kandallóval és cigarettával kapcsolatban igazam volt. Ezen felül még egy nagytermetű kutya is feküdt a velem szemben lévő asztal alatt. Mögötte egy őszes hajú, középkorú férfi ült, aki felettébb hasonlított az apámra. Tátva maradt a szám. Szó szerint. Ő lassan elmosolyodott és végignézett rajtam.

- Nem esett rajta egy karcolás sem, ugye? - összevont szemöldökkel nézett a fogva tartóimra. A jobbomon lévő megköszörülte a torkát.

- Én nem….

- Lekevert neki egy pofont, mikor a kocsiba raktuk - szólalt meg Jason. Nahát, ennyire nincs jóban a tesójával?! Mert csak azok lehetnek.

Ó, igen. Ezt a részt kihagytam. Addig jutottam, hogy beraktak egy kocsiba. Ugyebár, mint minden rendes neveltetést kapott lány, így én is megpróbáltam védekezni. Rúgtam, haraptam, karmoltam. Nos, sikerült, az idősebbiket - alapos szemrevételezés után rájöttem, hogy Jason a fiatalabb – megharapnom elég csúnyán. Egy kis vér is folyt. Ekkor kaptam azt a bizonyos pofont. Ha megmondták volna, hogy hova visznek, vagy mit akarnak velem tenni, akkor nem harapok.

Az apám felpattant a székről, és szikrákat szóró szemmel meredt a férfira. És itt szóltam közbe:

- Ha tudtam volna, hogy te vagy e dolog mögött. Nem tudtál volna felhívni, vagy dobni egy smst, hogy beszélni akarok veled? - emelkedett a hangom a mondandóm végére. De még nem végeztem. – És miért kellett eljátszani a halálod? Vagy az most mi volt, kinek szólt? Miért csináltad? - Közelebb is léptem hozzá minden egyes mondat után. A kutya felállt, és halkan morogni kezdett. Ez azért megállásra késztetett. Mereven néztem apám szemébe.

- Mindent el fogok magyarázni neked, szívem. De most szerintem pihenj egy kicsit, rendben? David megmutatja a szobádat. - A jobbomon lévő férfi - David - ismét megfogta a karomat, s kivezetett a szobából. Szóhoz sem jutottam. De most nem fogon hagyni, hogy válaszok nélkül hagyjon az öreg. Megkapom azokat a válaszokat!

Kaptam egy szendvicset, egy pohár narancslevet - mást nem iszom meg - egy puhának nem mondható ágyat, majd David sarkon fordult és elment. Órákkal később jött csak vissza az öccse. Azt mondta, hogy apám beszélni akar velem. Már éreztem a fáradságot, kimerített a nap. Nem szólt semmit sem útközben. Már nagyon fáztam. Összefontam a karomat a mellkasom előtt. Rám nézett, de nem szólt semmit. Végignéztem a falakon. Kopottak voltak, penészesek és beázottak. Néhány helyiség előtt elhaladva, régi gépeket, eszközöket láttam. Törtem a fejem, hogy vajon mire használhatták őket. Emlékszem rá, hogy az egyik történelemkönyvemben voltak ilyen gépeket ábrázoló fotók. Nem tudtam felidézni pontosan, hogy mi volt alájuk írva magyarázatnak. Mintha olyasmi lett volna, hogy molnárok alkalmazták őket. A molnárok malmokban dolgoztak. Akkor ez egy régi malom lesz.

Időközben odaértünk apám irodájához. Jason kopogott, majd egy halk „Szabad!” után maga elé engedett. Összemosolyogtunk, majd becsukta az ajtót mögöttem. Helyet foglaltam az apám asztala előtti székben, és várakozóan néztem rá.

- Nos, élek.

- Igen, azt látom – vetettem oda neki. Komolyan, képes így kezelni ezt a helyzetet? – Miért tetted ezt?

- Jó okom volt rá.

- Igen? És mi? Megszabadulni tőlünk? Nem lett volna egyszerűbb, ha elválsz anyától, és kész?

- Ez nem ilyen egyszerű, szívem.

- Ne hívj így! Elvesztetted rá a jogot, mikor meghaltál. Az igazat akarom hallani, ne kertelj!

- Rendben – felsóhajtott, leült a székére, majd felém fordult. – Tudomásomra jutottak olyan információk, melyek szerint anyád sikkaszt a cégnél. Nem, nem vádaskodom. Folytattam egy kis nyomozást, és valóban igazak a hírek. Egy svájci számlára utalta a pénzt. Először még azt hittem, hogy nekünk, a családja miatt csinálja, de aztán utánajártam, és kiderült, hogy egy ismeretlen férfi nevén van a számla.

- Anya megcsalt téged? – leesett az állam.

- Ezt egy ideje sejtettem, de… ööö… ebben nem egyedül ő a hibás – a vége motyogásba fulladt.

Sajnálatára meghallottam. Felpattantam a székről, és körözni kezdtem körülötte.

- Remek! Szóval megcsaltátok egymást! És ezért kellett engem elrabolnod és eljátszanod a halálod?!

- Nem. Az…. Másképp nem tudnám megcsinálni a tervem. Szükségem van rád hozzá, és kellett, hogy meghaljak mások előtt. Így fel tudom használni a kapcsolataimat, hogy kinyomozzak mindent, amit utána anyád ellen használhatok. Eddig rejtegette a dolgait, de miután én már nem vagyok a képben, a felszínen is folytatni fogja azt, amit eddig csinált. Átadtam neki a cég vezetését, és látod – tárta szét a karjait – így hálálta meg. Elnézőbb lennék irányába, ha miattad csinálta volna, de hogy egy másik férfi miatt… - megrázta a fejét, én meg visszaültem a helyemre.

- Akkor is elég nagy bűn, amit művelt. Nem lett volna egyszerűbb, ha egyszerűen üzensz, hogy élsz és látni akarsz?

Elnevette magát.

- De igen. De tudod, hogy nem szeretem az egyszerű dolgokat.

- Tudom, ebben rád hasonlítok – én is mosolyogtam. Ekkor kopogtak az ajtón, majd Jason lépett be egy tálca sütivel és teával. Letette az asztalra, majd egy szó nélkül távozott, de előtte még a szemembe nézett és halványan elmosolyodott. Lehet, hogy annyira nem is lesz rossz az ittlétem?

- Szóval, miben kellek?

- Veled fogom zsarolni anyádat.

- Nem érek én neki annyit.

- Ez nem igaz. Téged szeret. Éppen ezért fontos is vagy neki. Nem mondta még, hogy mik a tervei veled? Hogy kezdj el dolgozni a szünidőben nála? – bólintottam, jelezve, hogy említette már az ilyen jellegű terveit. – Szóval, ezzel az a célja, hogy bevonjon a cég életébe, és szépen lassan átadja neked, ő meg lelépjen a bakjával. Pontosabban ez volt a közös célunk. A végét leszámítva persze – elvett egy pohár teát, és nagyot kortyolt belőle. Időt adott, hogy feldolgozzam a szavait. Nehezen ment.

- Pénzt fogsz kérni értem? – emeltem fel a szemöldökömet.

- Hm. Ez sem rossz ötlet. Kérhetünk egy kis pénzt, persze. Főleg, hogy megkapta az életbiztosításom összegét. De a legfőbb cél az lesz, hogy megtörjük. Egy pár hétig itt leszel, majd hazamehetsz. Természetesen úgy, ahogy jöttél is. Folytatod a beépülést a céghez, közben pedig engem informálsz majd.

- Szóval téglát csinálsz belőlem? – ördögi vigyor jelent meg az arcomon.

- Így is mondhatod.

- Rendben, de van egy feltételem! – biccentett. – Ne verjetek össze!

- Nem fogunk – elmosolyodott. – Kapsz sminkkészletet, és megcsinálod majd magadnak a látszatot.

- Rendben. Tegyük tönkre anyát!

Később, visszatérve a szobámba írtam egy listát, hogy mikre lenne szükségem. Egy órával később jött vissza Jason a kért cuccokkal. Letettem a kezemben lévő könyvet magam mellé.

Apám célja nem tetszik. Mindig is tudtam, hogy anyám nem egy szent, de…. hogy sikkasszon és szeretője is legyen párhuzamosan. Azt mondják nem is olyan rossz dolog, mikor valamiről nem tudunk. Ezt is megcáfolom. Nagyon rossz, hogy ebből az egész dologból nem tudtam semmit sem.

Végignéztem Jason-ön. Mosolygott, és leült az ágyam szélére. Arrébb csúsztam, hogy legyen elég helye.

Lehet, hogy nem is fogok unatkozni.

Tudom, hogy annyira nem is lesz rossz az ittlétem.

2029. december 15.

Tizenöt év telt el azóta, hogy az apám elraboltatott.

Akkor azt mesélte, hogy anyám pénzt lop a családi cégtől egy idegen férfi és saját maga számára. Kitervelte, hogy épüljek be a céghez, tudjak meg információkat, és adjam át neki, hogy kisemmizhesse anyát bosszúból. Akkor még segíteni akartam neki… Segítettem is.

Több hónapot töltöttem a rejtekhelyén. Egy elhagyatott malomépületben  egy nagy vízesés mellett.

Mikor hozzákezdett a terv végrehajtásához, minden úgy ment, ahogy akarta.

Munkába álltam a cégnél, Jasonnak is segítettem itt elhelyezkedni, hogy legyen még valaki, aki tud a tervről, és akivel össze tudok még dolgozni. Minden úgy történt, ahogy az apám akarta.

Egy alkalommal viszont meghallottam egy beszélgetést. Apám telefonált valakivel. Pontosan már nem emlékszem, hogy mit mondott, de a lényeg megmaradt: rólam volt szó. Hogy eddig jól halad a terv, a cégnél vagyok, szállítom az információkat, adatokat, és nem is sejtek semmit sem.

Ekkor kezdtem magánakcióba. Nagy segítségemre volt ekkor is Jason.

Minden héten, pénteken mentem apámhoz, elmondani, amit megtudtam azon a héten. De a hallgatózásom után, egy-egy találka kimaradt. Fel sem tűnt neki.

Bepoloskáztam az irodáját, így hallhattam a beszélgetéseit. És bár nem is tudott róla, de nagyon sokat segített nekem.

Az egyik születésnapomon jött el a végső igazság pillanata. Anyám magához hívott az irodájába, leültetett, és minden aznapra betervezett megbeszélését lemondta.

Megijedtem, mert ilyet eddig nem csinált, akármilyen fontos eseményt is kellett miatta elhalasztania. Mindig azt mondta, hogy ezek a beszélgetések hoznak pénzt a házhoz. Ilyenkor összeszorított szájjal, bólogattam mellé.

Több perc is eltelt, mire meg tudott szólalni:

- Khm… Szerintem most már elég idős vagy ahhoz, hogy egy fontos dologról beszéljek veled – felállt, hátrakulcsolta a kezeit és járkálni kezdett a hatalmas üvegfal előtt, ami az íróasztala mögött helyezkedett el. – Valószínű azt fogod mondani, hogy már korábban is megtehettem volna, de nem volt eddig elég erőm hozzá… Meg… Apád halála is… Nem akartalak ilyennel még jobban felkavarni – ennél a pontnál kezdtem el gyanakodni, hogy van talán még valami, amiről ismételten nem tudok. Összevontam a szemöldökömet. Megállt az asztala előtt, rátenyerelt a sima felületre, és mélyen a szemembe nézett. – Az apád él.

Majdnem kiszaladt a számon, hogy tudom, el is raboltatott, és a te pénzeddel kerültem ki, de volt egy sejtésem, hogy nem Rá gondol. Így tettettem az ostobát.

- Miről beszélsz?

- Az apád él – elfordult és kinézett az ablakon. – Valójában nem ő az igazi apád, akit eddig úgy ismertél. A vérszerinti itt él Kanadában.

- Tessék? – a hír odaszegezett a székhez. Semmit sem értettem most már.

- John előtt volt egy barátom. Akkor már nem voltunk együtt, mikor megtudtam, hogy terhes vagyok veled – felém fordult, de nem jött közelebb. Szinte tátott szájjal, kimeredt szemekkel hallgattam végig. – Apád tudott róla, ezért is házasodtunk össze olyan gyorsan. Édesapád nem tudott rólad, nem is akartam, hogy megtudja, hogy terhes lettem veled. De aztán, mint minden titok, ez is kiderült. Követelte, hogy hadd lásson téged. Én meg akartam engedni később már, de John nem. Addigra már megbántam, hogy nem engedtem a közeledbe – halványan elmosolyodott. – John fenyegetőzni kezdett, hogy elperli tőlem a felügyeleted feletti jogot, azon az alapon, hogy szeretőt tartok, ha engedem az édesapádnak, hogy a közeledbe menjen. Én pedig engedtem neki. Folyamatosan ezzel zsarolt. Az apád havonta küldött pénzt a számlánkra, viszont arról tudomást szerzett John is, így kénytelen voltam egy másik országban számlát nyitni. Svájc tűnt a legalkalmasabb helynek erre a célra. Persze valamilyen úton-módon erről is tudomást szerzett és akkor már azzal jött, hogy sikkasztok is a cégtől a szeretőmnek. A számla a te neveden van, és amint nagykorú leszel, hozzáférhetsz. Ma jött el ez a nap. Johnnal együtt szerettük volna átadni… De ő már sajnos nem lehet velünk – a végét halkan tette hozzá, mintha nem is akarta volna, hogy meghalljam. – A nagykorúságodhoz kötöttem a cég vezetésének az átvételét is. Ami azt jelenti, hogy holnaptól fogva Te vagy az igazgatója.

Még mindig leesett állal figyeltem anyámat. Kutatni kezdett a fiókjában, majd elém tolt egy köteg papírt. A svájci számlakivonat, illetve a céggel kötött szerződések is benne voltak.

Semmi mást nem mondtam neki, mint, hogy időre van szükségem, majd kirohantam az irodájából, kezemben a papírokkal és megkerestem Jasont. A könnyeim folytak az arcomon, mire ráakadtam a fénymásoló szobában. Azonnal a karjaiba omlottam.

Két nap kellett ahhoz, hogy feldolgozzam az anyámtól hallottakat. Teljesen az ellentéte volt annak, amit apám- … Johntól hallottam. Találkoztam az igazi apámmal is, és elhatároztam, hogy ezentúl alaposan utánajárok a dolgoknak, mielőtt fejetlenül elkezdek valakiben bízni.

Egy nap, megjelent a rendőrség, anyám és én John búvóhelyénél. Végigjárták az egész malomépületet. Szó szerint minden négyzetcentimétert átkutattak. Csakhogy nem találták ott őt. Minden kis nyomot eltüntetett, ami a bűnösségére utalna. Egyszerűen eltűnt. Mintha elnyelte volna a föld. De most tényleg.

Ezzel az eggyel az a baj… hogy még most is látom az ablakomon kinézve, ahogy az utca túloldalán áll, esőben is, és a házunkat figyeli. Nem csinál semmit, nem mozdul meg, nem int, nem szól semmit…

…Csak áll ott egyszerűen és néz.

A zsűri véleménye

Isabella Reed: Kedves Elisabeth! Szuper történetet írtál, fordulatos, izgalmas. Néhány érzelem nekem hiányzott belőle, de talán mert bele kellett férnie egy novellába, holott ez egy egész regény is lehetne. Például, mikor kiderül, hogy a halott „apa”, nem is halott, nagyobb megdöbbenést vártam volna, esetleg örömöt, ha szerette. Aztán elég könnyen belement abba, hogy tönkretegye az anyját, habár előtte nem írtál róla, hogy gyűlöli, vagy bármi. Tehát előbb is el kezdhetett volna nyomozni az után, hogy az apja, aki nem mellesleg már egyszer hazudott, nem hazudik-e újra. Vagy, hogy az anyja miért sajnálja John halálát, ha egyszer egész életében zsarolta. Ezen kívül volt egy-két tévesztésed, de azok szinte el is kerülik az ember figyelmét a történet húzóereje közben.
Gratulálok!

Szatti: Nagyon tetszett a történeted. Az ötlet, amire a kép inspirált, a fogalmazásmód is és ahogyan ismertetted a cselekményt. Fordulatos volt, izgalmas és lebilincselő. Érződött, hogy végig odafigyeltél a történetedre és hogy komolyan vetted a feladatot! Ami néha zavaró volt, azok a szóismétlések, vagy néhol az elírás, de ez inkább csak odafigyelés kérdése és nem nyelvtani hiba. Gratulálok a történetedhez! :)

Victoria: Maga a történet érdekes és fordulatos volt. Pár elírás volt benne. Ami hiányzott nekem, az a főszereplő részletesebb bemutatása. Nem tudtuk meg hogy néz ki, milyen külső-belső tulajdonságai vannak. Azt sem értettem, hogy miért akart ennyire segíteni anyja tönkretételében...