Ó kedvesem
Kicsiny lelkem suttogását hallottad.
Szívem dobbanását érezted a kezeid alatt. Arcom melegét csókoltad, de megannyi
elfelejtett pillanat után is ugyan ott voltál. A színpad közepén. Mosolyogtál,
éltél, ahogy az egész épület mozgott. Együtt dobbantál a levegővel, együtt
csillogtál a fényekkel.
„Csak ön után szép hölgy” „Csak
a szívünk után kicsinyem” – csak mentem. Mentem utánad, a rozoga
padlón át, fel a magasba. Mert te az égig repítettél.
Kopott falak.
Kopott falak alkotta világban éltünk. Míg
én Júlia voltam, te voltál Rómeó.
„Ó Rómeó”
„Ó Maximilian” – leheltem lágyan a fülébe.
Kezem végigszántottam szálkás testén. Andalító illatát belélegezve, elrepültem
a végtelenbe. „Ó, te csodás férfi” – végig csókolom az arcát. Borostája
megcsiklandozza az arcomat, én pedig már szinte mámorosan nézek a gyönyörű zöld
szemeibe.
A Lawndale színpada ködbe burkolózott,
mikor téged kerestelek. Aztán már az ajtónál voltál. Mosolyogtál, hívogattál.
Könnyek csillogtak a szememben, mert láttalak.
Csak mentem…
Mentem utánad a romokon át…
Hol vagy?
„ Hol vagyunk kedvesem?”
„ A végtelenben.”
Miért sietsz? Miért nem állsz meg? Miért
nem állsz meg, hogy megcsókolj?
„Ó Maximilian”
Ó én egyetlen szerelmem. Maximilian,
kérlek.
Csend van.
Már nem vagy itt.
Csak nézem az arcod, ami egy szakadt képen
köszön vissza rám. Csókos ajkad összezárod. Nem mosolyogsz úgy, ahogy anno
akkor rám. Nem nézel a szemembe. Nem látom azokat a csillagokat az íriszeidben.
- Hölgyem jól van? Ide nem szabad bejönni
hölgyem.
Hírtelen nézek a kép alján lévő számra.
Ó Maximilian.
Itt ragadtam.
Itt ragadtam nélküled, s te pedig ott
nélkülem.
Itt vagyok, de a szívem ott hagytam veled.
Veled... 1964-ben.
„ Szívem búsan dobog, míg nélküled vagyok,
a lelkem bánatosan cseng, míg nélküled
élek.
Ó kedvesem, ó életem
kérlek mosolyogj, s élj a szívemben.
A színpad, mely örökre elhagyatott,
egy gyönyör, mely örökre elkárhozott.
Gyémántokkal bevont ékkő virít, a rózsa
elszáradt tövén,
én pedig búsan, a szél szikla ölén.
Kopott ajtó választ el tőled,
de a szívem megnyitom előtted.
Homokból lélegzem be az öröklétet,
neked pedig átadom a megmaradt éket.
A világháború megtarthat mindent,
az ég pedig elhozhat téged.
Kedvesem csak egyet, egyetlen percet
kérek,
hogy minden csillagot melléd
kérjek.
A zsűri véleménye
Isabella Reed: Kedves Audriana! Igazán elvont mű. Amolyan visszaemlékezés. Tetszett, bár nem egy könnyen átlátható írás. Kicsit kevés volt az igazi átéléshez, de valami már derengett belőle. Van egy bizonyos hangulata. Voltak benne tévesztések, amik feltűntek, rontva egy kicsit az összképet. Örültem viszont a versnek a végén. Gratulálok!
Szatti: Kedves Audriana! Szép gondolatokat és érzéseket fogalmaztál meg a leírt sorokban és tetszett az összegző vers is, amellyel lezártad a történeted. Amit hiányoltam, az a részletesebb és érzékletesebb tartalom. Rövid volt novellának és nem is derült ki bővebben semmi. Elejtettél néhány gondolatot és információt, de aztán megint kihúztad úgymond a lábam alól a talajt és visszazökkentem az érzelmek és gondolatok világába. Érdemes lett volna akár párbeszéddel, vagy bármilyen informatívabb leíró résszel kitöltened a sorokat és több életet lehelni a történetbe! A fogalmazásmódért viszont dicséret jár! :)
Victoria: Az eleje, ahogy indult, nagyon tetszett. Könnyen beleképzeltem magam, aztán kicsit homályos, hogy mi történik, de a vers a végén megszépítette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése