Barbi írása

Barbi képe:


Ahogy ő látta:

Barbi

A boszorkányok hollója

(The witches’ Raven)

Köztudott, hogy a boszorkányokat néhány száz éve elég lelkesen üldözték. A középkorban, akit ilyesféle rágalommal vádoltak, azt máglyán elégették vagy valami más módszert választottak, hogy kioltsák az életét. Bárki bármit mond, én jobban fogom tudni ezt mindenki másnál. Hogy miért? Mert én is átéltem.

1211-ben, Dél-Amerikában születtem. Valószínűleg valahol Coari környékén. Az egész családom vérbeli boszorkány volt, beleértve én is. Szüleim halála után egyedül maradtam. Menekülnöm kellett, hisz ugyanúgy, mint a többieket, engem is üldöztek. Ráadásul páran látták, amint varázsoltam.
Fiatal kis tizenhét éves voltam és naiv: Az egyik erdőben bóklásztam, amikor arra lettem figyelmes, hogy lovak patájának hangját és mélyülő férfihangok hangos kiáltásait hallom. Minden bizonnyal katonák voltak. Körülnéztem, hogy hova is tudnék elbújni. Nem sok ígéretes helyet találtam, de rögtönöznöm kellett. Ha nem bújok el most rögtön valahova, nem érem meg a holnapot. Így hát bebújtam egy fenyőfa sűrű ágai közé és amennyire csak tudtam, felmásztam a csupasz törzsön. Fülelni kezdtem és a biztonság kedvéért a szabad kezem, amelyikkel nem kapaszkodtam, a szám elé szorítottam, nehogy akár véletlenül is megszólaljak. Hallottam, ahogy elhaladtak a fa mellett. Még mindig görcsösen szorongattam az egyik ágat, de már valamelyest megnyugodtam, mert úgy érzékeltem, elmentek. Lassan lemásztam a fáról, de még mielőtt kibújhattam volna a fenyőágak gyűrűjéből, felfigyeltem valamire: egy valaki még ott lépdelt a fenyő körül néhány méternyire. Hátráltam egy lépést és már épp készültem visszamászni, amikor hirtelen egy letört ágdarab hangosan reccsent a lábam alatt. Tudtam, hogy végem, így már csak reménykedve lapultam a törzshöz, hátha nem hallotta meg. De sajnos igen. Az ágakat elhúzva maga elől, egy ébenfekete hajú, világosbarna szemű, nálam talán egy-két évvel idősebb fiú nézett velem szembe. Katonai egyenruhában volt, minden bizonnyal a mostani üldözőim egyike. Göndör fürtjei az arcába hullottak, amikor fújt egyet a szél.
- Találtál valamit? – hallottam messzebbről egy hangot.
A fiú pár pillanatig csak tétovázva a szemembe nézett, de aztán megszólalt.
- Nem, semmit! Keressetek tovább! – kiáltotta válaszul.
A szívem vadul döngetni kezdett a mellkasomban és szinte tapintani lehetett a megkönnyebbülésemet. Hálával égő szemmel bámultam megmentőmre. Miért csinálta ezt? Ostobaság volt, hisz ezzel magát is veszélybe sodorta.
- Hogy hívnak? – kérdezte suttogva.
- Raven Campbell – feleltem, lassan és amikor közelebb lépett, hátrébb húzódtam.
- Boszorkány vagy – inkább állította, mint kérdezte.
Nem tudtam, hogy ésszerű lenne-e ha megmondanám az igazat, de végül lassan bólintottam. Láttam valamit az arcában, ami azt mutatta, hogy bízhatok benne.
- Nate vagyok. Nate Serratos – hirtelen sürgetőbb lett a hangja. – El kell menned innen! Most mindenfelé titeket keresnek. Menj a vízeséséhez, ott biztonságban leszel! Sötétedéskor megkereslek – mondta és egyik kezét felém nyújtotta.
- Köszönöm – leheltem alig hallhatóan és a kezébe csúsztattam az enyém.
Kihúzott az ágak közül és egy végtelennek tartó másodpercig a tekintetemet fürkészte.
- Vigyázz magadra – kérlelt és láttam gyönyörű szemeiben, hogy komolyan gondolta.
Kurtán bólintottam és elvettem a kezem, majd elindultam a vízesés felé. Párszor hátranéztem. Nate Serratos nem mozdult egy lépést sem, amíg el nem tűntem a fák közt.
Nem hiába mondtam, hogy naiv voltam: Első látásra beleszerettem üldözőmbe, annak ellenére, hogy nem is ismertem. Ahogy eszembe jutottak szavai – „Sötétedéskor megkereslek!” –, vadul dübörögni kezdett a szívem. Láttam a szemében, hogy én sem vagyok közömbös neki. És ebben teljesen biztos voltam. De sajnos tévedtem.
Már eléggé besötétült, amikor a vízesésnél egy barlangban gubbasztottam és vártam Nate-et. Ahogy megígérte, jött is. De nem egyedül. Tizenöt-húsz katona volt a nyomában, mindnek kezében egy-egy fáklya volt. Ketten megragadtak a könyökömnél fogva és vonszolni kezdtek maguk után. Hiába sikoltottam, üvöltöttem, rugdaltam őket, nem engedtek. Ekkor könnyes szemeim összeakadtak Nate gyönyörű, barna szemeivel. Az ajka hangtalanul csak ennyit ejtett ki: ”Sajnálom!”.
Bármennyire voltam csalódott, bármennyire éreztem azt, hogy elárultak, bármenyire volt összetörve szilánkokra a szívem, Nate-et még így sem tudtam gyűlölni. Mert amikor láttam, hogy szemeiben könny csillog, tudtam, hogy nem önszántából árult el.
Az éjszakát egy fémrácsokkal körbevett börtönben töltöttem. Nem aludtam, minden percben Nate járt a fejemben és az, hogy soha többé nem fogom látni.
Reggel aztán kihirdették a kivégzésem. Ismét ketten jöttek értem. A kezemet hátra kötözték és maguk előtt lökdösve vezettek a halálom helyére. Párszor meg-megbotlottam, de aztán erőt vettem magamon és felálltam. Méltóságteljesen akartam meghalni.
Elakadt a lélegzetem, amikor láttam, hogy nem máglyához vittek. A családomból mindenkinek az volt a büntetése, hogy elégették, úgy látszik, én leszek az egyetlen kivétel.
Egy folyó előtt álltunk, tőlem pár lépésnyire egy fából készült téglalap alakú, körülbelül három méter hosszú ugródeszka-szerűség emelkedett a folyó felett. Tehát a vízpróba az én ítéletem. Gyorsan felidéztem magamban, mit is jelent ez: ha bűnös vagyok – tehát boszorkány –, akkor feljövök a felszínre és kivégeznek. Ha ártatlan, lenn maradok és megfulladok. Nem túl jó arány. Az „ugródeszkához” lököttek, és még mielőtt elindultam volna rajta, valaki utoljára nekem szegezett egy kérdést:
- Valamelyik katona segítette a sikertelen szökésben?
Nate villant az eszembe. Láttam magam előtt az arcát, ahogy merőn rám néz és tudtam, hogy nem lennék soha képes azzal a tudattal még meghalni sem, hogy őt utánam szintén megölik. Így csak ennyit feleltem:
- Nem.
Ezután elindultam és még mielőtt elfogyott volna alattam a nem túl stabil fa, megálltam. Tudatosult bennem, hogy nem vagyok képes szerelmemet itt hagyni, ezért még mielőtt leugrottam volna, halkan ennyit motyogtam:
- Elbub woe! – Azzal belezuhantam a folyóba.
Ahogy a vízbe értem, egy láthatatlan buborékot varázsoltam magam köré, így képes voltam lélegezni. Felúsztam a felszínre és behunytam a szemem, így úgy festettem, mint egy hulla. Az emberek már csak emberek: természetesen elhitték, amit láttak. Körülbelül egy órán át kellett a vízbe lebegnem, amíg el nem csendesült minden. Ekkor aztán kinyitottam a szemem és kiúsztam a partra.
Én voltam az egyetlen boszorkány, aki túlélte az üldözést. De talán csak azért, mert egyedül én nem törődtem bele a sorsomba. Az élet megtanított rá, hogy soha ne adjam fel, akármi is történik. Nate erőt adott nekem ahhoz, hogy tudjak küzdeni nem csak magamért, kettőnkért. Mert minden egyes könnycsepp megérte, hogy hátralévő életem szerelmemmel tölthettem. Boldogan, könnyek nélkül.

Vélemények

Isabella Reed:

Kedves Barbi!

Nem írtál túl hosszú történetet, ami persze nem is követelmény egy novellánál, viszont így olyan sok történést próbáltál belekényszeríteni, hogy maradtak ködös részletek. Például, hogy hogyan tudták meg a katonák, hol van? Hogyan szedték ki Nate-ből? Érdekes apróságok. Kicsit több is jöhetett volna belőlük.
Ránézve a képedre az jön le, hogy azonosítottad azt a boszorkánysággal.
Érdekes volt, örülök, hogy olvashattam.


Szatti:

Izgalmas és érzelem dús történet. Szép a végiggondolása, a felépítése, ahogyan elmesélve csöppenthetünk egy történetbe, a főszereplő, Raven által.
Nagyon tetszett a történetisége, ahogy visszarepülhettünk az időben és szemtanúja lehettünk a boszorkányüldözésnek az ő gondolatai, emlékei által, viszont kicsit rohanásnak éreztem a történet tempóját. Nyugodtan belefért volna a bővebb kidolgozás, magyarázatok, leírások, látványosabb szemléltetés. Érteni lehetett a történetet, teljesen követhető volt, de szívesen elmerültem volna a részletekben és erre az oldalszám is adott volt, szóval nyugodtan bele lehetett volna még menni, de így sem volt rossz.
Nagyon szép volt a vége is, a lezárás és tetszett a fogalmazásmód is. Szép, kerek történet, viszont a szűkszavúság, amely végig érezhető volt a történeten, kicsit ront rajta. Érdemes lenne átdolgozni a későbbiekben kicsit több oldalasra, hogy a hangulata, mondanivalója még jobban érvényesülhessen.
A kép, amely adott volt… nekem nem igazán adja vissza a történetet. Vagy inkább a fordítottja. A történet nem szimbolizálja a képet. S habár nem ez a feladat, hogy képleírást olvassunk, valamilyen érzésnek, gondolatnak tükröződni kellene az írásban, amelyet a kép is megfogalmaz.

Anett:

Tetszett a fogalmazás, az aprólékos, de nem untató leírások, és a párbeszédek egyszerűsége.
A történet viszont nem volt valami jó. Először is semmi utalás nem volt a címben szereplő hollóra (legfeljebb a lány neve, de ezt sem lehetett egyértelműen megállapítani), másrészt az adott képhez sem illett a cselekmény.
Az elején az a pár sor, amiben röviden bemutatkozott a főszereplő, egyáltalán nem illett oda, ha jobban kirészletezted, vagy akár egyszerűen elhagytad volna, az sem lett volna gond.
A férfi viselkedését egyáltalán nem értettem. Miért jár boszorkányvadászokkal, ha utána gondolkodás nélkül segít egy lánynak (akiről nem tudom, honnan veszi, hogy boszorkány), aztán később feldobja őt?
A szerelmi szál szintén nem illett a történetbe, ha megmentik valakinek az életét, az általában hálát szokott érezni, és nem lesz azonnal szerelmes a megmentőjébe. Ráadásul egy szóval sem utaltál arra, hogy a lány vonzódna a fiúhoz, egyik pillanatban még minden normális volt, aztán már halálig tartó szerelem...


Helena Silence:

A történet kifejezetten magával ragadó, de kihasználhattad volna a 8 oldalt, úgy sokkal kerekebb lett volna.

Szép megoldással teremtetted meg a boszorkány múltját, novellához képest pont megfelelően ki volt fejtve. Az első látásra szerelem itt is felbukkan, egészen jól indul a kifejtése is, de aztán olyan érzésem volt, mintha gyorsan le akarná zárni ezt a vonalat, ezért elvágta.
Javaslom, írás után többször is olvasd át a munkád, így könnyebben észreveszed a hiányosságokat és a becsúszó helyesírási hibákat.
De összességében tetszett, érdemes lenne továbbírni.