AngelGirl írása

AngelGirl képe:


Ahogy ő látta:

AngelGirl

Anya csak egy van

*Prológus*

A történet egy 14 éves lányról szól, akinek hamar fel kell nőnie, amikor meghal az édesanyja és egyedül marad két kistestvérével és édesapjával.

A történet:
Az eddigi életem olyan volt, mint a többi hétköznapi lányé az én koromban. De amikor egyik nap hazamentem az iskolából apa és anya nagyon szomorú volt. Anyának a szeme vörös volt a szeme a sírástól és apa is sűrűn törölgette a szemét.
- Mi történt anya? - kérdeztem, de nem válaszolt - Apa?
- Ülj, le kicsim valamit el kell mondanunk neked - mondta apa. Nem nagyon tetszett ez nekem, ha már le kell ülnöm. Apa jelentőségteljesen ránézett anyára, mintha azt kérdezné, hogy melyikük mondja.
- Tudod, hogy minden hónapban elmegyek a szokásos rutinvizsgálatokra. Most is elmentem - mondta anya, miközben apa megfogta a vállát.
- Igen és? - türelmetlenkedtem.
- Tüdőrákot állapítottak meg nálam és már a műtét se segítene - mondta anya zokogva.
- De hisz ez lehetetlen. Hiszen, te soha nem is cigiztél - már én is sírtam.
- Tudom édesem, tudom - ölelt magához.
- És mennyi..mennyi időd van még? - fájt megkérdeznem, de muszáj, volt tudom.
- Két hónap - ahogy anya kimondta még jobban sírni kezdtem.
- Ez nem igazságos! Miért pont te? - kiabáltam bár a könnyeimtől nem láttam semmit.
- Nyugodj meg, ezzel nem oldasz meg semmit - mondta apa.
- Nem érdekel. Inkább elmegyek a kicsikért - álltam fel a kanapéról. Anya mondott még valamit, de nem törődtem vele. Muszáj volt kimozdulnom valahova ezért inkább elmentem a kistesóimért az óvodába. Nagyon haragudtam az egész világra. Még anyára és apára is.
Mikor odaértem az óvodához gyorsan megnéztem az arcom egy tükörben, hogy nem látszik-e rajta, hogy sírtam. Hát néztem már ki jobban is, de most az a lényeg, hogy a kicsik ne lássák, hogy baj van.
- Detti - kiáltották mikor megláttak engem.
- Sziasztok - guggoltam le, hogy megtudjam, ölelni őket.
- Hogy-hogy te jöttél értünk? - kérdezték aranyosan.
- Anyáéknak most más dolguk van - mondtam miközben megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. - Gyertek, segítek átöltözni - vittem ki őket az öltözőbe. Míg ők boldogan mesélték, hogy mi történt velük - mindig egymás szavába vágtak-, addig csak arra tudtam gondolni, hogy haza kell mennem és szembe kell néznem anyáékkal. Megvan. Egyszerűen felmegyek a szobámba és nem szólok hozzájuk.
- Anya, Apa! - kiabálták a kistesóim mikor hazaértünk.
- Toby, Matt - válaszolta anya. Még mindig lehetett hallani a hangján, hogy sírt.
- Mi a baj anyuci? - kérdezte Toby. - Miért sírsz?
- Csak nagyon örülök nektek- felelte. Végül is mit mondhatott volna mást, úgy se értenék meg.
- Jobb lesz, ha most felmentek a szobátokba. Dadus velük mennél kérlek- mondta apa. Így megint csak mi maradtunk.
- Detti szeretném, ha megbeszélnénk ezt a dolgot - kérlelt anya
- Mit akarsz ezen megbeszélni?
- Ne beszélj ilyen hangnemben az anyáddal - förmedt rám apa.
- Steve, nyugodj meg - mondta anya halkan.
- Figyelj Detti, szeretném, hogyha ez a két hónapom úgy telne, mintha semmi baj nem lenne. Szeretném veletek tölteni a maradék időmet. De főleg veled - mikor észrevette, hogy meg akarok szólalni jelzett, hogy még nem fejezte be. - A fiúk még úgyse értenék meg. De te, már majdnem felnőttél. És miután én elmegyek, neked kell vigyázni a fiúkra. Tudod apád néha milyen szétszórt szokott lenni. Még egy pirítóst se tud megcsinálni - ezen, nem tudtam nem nevetni.
- De anya, én nem akarom, hogy itt hagyj minket- öleltem át.
- Tudom. Ígérd meg nekem, hogy vigyázol rájuk - mosolygott anya.
- Megígérem - szipogtam.

~ 2 hónappal később~

Anya már két hete a kórházban van. Mostanában egyre rosszabb az állapota. Teljesen lefogyott és állandóan köhög. Furcsa, amióta megtudtam, hogy beteg sokkal többet voltunk együtt, mint azelőtt. Ilyenkor jön rá csak az ember, hogy mennyire szereti az édesanyját. De akkor se kívánom senkinek, amit én éltem át az utóbbi időkben. Hazudnom kellett a saját testvéreimnek, hogy hol van az anya
- azt mondtuk nekik, hogy elment pihenni egy fürdőbe-, szegénykéim még el is hitték. Az iskolában is romlottak a jegyeim, szinte soha nem figyeltem órán. Volt, amikor sírva rohantam ki óráról. Majd miután ez többször előfordult elküldtek az iskola pszichológushoz. Nem segítet sokat, sőt ha lehet még rontott is a lelki állapotomon.
- Hozzak valamit anya? - kérdeztem már sokadszorra a mai nap. A válasz mindig ugyan az volt.
- Nem kell kicsim, köszönöm - mosolygott anya, bár láttam rajta, hogy nagyon rosszul van.
- Én viszont kezdek éhes lenni. Hozok, magamnak valamit aztán már jövök is - mondtam majd felálltam, hogy kimenjek a kórteremből, de az ajtóban megtorpantam.
- Mondja, csak doktor. Maga szerint még mennyi ideje van a feleségemnek? - hallottam meg apa hangját.
- Nem akarok magának hazudni Mr. Steve, de a feleségének már csak pár órája van - válaszolta a doktor.
- Hogy micsoda? - kérdeztem vissza a könnyeimmel küszködve
- Sajnálom kicsim - mondta apa és magához húzott
- Nem akarok elbúcsúzni tőle - zokogtam
- Tudom, én se akarok. De töröld le a könnyeidet, ne lássa, hogy szomorú vagy - adott a kezembe egy zsebkendőt - Gyere, menjünk be hozzá és búcsúzzunk el tőle - mondta apa, de láttam az arcán, hogy legszívesebben ő is sírna, de miattam erősnek akar tűnni.
- Menj te először. Én addig rendbe hozom magam - szipogtam
Pár perc múlva már indultam is vissza anya kórtermébe. Pont összefutottam apával, amikor jött kifelé. Most már sírt. Soha nem láttam még őt így sírni. Pedig már láttam sírni, amikor nagymama meghalt, de most még annál is rosszabb volt. Nagy nehezen, de sikerült megállnom, hogy ne sírjak és benyitottam. Ha nem én vagyok, ott el se hiszem. Anya sokkal rosszabbul nézett ki, mint tíz perccel ezelőtt. Nagyon gyorsan romlik az állapota.
- Hol voltál kicsim? - kérdezte halkan
- Csak a mosdóban - próbáltam mosolyogni, de nem bírtam
- Gyere ide mellém - mutatott maga mellé az ágyra. Úgy tettem, ahogy kérte és mellé feküdtem.
- Anya én nem akarok elbúcsúzni tőled - mondtam elcsukló hangon
- Nem is kell- simogatta a hátamat
- De hiszen az orvos azt mondta…- nem tudtam tovább folytatni, mert újabb síróroham jött rám.
- Tudom, mit mondott az orvos
- Honnan?
- Steve elmondta - olyan nyugodt volt a hangja, pedig bármelyik pillanatban meghalhat.
- Hogy csinálod, hogy ilyen nyugodt vagy anya?
- Egyszerűen beletörődtem, hogy már nem tudok változtatni a dolgokon
- De nem törődhetsz bele. Harcolnod kell - győzködtem
- Nyugodj meg kicsim. Inkább szeretnélek megkérni valamire. Miután én elmegyek, neked kell törődnöd a fiúkkal. Hiszen tudod, hogy apád még egy pirítóst is képes elrontani - nevetett
- Az biztos - nevettem most én is egy kicsit
- Szeretlek kishercegnőm - mindig így hívott, amikor boldog volt
- Szeretlek anyu - amint ezt kimondtam egy gép elkezdett csipogni. - Ne- ordítottam
- Valaki jöjjön, kérem - kiabáltam tovább
- Gyere el innen kislány, itt már nincs mit tenni - húzott el egy nővér anya ágyától
- Ne mondjon ilyet. Mentsék meg az anyukámat- sikítoztam
- Nővér vigye ki innen a lányt és adjon be neki egy nyugtatót - mondta a doktor vagy hallottam, hogy a sípoló géphang megszűnt
- Nem akarom, hogy meghaljon. Anya!- még mindig borzasztóan ordibáltam. Mikor kivittek a kórteremből még hallottam, ahogy az orvos megszólal
- Kérem, írják fel. A halál idő pontja délután fél hat - mondta a doktor

Nem sokkal később tértem magamhoz. A fejem szörnyen zúgott és hirtelen azt se tudtam, hogy hol vagyok. De aztán minden az eszembe jutott.
- Anya – ültem fel ijedten
- Nyugodj meg kicsim – jött oda hozzám apa és megakadályozta, hogy lemásszak az ágyról. Ránéztem apára és láttam, hogy a szemei vörösek.
Aznap délután ketten indultunk haza apával. Az egész napot végig sírtam, nem lehetett hozzám szólni. Amikor hazaértünk egyből felmentem a szobámba, nem törődtem az testvéreimmel sem. Bezárkóztam a szobámba és nem mentem ki akkor se mikor éhes lettem. Nem tudtam feldolgozni, hogy anya nincs többé már. A legrosszabb az egészben az volt, hogy minden, ami a szobámban volt ő rá emlékeztetett.
- Detti, kicsim. Engedj, be kérlek. Meg akarok veled beszélni valamit - hallottam meg apa hangját három nappal később. Felálltam az ágyamról és kinyitottam neki az ajtót.
- Mit akarsz? - kérdeztem szipogva
- Szeretném, ha tudnád, hogy édesanyád temetése hétvégén lesz. És szeretném, hogyha írnál búcsúszöveget. Biztos ő is ezt akarná
- Hogy micsoda? Ezt te sem gondolod komolyan
- Figyelj ide Detti. Tudom, hogy mennyire fájt neked az, hogy anyukád meghalt, nekem is ugyanúgy. Tudom mennyire rossz neked, hogy egyik napról a másikra fel kellett nőnöd és nem élheted a korod béliek szokásos életét. Épp ezért kérlek meg rá. Megteszed ezt nekem?
- Igen - sóhajtottam.
A következő három napban a búcsúbeszédemet írtam. Nem igazán tudtam az elején, hogy mit írjak soha nem írtam még ilyet és többet nem is akarok. Ha leírtam egy sort, akkor a papír elázott és kezdhettem újból.
Eljött a temetés napja. Reggel korán felkeltem, hogy időben elkészüljek. Letusoltam, megmostam a hajamat. Sminkelni nem sminkeltem ki magam, mert tudtam, hogy úgyis elkenődne a sok sírástól. Egy egyszerű fekete ruhát vettem fel és egy fekete cipőt. Két kistestvérem itthon marad, úgy se értenék ezt az egészet.
- Készen vagy? - szólt lentről apa
- Igen megyek már - válaszoltam, majd megfogtam a beszédet és a táskámba raktam. Tíz perc alatt ott is voltunk a temetőben. Sok ember volt ott, sok olyan arc, akit még soha nem láttam. Ott volt pár osztálytársam is, akik ismerték anyát. Most szomorúan jöttek oda hozzám és egytől egyik mindenki megölelt. Mikor mindenki részvétét nyilvánította elkezdődött a szertartás. A pap elmondta a szokásos mondatokat. Sokat sírtam ekkor. Majd jött az én beszédem. Letöröltem a könnyeimet és felolvastam a beszédem.
- Anya látod mennyien jöttek el? Ők mind szeretnek téged. Viszont nálam jobban senki nem szeret. Nem is tudom, hogy mit mondjak. Olyan nehéz ez nekem. Úgy fáj, hogy itt hagytál engem. De tudom, hogy ott fent boldog vagy és figyelsz minket. Ígérem, hogy soha nem fogom elfelejteni, amiket tanítottál nekem. Úgy sajnálom az összes dolgot, amit akkor mondtam neked, amikor vitatkoztunk. Most már látom, hogy igazad volt. Büszke leszel rám, ezt megígérem. Szeretlek - könnyeimmel küszködve hajtottam össze a papírt és visszaültem a helyemre.

Valóban nekem volt a világ legjobb anyukája. De ezt későn láttam be. Amikor veszekedtünk sok mindent vágtam a fejéhez. Gyerekes dolog volt tőlem.

Vélemények

Isabella Reed:

Kedves AngelGirl!

Megható történetet írtál, ami részben átjött, részben pedig vánszorgott.
Talán túlságosan is sablonszerűre írtad, és csak néha éreztem azt a kis bizsergést, hogy igen, ez valami különleges részlet.
A kép hangulatát eltaláltad, szinte egy emlékképként, jelképként vehetjük.
Néhol a helyesírásra, vesszőkre nem figyeltél.


Szatti:

Nagyon szép és megható gondolat volt, amelyet megfogott AngelGirl, miszerint Anya csak egy van.
Nem ismerem őt, hogy milyen lehet a valóságban, hány éves, de nagyon fiatalnak éreztem a feladathoz. Minden szava, gondolata, amelyet a betegséghez, az elvesztés érzéséhez fűzött, látszott, hogy tényleg próbálja megfogni és szavakba önteni, de aki nem él át ilyesmit, nagyon nehéz megfelelően elmondania, hogy az igaznak és hűen hasson. Nála egyáltalán nem éreztem ezt. Próbálta megfogalmazni, de járatlannak éreztem a témában. Ahhoz, hogy egy ilyet megfogalmazzunk és átadjunk az olvasóknak - még úgy is, hogy sosem volt ilyenben részünk és senkinek sem kívánom, hogy bármikor is legyen – de tapasztalat kell, nem is akármilyen. Mégpedig olyan írói tapasztalat, amelynek a kialakulása hosszú és rögös út.
Szerintem kevésbé bonyolult, könnyebb témával kellett volna próbálkoznod. Azt, hogy mit jelent számodra az édesanyád, egy történet által megfogalmazhattad volna, amely inkább boldog, mint tragikus és nem kellett volna betegség szemszögéből elindítani az egészet.
Nem voltak számomra igazak a szereplők reakciói. Aki megtudja, hogy az édesanyja vagy akármelyik szerette beteg és nem sok van neki hátra, nem durcáskodik és nem fordít hátat. Ezekre a részletekre ügyeltem volna, érdemes lett volna nagyobb gondolt fordítani a hitelességre, jobban körüljárni a témát és jobban elképzelni.
Amúgy nagyon szép volt, sztori szempontjából szépen építetted fel, csak hiányos volt, amelyről nem tehetsz.
Fejlődnöd kell még és rengeteget írni, írni és írni…


Helena Silence:

Kissé színtelenre sikerült. Az erős érzelmeket túlzó szavakkal írtad le, aminek nincs meg a kellő hatása az olvasóra.
Kevés a leírás, amit párbeszédekkel próbáltál pótolni.
Keverted az angol és a magyar neveket a történetben, pedig jobb lenne következetesen használni valamelyiket (Mr. Steve - most vezeték vagy keresztnév?). Gyakori előforduló probléma a szóismétlés, a töltelékszavak használata.
Az anya halálának leírása egészen jól sikerült, de jobban el kellene merülni a hasonló érzésekben, hogy plasztikusabbá tehesse az író a szöveget. A fantáziádhoz mindig fordulhatsz!
Javaslom, először gondold végig a jelenetet, amit írni akarsz, merülj el benne, tanulmányozd könyvek, esetleg filmek szempontjából is.
A búcsúbeszéd jól sikerült, olyan, mintha az anya figyelné, miközben beszél.
Kedves Szerző, járj nyitottabb szemmel a világban, olvass sokat és sokfélét, szerezz élményeket, vagy csak merülj el egyvalamiben úgy igazán!
Ezek után láss neki újból az írásnak!

Anett:

Jó volt a témaválasztás, végre nem egy mindenáron romantikus szálon futó történet. A cselekményre nem fektettél túl nagy hangsúlyt, inkább az érzelmekre, amik ebben a történetben tényleg nagyon drámaiak és változatosak, de néha nem használtad őket jól. Amikor a lány megtudja, hogy az anyja beteg, eleinte érthetően mérges, de biztos, hogy nem az anyjára, inkább a világra, más emberekre, önmagára- de biztosan nem az anyjára. Aztán a kórházban, amikor meghal az anyja, a dühroham teljesen érthetetlen és oda nem illő. Két hónap alatt az embernek valamennyire sikerülhet megemészteni az ilyesmit (már amennyire ezt meg lehet :( ), és abban a pillanatban kizárt dolog, hogy dühös lenne a lány, inkább szomorú, magányos, összetört stb.