Oldalak

2012. május 25., péntek

Virrasztó


Hiába nyomja vállam évezredek súlya,
Nem hunyhatom le szemem már soha újra,
Kínoz a remény csalfa fénye,
Csak melletted lehet végre vége. 

Ringass, suttogj, altass!

 Könyörületet ossz ez árva rabnak,
Ki megragadt a kegyetlen időben,
S nem jön enyhítő álom fejére.
Sóvárog a szomjoltó, sötét éjre,
Mégis a hajnal vakító gúnya érte.
Törhetetlen vasat font karjára, szívére,
Lelke nem szállhat érdemtelen helyére.
Nem értheti létének bűnét,
Elvették mind tiszta emlékét,
Eldobta, mit akkor nekiadtak,
Most már vissza nem kaphatja!

Virraszt az örök béke helyett,
Büntetés vagy tán menedéke ez?
Hisz mit kap lent, ki nem akar élni?
Halála után nemcsak álmát kérnék.

Egyensúly

Emlékszem, gyermekkoromban apám gyakran mesélt nekem. Tudta, ha a lényeghez vezető, fontos dolgokat szimbólumokkal helyettesíti, könnyebben megértem történeteit. Így volt ez a szerelemmel, a dühvel, a féltékenységgel, jókedvvel meg még sorolhatnám.
A fájdalom és az öröm jelképei különösen megragadták a fantáziámat. Egész életemben végigkísértek; ha játszhattam, ha ötöst kaptam az iskolában, amikor felvettek az egyetemre, majd mikor megkaptam a remélt állást, a lelkemben a fehér galambot köszönthettem, az életöröm és szeretet forrását.
Ám ha néha elestem, vagy csúfoltak, ha nem sikerült egy-egy vizsga és nem kedveltek a kollégák, a szenvedés és fájdalom éjfekete holló képében kapirgált a szívemben. Így mesélte egykor édesapám, én pedig mindig így képzeltem.
Aztán a búcsú napján, mikor az élet elvette tőlem, amit a legjobban szerettem, Őt, aki annyi mindenre megtanított, aznap alkonyatkor az erdőben ülve szorosan öleltem a hollót, aki kíméletlenül marta bőrömet, cafatokra szaggatva a szívem.
Akkor egy pillanatra újra a hangját véltem hallani.
Arra kért, hogy tárjam szét a karjaim. Megtettem.
- Az élet legnehezebb leckéjét tanítom most meg neked – szólt. Bólintottam, bár még nem tudtam, mire gondol. – Most ereszd! – kiáltott fel bennem, mire szemem előtt megelevenedett a fekete madár képe, amint kirepül a markomból.
- Mi a lecke? – suttogtam könnybe lábadt szemekkel kutatva a hang forrása után, szinte meg sem lepődve a képzelgésemen.
- Teremts egyensúlyt! – felelt az, majd tekintetemet a lágy szellővel irányítva felfedte a galambot, aki pillantásomra ijedten felröppent. Mohón utána kaptam, de nem értem utol. Zokogva borultam a hideg földre, míg a hang újra fel nem szólított. - Nem kényszerítheted erőszakkal. Csalogasd vissza! De ne csak a galambot, a hollót is, majd tartogasd őket a szívedben, és soha ne ereszd egyiket se. Emlékezz erre:
„Az élet teljes és egész volta egyensúlyt követel a boldogság és a szenvedés között. Mivel a szenvedés felettébb kényelmetlen, ezért az ember természetesen húzódozik attól, hogy tudomásul vegye, mennyi szorongásra és gondra teremtetett. Ezért folyvást csitítgatjuk magunkat a javulás ígéretével vagy a minden bizonnyal beköszöntő boldogság reményével, nem gondolva arra, hogy a boldogság is meg van mérgezve, ha még nem ittuk ki a szenvedés poharát.” /Carl Gustav Jung/

A válasz

A szavak órákig ott lebegtek a levegőben, majd a hűvös északi szél tovább gördítette őket, épp mikor már felidézni kívántam tartalmukat.
Kétségek gyötörtek. Végletek közt hánykódtam. Egyik pillanatban még végtelen boldogságot véltem érezni. Ám a következő toronyórakongás már félelmet ébresztett lelkemben: elviselném én a korlátokat? De vajon korlátok azok?
A kérdések úgy bukkantak fel előttem, mint az erdő talaját behálózó gyökerek, miket sem átlépni, sem kikerülni nem tudtam. Elestem bennük.
Csupán egy szó, amivel börtönbe száműzöm szenvedélyem. Ó, de mennyire vágyom én arra a börtönre, bukkant fel bennem a mindent elborító gondolat.
Futásnak eredtem. A réten nyíló virágok, a füvek meghajoltak lábam alatt. A szél még inkább feltámadt, de csak, hogy visszahozza az elvesztett szavakat.
Nem törődve semmivel, rohantam a ház felé. A nagy kőoszlopok ridegek voltak, mint errefelé északon minden, én mégis biztatásnak vettem a mögöttük megbúvó ajtó kitárt szárnyait. Hát vártak!
Berontottam a dolgozószobába, kipirultan, lihegve, mire két meglepett arc fordult felém. Lesimítva szoknyámat, hajamat hátratűrve kértem elnézést, mosolyomat azonban nem tudtam leplezni, amit apám megbotránkozása váltott ki.
- Zabolátlan leány! – kiáltott fel az öreg.
- Ha megbocsát, apám, – hajoltam meg felé – szeretnék válaszolni az úrnak – fordultam aztán a másik szobában álló férfihoz, kinek arcára azonnal feszült izgalom költözött. – Önhöz megyek, uram!

2012. május 1., kedd

Novellapályázat: Hogyan győztem?


A Nyitott Szemmel magazin novellapályázatot hirdet „Hogyan győztem” címmel. Beküldési határidő 2012. június 30. A legszebb pályaműveket kötetben jelentetjük meg.

A NYITOTT Szemmel magazin Hogyan győztem címmel novellapályázatot hirdet. Olyan pályaműveket várunk, amelyek személyes erkölcsi győzelmekről, azok lelki tanulságairól szólnak. Kiemelt témaként ajánljuk az irigységből, a féltékenységből, az indulatosságból, a haragból, az anyagiakhoz való túlzott kötődésből, vagy a valamilyen káros szenvedélyből (alkohol-, dohány-, drog-, tv-, internet-függés stb.) történő szabadulásról szóló elbeszéléseket.
Csak az igényes, irodalmi stílusban megírt pályaműveket áll módunkban értékelni. Az írások 2–5 A/4-es oldal terjedelműek legyenek. A pályázaton kizárólag jogtiszta, máshol még meg nem jelent írások vehetnek részt.
Beküldési határidő: 2012. június 30.
Címünk: szerkesztoseg@nyitottszemmel.hu. (Az írások beérkezéséről minden esetben visszaigazolást küldünk.)

Pályázati díjak:
I. helyezett: 30 ezer Ft
II. helyezett: 20 ezer Ft
III. helyezett: 10 ezer Ft

Különdíjak: 1 éves előfizetések magazinunkra

A legszebb pályaműveket kötetben jelentetjük meg. A kötetben szereplő szerzőket írásaikért a kötet tiszteletpéldányaival honoráljuk.

2012. április 9., hétfő

Elvárás


Eddig bárhogy is próbálták megtörni, ő nem sírt. Csak állt, és bólogatott, miközben mindenki kereste, mibe köthetne még bele.
Mondhatta volna, hogy az ő korában természetes a lázadás, de nem tette. Senki sem tudta, miért.
Most itt állt előttem. Abba a hihetetlenül sokat tűrt tekintetbe mélyesztettem a szemem. Nem kellett kiabálnom ahhoz, hogy hallja. Olvasott a gondolataimban. Azok pedig üvöltöttek:
Mi a fenéért nem felelsz meg? Miért nem vagy elég magas, vékony, okos, gyors, kecses, udvarias? Miért nem gondolkodsz robot módjára? Egyáltalán minek gondolkodsz? Hogyan akarsz így kilépni majd az életbe? Miért nem hallgatsz azokra, akik csak segíteni akarnak, hogy elérd az ő álmaikat?
Megakadok a gondolatmenetben. A szemébe pedig könnyek gyűlnek. Felfogom, mivel vádoltam az előbb.
Egy türelmetlen kéz csattant a fürdőszobaajtón, mire mindketten felkaptuk a fejünket.
Legördült egy könnycsepp az arcomon, majd hátat fordítottam a legnagyobb ellenségemnek: a tükörképemnek.

2012. április 6., péntek

Versírók figyelem!

Püspöki Dorka pályázata

Téma megkötés nélkül küldhetsz be verseket, amik akár be is kerülhetnek Dorka verses kötetébe.
Részletek itt: http://verscseppek.blogspot.com/p/palyazat.html

2012. március 20., kedd

A vihar szeme

Ma én kísérem haza.
Az izgalom verejtékétől gyöngyözik a homlokom, és néhány cseppet képtelen vagyok még azelőtt felitatni, hogy a járdára hullanának. Erre bosszúsan pillant fel rám. A szívem mennydörgésként dobban, mikor felismer.
Aztán gyorsabbra fogja az iramot. Szólnék, de nem egy nyelvet beszélünk. A szél nyelvén senki sem ért. A már ismerősként rám törő magány érzése villámként hasít belém. Bármennyire erősen is szorítom össze a szemhéjamat, megindulnak a könnycseppek. Egyre több és több. Már nem is tudom kivenni rajtuk keresztül az alakját. De nem kell látnom, hogy tudjam, hova tart. Tombolva rohanok utána, és már nem érdekel, ki látja, hogy sírok.
Végül elérkezem a házához. Az ablakát kanyargós erekként szelik át a könnyeim, miközben ő mögöttük a fejét rázza.
Sosem érti, miért mindig neki van olyan szerencséje, hogy elkapja a novemberi eső. 

2012. március 9., péntek

Jelmezbe bújva

Órák óta figyelte. 
Talán nem ő volt a legszebb, de mind közül a legkülönlegesebb, ebben a férfi biztos volt. 
Hűvös arckifejezésével jól leplezte belső izgalmát, ám szenvedélyes lelke fel-felbukkant pillanatokra: a barátaival váltott cinkos mosolyokban, vagy a díszlet csodálásakor.
Főleg a ruhája lepte meg. Nem a megszokott unalmas összeállítás volt, hanem valami új, lélegzetelállító. Hosszú, a bokáját verdeső csipkeruha. A szabása régimódi, de annál szebb. Magas gallérját ezüstszínű gyöngyök vették körül több kört is megtéve a kecses nyak körül. Az ujjak könyékig szétnyíltak, így az anyag szabadon lebegett minden mozdulatra.  A melle alá éppen egy fehér bársonyszalagot kötöttek, talán, hogy még inkább felhívják a figyelmet ártatlan bájaira. A ruha egyenes vonalú szoknyában végződött, amin ugyanolyan csipke nyújtózkodott jobbra-balra, mint a kelme többi részén.
Találkozott a tekintetük. A lány tett felé egy lépést, mire egy merész hasítás alól alabástrom comb és üvegcipő bukkant fel.
– Öné a szerep! – kiáltotta el magát a férfi, az öröm lángját gyújtva fel ezzel a kék szemekben. Nem törődött vele, hogy a meghallgatás még el sem kezdődött. – Tökéletes jégkirálynő lesz!

2012. március 3., szombat

now i am a criminal.

Atyavilág.. halljátok azt a hangot, amin elkezdi? Az alatt az egy sor alatt az életem lett ez a feldolgozás.



2012. március 2., péntek

Életérzés


Gyermekkorban harsány vagy, név egy mesében, a kislány bársony köntöse. Édes málna, harmatos rózsa, őszi levelek palástja és fakón rókabunda. Az iskolában elismerés, erdőszélén nyíló bogyócsoda, és annak ágain éneklő madár tolla.
Növekszem, s te a fénycsókolta szőlőszemek gyermekeként születsz újra borban. Mélységeid bódító szenvedélye belengi ilyenkor a világot, benned fullad alkonyatkor majd a nap.
Sok éjjelt a házban töltesz, izzadó szaténlepedőn tanyázol hajnalig. Reggel rúzzsá válsz, merésszé. Megvadítasz, és leigázol fenevadakat, hogy kiélhessem vágyaim.
Azt képzelem, felnőttem, mire újra csak egy ősz leszel, egy alma szégyenlős mosolya, a gyermekeim arcán felragyogó életöröm nyoma.
Zubog a vérem, visszavágynálak, de dacos emlék maradsz, a lázadó ifjúság tincsei.
Belenyugszom, ha kell.
Végül már nem láthatlak, de te akkor is ott vagy a síron nyíló pipacsvirág szirmain.

2012. február 24., péntek

Regélő dallamok

Igen, ez egy ihletadó bejegyzés lesz. Nagy szükségem van most rá, talán ti is láthattátok. Annyira lefoglalt mostanában minden, hogy a történetekkel, novellákkal egyszerűen nem haladtam.
Így hát addig is szeretnék megosztani veletek, néhány számot, amik olyan érzelmi töltettel rendelkeznek, hogy egyszerűen képtelen vagyok nem egy egész történetet hallani alatta...


Reggelire:

váááh. (Y) Felvezetéshez:


 A vadóc hősnőhöz:


 A főgonosz karaktere? Nem gond.
 


Milyen érzés a nyugalom és az otthon?
Hát ilyen:

Az elmélkedéshez:


A miért én kérdésre:

A szemét pasik:


A férfi szemszögéből:



Valami elkezdődött:


Mi ez az érzés? Oly szép, mégis mélyre húz...


Ott van mindenütt:


Halálhoz:




Relax:


És így a végére pörögjünk fel:


.a szerelmet direkt nem tettem bele. még egy számból sem hallottam ki igazán azt az érzést. még nem találtam meg azt,  aki igazán el tudja énekelni.
remélem élveztétek. próbáltam nem túl ismert előadóktól mutatni értékeket.
jó írást!

2012. január 6., péntek

Püspöki Dorka pályázata



Képtelen vonzódás

Újabb monoton egyhangúságban ledolgozott nap, felesleges szavakkal kibélelve, migrénnel a tetején.
Noll már hónapok óta alig aludt, fejében a pesszimistábbnál pesszimistább gondolatok kergetőztek, lassan az őrületbe kergetve ezzel. Most is épp egy dögunalmas konferenciáról vezetett hazafelé, s bármennyire is fáradt volt, valahogy nem volt kedve az üres lakásba hazatérni.
Megdörzsölte égő szemeit, majd kikapcsolta a rádiót, és belemerült az élet nagy kérdéseinek fejtegetésébe…
Az autó csikorgó kerekekkel fékezett. Csak egy hajszálon múlt, hogy nem gázolta el az út közepén toporgó lányt.
Noll tombolva ugrott ki a luxusautóból. Mikor a sötétben a fényszórók felfedték előtte a törékeny testet, a szívroham kerülgette, hogy nem tud majd időben megállni. Azonnal tovaszállt a fejfájása, a fáradtsággal együtt. Most legszívesebben puszta kézzel megfojtotta volna a félszeg, őzikeszemű lányt, akinél vagy két fejjel magasabb volt.
– Jól van? – ragadta meg a karját, aki erre riadtan összerezzent, s eddig az autóra szegezett barna szemét Nollra irányította.
– Miért állt meg? – kérdezte, mire a férfi szeme elkerekedett. Ez egy őrült, gondolta, aztán jobban felmérte: a kicsi, törékeny alak egy szál, piszkos, fehér hálóingben didergett a kora őszi éjszakában. Mezítelen lába sáros volt, bokáján több karcolásból is szivárgott a vér. Egy pillanat alatt felfogta: Ő tényleg egy őrült!
– Az intézetből jött? – utalt Noll a félórányira fekvő elmegyógyintézetre.
A lány elmosolyodott.
– A nevem Amy – nyújtotta a kezét.
– Noll – fürkészte továbbra is gyanakvóan a férfi. – A St. Teresából jött?
– Szép autó – engedte a füle mellett a kérdést ismét Amy. – Miért állt meg?
Noll türelmetlenül fújtatott. Előhalászta a mobilját, majd mérgesen fel-alá kezdett járkálni, hogy térerőt keressen. Végig érezte magán a lány tekintetét, és ez felettébb zavarta. Ki tudja, miért zárták oda, gondolta, bár nehezen tudta elképzelni, hogy ez az esetlen kislány esetleg erőszakos lenne. De megszökött, ez biztos. És valahogy csak ki kellett jutnia…
– Noll?
A férfi felkapta a fejét.
– Fázom – fonta maga köré a karját Amy.
Noll azonnal ugrott, levette bélelt kabátját, és a lány vállára terítette.
– Szálljon be! – mutatott az autóra. Idegesen a hajába túrt. Most mihez kezdjen vele?
Tanácstalanul szállt be mellé. Hosszú percekig csak meredtek egymásra, mintha olvasnának a másik gondolataiban. Végül Noll törte meg a csendet.
– Vissza kellene, hogy vigyem.
– Akkor rossz irányba indul – hívta fel rá a figyelmét Amy, miközben Noll a gázt adott.
– Hová akart eljutni? – kérdezte a férfi elengedve a füle mellett Amy megjegyzését. Épp most szegett meg valamit, amit eddig biztosnak hitt.
– A városba… talán – vont vállat Amy. – És maga?
– Én ott élek.
– Úgy érti, ott élt – mosolyodott el a lány. Noll értetlen pillantást vetett rá, de nem firtatta. – Noll?
– Tessék?
– Már egy végtelenség óta várok magára.
Na jó, ez már tényleg hátborzongató, gondolta a férfi arrébb húzódva. Ki ez a nő? Akár törékeny, akár nem, kétségtelenül ijesztő.
– Mi a vezetékneve? – próbálta terelni a beszélgetést.
– Milton.
Noll meghökkent. Ismerős volt neki a név. Talán olvasta valahol?
– Amy Milton – ismételte halkan, s egyre inkább az volt az érzése, hogy már hallotta valahol. – Miért került oda? – Nem pont a legokosabb kérdés, emlékeztette magát a férfi. 
– Azt hittem, tudja. Ugyanazért szenvedünk.
– Mi van? – taposott a fékbe Noll. Mélyeket lélegezve próbálta lenyugtatni magát. Hisz a nő az intézetből jött, természetes hogy összefüggéstelenül hablatyol. De akkor vajon okos dolog-e a városba vinni?
– Sajnálom – suttogta ekkor Amy, amivel megenyhítette Nollt. Ismét elindult, bár most már sokkal bizonytalanabbul fogta a kormányt.
Meg sem próbált beszélgetést kezdeményezni. Akármennyire is elbűvölte a lány külseje, remélte, hogy nem szólal meg az út során. Sajnos nem volt szerencséje. A távolban már feltűntek a város fényei, enyhítve egy kicsit az autóban uralkodó feszültséget, mikor Amy újra megszólalt.
– Miért hoztál ide?
– Mert erre kértél. – Noll már rég feladta, hogy megértse a lány gondolkodását, vagy annak hiányát. Egész nyugodtan tudott hozzáállni a fura kérdésekhez.
– Ezt tettem volna? – A kérdést elnyomta egy rendőrautó felharsanó szirénája. Noll a visszapillantóban látta, hogy nincsenek messze, és úgy tűnt, neki villogtatnak.
Mit csinálsz? – kérdezte magától, mikor gyorsított. Megtébolyult egy ismeretlenért? Amy nevetve vette tudomásul, hogy útitársa segít neki. Hálásan a kezére tette apró ujjait, aztán megkönnyebbülten hátradőlt.
A férfi már távolról sem volt ennyire nyugodt. A rendőröket nem tudta lerázni, és tudta, ha beérnek a városba, kénytelen lesz lámpáknál manőverezni. A fejében a káosz lett az úr. Nem erre számított, mikor elindult.
Amy Milton, Amy Milton, zakatolt a gondolatai közt, mint valamiféle vírus, amely épp szétterjed a testében. Nem tudta, hová rakni az efféle érzéseket. Helyette agyalni kezdett a menekülési útvonalakon, aminek persze nem volt több értelme. Miért is mentene meg egy idegent, aki mellesleg kezelésre szorul?
– Itt forduljon balra! – kiáltott fel hirtelen a lány, miközben a kormányért kapott, s Noll épp hogy csak az úton tudta tartani az autót.
– Mit művel?
– Hajtson a hídra! – jött a következő utasítás, ami ellen a férfi nem ellenkezett. Kezdte magát túszként érezni. – Álljon meg! – A hídpillérek már ott ragyogtak előttük az éjszakai kivilágításban. Noll lehúzódott az járdaszegély mellé.
– És most?
– Miért állt meg?
– Amy – legyezett a lány szeme előtt Noll. – Kérem! Miért kellett idejönnünk?
– A híd – vidult fel az angyali arc a felismeréstől. – Ez az a híd.
– Mi van vele?
Amy ezt már nem hallotta. Kiszállt az autóból, és mezítláb, gyalog indult tovább. Noll képtelen volt egyhelyben ülni, és figyelni, ahogy  a lány felsétál a hatalmas építményre. Ösztönösen utána eredt.
– Amy! Miért szenvedünk? – próbálta meg „őrült” szempontból megközelíteni a dolgot.
– Nem találtuk a hidat.
Noll szemöldöke felszaladt a homlokára.
– A hidat mihez?
– Talán egymáshoz? – nevetett a nő, miközben a perem felett kitekintett a folyóra. – Olyan sötét és veszélyes. Vonz. Hallod a zúgást? – hunyta le a szemét. – Hív minket!
Noll szája elnyílt a csodálkozástól. Valahol már hallotta ezeket a szavakat. Képtelen volt felidézni, hol. Helyette átölelte a remegő testet, a szél sötét tincseket sodort a szeme elé. Csak egy pillanatig érezte a hideget, a vad, pusztító sodrást, az égető fájdalmat a tüdejében…
…aztán felébredt. Köhögve ült fel az ágyban, majd sóhajtva dobta vissza magát a dunyhák közé. Mikor már újra normálisan lélegzett, felvette a könyvet az éjjeli szekrényéről.
„A hidak köztünk” – Nem is kellett tovább agyalnia, honnan származik az őrült álom. Honnan volt ismerős az Amy Milton név…
Nem is emlékezett már, mikor olvasta utoljára ezt a könyvet. De arra pontosan emlékezett mi volt Amy baja: a magány. Az emésztette fel.
– Ébren vagy? – Noll összerezzent a suttogásra, majd észrevette, hogy üres mellette az ágy.
– Rémálom.
– Megint a regény? – Az ágy alig süppedt be az apró test súlya alatt.
– Kellett neked megírnod – húzta magához a nőt Noll.
Azok az őzikeszemek még a sötétségben is találtak elég fényt ahhoz, hogy csillogjanak.
– Minden részletet meg akartam őrizni. Nem szeretnék húsz év múlva azon vitatkozni, ki mentett meg kit.
– Te őrült! – nevetett fel halkan a férfi, majd visszatette a saját történetükből koholt regényt a szekrényre, s megcsókolta az egyetlen személyt, aki képes volt megtanítani hidakat építeni, miután halálra rémítette azzal, hogy a folyóba akart ugrani. Szerencsére akkor mellette volt, és megmentette. Azután pedig Amy maradt vele, hogy egy új, még meg nem élt életbe vezesse…



2012. január 2., hétfő

Mert röviden is lehet!




„Befogad és kitaszít a világ”
(http://www.kisnovella.blogspot.com/search/label/Raven)


A szirten állok, ahonnan belátható az egész kikötőváros. Az orromban a tenger sós illata keveredik az ősszel. Magamban érzem a világmindenséget. Minden boldogságát, könnyét, nevetését és szabadságát.
Felmerül bennem a kérdés: megérdemlem?
A tekintetem elréved egy felszálló sirályt követve, s a szél zenét sodor a fülembe. Zongorajátékot. Bizonytalan minden hang, mintha magad sem lennél biztos az ujjaidban. Félve nyomod le a billentyűket, tartva a csalódástól és szégyentől. De egyszer csak lendületet kapsz.
Elmosolyodom. Ez vagy te számomra. A lendület, mely életre sarkall.
Most már biztos a dal, pattognak a hangok, minden szenvedélyt kipréselve az öreg zongorából.
Boldog emlékeket idéznek. Emlékszel, mikor először hoztalak ide? Kár, hogy a fényképezőgép otthon maradt. Nevetve szaladtál a sziklaperemig, aztán kigúnyoltál, amiért riadtan utánad kaptam.
– Tudok vigyázni magamra – suttogtad, mikor melléd értem. Göndör hajadba túrtál, élvezted az szemtelen északi szelet.
– Azért besegítek.
Elbotlott egy hangjegy. Csúnya hiba. Ilyenkor megállsz pár percre, lehajtod a fejed, és magadban elsiratod a darabokra tört atmoszférát. Vagy talán felidézed a mi hibánkat? Sosem tudhatom.
Mit gondolhattam abban a percben? A hajadba tűzött virágra meredtem, mert nem voltam képes állni a szemed vádló szikráit.
– Valami hiányzik…
– Tudom én, hogy mi; te. Te hiányzol a kapcsolatunkból!
– Lehet, hogy jót tenne egy kis távolság. – A szavak, amiket örökre kitöröltem a szótáramból.
– Isten veled! – köszöntél el, kínzó néma percek után. Nem kérdeztél. Nem kiabáltál. Elmentél mellettem, s én nem nyúltam a karod után. Néztem, ahogy elmész, de azt hiszem, már abban a pillanatban sejtettem, hogy még aznap este térden csúszva könyörgök majd a bocsánatodért.
Újrakezdted a darabot. Ismét játszottál. Lenyelted a gombócot a torkodban, és újra megnyíltál. De most minden hangnak árnyéka lett. Sötét dallam kúszott a bőröm alá.
– Képtelen vagyok így élni! – ordítottad a képembe, mikor többé nem féltél kimondani semmit. – Gyerek vagy!
Lesújtottam a hangszerre. Még riadt tekinteted sem állított le. A zongora tetején repedés futott végig. Még ma is ott van.
A dallam megszakad. Órákig csend van. A város fényei kialszanak, a levelek nem zizegnek tovább. Az éjszaka csípi az arcomat, de én nem mozdulok. Téged látlak. Fehér ruhában vagy. Gyönyörű csipkés. Meggyilkolod az éjszaka sötétjét, jelenésként suhansz felém. Eltart egy darabig, míg felfogom, ez nem látomás.
– Balszerencsét jelent – figyelmeztetlek, mikor szoknyádat felemelve felkapaszkodsz mellém, majd körbefordulsz, hogy lássam a menyasszonyi ruhád.
– Itt voltál egész nap?
– Gondolkodtam.
– És mire jutottál? – mosolyogsz.
– Rengeteg kétségem van ezzel az esküvővel kapcsolatban.
Nem mutatod, de tudom, hogy megijedtél. Ujjaid képzeletbeli billentyűkön futnak, így leplezed, ha ideges vagy.
– Megértettem mindet. Már csak egy kérdésem maradt.
– Méghozzá? – A legrosszabbra számítasz.
– Muszáj még órákat várni a kezdetéig?
Kacagva ugrasz a fűre. Utánad futok. Kergetőzünk egészen a közeli faházunkig, ahol már a begyújtott kandalló vár.
Odabent átkarolom a derekad, de kibújsz a szorításomból. Elhajolsz a csókom elől.
– Akarok mutatni valamit.
Leülsz a zongora elé, majd a szemembe nézel. Ott van benne a világ. Minden vágy, mosoly, könnycsepp és szerelem.
Játszani kezdesz, s egy ismerős dallam tör be a lelkembe, hogy elakad tőle a lélegzetem.
A dal, amit a szirten hallottam.
Képtelenség lenne?
Melletted még ebben is hiszek. 



2011. december 30., péntek

Eredményhirdetés



Kedves Pályázók! 

Hadd kezdjem egy kis összegzéssel.
A pályázat október 7-én lett meghirdetve, és november 5-ig körülbelül ötvenen jelentkeztetek. :) November 19-ig 27 mű érkezett, és kicsit késve, de beért a 28. is. :) 
28 képet kaptatok, amit többen lecseréltetek, majd nekilendültetek a kihívásnak.
Többen küldtetek önéletrajzot, amit külön köszönök:) Jó volt kicsit többet megtudni rólatok!
Sokan a misztikus oldalról közelítettétek meg, sokan átvitt értelemben vették a valóságtól elrugaszkodott képeket, és vannak akik teljesen egyedi látásmódot alkalmaztak.
Csodálatosat alkottatok mindannyian! 

Rengeteg új tehetséget fedeztünk fel, voltak akiket már régebbről ismertünk, és tudtuk mire képesek, és voltak, akik megleptek.

Ha tehetnénk sokatokat díjaznánk, de ki kellett választanunk azt a három művet, ami a legjobban megragadt bennünk. Egyedi, lenyűgöző és maradandó élmény volt olvasni őket! 
Épp elég volt a 28-ból kiválasztani a 3 legjobbat, nem hogy ezek között még sorrendet is felállítani...:) Végül a következő eredmény született:

I. helyezett: Never forget
II. helyezett: Balogh P. Hédi
III. helyezett: Artair McKnight


Gratulálok! 
A könyvjutalomról e-mailben tanácskozunk ;)

A többiek se csüggedjenek.. nem ez volt az utolsó lehetőség nyerni :) Sőt, ha egy bejegyzéssel előrébb mentek, Hédi pályázatára már lehet jelentkezni... ;) 

Köszönöm nektek, remélem ti is legalább annyira élveztétek, mint én! :)
Az emléklapját mindenkinek elküldtem e-mailben, aki nem kapta volna meg, az jelezze a lollus4@yahoo.com címen!

Végül pedig szeretném megköszönni a zsűri munkáját! 

A zsűri tagjai:

Szatti 
Helena Silence 
Anett 





És ezzel együtt engedjétek meg, hogy 

Nagyon Boldog Ihletben Gazdag Új Évet kívánjak!

Köszönöm nektek!

2011. december 29., csütörtök

Pályázati felhívás!

Kedves Bloggerek!

Máris alkotnátok újra?

Hédi meghirdeti 2012. első pályázatát!


A pályázat címe:

Újévi fogadalom


mottója: Alkoss határozott ecsetvonásokkal!


Blogtörlés

Na, ne ijedjen meg senki :D Nem erről a blogról van szó. :)

Az Élet helyett c. blog, amin olvashattátok Chloé és Tenerif történetét mától nem érhető el. :/ Tudom, hogy mikor nekiálltam javítani, azt mondtam nem fog megszűnni az az oldal sem, de már feleslegesnek éreztem, csak gond volt. :)
Tehát a történet folytatását mostantól csak az exőrangyal blogon álá http://www.bells-yourguardianangel.blogspot.com találjátok majd!

Jó olvasást hozzá!
b.

2011. december 23., péntek

Helyzetjelentés

Kedves pályázók, látogatók, olvasók!

Mint láttátok felkerült az utolsó beküldött novella is. Most kérnénk tőletek egy kis türelmet, ahogy észrevettétek, még nem mindenki ért végig az értékeléssel. :) Őket megvárjuk, aztán eredményhirdetés! :) Remélem az ünnepek közötti napokban már azzal jelentkezhetek! Addig is olvassátok el a műveket! Lesz közönségdíj is... erről majd még beszélünk ;)

És akkor a lényeg:

Nagyon boldog, sütiben, szeretetben és ajándékban gazdag karácsonyt kívánok! 

2011. december 18., vasárnap

Never forget írása

Mielőtt elolvasod a novellát, tudj meg többet az írójáról!

Nos... Be kell, hogy valljam, egyáltalán nem szokásom magamról írni. Ha mégis kérik, általában nagyon tárgyilagosan teszem.
A női nem képviselői közé tartozom, a családommal élek már több mint huszonegy éve, van egy macskám, főiskolára járok, és nincsenek világmegváltó terveim… csak álmaimban.
Elég összetett személyiséggel rendelkezem. Szeretem a csöndet és a metálkoncertet, a kandallóban lobogó lángokat és a zuhogó esőt, a csoki tortát és a chili paprikát. Ezeket természetesen nem egyszerre. 
Nekem a piros szegfű csak egy virág, és szerintem a szivárvány még mindig az égen mutat a legjobban. Jó vagyok, ha van miért, és hű vagyok, ha van kiért. Szeretek, ha kellemes, és szenvedek, ha érdemes.
Szabadidőmben legszívesebben kreatívkodom. Ebbe az írást, festést, rajzolást, és dekorálást értem. Persze, ez mind ihlet- és múzsafüggő…
A jövőről nem nyilatkoznék, míg el nem jön. Az életet amúgy is Isten írja és Murphy rendezi…
Remélem elég volt ennyi belőlem, ha mégsem, akkor is.

Üdv.
Never Forget


 Never forget képe:


Ahogy ő látta:
Never forget

Magány

Banival ülök egy padon, a Színház tér előtt. Reggel van, ezért egy kicsit fázom, de nem különösebben érdekel. A lényeg, hogy Bani itt van mellettem. Ő a legjobb barátom, mert Bani igaz barát, aki sosem hagy el. Mindig velem van, mintha az árnyékom lenne, ami elég nagy marhaság, mert az árnyékot nem lehet megérinteni, paskolni, fogni a kezét, mint Baninak.
-          Ugye milyen marhaság? – kérdezem tőle, mire ő csak nagyokat pislog, hatalmas,
tányér alakú, őzbarna szemeivel, és bőszen bólogat.
Ezért is szeretem Banit. Mindig igazat ad nekem. A pad fából van, amit kékre festettek. Egy kicsit még hideg és nedves az éjszakai párától. Kacskaringós vonalakat lehet rá rajzolni az ember ujjával.
- Milyen érdekes, nézd csak Bani! – mondom neki – Olyan, mint mikor az első osztályban
a betűket tanultuk. Tudod Bani, sosem értettem, hogy kell a k betűt úgy rajzolni, hogy egy székre hasonlítson. Megpróbáltam, kismilliószor, szinte már betegesen vágytam rá, hogy sikerüljön, de csak nem akart összejönni. Aztán, az egyik nap, mikor azt hiszem már nagyon távol jártunk tőle… igen! A p betűnél, akkor egyszer csak mégis sikerült. Ó, hogy én hogy örültem, és milyen büszke voltam magamra. Tudod, azért, mert anyu is mindig úgy írta a k betűt, hogy egy székre hasonlított. Ezért mondom mindig Bani, hogy a dolgokat nem szabad erőltetni, mert akkor semmi sem jön össze. A legjobb, ha megvárod, amíg az a valami, amire vágysz, egyszerűen magától megjelenik az életedben. Pontosan úgy, mint te, Bani! Akkor tűntél fel, mikor nem is gondoltam volna. Hát, ez a te nagy szerencséd Bani. Azért mondom, mert nem hiszem, hogy magadtól hatalmas dolgokat tudnál összehozni az életben. Nehogy megsértődj, nem úgy értettem, csak arra gondoltam, hogy az igazán nagy dolgok létrehozásához kevés egy ember. Szóval arra akarok kilyukadni, hogy örülhetsz, mert itt vagyok melletted. Két ember csak össze tud hozni valami hatalmasat, monumentálist, amit a többiek csak néznek, bámulnak tátott szájjal, és nem tudják elhinni, hogy ilyen létezik. Mint egyszer nyáron, a Balatonnál. Tudod Bani, én igazából nem voltam ennyire zárkózott, mint most. Kislány koromban könnyen szót értettem a többi gyerekkel… de hol is tartottam? Ja, igen, a Balatonnál. Képeld el Bani, egyszer ott nyaraltunk a családommal, és a parton játszó gyerekekkel kitaláltuk, hogy megépítjük a világ legnagyobb homokvárát, ami akkora lesz, mint egy palota a valóságban, vagy még annál is nagyobb, tele termekkel, emeletekkel, tornyokkal és bástyákkal. Nagyszerű ötlet volt Bani, egyszerűen kolosszális! Mind éreztük és tudtuk, hogy egyedül képtelenek lennénk megépíteni, de együtt!
Együtt még a csillagokat is lehozhattuk volna az égről! Tehát nekiláttunk. Iszonyatosan meleg volt, el sem tudod képzelni talán mennyire, de mi nem adtuk föl. Látni akartuk az elképzelt palotát. Ami a képzeletünkben már megépült, és ott állt, pontosan előttünk. Aztán valahogy elkalandozott a figyelmünk. Lehet, hogy a tűző nap volt a hibás, vagy a pár méterre tőlünk, önfeledten lubickoló emberek, de a gyerekseregből egyre inkább szállingózni kezdtek azok, akik vagy megunták, vagy hívták őket a mamájuk, ebédelni kellett menni, vagy WC-re. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyedül maradtam, és így, nagyon sajnáltam, de nem tudtam befejezni a várat. Ezért jól jegyezd meg Bani, hogy egységben az erő, mert ez igen fontos. Egymagadban sosem tudsz monumentális dolgokat létrehozni. Tanulj az esetemből! Ha mindenkiben annyi lett volna a kitartás, mint bennem, akkor biztos sikerült volna megépíteni azt a palotát.
Banin látom, hogy elbizonytalanodik. Megfogom a kezét, és elmosolyodom.
- Ne aggódj Bani. Én mindig itt leszek neked, nem úgy, mint a többi gyerek a Balatonnál.
Bani mosolyog, sikerült megnyugtatnom. A tekintetem visszatéved a nedves padra rajzolt ákombákomokra.
-          Nézd Bani, ez itt majdnem olyan, mint egy L betű. A nevem kezdőbetűje. Tudod, sosem szerettem igazán. Talán azért, mert túl hosszú. Elisabeth. Hánynom kell tőle. Tudom, hogy nem érted, miért mondtam, hogy L a kezdete, de mindjárt megmagyarázom. Csak előbb még azt akarom mondani, hogy mennyire ki nem állhatom. Azért utálom Bani, mert nem szép, és az összes ismerősöm mind Lisának becézi. Én pedig egyáltalán nem vagyok oda érte. Te szerencsés vagy Bani, neked szép neved van. Az enyém is az lehetne, ha nem úgy becéznék, hogy Lisa. Valahogy sokkal arisztokratikusabb lenne, ha mindenki Bethnek szólítana. Biztos, hogy jobban érezném magam tőle. Szóval ezért mondtam, hogy az L a kezdőbetűje a nevemnek. Remélem most már érted. Tudod, egyszer, még nagyon régen anyu szólított Beth-nek. A mai napig emlékszem rá, ahogy kiejti: Beth. Szerintem gyönyörű ez a név, nem úgy, mint a Lisa, az Elisa, vagy a Betti. Szörnyű, hogy milyen ocsmányságokat ki nem lehet hozni egy hosszú névből. Ugye?
Bani bőszen bólogat.
-          Nagyon örülök, hogy egyetértesz velem Bani, mivel az egyetértés nagyon fontos az emberi kapcsolatoknál, és az, hogy azt hiszed, amit én, arról árulkodik, mennyi megértjük egymást. Szerintem ez a kulcsa annak, hogy két ember miért marad együtt hosszú évek múltán is. Mert azok az emberek, akik között nincs meg ez az összhang, hamar másik utat választanak maguknak, ha lehet ellentéteset a másik emberétől. Tudod Bani, anyu és apu sem tudták megtalálni az egyetértés összhangját. Van, aki hiába keresi, mégse lel rá. Azt hiszem, csak tizenhat voltam, mikor erre a szüleim rájöttek, és anyu más utat választott. Távol tőlem és apától. Szomorú, de ennek így kellett lennie.
Bani szemében könnyek csillognak. Átérzi a fájdalmamat. Azt a fájdalmat, ami akkor rontott rám, mikor rájöttem, hogy azt a személyt, aki Beth-nek szólított egyedül a világon, sosem fogom újra látni, és nem fog már úgy szólítani, mert nem lesz velem. Bani sír. Könnyei végigfolynak az arcán. Vigasztalóan simogatom meg.
-          Ne szomorkodj Bani! Így kellett történnie, és nekem már rég nem fáj. Tiszteletben tartom anyu döntését. Persze én sem akartam, ahogy apu se, de néha már annyira veszekedtek, hogy nem volt más választás. Van ez úgy Bani, hogy nincs másik út. Szóval kérlek, hagyd abba a sírást! Semmi értelme, hidd el!
Bani félszegen törölgeti a könnyeit. Hatalmas, őzbarna szemeiben düh és fájdalom kergetik egymást. Adok neki egy zsebkendőt a biztonság kedvéért, és amíg megtörni az orrát, én elbámészkodom. Egy férfi megy el előttünk, pórázon vezeti apró, fekete szőrű tacskóját.
-          Nézd Bani! Milyen aranyos kutyus! Emlékszem, egyszer nekünk is volt kutyánk, mikor már csak én voltam, meg apu. Ugyanilyen kicsi volt, de zsemleszínű. A fajtáját már nem tudom, de apa Mon Cheri-nek hívta. Ne nézz így rám Bani! Ebben semmi furcsa nincs azon kívül, hogy a kutyusnak nem piros volt a bundája, mint a cseresznye, amiről a nevét kapta. Hát, mégse hívhattuk őt Lajosnak, vagy Jenőnek! Piros nyakörvet adtunk rá, és néha elvittük sétálni. Nagyon kajla volt, játékos és szófogadatlan, de én szerettem, mert olyan barátságos, mindig vidám szemei voltak, és hangosan vakkantott, ha csettintettél neki. Imádnivaló kiskutya volt, ezért is sajnálom annyira, hogy elveszett. Mikor egyik nap sétáltattuk őt apuval, egyszer csak kitépte a pórázt a kezemből, és elfutott. Szegény apu jó sokat loholt utána, de sajnos nem találta meg.
Látom, hogy Bani megint elkámpicsorodik, ezért gyorsan abbahagyom a témát.
-          Nem kell sajnálnod őt Bani. Rossz kutya volt, de biztos vagyok benne, hogy mára már egy olyan helyen van, ahol megnevelték, és nagyon szeretik. Az elszökése azt jelenti, hogy lehet, nem voltunk alkalmasak a megtartására. Tudod Bani, van egy mondás, hogy: „Akit szeretsz, engedd el, és ha visszajön hozzád, akkor lesz csak igazán a tiéd.” Mon Cheri nem jött vissza, és ebből arra lehet következtetni, hogy bármennyire is szerettük, nem volt teljesen a miénk. Ezért komolyan úgy vélem, hogy jobb volt így. Neki és nekünk is.
Bani elmosolyodik, és hirtelen az utca másik oldalára néz. Követem a tekintetét. A túloldalon egy férfi és egy nő sétál, kéz a kézben. A fickón furcsa, fekete kalap van, majdnem olyan, mint egy cilinder. Táncot lejt rajta a napfény.
-          Milyen vicces. Emlékeztet arra a fejfedőre, amit apu vett nem is olyan rég. Marha hülyén állt neki, de képtelenség volt lebeszélni róla, annyira belehabarodott. Akkor is viselte, mikor egy részeg sofőr belehajtott a kocsinkba, teljesen összezúzva a vezető és anyósülés részét, kettészakítva az egészet. Én hátul ültem, nekem nem lett semmi bajom, de apu…
Bani megdönti a fejét, és csukott szemeiből apró cseppek peregnek. Megint sír.
-          Jaj, ne bőgj már! Elég régen volt, hogy túltegyük magunkat rajta! – mondom, de az én torkom is elszorul, és a szemem fátyolos lesz, míg ki nem pislogom belőle a könnyeket.
Jól tudom, nem volt az olyan régen, de meg kell vigasztalnom valamivel a barátomat.
-          Bani köszönöm, hogy itt vagy nekem. Tudod, szerintem sok bennünk a közös. Nem arra értem, hogy ugyanolyan magasak, sötétvörös hajúak és barna szeműek vagyunk. Egyszerűen, megértjük egymást, osztozunk a másik érzelmein és nincsenek titkaink. Erről jut eszembe egy dolog, amit még senkinek se mondtam el, de most megosztom veled Bani, mert te vagy a legjobb barátom.
Bani figyelmesen lesi a szavaimat és hallgat, pedig biztos vagyok benne, hogy lenne mit mondania. Értékelem ezt a gesztust. Ebből is látszik, mennyire figyelmes irányomban. Nagy levegőt veszek. Kell az erő, hogy ki tudjam mondani.
-          Egyedül maradtam, Bani. Mindenki elhagyott, mint a Balatonnál a gyerekek, és nagyon félek, hogy majd egy nap te is eltűnsz, egyik pillanatról a másikra. Úgy érzem magam, mint egy megrepedt tükör, vagy egy kettétört fal. Már nem lehet összeilleszteni a darabjaimat, és félek, hogy menthetetlenül leomlok, ha te is elhagysz. Ugye mindig velem maradsz? – kérdezem, és ő bőszen bólogat, miközben igyekszik letörölni az újabb könnyeket a zsebkendővel, amit adtam.
Mosolygok, és megveregetem a vállát. Sziréna hangzik fel a közelünkben, és a Színház térre egy mentőautó fordul be, majd lassan elhajt előttünk. Banit megijeszti a hang, fészkelődni kezd mellettem.
-          Nem kell félni Bani, biztos baleset történt, vagy valaki rosszul lett – mondom.
Bani az utcasarok irányába néz, ahogy én is. Ott áll a férfi a cilinderben, mellette a nő félve bújik hozzá. Pár méterre tőlük a kutyás fickó, idegesen szorítja tacskója pórázát, miközben az eb bőszen ugat. A mentőautó megáll a közelben. Kivágódik a hátsó, kétszárnyú ajtaja. Fekete ruhás emberek özönlenek ki rajta. Többen vannak, mint ahányan kényelmesen elférnének a kocsiban. Sisak van rajtuk, és fegyvert tartanak a kezükben, úgy közelednek felénk. Bani remeg, annyira fél. Az egyik, fekete ruhásnál egy fehér, tölcsérszerű dolog van, abba kiabál. Vagy egy tucat ember vesz minket körül. A tölcséres megint ordít, és én megteszem, amire kér. A kés, amit eddig Bani nyakához szorítottam, éles hanggal üdvözni az aszfaltot. Ő megérzi a lehetőséget, és felugrik mellőlem. Arrébb rúgja a kést, ami jó pár métert szánkázik, mire megáll. Bani letépi a szájáról a ragasztószalagot, amire előzőleg egy mosolyt rajzoltam alkoholos filctollal, és hátrál. Kezével a vágáshoz kap, majd elborzad, mikor megérzi a meleg életnedvet.  A pszichológusomnak vérzik a nyaka.
A mentőből fehér ruhás emberek ugranak ki. Egy nagy lepedőszerűség van náluk. Óvatosan közelednek a kék padhoz, ami már nem nedves. Az ákombákomok eltűntek róla.
- Elisabeth, most velünk kell jönnie! – mondják.
Sebtében a karórámra pillantok, majd Banira. A fal leomlott.
-          Uraim, úgyis letelt az időm mára… mehetünk!


Vélemények:

Isabella Reed:

Kedves Never forget!
Hát ez nagy volt. :D Volt benne csattanó az biztos. Még a rendőrök érkezésekor sem tudtam biztosan, ki is ez a Bani. Ügyes írás!
Gratulálok!

Helena Silence:

Igazi gyöngyszem! Mosolyogva olvastam végig, mert azt hittem, hogy a végén valami kedves dolog derül majd ki Baniról. Mondjuk, hogy egy kutya vagy egy plüssmaci. Aztán a végén jön a hatalmas csattanó, amin még nagyobbat nevettem. Majdnem leestem a székről! Nagyon jó írás. Tetszett, hogy Bani szájába egyetlen szót sem adtál, egy másik szereplő szemén át láttattad a figuráját. Nagyon furdalt a végére a kíváncsiság, hogy vajon ki ő! Tényleg, briliáns lett, le a kalappal! Sosem felejtem el!



Anett:


Nagyon érdekes novella, de engem valahogy nem fogott meg a történet maga. Értettem, mit akartál kifejezni az egésszel - hogy a főszereplő rettentő magányos, és már egyszerűen nem talál magának senkit, aki megérteni, ezért fordul az erőszak felé- de sajnos nem jött át igazán a dolog. Hiányoltam a kétségbeesés leírását, ami szerintem egy ilyen személyben biztosan felmerül, hiszen nyilván ez vezette a tettére is. A gondolatatit nagyon érdekesen fogalmaztad meg- de nem tudom eldönteni, hogy ezt az 'érdekes't jó vagy rossz értelemben érzem-e...Talán kicsit fura hasonlat, de nekem a Forest Gump c. film jutott eszembe róla, valahogy a beszéd a film főszereplőjének stílusára emlékeztetett. Van egy egyedi stílusod,  remélem, hogy máskor is ezt használod írás közben, mert ez viszont nagyon megfogja az embert.




Szatti:

A pályázat novellái közül te voltál az egyik, aki igazán megfogott az írásával. Néhányan voltak még, akik igazán kiemelkedőek a szememben és a műveddel számomra te is nagy élményt adtál. Fantasztikus volt minden sorod, habár az elején nem értettem, mire ez a sok Banizás, kicsit már zavart, de a történet végére és ahogy haladt előre a cselekmény, végül minden összeállt és nem tudok mást mondani, csak hogy nagyszerű és gratulálok neked! Nagyon tetszett ez a sokszínű monológ a főszereplődtől, s hogy csak rajta keresztül láthattuk Bani karakterkét... szegény:D A vége nem semmi volt! Lenyűgöztél!