Szeretők
Súlyos ajtó
nyílik az éjben.
A leány
kezét kétely töri,
Ki a terembe
belép éppen.
A test bent,
de a levegő kint.
Szikrázó
szemekkel a bálozókra tekint.
Szerelme
tűnt árnyéka szökken a fényben,
Ki szürke kalitkájából
kiszállt.
„ Kegyetlen
sors, miért kell ezt megélnem?”
Elméjében
egyre ez a kérdés kiállt,
Míg kedvese egy
másik csókjára várt.
Egymás
karjában a bűnös galambok.
A tett
biztos, csak érezni oly nehéz,
Hogy valóban
léteznek e kétes alakok.
Ebbe
megreped a szív és beleremeg a kéz.
Menj el
innen árva leány - ezt mondja a józan
ész.
De csitt
neki, s csitt a szívnek.
Ím,
bizonyságot nyertek a vádló szavak.
Egy oszlop
mögé bújik el a reszkető lélek,
Míg ereiben lassan
tövisrózsa fakad.
„Nem
kínoznak többé a suttogó lidércek.”
Rejtekéből
ki-kiles, akár a gyanútlan veréb,
Ki nem sejti,
hogy őt várja a vad.
Vele csillapítaná
étvágyának hevét,
S a bús
áldozat kidugja fejét, de el nem szalad.
Ennyi kell
csak, a vérszomjas állat mohón lecsap.
Homályba
borulnak az égő pillák,
És a kedves
emlékeket buzgón ott keresik,
De az úton
nincs más csak ezernyi szilánk,
A lázas téboly
összetörte mind,
S a ködbe
burkolt távolból egy fátyolkéz búcsút int.
A köd
felszáll, és a kép tisztul,
Míg a tüskék
a húsba mérget döfnek.
A fájdalom
gyöngye mind a mélybe hull,
A tánc
porába fulladnak a könnyek.
S a tompa
érzékek a jelenbe szöknek.
A zene
álmokba szövi a sötétség fonalát,
Mire
csillagokat vésnek az érces kacajok.
A zokogás
csendje a márványba issza magát,
Hol
kígyóként kúsznak a kéjes sóhajok.
S a
felzendülő élet feketén ragyog.
A rét minden
színe a légben kavarog.
Az oszlop
rideg fehérsége a bőrre tapad.
Az álarc
alól előmásznak az indulatok.
A lány
tekintete a forró testek közé szalad,
S egy sarok
rejtekében újra kedvesére akad.
Lényét már más
smaragd tükre óvja.
Riadtan néz
szembe vele a felismerés.
Elméje
tiszta sugarát a sápatag iszony eltakarja.
Hűs rezgések
gyorsítják a szívverést.
Sebes dühvel
a szeretőkre tör, így enyhítve a szenvedést.
Elvész a
hang e váratlan tettre.
A bál izzó
húrjait az indulat feszíti szét.
S a verejték
sercegve hull a selyemre.
Földre rogy a
lány, s vért áraszt a kés.
Haragtól
dúlt szerelme lett keresztje.
A borzalom
bűze pompában lebeg,
És a
sejtekbe hasítja néma félelmét.
„Nézz rám te
hűtlen, sirasd meg régi kedvesed.”
Szól a leány
és kileheli lázas lelkét.
Nem hallja
már, mit a férfi rebeg.
„Elmúlt a
tavasz ölelte szerelem.
A nyári
zápor lehűtötte szívünk melegét.
Számunkra e
perctől csak gyászvirág terem.
Életünket az
őszi szellő hordja szét.
Nincs már mi
feloldja az enyészet terhét.”
A zsűri véleménye
Isabella Reed: Kedves Fanni! Először is örülök, hogy verset választottál. A versírás szerintem nagyobb kihívás, főleg, hogyha egy képről, épületről kell írni. De megoldottad. Nem a terem objektív részeire koncentráltál, hanem az emlékeire. Nagyon megható téma, szépen összefűzve.
Az egyetlen dolog, amibe bele tudok kötni, az a formaiság. Az olvasási ritmust megtöri, ha ennyiszer változik a szótagszám.
Az utolsó versszak különösen szépre sikerült.
Gratulálok!
Szatti: Kedves Fanni! Nagyon mély és elgondolkodtató verset alkottál, melyet első olvasásra nehéz megérteni, megemészteni, átlátni és véleményt fűzni hozzá. Kétszer is elolvastam, hogy világosabbá váljanak a sorok. Nagyon szép gondolatokat és érzéseket fogalmaztál meg, tetszettek a közbeékelt idézetek, avagy gondolatfoszlányok, melyek tovább színesítették a versed. Bár én magam sem értek annyira a verseléshez és én is jobb kedvelem a szabadabb formát, amelyben nem feltétlen ragaszkodok a pontos ritmushoz és rímekhez, néha elvesztettem a ritmust az öt soros tagolásban. Akkor éreztem tisztábbnak vagy világosabbnak, amikor az idézeteket beleszőtted, viszont anélkül, én mindig a negyedik sor végén éreztem, ahogy leviszem a hangsúlyt. Hangosan is elolvastam, hogy jobban érzékelhessem ennek a hatását és valahogy, jobban esett volna, ha csupán négy sorból áll egy-egy versszak. Az ötödik néha a levegőben lógott és bármennyire illeszkedni akart az előző négyhez, csak az idézet közbeékelésénél éreztem biztosnak a helyét. Talán, ha máshogy használod a rímeket, azoknak az összecsengését... én sem tudom pontosan, és lehet, feleslegesen látom tökéletlenségnek. Viszont, ez csak egy mellékes megfigyelés és az én ízlésem. A vers amúgy remek volt és nagyon tetszett! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése