A káosz erdeje

Az alkonyat utolsó pislákoló lángjáig minden normálisnak látszott. A földön milliónyi lény készült a közelgő éjszakára. A fák ágain egymást túlzengő madarak búcsúztatták a napot, hogy aztán elégedetten térhessenek vissza fészkeikre. Lassan azonban az utolsó fénysugár is elmerült a horizonton. Az erdőben a holdfény vetett szikrát, és ezzel minden elkezdett változni.

A föld megmozdult. Mélyet sóhajtott, mire halk kuncogás csendült fel az egyik ürege mélyéről.

– Ez csikiz – röppent ki a sötétből egy szárnyas teremtmény. Halványan ragyogott, ahogy hártyavékony szárnyával felkavarta a langyos levegőt.

– Ne csapj zajt! – követte a testvére.

– Nincs itt senki – vont vállat a tündérlány, miközben nyújtózkodva körözött. – Tényleg, hol vannak a többiek?

– Nem kelhet mindenki olyan korán, mint te – felelt egy újabb idegen hang.

Egy manó csattogott végig a száraz avaron a fejét vakarva.

– Morcos manó – dugta ki rá a nyelvét a korán kelő, majd nem törődve a többiekkel táncba kezdett. Ugrándozott, forgott és hajlongott. A fák leveleikkel tapsoltak, az erdei lények pedig egyre csak gyűltek köré. Milliónyi repülő lény, apró állatkák, csillogó szemű nimfák. Mind egymást kerülgették, mintha egy ősi tánc lépéseit próbálgatnák. Gyönyörű látvány volt.

– Elisabeth, ébredj! – törte meg a ritmust egy éles hang.

Kinyitottam a szemem.

– Már megint elaludtál idekint? – fogadott egy feddő pillantás, mire szégyenkezve felkeltem a levelek közül. – Indulás befelé!

Bánatosan követtem, és már csak egy utolsó pillantást engedhettem meg magamnak vissza az erdő felé.

Holnap várunk! – hallottam a hangját a fejemben, miközben a fák közül a tündérlány integetett.

e-book megjelenés

 Megjelent a novellám az Ulpius-ház pályázata kapcsán. :)

Ahol elolvashatod a tartalmát, és megvásárolhatod:
http://www.bookandwalk.hu/Gyonyoru-hazugsag-7368-ekonyv.aspx

Ahol beleolvashatsz: 
http://www.bookandwalk.hu/webreader/reader.html?documentid=7368&preview=true

Virrasztó

Hiába nyomja vállam évezredek súlya,

Nem hunyhatom le szemem már soha újra,

Kínoz a remény csalfa fénye,

Csak melletted lehet végre vége. 

Ringass, suttogj, altass!

 Könyörületet ossz ez árva rabnak,

Ki megragadt a kegyetlen időben,

S nem jön enyhítő álom fejére.

Sóvárog a szomjoltó, sötét éjre,

Mégis a hajnal vakító gúnya érte.

Törhetetlen vasat font karjára, szívére,

Lelke nem szállhat érdemtelen helyére.

Nem értheti létének bűnét,

Elvették mind tiszta emlékét,

Eldobta, mit akkor nekiadtak,

Most már vissza nem kaphatja!

Virraszt az örök béke helyett,

Büntetés vagy tán menedéke ez?

Hisz mit kap lent, ki nem akar élni?

Halála után nemcsak álmát kérnék.

Egyensúly

Emlékszem, gyermekkoromban apám gyakran mesélt nekem. Tudta, ha a lényeghez vezető, fontos dolgokat szimbólumokkal helyettesíti, könnyebben megértem történeteit. Így volt ez a szerelemmel, a dühvel, a féltékenységgel, jókedvvel meg még sorolhatnám.
A fájdalom és az öröm jelképei különösen megragadták a fantáziámat. Egész életemben végigkísértek; ha játszhattam, ha ötöst kaptam az iskolában, amikor felvettek az egyetemre, majd mikor megkaptam a remélt állást, a lelkemben a fehér galambot köszönthettem, az életöröm és szeretet forrását.
Ám ha néha elestem, vagy csúfoltak, ha nem sikerült egy-egy vizsga és nem kedveltek a kollégák, a szenvedés és fájdalom éjfekete holló képében kapirgált a szívemben. Így mesélte egykor édesapám, én pedig mindig így képzeltem.
Aztán a búcsú napján, mikor az élet elvette tőlem, amit a legjobban szerettem, Őt, aki annyi mindenre megtanított, aznap alkonyatkor az erdőben ülve szorosan öleltem a hollót, aki kíméletlenül marta bőrömet, cafatokra szaggatva a szívem.
Akkor egy pillanatra újra a hangját véltem hallani.
Arra kért, hogy tárjam szét a karjaim. Megtettem.
- Az élet legnehezebb leckéjét tanítom most meg neked – szólt. Bólintottam, bár még nem tudtam, mire gondol. – Most ereszd! – kiáltott fel bennem, mire szemem előtt megelevenedett a fekete madár képe, amint kirepül a markomból.
- Mi a lecke? – suttogtam könnybe lábadt szemekkel kutatva a hang forrása után, szinte meg sem lepődve a képzelgésemen.
- Teremts egyensúlyt! – felelt az, majd tekintetemet a lágy szellővel irányítva felfedte a galambot, aki pillantásomra ijedten felröppent. Mohón utána kaptam, de nem értem utol. Zokogva borultam a hideg földre, míg a hang újra fel nem szólított. - Nem kényszerítheted erőszakkal. Csalogasd vissza! De ne csak a galambot, a hollót is, majd tartogasd őket a szívedben, és soha ne ereszd egyiket se. Emlékezz erre:

„Az élet teljes és egész volta egyensúlyt követel a boldogság és a szenvedés között. Mivel a szenvedés felettébb kényelmetlen, ezért az ember természetesen húzódozik attól, hogy tudomásul vegye, mennyi szorongásra és gondra teremtetett. Ezért folyvást csitítgatjuk magunkat a javulás ígéretével vagy a minden bizonnyal beköszöntő boldogság reményével, nem gondolva arra, hogy a boldogság is meg van mérgezve, ha még nem ittuk ki a szenvedés poharát.” /Carl Gustav Jung/

A válasz

A szavak órákig ott lebegtek a levegőben, majd a hűvös északi szél tovább gördítette őket, épp mikor már felidézni kívántam tartalmukat.
Kétségek gyötörtek. Végletek közt hánykódtam. Egyik pillanatban még végtelen boldogságot véltem érezni. Ám a következő toronyórakongás már félelmet ébresztett lelkemben: elviselném én a korlátokat? De vajon korlátok azok?
A kérdések úgy bukkantak fel előttem, mint az erdő talaját behálózó gyökerek, miket sem átlépni, sem kikerülni nem tudtam. Elestem bennük.
Csupán egy szó, amivel börtönbe száműzöm szenvedélyem. Ó, de mennyire vágyom én arra a börtönre, bukkant fel bennem a mindent elborító gondolat.
Futásnak eredtem. A réten nyíló virágok, a füvek meghajoltak lábam alatt. A szél még inkább feltámadt, de csak, hogy visszahozza az elvesztett szavakat.
Nem törődve semmivel, rohantam a ház felé. A nagy kőoszlopok ridegek voltak, mint errefelé északon minden, én mégis biztatásnak vettem a mögöttük megbúvó ajtó kitárt szárnyait. Hát vártak!
Berontottam a dolgozószobába, kipirultan, lihegve, mire két meglepett arc fordult felém. Lesimítva szoknyámat, hajamat hátratűrve kértem elnézést, mosolyomat azonban nem tudtam leplezni, amit apám megbotránkozása váltott ki.
- Zabolátlan leány! – kiáltott fel az öreg.
- Ha megbocsát, apám, – hajoltam meg felé – szeretnék válaszolni az úrnak – fordultam aztán a másik szobában álló férfihoz, kinek arcára azonnal feszült izgalom költözött. – Önhöz megyek, uram!

Tűnődés

Nagyobb méretért katt a képre!

http://jegatunodesei.blogspot.com/

Novellapályázat: Hogyan győztem?

A Nyitott Szemmel magazin novellapályázatot hirdet „Hogyan győztem” címmel. Beküldési határidő 2012. június 30. A legszebb pályaműveket kötetben jelentetjük meg. A NYITOTT Szemmel magazin Hogyan győztem címmel novellapályázatot hirdet. Olyan pályaműveket várunk, amelyek személyes erkölcsi győzelmekről, azok lelki tanulságairól szólnak. Kiemelt témaként ajánljuk az irigységből, a féltékenységből, az indulatosságból, a haragból, az anyagiakhoz való túlzott kötődésből, vagy a valamilyen káros szenvedélyből (alkohol-, dohány-, drog-, tv-, internet-függés stb.) történő szabadulásról szóló elbeszéléseket. Csak az igényes, irodalmi stílusban megírt pályaműveket áll módunkban értékelni. Az írások 2–5 A/4-es oldal terjedelműek legyenek. A pályázaton kizárólag jogtiszta, máshol még meg nem jelent írások vehetnek részt. Beküldési határidő: 2012. június 30. Címünk: szerkesztoseg@nyitottszemmel.hu. (Az írások beérkezéséről minden esetben visszaigazolást küldünk.) Pályázati díjak: I. helyezett: 30 ezer Ft II. helyezett: 20 ezer Ft III. helyezett: 10 ezer Ft Különdíjak: 1 éves előfizetések magazinunkra A legszebb pályaműveket kötetben jelentetjük meg. A kötetben szereplő szerzőket írásaikért a kötet tiszteletpéldányaival honoráljuk.

Elvárás

Eddig bárhogy is próbálták megtörni, ő nem sírt. Csak állt, és bólogatott, miközben mindenki kereste, mibe köthetne még bele.

Mondhatta volna, hogy az ő korában természetes a lázadás, de nem tette. Senki sem tudta, miért.

Most itt állt előttem. Abba a hihetetlenül sokat tűrt tekintetbe mélyesztettem a szemem. Nem kellett kiabálnom ahhoz, hogy hallja. Olvasott a gondolataimban. Azok pedig üvöltöttek:

Mi a fenéért nem felelsz meg? Miért nem vagy elég magas, vékony, okos, gyors, kecses, udvarias? Miért nem gondolkodsz robot módjára? Egyáltalán minek gondolkodsz? Hogyan akarsz így kilépni majd az életbe? Miért nem hallgatsz azokra, akik csak segíteni akarnak, hogy elérd az ő álmaikat?

Megakadok a gondolatmenetben. A szemébe pedig könnyek gyűlnek. Felfogom, mivel vádoltam az előbb.

Egy türelmetlen kéz csattant a fürdőszobaajtón, mire mindketten felkaptuk a fejünket.

Legördült egy könnycsepp az arcomon, majd hátat fordítottam a legnagyobb ellenségemnek: a tükörképemnek.

Versírók figyelem!

Püspöki Dorka pályázata

Téma megkötés nélkül küldhetsz be verseket, amik akár be is kerülhetnek Dorka verses kötetébe.
Részletek itt: http://verscseppek.blogspot.com/p/palyazat.html

A vihar szeme

Ma én kísérem haza.

Az izgalom verejtékétől gyöngyözik a homlokom, és néhány cseppet képtelen vagyok még azelőtt felitatni, hogy a járdára hullanának. Erre bosszúsan pillant fel rám. A szívem mennydörgésként dobban, mikor felismer.

Aztán gyorsabbra fogja az iramot. Szólnék, de nem egy nyelvet beszélünk. A szél nyelvén senki sem ért. A már ismerősként rám törő magány érzése villámként hasít belém. Bármennyire erősen is szorítom össze a szemhéjamat, megindulnak a könnycseppek. Egyre több és több. Már nem is tudom kivenni rajtuk keresztül az alakját. De nem kell látnom, hogy tudjam, hova tart. Tombolva rohanok utána, és már nem érdekel, ki látja, hogy sírok.

Végül elérkezem a házához. Az ablakát kanyargós erekként szelik át a könnyeim, miközben ő mögöttük a fejét rázza.

Sosem érti, miért mindig neki van olyan szerencséje, hogy elkapja a novemberi eső. 

Jelmezbe bújva

Órák óta figyelte. 

Talán nem ő volt a legszebb, de mind közül a legkülönlegesebb, ebben a férfi biztos volt. 

Hűvös arckifejezésével jól leplezte belső izgalmát, ám szenvedélyes lelke fel-felbukkant pillanatokra: a barátaival váltott cinkos mosolyokban, vagy a díszlet csodálásakor.

Főleg a ruhája lepte meg. Nem a megszokott unalmas összeállítás volt, hanem valami új, lélegzetelállító. Hosszú, a bokáját verdeső csipkeruha. A szabása régimódi, de annál szebb. Magas gallérját ezüstszínű gyöngyök vették körül több kört is megtéve a kecses nyak körül. Az ujjak könyékig szétnyíltak, így az anyag szabadon lebegett minden mozdulatra.  A melle alá éppen egy fehér bársonyszalagot kötöttek, talán, hogy még inkább felhívják a figyelmet ártatlan bájaira. A ruha egyenes vonalú szoknyában végződött, amin ugyanolyan csipke nyújtózkodott jobbra-balra, mint a kelme többi részén.

Találkozott a tekintetük. A lány tett felé egy lépést, mire egy merész hasítás alól alabástrom comb és üvegcipő bukkant fel.

– Öné a szerep! – kiáltotta el magát a férfi, az öröm lángját gyújtva fel ezzel a kék szemekben. Nem törődött vele, hogy a meghallgatás még el sem kezdődött. – Tökéletes jégkirálynő lesz!

now i am a criminal.

Atyavilág.. halljátok azt a hangot, amin elkezdi? Az alatt az egy sor alatt az életem lett ez a feldolgozás.

Életérzés

Gyermekkorban harsány vagy, név egy mesében, a kislány bársony köntöse. Édes málna, harmatos rózsa, őszi levelek palástja és fakón rókabunda. Az iskolában elismerés, erdőszélén nyíló bogyócsoda, és annak ágain éneklő madár tolla.

Növekszem, s te a fénycsókolta szőlőszemek gyermekeként születsz újra borban. Mélységeid bódító szenvedélye belengi ilyenkor a világot, benned fullad alkonyatkor majd a nap.

Sok éjjelt a házban töltesz, izzadó szaténlepedőn tanyázol hajnalig. Reggel rúzzsá válsz, merésszé. Megvadítasz, és leigázol fenevadakat, hogy kiélhessem vágyaim.

Azt képzelem, felnőttem, mire újra csak egy ősz leszel, egy alma szégyenlős mosolya, a gyermekeim arcán felragyogó életöröm nyoma.

Zubog a vérem, visszavágynálak, de dacos emlék maradsz, a lázadó ifjúság tincsei.

Belenyugszom, ha kell.

Végül már nem láthatlak, de te akkor is ott vagy a síron nyíló pipacsvirág szirmain.

Regélő dallamok

Igen, ez egy ihletadó bejegyzés lesz. Nagy szükségem van most rá, talán ti is láthattátok. Annyira lefoglalt mostanában minden, hogy a történetekkel, novellákkal egyszerűen nem haladtam.
Így hát addig is szeretnék megosztani veletek, néhány számot, amik olyan érzelmi töltettel rendelkeznek, hogy egyszerűen képtelen vagyok nem egy egész történetet hallani alatta...


Reggelire:

váááh. (Y) Felvezetéshez:

 A vadóc hősnőhöz:

 A főgonosz karaktere? Nem gond.

 

Milyen érzés a nyugalom és az otthon?
Hát ilyen:

Az elmélkedéshez:


A miért én kérdésre:

A szemét pasik:

A férfi szemszögéből:



Valami elkezdődött:

Mi ez az érzés? Oly szép, mégis mélyre húz...

Ott van mindenütt:

Halálhoz:




Relax:

És így a végére pörögjünk fel:

.a szerelmet direkt nem tettem bele. még egy számból sem hallottam ki igazán azt az érzést. még nem találtam meg azt,  aki igazán el tudja énekelni.
remélem élveztétek. próbáltam nem túl ismert előadóktól mutatni értékeket.
jó írást!

Középiskolások figyelem!

http://www.iroszovetseg.hu/hirek.php?id=78

Mert röviden is lehet!

Köszönöm! :)

Püspöki Dorka pályázata

http://engeddhogymegerintselek.blogspot.com/

Képtelen vonzódás

Újabb monoton egyhangúságban ledolgozott nap, felesleges szavakkal kibélelve, migrénnel a tetején.

Noll már hónapok óta alig aludt, fejében a pesszimistábbnál pesszimistább gondolatok kergetőztek, lassan az őrületbe kergetve ezzel. Most is épp egy dögunalmas konferenciáról vezetett hazafelé, s bármennyire is fáradt volt, valahogy nem volt kedve az üres lakásba hazatérni.

Megdörzsölte égő szemeit, majd kikapcsolta a rádiót, és belemerült az élet nagy kérdéseinek fejtegetésébe…

Az autó csikorgó kerekekkel fékezett. Csak egy hajszálon múlt, hogy nem gázolta el az út közepén toporgó lányt.

Noll tombolva ugrott ki a luxusautóból. Mikor a sötétben a fényszórók felfedték előtte a törékeny testet, a szívroham kerülgette, hogy nem tud majd időben megállni. Azonnal tovaszállt a fejfájása, a fáradtsággal együtt. Most legszívesebben puszta kézzel megfojtotta volna a félszeg, őzikeszemű lányt, akinél vagy két fejjel magasabb volt.

– Jól van? – ragadta meg a karját, aki erre riadtan összerezzent, s eddig az autóra szegezett barna szemét Nollra irányította.

– Miért állt meg? – kérdezte, mire a férfi szeme elkerekedett. Ez egy őrült, gondolta, aztán jobban felmérte: a kicsi, törékeny alak egy szál, piszkos, fehér hálóingben didergett a kora őszi éjszakában. Mezítelen lába sáros volt, bokáján több karcolásból is szivárgott a vér. Egy pillanat alatt felfogta: Ő tényleg egy őrült!

– Az intézetből jött? – utalt Noll a félórányira fekvő elmegyógyintézetre.

A lány elmosolyodott.

– A nevem Amy – nyújtotta a kezét.

– Noll – fürkészte továbbra is gyanakvóan a férfi. – A St. Teresából jött?

– Szép autó – engedte a füle mellett a kérdést ismét Amy. – Miért állt meg?

Noll türelmetlenül fújtatott. Előhalászta a mobilját, majd mérgesen fel-alá kezdett járkálni, hogy térerőt keressen. Végig érezte magán a lány tekintetét, és ez felettébb zavarta. Ki tudja, miért zárták oda, gondolta, bár nehezen tudta elképzelni, hogy ez az esetlen kislány esetleg erőszakos lenne. De megszökött, ez biztos. És valahogy csak ki kellett jutnia…

– Noll?

A férfi felkapta a fejét.

– Fázom – fonta maga köré a karját Amy.

Noll azonnal ugrott, levette bélelt kabátját, és a lány vállára terítette.

– Szálljon be! – mutatott az autóra. Idegesen a hajába túrt. Most mihez kezdjen vele?

Tanácstalanul szállt be mellé. Hosszú percekig csak meredtek egymásra, mintha olvasnának a másik gondolataiban. Végül Noll törte meg a csendet.

– Vissza kellene, hogy vigyem.

– Akkor rossz irányba indul – hívta fel rá a figyelmét Amy, miközben Noll a gázt adott.

– Hová akart eljutni? – kérdezte a férfi elengedve a füle mellett Amy megjegyzését. Épp most szegett meg valamit, amit eddig biztosnak hitt.

– A városba… talán – vont vállat Amy. – És maga?

– Én ott élek.

– Úgy érti, ott élt – mosolyodott el a lány. Noll értetlen pillantást vetett rá, de nem firtatta. – Noll?

– Tessék?

– Már egy végtelenség óta várok magára.

Na jó, ez már tényleg hátborzongató, gondolta a férfi arrébb húzódva. Ki ez a nő? Akár törékeny, akár nem, kétségtelenül ijesztő.

– Mi a vezetékneve? – próbálta terelni a beszélgetést.

– Milton.

Noll meghökkent. Ismerős volt neki a név. Talán olvasta valahol?

– Amy Milton – ismételte halkan, s egyre inkább az volt az érzése, hogy már hallotta valahol. – Miért került oda? – Nem pont a legokosabb kérdés, emlékeztette magát a férfi. 

– Azt hittem, tudja. Ugyanazért szenvedünk.

– Mi van? – taposott a fékbe Noll. Mélyeket lélegezve próbálta lenyugtatni magát. Hisz a nő az intézetből jött, természetes hogy összefüggéstelenül hablatyol. De akkor vajon okos dolog-e a városba vinni?

– Sajnálom – suttogta ekkor Amy, amivel megenyhítette Nollt. Ismét elindult, bár most már sokkal bizonytalanabbul fogta a kormányt.

Meg sem próbált beszélgetést kezdeményezni. Akármennyire is elbűvölte a lány külseje, remélte, hogy nem szólal meg az út során. Sajnos nem volt szerencséje. A távolban már feltűntek a város fényei, enyhítve egy kicsit az autóban uralkodó feszültséget, mikor Amy újra megszólalt.

– Miért hoztál ide?

– Mert erre kértél. – Noll már rég feladta, hogy megértse a lány gondolkodását, vagy annak hiányát. Egész nyugodtan tudott hozzáállni a fura kérdésekhez.

– Ezt tettem volna? – A kérdést elnyomta egy rendőrautó felharsanó szirénája. Noll a visszapillantóban látta, hogy nincsenek messze, és úgy tűnt, neki villogtatnak.

Mit csinálsz? – kérdezte magától, mikor gyorsított. Megtébolyult egy ismeretlenért? Amy nevetve vette tudomásul, hogy útitársa segít neki. Hálásan a kezére tette apró ujjait, aztán megkönnyebbülten hátradőlt.

A férfi már távolról sem volt ennyire nyugodt. A rendőröket nem tudta lerázni, és tudta, ha beérnek a városba, kénytelen lesz lámpáknál manőverezni. A fejében a káosz lett az úr. Nem erre számított, mikor elindult.

Amy Milton, Amy Milton, zakatolt a gondolatai közt, mint valamiféle vírus, amely épp szétterjed a testében. Nem tudta, hová rakni az efféle érzéseket. Helyette agyalni kezdett a menekülési útvonalakon, aminek persze nem volt több értelme. Miért is mentene meg egy idegent, aki mellesleg kezelésre szorul?

– Itt forduljon balra! – kiáltott fel hirtelen a lány, miközben a kormányért kapott, s Noll épp hogy csak az úton tudta tartani az autót.

– Mit művel?

– Hajtson a hídra! – jött a következő utasítás, ami ellen a férfi nem ellenkezett. Kezdte magát túszként érezni. – Álljon meg! – A hídpillérek már ott ragyogtak előttük az éjszakai kivilágításban. Noll lehúzódott az járdaszegély mellé.

– És most?

– Miért állt meg?

– Amy – legyezett a lány szeme előtt Noll. – Kérem! Miért kellett idejönnünk?

– A híd – vidult fel az angyali arc a felismeréstől. – Ez az a híd.

– Mi van vele?

Amy ezt már nem hallotta. Kiszállt az autóból, és mezítláb, gyalog indult tovább. Noll képtelen volt egyhelyben ülni, és figyelni, ahogy  a lány felsétál a hatalmas építményre. Ösztönösen utána eredt.

– Amy! Miért szenvedünk? – próbálta meg „őrült” szempontból megközelíteni a dolgot.

– Nem találtuk a hidat.

Noll szemöldöke felszaladt a homlokára.

– A hidat mihez?

– Talán egymáshoz? – nevetett a nő, miközben a perem felett kitekintett a folyóra. – Olyan sötét és veszélyes. Vonz. Hallod a zúgást? – hunyta le a szemét. – Hív minket!

Noll szája elnyílt a csodálkozástól. Valahol már hallotta ezeket a szavakat. Képtelen volt felidézni, hol. Helyette átölelte a remegő testet, a szél sötét tincseket sodort a szeme elé. Csak egy pillanatig érezte a hideget, a vad, pusztító sodrást, az égető fájdalmat a tüdejében…

…aztán felébredt. Köhögve ült fel az ágyban, majd sóhajtva dobta vissza magát a dunyhák közé. Mikor már újra normálisan lélegzett, felvette a könyvet az éjjeli szekrényéről.

„A hidak köztünk” – Nem is kellett tovább agyalnia, honnan származik az őrült álom. Honnan volt ismerős az Amy Milton név…

Nem is emlékezett már, mikor olvasta utoljára ezt a könyvet. De arra pontosan emlékezett mi volt Amy baja: a magány. Az emésztette fel.

– Ébren vagy? – Noll összerezzent a suttogásra, majd észrevette, hogy üres mellette az ágy.

– Rémálom.

– Megint a regény? – Az ágy alig süppedt be az apró test súlya alatt.

– Kellett neked megírnod – húzta magához a nőt Noll.

Azok az őzikeszemek még a sötétségben is találtak elég fényt ahhoz, hogy csillogjanak.

– Minden részletet meg akartam őrizni. Nem szeretnék húsz év múlva azon vitatkozni, ki mentett meg kit.

– Te őrült! – nevetett fel halkan a férfi, majd visszatette a saját történetükből koholt regényt a szekrényre, s megcsókolta az egyetlen személyt, aki képes volt megtanítani hidakat építeni, miután halálra rémítette azzal, hogy a folyóba akart ugrani. Szerencsére akkor mellette volt, és megmentette. Azután pedig Amy maradt vele, hogy egy új, még meg nem élt életbe vezesse…

Mert röviden is lehet!

„Befogad és kitaszít a világ”
(http://www.kisnovella.blogspot.com/search/label/Raven)

A szirten állok, ahonnan belátható az egész kikötőváros. Az orromban a tenger sós illata keveredik az ősszel. Magamban érzem a világmindenséget. Minden boldogságát, könnyét, nevetését és szabadságát.

Felmerül bennem a kérdés: megérdemlem?

A tekintetem elréved egy felszálló sirályt követve, s a szél zenét sodor a fülembe. Zongorajátékot. Bizonytalan minden hang, mintha magad sem lennél biztos az ujjaidban. Félve nyomod le a billentyűket, tartva a csalódástól és szégyentől. De egyszer csak lendületet kapsz.

Elmosolyodom. Ez vagy te számomra. A lendület, mely életre sarkall.

Most már biztos a dal, pattognak a hangok, minden szenvedélyt kipréselve az öreg zongorából.

Boldog emlékeket idéznek. Emlékszel, mikor először hoztalak ide? Kár, hogy a fényképezőgép otthon maradt. Nevetve szaladtál a sziklaperemig, aztán kigúnyoltál, amiért riadtan utánad kaptam.

– Tudok vigyázni magamra – suttogtad, mikor melléd értem. Göndör hajadba túrtál, élvezted az szemtelen északi szelet.

– Azért besegítek.

Elbotlott egy hangjegy. Csúnya hiba. Ilyenkor megállsz pár percre, lehajtod a fejed, és magadban elsiratod a darabokra tört atmoszférát. Vagy talán felidézed a mi hibánkat? Sosem tudhatom.

Mit gondolhattam abban a percben? A hajadba tűzött virágra meredtem, mert nem voltam képes állni a szemed vádló szikráit.

– Valami hiányzik…

– Tudom én, hogy mi; te. Te hiányzol a kapcsolatunkból!

– Lehet, hogy jót tenne egy kis távolság. – A szavak, amiket örökre kitöröltem a szótáramból.

– Isten veled! – köszöntél el, kínzó néma percek után. Nem kérdeztél. Nem kiabáltál. Elmentél mellettem, s én nem nyúltam a karod után. Néztem, ahogy elmész, de azt hiszem, már abban a pillanatban sejtettem, hogy még aznap este térden csúszva könyörgök majd a bocsánatodért.

Újrakezdted a darabot. Ismét játszottál. Lenyelted a gombócot a torkodban, és újra megnyíltál. De most minden hangnak árnyéka lett. Sötét dallam kúszott a bőröm alá.

– Képtelen vagyok így élni! – ordítottad a képembe, mikor többé nem féltél kimondani semmit. – Gyerek vagy!

Lesújtottam a hangszerre. Még riadt tekinteted sem állított le. A zongora tetején repedés futott végig. Még ma is ott van.

A dallam megszakad. Órákig csend van. A város fényei kialszanak, a levelek nem zizegnek tovább. Az éjszaka csípi az arcomat, de én nem mozdulok. Téged látlak. Fehér ruhában vagy. Gyönyörű csipkés. Meggyilkolod az éjszaka sötétjét, jelenésként suhansz felém. Eltart egy darabig, míg felfogom, ez nem látomás.

– Balszerencsét jelent – figyelmeztetlek, mikor szoknyádat felemelve felkapaszkodsz mellém, majd körbefordulsz, hogy lássam a menyasszonyi ruhád.

– Itt voltál egész nap?

– Gondolkodtam.

– És mire jutottál? – mosolyogsz.

– Rengeteg kétségem van ezzel az esküvővel kapcsolatban.

Nem mutatod, de tudom, hogy megijedtél. Ujjaid képzeletbeli billentyűkön futnak, így leplezed, ha ideges vagy.

– Megértettem mindet. Már csak egy kérdésem maradt.

– Méghozzá? – A legrosszabbra számítasz.

– Muszáj még órákat várni a kezdetéig?

Kacagva ugrasz a fűre. Utánad futok. Kergetőzünk egészen a közeli faházunkig, ahol már a begyújtott kandalló vár.

Odabent átkarolom a derekad, de kibújsz a szorításomból. Elhajolsz a csókom elől.

– Akarok mutatni valamit.

Leülsz a zongora elé, majd a szemembe nézel. Ott van benne a világ. Minden vágy, mosoly, könnycsepp és szerelem.

Játszani kezdesz, s egy ismerős dallam tör be a lelkembe, hogy elakad tőle a lélegzetem.

A dal, amit a szirten hallottam.

Képtelenség lenne?

Melletted még ebben is hiszek.