Alicebrandon írása

Alicebrandon képe:


Ahogy ő látta:

Alicebrandon

Egy új élet

Egy szikla mögött bújtam meg. Figyeltem a várat, ami egykor az otthonom volt. A magasba húzódó sziklaormokat, amelyeket körbevette az erdő, ahol oly sokszor vadásztam testvéreimmel. Voltak álmaim, mint mindenki másnak. De, minden álom véget ér egyszer. Az életem megváltozott, amikor egy nap egyedül indultam vadászni. A szarvasbika nehéz préda volt, sokáig kellett üldöznöm, míg egyszer csak a tenger habjaiba vetette magát. A lovamat sem tudtam megfékezni. Megriadt a tenger hullámzásától, és a partot csapkodó víztől, és pár perccel később én is a vízben találtam magam, ahonnan Swan egy öreg remete húzott ki az utolsó pillanatban. Azóta itt élek a hegyek között, és csak a tenger torkolatában megbúvó sziklákról nézhetem egykori otthonom, és életem.
- Hiányoznak? – hallottam meg magam mögött a hangját.
- Szerinted? – szólaltam meg hátra sem nézve.
- Nézd, tudom, hogy most nehéz, de túl kell lenned rajta – halottam, hogy közelebb lép hozzám.
- Te mikor léptél túl rajta? – kérdeztem.
- Gyere, inkább csatlakozz a többiekhez – intett a kezével.
Swannak ugyanis nem csak én voltam. Egy kisebb csapat gyülekezett a hegyek között, akik mind különböző okok miatt kerültek ide. Mindegyikük a szörnyű sorsa lévén.
Dana: Egy szókimondó, ami a szívén az a száján lány. A nevelőapja bántalmazta, és egy nap az erdőbe menekült. Swan talált rá, ahogy egy fa tövében zokogott. Ő volt az első.
Robert: Ő követte Dana-t. A féltestvére elől menekült a hegyek közé, ahol farkasok támadtak rá. Mentorunk meghallotta a sikítozását, és egy zárt barlangba vezette.
Ramóna: Őt öngyilkos szándék vezette a sziklák közé. A kistestvére meghalt, a szülei, pedig kitagadták, amikor úgy döntött, hogy nem megy hozzá ahhoz a férfihoz, akit az apja akart neki. Swan állította meg még mielőtt ugrott volna.
Nick: Az igazi kalandor. Bár még nem volt öreg, nem volt nagyon fiatal sem. Inkább a középkorúakat erősítette. Neki nem volt szörnyű sorsa, egyetlen bűne az volt, hogy meg akarta ismertetni feleségével a szenvedélyét a vadászatot, ahol az asszony beleszeretett a bölcs, és idős vezetőbe. Nick bánatában az erdőbe száműzte magát, és azóta is itt él.
Utána következtem én. Az a szerencsétlen, akit a saját lova vitt a megsemmisülésbe. Nem tudom, hogy mit érzett akkor a szarvas, nem tudom, hogy mit érzett a lovam, de azt tudom, hogy én mit éreztem. Keserűséget. Keserűséget amiatt, hogy pont én nem láthatom a bátyám kisfiát felnőni, nem taníthatom vadászni, és egy szép napon nem vehetem el a nőt, akit szeretek. Nem lehetnek gyerekeim, és nem öregedhetünk, meg nem halhatunk meg kézen fogva. Igen voltak ilyen álmaim. Persze ezek az álmok itt is megvalósulhatnak, de egyik lány se keltette fel az érdeklődésem, na meg persze sosem csalnám meg Josephin-t.
- Valami baj van Gregg? – jött oda hozzám Ramóna.
- Nincs semmi bajom, csak elgondolkodtam – feleltem. – Miért nem mész vissza a többiekhez? – kérdeztem kicsit gorombán.
- Jó, nem kell mérgelődni, csak érdekelt mi van veled – hagyott ott sértődötten.
Én pedig leültem egy farönkre, és csak magam elé bámultam. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Mindenkit elüldözök magamtól, csak azt nem tudom, hogy miért.
- Ne legyél szigorú magadhoz – ült le mellém Swan.
- De… - kezdtem, de belém fojtotta a szót.
- Nincs de! – mondta. – Megtalálod a helyed, csak bíznod kell önmagadban.
- Bízni, bízni – forgattam meg a szemeimet. – De mégis hogyan? – tettem fel a kérdést, de mire magam mellé néztem már senki sem volt ott.
- Hogyan bízzak magamban?
Csak ültem ott magam elé nézve, és reméltem, hogy megadja valaki a választ. De senki nem jött, úgyhogy inkább elmentem lefeküdni.
A válasz pár nappal később jött meg. Egy fájdalmas kiáltást hallottam a sziklák mögül, és amilyen gyorsan csak tudtam odasiettem. Egy fiatal nőt láttam a sziklák tetején állni. Felismertem Josephin volt, az én egyetlen szerelmem. És, aki el akarta dobni az életet magától.
- NE!!!! – kiáltottam. Josephin felém fordult. Arcán az értetlenség tükröződött.
- Várj, Josephin ne ugorj! – futottam oda hozzá és a karjaimba vettem.
- Gregg, hát te, hogy kerülsz ide? – nézett a szemembe. – Azt hittem, hogy meghaltál.
- Nem Josephin, és te sem haltál meg – feleltem. – Gyere, elviszlek egy olyan helyre, ahol békében élhetünk együtt.
- Rendben – mondta, és elindultunk.
Én pedig tudtam, hogy megtaláltam a helyem és a boldogságom.

Vélemények

Isabella Reed:

Kedves Alicebrandon!

Elég rövid kis történet lett, épp ezért a célja is elmaradt.
Az egész inkább csak egy bevezetőnek illett be. Semmire nem kaptunk választ. Ugyan, miért nem ment haza, miután a tengerből kimentették? Swan miért fogadta be őket?
Sajnálom, hogy csak ennyibe sűrítetted az egészet, ha kifejted, sokkal jobb is lehetett volna.


Anett:

Nagyon tetszett a megfogalmazás, szép, választékos szavakkal írtad le a főszereplő érzéseit. Nem értettem, hogy miért írtál a sziklák között élő többi emberről, mivel a történet szempontjából semmi jelentőségük nincs. Értem, hogy enélkül elég üres lett volna a novella, de valamennyire össze kellett volna kapcsolni valamelyiküket a főszereplővel (például hogy valamelyikükkel nagyon jó barátok lesznek, vagy valakit kezdetektől az ellenségének tekint).
Hiányoltam az okot, amiért a srác ott maradt a sziklák között, holott nem is volt boldog, logikus lett volna, ha hiányzik a régi élete, akkor megpróbálna visszamenni a várba. A végére a romantikus szál szerintem nem kellett volna, vagy ha mégis, akkor nem a régi szerelmével, inkább egy olyan lánnyal, akit nem ismert, de elsőre megkedvelte. Ez a csodás találkozás a szerelmével olyan valószerűtlen volt. De nagyon jól kikerekítetted a történetet a képhez, hibátlanul illett hozzá...
Szatti:

Alice Brandon, a történeted számomra kicsit félkésznek tűnt. Nagyon jó volt az alapgondolat, ahogyan indította a történetet, de igazán nem éreztem, hogy más is rejtőzne a felszín mögött, mint amit a kép mutatott. Nagyon a képből indult ki mindent, ami alapjába véve nem is lenne gond, de mást nem tett hozzá, más jelentős tartalmat, amely minőségileg emelné az írását. Elkezdődött, valahogy haladt az útján a történet, és vártam, hogy egy kisebb fordulat javít majd rajta, de a vége teljesen váratlan és kissé értelmetlen lezárás volt számomra, amely több kérdést is hagyott maga után.
Miért nem térhetett haza többé? Miért kellett rejtőzködnie? Túl hamar került be a képbe a szerelme is, akiről a történet közben egyáltalán nem volt szó, valamint a karakterek kidolgozottsága sem volt meg. Felsorolásszerűen említette őket, hogy ki kicsoda, de talán jobb választás lett volna, ha a főszereplőre koncentrál, az ő gondolataira és az előzmények részletesebb bemutatására.
Nem rossz, amit írtál, csak átgondolatlannak érzem.


Helena Silence:

Nagyon tetszett. Jók voltak a leírások, a párbeszédek.
Az elején rögtön megteremtetted a novella alaphangulatát. Különösen jónak találtam a társak bemutatását. Túl hirtelen lett vége, nem derült ki, hogy a remete pontosan kicsoda, és a szereplők akkor halottak vagy sem. Ha nem halottak, miért maradtak a hegyekben, főleg a főszereplő?
Ráfért volna a történetre egy kerek lezárás, de tényleg jól sikerült. Csak így tovább!