Ma
én kísérem haza.
Az
izgalom verejtékétől gyöngyözik a homlokom, és néhány cseppet képtelen vagyok
még azelőtt felitatni, hogy a járdára hullanának. Erre bosszúsan pillant fel rám.
A szívem mennydörgésként dobban, mikor felismer.
Aztán
gyorsabbra fogja az iramot. Szólnék, de nem egy nyelvet beszélünk. A szél
nyelvén senki sem ért. A már ismerősként rám törő magány érzése villámként
hasít belém. Bármennyire erősen is szorítom össze a szemhéjamat, megindulnak a
könnycseppek. Egyre több és több. Már nem is tudom kivenni rajtuk keresztül az
alakját. De nem kell látnom, hogy tudjam, hova tart. Tombolva rohanok utána, és
már nem érdekel, ki látja, hogy sírok.
Végül
elérkezem a házához. Az ablakát kanyargós erekként szelik át a könnyeim,
miközben ő mögöttük a fejét rázza.
Sosem
érti, miért mindig neki van olyan szerencséje, hogy elkapja a novemberi eső.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése