Anita írása

Anita képe:


Ahogy ő látta:

Anita

Eltörve

Meddig mehet ez tovább…?
Egy tünékeny illúzió csupán a jelenünk. Hiába nyúlok érte minden erőmmel, a pillanat szertefoszlik, és mi egyedül maradunk.
Hova mész? Ne hagyj itt.. kérlek! Olyan hideg van…
Beszélj még hozzám. Elég egy szó, egy sóhaj! Csak kérlek, kérlek..!!
Meg akarlak csókolni de túl messze vagy, és nem érhetlek el többé. Rám se nézel, csak ülsz ott a sötétben, és az egyre közeledő esőfelhőket figyeled.
Hogyan jutottunk ide? Legalább magyaráznád meg. Vagy csak mozdulj meg. Moccanj, hallod?? Olyan vagy, mint egy szobor, még lelked melegét is elzárod előlem. De én meghalok nélküled! Nem kapok levegőt, ha nem vagy a közelemben, ha nem tudom, hogy valahol éppen rám gondolsz…
Eleredt az eső, és mi vele zuhanunk.. A pillanatok a végtelenbe nyúlnak, mire megmozdulsz. Beletúrsz amúgy is kócos hajadba, majd megdörzsölöd a szemeidet. Talán egy könnycseppet látok megcsillanni a kintről beszűrődő fénysugarakban? Nem… az azt jelentené, hogy van még remény. De nincs. És te túl makacs vagy a síráshoz.
Én eddig bírtam.. lassan gördülnek lefele az első cseppek, majd némán zuhannak a takaróra. Rám nézel óceánszín csodáiddal, és én újra szerelembe esek… Ökölbe szorítom kezeimet, és a számat rágcsálom. Utálod ha ezt csinálom, de most úgy tűnik ez sem érdekel.
Hallgatjuk az esőt…és mélyebbre zuhanunk. Némán ülünk a homályos szobában, és hiába várom szavaid melegségét. Talán te is vársz.. de nem tudok mit mondani. Semmi olyat, ami segíthetne. Úgyis csak könyörögnék, azt pedig nem akarok. Látod, hogy sírok, és nem rejtem el könnyeimet. Hiszen érted peregnek.
Zavartan félrenézel. Hezitálsz. Még sose láttalak ilyennek.
Megreccsen az ágy, mikor felállsz. Lassan közelebb lépsz, majd letérdelsz elém. Kezeid közé fogod arcom, és én nem nézek rád. Nem bírnám ki.. Finoman letörlöd könnyeimet, de azok egyre csak szaporodnak. Pedig már nem akarok sírni. Nem akarom, hogy így emlékezz rám..
-Sajnálom..- suttogod, ám rekedt hangod kiáltásként hasít a fülembe. Szemeid csordultig vannak sajnálattal és szomorúsággal. Talán dagály van..
Apró puszit lehelsz a szám sarkára, majd elengedsz.
-Ég veled- búcsúzol, és én összeomlok ahogy eltűnsz a lépcsőfordulóban. Egyszerűen nem vagyok képes elfogadni a döntésedet. Nekem ez nem megy ilyen egyszerűen.. na nem mintha neked az lett volna. Hallom a bejárati ajtó csukódását, és rám zuhan a felismerés: többé nem léped át a küszöbét. Ez még inkább elkeserít. Némán felzokogok, ki tudja hányadszorra. Mintha ezer éles kis kéz marcangolná azt a valamit, amit a lelkemből hagytál. Mit ezer.. millió, vagy még annál is több.
Lassan, imbolyogva állok fel az ágyamról, majd valahogy elcsoszogok az íróasztalig. Ott belerogyok a székembe, és pár percig csak nézek magam elé.
Vagy zokogok, vagy üresen bámulok. Tudom, hogy kéne valami, amivel lekötöm magam, de minden hozzád kapcsolódik.
Ha a falra nézek eszembe jut, ahogy segítettél kiválasztani a festék színét. Ha a szekrényem felé nézek meglátom a vidám kis matricákat, amiket ráaggattál dekorálás címszó alatt.
És ha az ablakon nézek ki.. csak szürke felhőket látok. Olyan, mintha ez lenne az égbolt eredeti színe. Legalább passzol a hangulatomhoz.. De nem, még ez sem jó. Felrémlik előttem, mikor órákig csak bámultuk az eget egy búzamező közepén, és te türkiz virágot tűztél a hajamba. Csak akkor indultunk vissza mikor már a csillagok vették át az uralmat a boltozaton.
Milyen szép emlék.. és mennyire fáj. Miért mentél el? Miért?? Egyre nehezebbnek érzem a levegőt, szinte fojtogat. Nehézkesen felállok és kinyitom az ablakot. A hűvös szél félrelibbenti a függönyöket, és hátracsapja homlokomból zilált fürtjeimet. Megtámaszkodok a párkányon, és csak nézem az eget. Később már semmit sem látok belőle.
Meghalt a lelkem…
Mikor ismét kinyitom a szemeimet a mezőt látom, ami annyi szép emléket adott nekem. Felsóhajtok. Hát tényleg nem jössz vissza hozzám. Hiába reménykedek..
Ránézek a naptárra, amit már évek óta nem lapoztam tovább. Ekkor hallom, ahogy nyílik az ajtó, és odakapom a fejem. Csalódnom kell.. nem te vagy az. Csak egy fehér ruhás ember. Rám néz, szemeiben szánalom tükröződik.
-Hát már megint őt siratja?- kérdezi kedélyes hangnemben. Megint? Honnan tudhatja min mentem keresztül alig pár perce? Finoman megfogja a karom és az ágy felé húz.
-Most már pihennie kell.- duruzsolja. Engedelmesen elnyúlok az ágyon, mire betakar.
-Elhagyott.. -hüppögöm, mire a férfi megértően bólint.
-Lépjen végre tovább, hölgyem.. hiszen a szerelme már évek óta halott..

Vélemények:

Isabella Reed:

Kedves Anita!

Nem egy vidám témát vettél elő, meg is leptél vele, te tudod, miért ;)
Volt valami a soraid közt, ami miatt megindító lett. Nem tökéletes, mégis kifejező. Egyéni művészet, így nevezném.

Anett:

Nagyon szépen megfogalmaztad a lány érzéseit, az elején nagyon hirtelen ér minket a fájdalmak áradata, de ez egyáltalán nem baj. Kertelés nélkül belekezdesz az érzelmi kálvária leírásába, és bár a novellában nem történik tulajdonképpen semmi, nem is hiányzik belőle a cselekmény. Az egyetlen apróság, amit hiányoltam belőle, az az ok, amiért a fiú elhagyja a lányt, és hogy a lány nem tiltakozik. Csak elfogadja, hogy a szerelme elhagyja, és nem próbál semmi kiutat találni a helyzetből, pedig a küzdés az igazság ellen még nagyon jól beleillett volna a történetbe. A gondolat a férfi haláláról viszont tökéletes volt zárásnak...


Helena Silence:

Bevallom, mikor először olvastam, gyengének találtam, de másodjára már korántsem. Nagyon erős érzelmeket és gondolatokat ábrázol, néhol megdöbbentően jól, néhol viszont sablonosan. Kissé csapongó, egy-két helyen újra kell olvasni a szöveget, hogy tudja az olvasó, miről is van szó. A végére azt éreztem, hogy kezdett belejönni az írásba, és az utolsó pár mondat szépen lezárta a történetet. Annyi a javaslatom, hogy írj gyakrabban, bármiről, ami csak az eszedbe jut. És figyelj jobban a vesszőidre.


Szatti:

Nagyon érdekes történetet olvashattam. Elgondolkodtatóak voltak a sorai és végig érezhető volt annak az érzésnek a zaklatottsága, amikor a szeretett személy elhagy minket. Ezt nagyon jól visszaadták a rövid mondatok is, amely megszakítottság érzetét keltették, viszont ez, hogy végig kísérte a történetet, kicsit zavaró volt. Összetettebb mondatokkal még szebb lett volna, mert a fogalmazásmód és a kifejezés gyönyörű. Szépen bánsz a szavakkal, csak nem szabad végig tőmondatokban írni, habár ebben a helyzetben talán pont ez adta meg a történet ízét.
A kép számomra a virágban nyilvánult meg, amikor is a fiú türkiz színű virágot tűzött a hajába, és ezt a szimbolizmust emelte át az írásba. Ez nagyon szép volt és a kép nekem visszaadja az írása hangulatát. A végén lévő fordulópont, miszerint a szerelme már halott és mégis vágyakozik még utána, nagyon szép befejezés. Viszont, kicsit megmagyarázatlan volt számomra, hogy miért is hagyta el, mi történt? Erre nem kapunk választ, csak arra a tényre, hogy éppen a szakítás, elhagyás pillanatában vagyunk. Nagyon szép történet, jól felépített, de hiányoltam belőle valami pluszt.