Jess írása

Mielőtt elolvasod a novellát, tudj meg többet az írójáról!

15 éves vagyok. Ebben az évben kezdtem a gimnázium második évét. Szeretek suliba járni, de csak a barátaim miatt.
Ihleteim adója a zene. Egyszerűen imádom a zenét, legyen az bármilyen. Nincs konkrét műfaj. Nekem az adott zene vagy tetszik, vagy nem. De nem vagyok az a bulizós fajta, inkább egy baráti társaságban vagyok szívesen.
Korábban már próbálkoztam a fic írással, de akkor nem sült el jól. A másodszori próbálkozásom pedig most is látható.
Két blogom van. Az egyik egy Alkonyaton alapuló fanfiction a másik pedig egy Taylor Lautner fic.
Az írás az egy hobbi… Nem megy annyira jól, hogy ezen a téren haladjak tovább. Igazából konkrét célom nincs . A jövő majd alakul magától. Viszont fodrász vagy rendőr szeretnék lenni :DD Igazából kételkedek abban, hogy megy nekem ez az írás, de csinálom. :/ :D

Jess képe:
Ahogy ő látta:

Jess

Nem félek a haláltól, hisz ő az oka annak, hogy van kiért élnem

A kocsi kerekei éles csikorgással szántották a csúszós aszfaltot. A fejem a hang irányába kaptam és a lábaim gyökeret növesztettek, mozdulni sem bírtam. A jármű nagy sebességgel száguldott felém. Abban a pillanatba nem tudtam semmire sem gondolni csak arra, hogy vége. Ennyi volt és nekem most végem. Pár pillanat és én nyilvánvaló, hogy összevissza leszek kuszálódva és az oly híres fény felé tartok.
Összeszorított szemekkel vártam az ütközést, amiből persze a csilli-villi Volvo épségben kijut.
Vártam, de mikor valami nekem jött, biztosra vettem, hogy nem kocsi. A fejem erősen odakoppant a betonhoz, mikor földet értem és valami vagy valaki majd összenyomott.
A fejem lüktetett és piszkosul fájt, de a levegő is nehezen áramlott be a tüdőmbe. Résnyire kinyitva a szemem, kilestem a pilláim alól és megláttam a… megmentőm?! Hatalmas barna szemekkel találtam magam szembe, amik kétségbeeséssel és félelemmel voltak tele.
- Leszáll…nál… Rólam.. Nem.. Kapok… - köhögtem, majd pár pillanat múlva megkönnyebbülve vettem magamhoz az éltető oxigént.
- Jól vagy? – kérdezte letérdelve mellém. Időközben már csak úgy nyüzsögtek körülöttem a pletykaéhes emberkék. Bólintottam egyet és fel akartam kelni, de ő visszanyomott a vizes földre.
- Köszi, hogy megmentettél meg minden, de dolgom van, szóval mennék. – hát nem jellemző rám a jó modor való igaz. Hálásnak kéne lennem, amiért megmentett. De csak egy csöpp hálát érzek miatta, az is azért van, mert nem viselem könnyen a fájdalmat, bár ha azt nézzük, ebben az esetben még nyikkanni se lenne időm. Azért nem vagyok irtó hálás neki, mert nincs kiért vagy miért élnem ebben a porfészekben. A szüleim meghaltak egy éve, testvéreim nincsenek, és egyetlen rokonom sincs. Szerencse, hogy már betöltöttem a 21-et.
- Álmodj királylány. – kacagott, ezzel kirángatva engem a gondolataimból. Meghallottam a mentő idegesítően hangos vinnyogását és nyögdécselve borultam vissza a kemény talajra.
- Ezt még megbánod. – nyöszörögtem a fiúra, aki ezen csak egy jót kuncogott. Hát nem tagadom, nem néz ki rosszul, sőt.
Behunytam a szemem és tűrtem. Hallottam amint megérkeznek a mentősök és amint a kocsiba tesznek. Tényleg, kocsi. Fogalmam sincs mi történt, a majdnem gyilkosommal. De jobb is így, hogy nem tudom, mi van vele.
Fogadni mernék, hogy egy hétig vagy talán a rosszabbik eset, akár egy hónapig ez lesz a téma ebben az unalmas kisvárosban, amit úgy hívnak, hogy Lunenburg. A szüleimmel költöztem ide és itt végeztem a gimnáziumot. Csakhogy ünnepelni már egyedül ünnepeltem. Még ma is tisztán él bennem az a nap, mikor nem találtam őket. Az éjszaka közepén érkezett meg két rendőr, közölni velem a hírt, hogy a szüleim meghaltak autóbalesetben.
- A francba is ez fáj!! – pattantak ki a szemeim mikor a fejemen lévő sebre valami olyan dolgot nyomtak amitől csípett, és égett.
- Ohh, maga ébren van ?!- lepődött meg a kishölgy.
- Képzelje, és ha nem nyomkodná a fejemre azt a nyavalyát, akkor még ideges sem lennék. – morogtam.
- Sajnálom, de muszáj kitisztítanom a sebet. – mondta mosolyogva, majd óvatosabban kezdte el törölgetni a karcolásokat. Eltorzult képpel tűrtem a "kényeztetést„ mikor észrevettem valamit.
- Hát te? – kérdeztem meglepetten a mellettem ülő emberkétől.
- Hát én? – kérdezett vissza csodálkozva.
- Itt vagy. Minek? – húztam fel a szemöldököm.
- Vajon minek? Talán, mert majdnem meghaltál és épp egy mentőautóban vagy a kórház felé. És mivel, nem volt veled hozzátartozó, ezért én jöttem. - mosolyodott el.
- Milyen kedves. Nem idevalósi vagy, igaz? – kérdeztem a nyilvánvalót, hisz mindenki tudja, hogy nincs senkim.
- Hát, most költöztem ide.
- Sejtettem.
- Miért?
- Mert ha idevalósi lennél, akkor már láttalak volna, a másik meg az, hogy tudnád, nekem nincs családom. – döntöttem vissza a fejem a kényelmetlen hordágyra.
- Biztos van valakid. – erőlködött.
- De nincs. – sóhajtottam, de választ már nem kaptam. – Amúgy mi a hősöm neve? – kezdtem a társalgást, amit én sem értettem. Lehet, hogy azért, mert elakartam terelni a figyelmem a hasogató fájdalomról, amit ez a folyton mosolygó – az enyémhez hasonló – szőkeség okoz, a másik meg az, hogy még is csak megmentett vagy mi és tényleg érdekelt.
- Jaden Ryan. – mosolygott.
- Laurie Peterson. – viszonoztam a mosolyt. - Szóval, most költöztél ide… - hagytam lógva a mondatot.
- Vagy ide vissza. – helyesbített én pedig kíváncsian vártam a folytatást. – Én Vancouverből származom. Azt tudni kell, hogy nem szeretek sokáig egy helyen tartózkodni. Persze, egyszer szeretnék egy bizonyos helyen leélni az életem valakivel, de addig utazom. Jelenesetben, ide. Azt hallottam, hogy ez régen indiánok városa volt majd valami francia kikötő vagy mi lett. Szóval nekem az őseim indiánok voltak, vagyis affélék és találtam egy iratot, ami azt igazolja, hogy van itt egy házam. De már vagy ezer éves. És nem is a városban. Úgy döntöttem, hogy itt leszek egy ideig és helyrepofozom azt a romhalmazt. – mosolygott. Most, hogy így mondta, tényleg lehet benne felfedezni néhány olyan adottságot, amit nem a szoliban szerzel és valahogy a kisugárzása is az az életvidám, küzdeni akaró, örökmozgó fajta.
- Ez érdekes. Irigyellek.
- Pedig nincs okod rá. – húzta el a száját.
- Miért nincs? Hidd el, hogy van. Különleges vagy. Nem egy a sok közül. Én büszkén viselném, ha az őseim indiánok lettek volna. Ez izgi. – vigyorogtam belegondolva az egészbe.
- Én sem vetem meg. – rázta meg a fejét. Időközben megérkeztünk rémálmaim fő helyszínére. Utáltam a kórházakat. A fehér köpenyeseket meg főleg.
Átestem pár röntgenen majd a kötelező rutin vizsgálatokon. A végére csak annyit állapítottak meg, hogy enyhe agyrázkódtatásom volt, de ezen felül csak horzsolásaim vannak. Kikönyörögtem magamnak a szabadulást, és elhagyhattam a kórházat.
- Hazavigyelek? – kérdezte Jaden mikor kiértünk a parkolóba. Mialatt engem benn nyüstöltek addig idekinn igen fagyos lett az idő és már be is sötétedett.
- Köszi, amit eddig tettél értem, és hogy rám pazaroltad az idődet, de azt hiszem, hogy eltalálok egyedül is haza. – mosolyogtam és zsebre tett kézzel hátrálni kezdtem.
- Hát te tudod. – rántotta meg a vállát.
- Aham, na szia. - fordultam meg és elindultam hazafelé. Amint kiléptem a zebrára rögtön vissza is ugrottam, mert egy hangos dudálás észhez térített. Az autó, ami majdnem kivasalt sebesen húzott el előttem. Egy nap kétszer is?
- Basszus, jól vagy? – sétált hozzád sebesen Jade.
- Öhm… azt hiszem, de lehet, hogy elfogadom azt, hogy hazaviszel. – nevettem kínomban.
- Ez már nem normális, hogy ennyiszer kerülsz életveszélyes helyzetekbe. – szólalt meg mikor már benn ültünk a kocsijába.
- Hát, tudod a halál nem szereti, ha kicselezik. - nevettem.
- Mi?
- Végső állomás, tudod?
- Nem láttam még, de biztos.
- Komoly nem láttad? – esett le az állam, mire ő csak megrázta a fejét.
– Akkor muszáj lesz megnéznünk. – vigyorogtam, miközben a kezemmel mutattam az utat.
- Ennyire jó film?
- Azt nem mondom, hogy jó, de egyszer megnézhető film.
- Mikor?
- Most. – válaszoltam, mintha valami hülye kérdést tett volna fel.
- Most? –kérdezett vissza kikerekedett szemekkel.
- Mért ne? – rántottam meg a vállam. – Itt vagyunk. – szóltam és megálltunk a hatalmas ház előtt, amiben egyedül élek.
- Hát én benne vagyok.
- Remek. Gyere. – vigyorogtam és kiugrottam a kocsiból, majd a kulcsot kezdtem el keresgélni. Nagy nehezen megtaláltam és kinyitottam az ajtót, és felkapcsoltam a villanyokat, hogy világos legyen, hisz félek a sötétben.
- Szóval, ez itt a nappali, fürdő, konyha, hátsó kert és van fenn az emeleten két szoba fürdővel. – soroltam fel.
- Valahogy felismertem. – bólintott vigyorogva.
- Jól van, de a jó modor ezt követeli. – lépkedtem fel a lépcsőn.
- Hirtelen ennyit fejlődött?
- Képzeld. – nyújtottam ki a nyelvem és benyitottam a szobámba. A hatalmas teret egy francia ágy, szekrény, íróasztal, DvD állvány, és egy Tv töltötte be.
- Nem rossz.
- Köszönöm. – pukedliztem. – Érezd otthon magad, szóval akkor… - és keresgélni kezdtem a több száz film között. – Megvan. – mondtam mikor megtaláltam a keresett DvD-t és behelyeztem a lejátszóba.
- Furcsa, hogy itt vagyok. – dőlt hátra kényelmesen az ágyamon.
- Miért?
- Hát, csak pár órája ismerlek, és nem tűnsz könnyen barátkozós típusnak.
- Nem is vagyok az. – rántottam meg a vállam. És ez igaz is volt. Nem tudom mért de valahogy vidámnak érzem magam mellette és elfelejtem a szomorú dolgokat.
- Kezdek félni. – játszotta meg magát.
- Félhetsz is. – kacsintottam és lekapcsoltam a villanyt, majd elindítottam a filmet. Elbotorkáltam az ágyig, és mivel fáztam nem bírtam ki, hogy ne bújjak hozzá. Nyakig betakarva figyeltem a filmek kockáit.


Valahogy a film felénél tarthattunk, mikor kezdtem laposakat pislogni, majd elnyomott az álom.
Arra ébredtem, hogy valami hangos koppanással ért földet a parkettán. Nagyon halvány fényt kapcsoltam és szétnéztem a szobába. A film már rég véget ért, Jaden pedig mellettem mélyen aludt. A koppanás oka pedig a távirányító volt, ami kiesett a kezéből.
Igazán édes látványt nyújtott. Fekete haja össze-vissza volt kuszálódva, de még ez is jól állt neki. A fekete póló, amit viselt félig felgyűrődött, így szemre vehettem kidolgozott, napbarnított, kockás hasát, amiktől a női szívek elalélnak, jelenesetben az enyém. Laurie ! Elég már!
Ráterítettem az egyik paplant én pedig lábujjhegyen lementem a konyhába egy pohár vízért. Mi ez az álmodozás? Hisz alig ismerem, de tény, hogy tetszik. Tetszik? Áhh.. Ez kis szó erre. Lehet, hogy túl fáradt vagyok és azért gondolok ilyen hülyeségekre. De nem, teljesen józan vagyok.
Ilyen kis idő alatt viszont nem szerethetek bele valakibe, vagy mégis?! Nem, csak ha szerelem első látásra. De az meg nem volt. Valami vonzott hozzá, valami láthatatlan varázs, amitől megbolondulok.
Mikor leértem a konyhába , ahogy ráléptem az első csillogó, hófehér csempére, megcsúszott a lábam és hanyatt vágódtam… volna, ha az én éjjel-nappali hősöm nem fogott volna meg.
- Ez már tényleg abszurd. – szólalt meg, még mindig tartva engem.
- Csak ügyetlen vagyok. – nevettem.
- De ennyire?!
- Ez van. – indultam tovább, eredeti célom felé. – Én keltettelek fel? – kérdeztem visszafordulva, hozzá miközben belekortyoltam a vizembe.
- Nem, csak észrevettem, hogy nem vagy mellettem, így lejöttem.
- Értem. – öntöttem ki a megmaradt löttyöt.
- Mennem kellene- húzta el a száját.
- Hajnali háromkor? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel és ekkor koppant valami. – Vár valaki igaz? – kérdeztem szomorkásan.
- Nem, dehogy. – válaszolt és nekem egy nagy kő esett le a szívemről, de miért is ?!
- Akkor?
- Nem akarok zavarni.
- Te nem zavarsz. – hadartam és talán egy kicsit lelkesen is amin ő elmosolyodott én pedig elpirultam.
- Mi ez a heves tiltakozás? – kérdezte vigyorogva.
- Kell valaki, aki minden lépésem figyeli, és aki megment. – nevettem és hátat fordítva neki elindultam, de ő a karomnál fogva visszarántott magához. Közelebb voltam hozzá, mint amire számítottam. Orromat betöltötte az édes illat és megbódított.
- Csak megmentő? – suttogta halványan mosolyogva. Az én szívem százszoros sebességre kapcsolt és a bőröm, majd felgyulladt. A gyomromban lévő pillangók sem tétlenkedtek. A szabadulásra vágyva verdesték szárnyukat.
Nem tudtam gondolkodni, teljesen elvesztem amint a szemeibe néztem. Vágytam arra, hogy megcsókoljon és, hogy magam mellett tudhassam. Ő csak várta a válaszom és nézte a küszködésem. Más azt gondolná, hogy ez gyors, és igaza is lenne, de nem tudtam tiltakozni. Éhesen tapadtam ajkaira és karjaim automatikusan a nyaka köré fonódtak, míg az ő kezei a csípőmön pihentek. Most éreztem magam igazán boldognak a szüleim elvesztése után. Az a kis seb ami a szívemen tátongott, teljesen beforrt és még heg sem maradt.
- Nem csak megmentő. – suttogtam ajkainak.
- Örülök. – csókolt meg újra.
- Olyan hihetetlen mindez. Nemrég ismertelek meg és most meg már hol tartunk. – nevettem.
- Tudom. Ezt úgy hívják, hogy két lélek egymásra talál. – kuncogott okosságán.
- Igazad lehet. – mosolyogtam rá csillogó szemekkel.

Az élet kiszámíthatatlan. Egyszer azt gondolod, hogy vége van mindennek és nincs értelme tovább élni. De mint a mondás tartja, ahol egy ajtó bezáródik, ott egy másik kinyílik. Ha úgy látod, hogy minden reménytelen és semmi sem fordulhat már jóra, tévedsz. Mindig van remény és mindig kell hinned abban, hogy egyszer felhőtlenül boldog lehetsz valakivel. Ha az nem is egy pillanatról a másikra történik.
És ami az ügyetlenségemet illeti. Az elmúlt öt évben sem változott. Bár Jaden a lelkemre kötötte, hogy vigyáznom kell magamra, magunkra. Igen, ugyanis itt benn, egy pici csöppség növekszik, aki most még akkora, mint egy kis borsószem.
Ha pár évvel ezelőtt megkérdezik tőlem, mit látok, milyen lesz a jövőm, azt mondom semmilyen és lehet, hogy nem is lesz nekem olyan, de most, most megvan az a dolog, amire mindig is vágytam. Egy családom van, és van egy férfi akit mindennél jobban szeretek és a kis csoda, aki még nincs itt köztünk, de ez már csak hónapok kérdése.
Az életem egy valóságos hullámvasút volt. Egyszer lenn, majd egyszer fenn, és volt benne pár éles kanyar is. Viszont a végén, nagy nehezen célba értem és nyertem. Megnyertem magamnak mindent ami szükséges egy csodálatos élethez.

Vélemények

Isabella Reed:

Kedves Jess!

Nagyon gyorsan megírtad a novelládat, miután elküldtem a képet, csodálkoztam is. Azon gondolkodtam, hogy alakítottál volna-e még rajta, ha magadnál tartod még egy darabig.
Nem is tudom elmondani pontosan, mi az, ami tetszett benne... Volt valami alig észlelhető, kis tündérmese szál benne, ami szerethetővé tette az írásod, de az egész kissé elsietett volt.
Valamint már az elején éreztem az ’Alkonyat-hatást’, ami azután, hogy említetted, fanfictionokat is írsz, nem lepett meg.
Azért törekedjünk az egyéniségre! Hidd el, te is tudsz olyat írni, mint Stephenie, ha nem jobbat.
Valamint figyelj oda a helyesírásra is!
Sajnáltam azt is, hogy nem kaptam vissza többet a képből. =/

Anett:

Igazán jó kis történet, olyan érzés volt, mintha egy lány egyetlen átlagos napjába pillanthatnánk bele, de ez a nap végül sorsfordító lett.
A főszereplő eleinte nagyon ellenszenves, mivel semmi hálát vagy megbánást nem mutat, de hirtelen meglágyul. Ez egy kicsit éles váltás, nem értettem, mi hozta ki belőle, talán a srác maga, vagy csak mélyen belül ilyen volt, de próbálta másnak mutatni magát. Valahogy az egész romantikus szálban volt valami szenvedélyesség, mert a lány annyira nyomorultnak tűnt, és mégis pillanatok alatt képes volt beleszeretni valakibe, mintha tényleg egymásnak rendelték volna őket.
A megfogalmazásban voltak apróságok, amiken megakadt a szemem, főleg a kifejezések rossz használatán pl. a lábaim gyökeret növesztettek, összevissza leszek kuszálódva, pattantak ki a szemeim stb.
Talán tévedek, de szerintem nagy Twilight rajongó vagy, mert rengeteg momentumot éreztem abból a történetből (az indián származású srác, az unalmas kisváros, a jégen csúszó autó és a kórház, a csillivilli Volvo stb.) Ezek nem rontották el a történetet, mivel nem másoltad, csupán felhasználtad őket, és jól illettek ide...

Helena Silence:

A kép és a történet kevéssé kapcsolódik. A sztori egészen jól indul, de a főhős kissé agresszív, nem a legszimpatikusabb karakter (a fiú kissé színtelen, el van nyomva). A szerző szóválasztásán látszik, hogy mennyi idős, ugyanakkor számára idegen szavakat is belecsempészett a szövegbe. A szerelem első látásra szép gondolat, de azt részletesebben ki kellett volna bontani. Így kissé elnagyolt lett. Az állandó veszélybe kerülés, meg a majdnem autóbaleset vonal erősen hajaz az Alkonyatra, ami nem lenne baj, ha fic lenne, de önálló történetnél inkább kerülni kellene az ilyesfajta hasonlóságokat. Kevés benne a leírás, a párbeszédek pedig nem viszik előre a történetet.
A vége biztató, őszintébbnek éreztem azt a pár sort, mint az egész novellát.
Jess, még fiatal vagy, egyelőre sokkal többet kellene olvasnod, mielőtt íráshoz látsz.
Ajánlom a minőségi műveket!


Szatti:
Egyszerű és mégis olyan történet, amely olvastatja magát. Eszembe juttatta az egyik történetet a Pokoli báléjszakák könyvből. Jess, szépen vezetted elő a történetet a múltban történt eseményekkel, amelyben képet kaphattunk az ő életéről, érzéseiről és a reményt vesztettségéről, csalódásáról az élettel kapcsolatban, miszerint neki már nincsenek céljai. És akkor jön valaki, aki újra felébreszt benne valamit. Olyan volt számomra a történet, mint egy film és ezt pozitív értelemben mondom. Teljesen elképzelhető volt, és olvasóként minden részletét, jelenetét láttam magam előtt.
Visszaadta a kép hangulatát, belső tartalmát, ezt teljesen a történethez tudtam kapcsolni. Tetszett, semmi kifogásolni valót nem találtam a történetbe.
Gratulálok a munkájához!