Ahogy ő látta:
Izzy
A tükör
A tükör
Az erdőbe beérve, újra biztonságban éreztem magam. Itt elbújhattam, ez emberek megvető pillantásaitól. Utam, egy senki számára nem ismert, rétre vezetett. Ahogy haladtam, beljebb és beljebb a paranoiám, úrrá lett rajtam. Figyeltek. És mivel a női megérzésem sosem csalt, szinte méterenként fordultam hátra, hogy ellenőrizzem követnek-e. Lépteket hallottam, egyszer a hátam mögül, egyszer a fejem felől, a fák ágairól, néha-néha pedig, mintha a nyakamban lihegett volna valaki. Gyorsabbra vettem a tempót, és futva folytattam, az utam arra a mocsaras rétre, ahová, eddig minden nap kijártam. Nem is kellett sokat mennem, pár perc múlva, már régi ismerősként jártam be a teret. És hiába volt nappal, idebent teljes volt a sötétség. Óvatosan, felküzdtem magam, az egyik fa ágra, melyen egy szívbe bele volt írva két monogram. Halkan felsóhajtottam, majd fejemet az ágra döntöttem.
A sötétzöld fűben, csillogott valami. Felkaptam a fejem, majd lemásztam a fa ágról. Lassan kezdtem közelíteni, nehogy esetleg, egy erre járó kígyó, belém kóstoljon. Habár a kígyónak jobban fájna mint nekem, a mivoltom miatt, de azért nem szeretnék találkozni eggyel sem. Közelebb érve, láttam, hogy egy ezüst keretes tükör volt az. Az üvegben viszont nem magamat láttam. A saját, barna, hajam, és barna szemeim helyett, egy vöröses barna hajú lány pillantott rám hófehér ruhában. Kezemet a felületre csúsztattam. Ujjaim, úgy hatoltak át az üvegen, mintha csak a keretet tartanám a kezemben.
A lépések, amiket befelé jövet hallottam, valóságosnak bizonyultak, mert láttam az üldözőimet.
- Hát, ha az ujjam, átment, akkor a többi is átfog. - suttogtam, csak úgy magamnak. Előfordul az ilyesmi, a magamfajtákkal, hisz egy örökké valóságig élünk.
Átérve, szememmel, egyből azt az ismeretlen lányt kerestem de ő nem volt sehol. Lassan felálltam, és ekkor vettem észre azt, ami eddig láthatatlan volt számomra. A táj teljesen ugyanolyan volt, mint a túloldalon. Lassan körbefordultam, fejemet, az ég felé fordítottam, és élveztem, hogy a szemerkélő eső, az arcomba hullik. Ekkor megláttam, azokat, az aranyos kis szárnyas tündéreket, akik a fák lombjai alatt leltek menedéket. Odasétáltam, a fához, majd a kezem lassan végigsimítottam a karcoláson. Szememből, kigördült, az első alattomos könnycsepp. Nem töröltem le. Nem AKARTAM letörölni. Némán tűrtem, hogy a sós folyadék, végiggördüljön, az arcomon, majd lecsöppenjen a földre. Amint földet, ért a rét kivirágzott. A fa ágain, apró zöld hajtások, jöttek létre, a fű, az eddigi méregzöldből, világosra váltott, és pontosan azon a ponton, ahol a könnycsepp földet ért, egy gyönyörű szép, vörös rózsa nyílt ki.
Szám mosolyra húzódott, talán Thomas halála óta először. Kezemet a rózsa felé nyújtottam, amikor a szellő furcsa hangot sodort felém.
Ha letéped, a varázs megtörik, s életed, mint egy apró porszem tovaszáll...
Ekkor, valaki hátulról, a kezét a szemem elé helyezte, eltakarva előlem a tájat. Azonnal felismertem. Kezének, érdes érintését, lágy fenyő illatát. Kezeimmel, lefejtettem, magamról szerelmem kezeit, majd szembefordultam vele. Semmit sem változott. Gyönyörű zafírkék szemei, enyhén borostás álla, bronz szőke haja, mely tökéletesen illett hófehér bőréhez.
- Thomas! - sikkantottam, majd a nyakába vetettem magam. Kezei óvón ölelték, át a derekam. Belőlem, újra előtört a síró görcs. De ezúttal a boldogságtól.
- Annabell! - suttogta, majd a nyakamba fúrta a fejét. Éreztem samponja illatát. Mélyeket lélegeztem, hogy a kellemes illat, örökre megragadjon az emlékezetemben. Hisz, ez mi más is lehetne, mint egy csodaszép álom? A valóságban, Thomas halott engem üldöznek és megakarnak ölni...hogy miért, nos azt nem tudom, de előbb-utóbb, úgyis kiderül. De addig, még egy picit, legalább hadd legyek, részese ennek az álomnak.
Óvatosan, a földre rakott, majd ajkát az enyémre nyomta. Lágyan csókolt, mégis oly sok szenvedély volt benne. A csók után, csak ziláltunk a levegő hiány miatt.
- Ez csak egy álom kép, tudod? - kérdeztem tőle. Szemében, csak teljes és színtiszta szerelmet láttam, és vártam, hogy mikor oszlik, szét és térek vissza a saját világomba.
- Nem az Annabell. Ez a valóság. - fogta két keze közé az arcomat. Kezére rásütött a nap fénye. Thomas karja halványulni kezdett. Ijedt tekintetem a szemét kereste, de nem találta meg.
- Sajnálom. - ezzel végleg el is tűnt. Zokogva rogytam térdre. Fejemet kezembe temettem, és csak sírtam és sírtam. Az ég újra beborult, és az eső esni kezdett. A tündérek eltűntek. A fű felvette a régi színét. A madarak csicsergése abbamaradt. Nagy nehezen összeszedtem magam és felálltam. - Meg kell keresnem a tükröt - mondogattam magamnak. Ésszerűen ott kerestem, ahol először megtaláltam. Ott is volt. Felemeltem a tükröt, majd egy laza mozdulattal, átnyúltam rajta.
Visszaérve, ért a nagy döbbenet. A fánkat kivágták és felégették. Az apró forrás vízét lecsapolták. Döglött halak feküdtek a mederben, irtózatos bűzzel megtelítve a levegőt. Halott testek hevertek mindenhol. Emberek és állatok egyaránt. Magam sem tudom, miért de visszafutottam a tükörhöz. A tárgyra valaki ezt írta fel, méghozzá vérrel:
Ki nem éri be azzal, amije van, az nem kap semmit.
Behajítottam a forrás medrébe, remélve, hogy eltörik. Szerencsémre, el is tört. Ekkor fekete valamik jöttek, át a tükrön. Démonok. Az egyik démon megragadott, még hallottam a saját sikolyomat, majd elnyelt a sötétség. Meghaltam...
A sötétzöld fűben, csillogott valami. Felkaptam a fejem, majd lemásztam a fa ágról. Lassan kezdtem közelíteni, nehogy esetleg, egy erre járó kígyó, belém kóstoljon. Habár a kígyónak jobban fájna mint nekem, a mivoltom miatt, de azért nem szeretnék találkozni eggyel sem. Közelebb érve, láttam, hogy egy ezüst keretes tükör volt az. Az üvegben viszont nem magamat láttam. A saját, barna, hajam, és barna szemeim helyett, egy vöröses barna hajú lány pillantott rám hófehér ruhában. Kezemet a felületre csúsztattam. Ujjaim, úgy hatoltak át az üvegen, mintha csak a keretet tartanám a kezemben.
A lépések, amiket befelé jövet hallottam, valóságosnak bizonyultak, mert láttam az üldözőimet.
- Hát, ha az ujjam, átment, akkor a többi is átfog. - suttogtam, csak úgy magamnak. Előfordul az ilyesmi, a magamfajtákkal, hisz egy örökké valóságig élünk.
Átérve, szememmel, egyből azt az ismeretlen lányt kerestem de ő nem volt sehol. Lassan felálltam, és ekkor vettem észre azt, ami eddig láthatatlan volt számomra. A táj teljesen ugyanolyan volt, mint a túloldalon. Lassan körbefordultam, fejemet, az ég felé fordítottam, és élveztem, hogy a szemerkélő eső, az arcomba hullik. Ekkor megláttam, azokat, az aranyos kis szárnyas tündéreket, akik a fák lombjai alatt leltek menedéket. Odasétáltam, a fához, majd a kezem lassan végigsimítottam a karcoláson. Szememből, kigördült, az első alattomos könnycsepp. Nem töröltem le. Nem AKARTAM letörölni. Némán tűrtem, hogy a sós folyadék, végiggördüljön, az arcomon, majd lecsöppenjen a földre. Amint földet, ért a rét kivirágzott. A fa ágain, apró zöld hajtások, jöttek létre, a fű, az eddigi méregzöldből, világosra váltott, és pontosan azon a ponton, ahol a könnycsepp földet ért, egy gyönyörű szép, vörös rózsa nyílt ki.
Szám mosolyra húzódott, talán Thomas halála óta először. Kezemet a rózsa felé nyújtottam, amikor a szellő furcsa hangot sodort felém.
Ha letéped, a varázs megtörik, s életed, mint egy apró porszem tovaszáll...
Ekkor, valaki hátulról, a kezét a szemem elé helyezte, eltakarva előlem a tájat. Azonnal felismertem. Kezének, érdes érintését, lágy fenyő illatát. Kezeimmel, lefejtettem, magamról szerelmem kezeit, majd szembefordultam vele. Semmit sem változott. Gyönyörű zafírkék szemei, enyhén borostás álla, bronz szőke haja, mely tökéletesen illett hófehér bőréhez.
- Thomas! - sikkantottam, majd a nyakába vetettem magam. Kezei óvón ölelték, át a derekam. Belőlem, újra előtört a síró görcs. De ezúttal a boldogságtól.
- Annabell! - suttogta, majd a nyakamba fúrta a fejét. Éreztem samponja illatát. Mélyeket lélegeztem, hogy a kellemes illat, örökre megragadjon az emlékezetemben. Hisz, ez mi más is lehetne, mint egy csodaszép álom? A valóságban, Thomas halott engem üldöznek és megakarnak ölni...hogy miért, nos azt nem tudom, de előbb-utóbb, úgyis kiderül. De addig, még egy picit, legalább hadd legyek, részese ennek az álomnak.
Óvatosan, a földre rakott, majd ajkát az enyémre nyomta. Lágyan csókolt, mégis oly sok szenvedély volt benne. A csók után, csak ziláltunk a levegő hiány miatt.
- Ez csak egy álom kép, tudod? - kérdeztem tőle. Szemében, csak teljes és színtiszta szerelmet láttam, és vártam, hogy mikor oszlik, szét és térek vissza a saját világomba.
- Nem az Annabell. Ez a valóság. - fogta két keze közé az arcomat. Kezére rásütött a nap fénye. Thomas karja halványulni kezdett. Ijedt tekintetem a szemét kereste, de nem találta meg.
- Sajnálom. - ezzel végleg el is tűnt. Zokogva rogytam térdre. Fejemet kezembe temettem, és csak sírtam és sírtam. Az ég újra beborult, és az eső esni kezdett. A tündérek eltűntek. A fű felvette a régi színét. A madarak csicsergése abbamaradt. Nagy nehezen összeszedtem magam és felálltam. - Meg kell keresnem a tükröt - mondogattam magamnak. Ésszerűen ott kerestem, ahol először megtaláltam. Ott is volt. Felemeltem a tükröt, majd egy laza mozdulattal, átnyúltam rajta.
Visszaérve, ért a nagy döbbenet. A fánkat kivágták és felégették. Az apró forrás vízét lecsapolták. Döglött halak feküdtek a mederben, irtózatos bűzzel megtelítve a levegőt. Halott testek hevertek mindenhol. Emberek és állatok egyaránt. Magam sem tudom, miért de visszafutottam a tükörhöz. A tárgyra valaki ezt írta fel, méghozzá vérrel:
Ki nem éri be azzal, amije van, az nem kap semmit.
Behajítottam a forrás medrébe, remélve, hogy eltörik. Szerencsémre, el is tört. Ekkor fekete valamik jöttek, át a tükrön. Démonok. Az egyik démon megragadott, még hallottam a saját sikolyomat, majd elnyelt a sötétség. Meghaltam...
Vélemények Isabella Reed:
Kedves Izzy!
Szatti:
Nagyon érdekes volt az ötlet, amelyet megragadtál. A kép alapján másabb történetet képzeltem volna el, mint amit megalkottál, de ezt csak pozitív értelemben értem. Nagyon tetszettek a gondolataid, ahogyan felépítetted a történetet a megadott kép alapján. A fogalmazással sem volt semmi gond, egyedül annyit tanácsolnék, hogy ügyelj a vesszőkre, mert rossz helyen használod őket, rosszul tagolod a mondatrészeket. Érdemes lenne mind erre és a helyesírási, apróbb hibákra is figyelni. De a történet maga, szerintem megállja a helyét. Fantáziadús volt, látszott, hogy sokat dolgoztál vele. Viszont, hogy tényleg komplett mű legyen, még dolgoztam volna vele. Picit nyers volt, de fantáziában nálam 10-ből 10-et érdemel!
Anett:
Jól kezdődött, a leíró részek nagyon alaposak mégis izgalmasak, de a végére a történet valahogy elvesztette a varázsát. Összességében nem értettem, miről is szólt a történet, a főszereplő valami emberfeletti lénynek tűnik, de igazából semmi nem utal arra, hogy mi is ő. A lány nagyon el van keseredve, ezt jól érezteted, aztán megjelenik a szerelme, aztán megint eltűnik, és kész. Nem értettem, mit akartál ebből kihozni, a lány érzésein ez semmit nem változtatott, legfeljebb csak még szomorúbb lett. A tükör-motívum egyáltalán nem illett a képbe, nagyon ragaszkodtál hozzá (gondolom a kép miatt) de teljesen érthetetlen volt, hogyan és miért jönnek ki a tükörből démonok, és hogy tulajdonképpen mi történt a lánnyal, amikor átnyúlt a tükrön...
Helena Silence:
Nem derül ki a főszereplő "mivolta". A szerző leírja, hogy a kígyónak jobban fájna, ha belekóstolna, de utána nem beszél erről, csak annyit, hogy halhatatlan. Az is kimaradt, hogy mi elől menekül a főszereplő, ki figyeli. Az olvasó nem lát bele a szerző fejébe, ezért legalább sejtetni kell az ilyen dolgokat, ha nem akarja az író kimondani. Az egész történet egy kissé zavaros, a lány szerelmének felbukkanása erőltetett, mintha mindenképpen bele akarta volna szőni ezt a romantikus szálat, pedig talán enélkül is megállta volna a helyét. Az sem derül ki, hogy a való világban miért pusztult el az élet. Sok a megválaszolatlan kérdés, kevéssé átgondolt a történet. Vannak olyanok, akik akkor találják ki a következő lépést, miközben írnak, de ez csak keveseknek jön össze. A kezdőknek jobb, ha kigondolják, mit akarnak írni, esetleg készítenek hozzá egy vázlatot is, hogy ne "vesszenek el"!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése