Gyermekkorban harsány vagy, név egy mesében, a kislány bársony
köntöse. Édes málna, harmatos rózsa, őszi levelek palástja és fakón rókabunda.
Az iskolában elismerés, erdőszélén nyíló bogyócsoda, és annak ágain éneklő
madár tolla.
Növekszem, s te a fénycsókolta szőlőszemek gyermekeként
születsz újra borban. Mélységeid bódító szenvedélye belengi ilyenkor a világot,
benned fullad alkonyatkor majd a nap.
Sok éjjelt a házban töltesz, izzadó szaténlepedőn
tanyázol hajnalig. Reggel rúzzsá válsz, merésszé. Megvadítasz, és leigázol
fenevadakat, hogy kiélhessem vágyaim.
Azt képzelem, felnőttem, mire újra csak egy ősz leszel,
egy alma szégyenlős mosolya, a gyermekeim arcán felragyogó életöröm nyoma.
Zubog a vérem, visszavágynálak, de dacos emlék maradsz, a
lázadó ifjúság tincsei.
Belenyugszom, ha kell.
Végül már nem láthatlak, de te akkor is ott vagy a síron
nyíló pipacsvirág szirmain.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése