Artair McKnight írása

Artair képe:


Ahogy ő látta:

Artair McKnight

A kelták királya

A széles keretű ablakban ültem, és lenéztem apám királyságára. Forróság terjedt szét az arcomon, és erős szorítást éreztem a mellkasomban. De elnyomtam ezt az érzést, és továbbra is a kinti ködös homályt kémleltem. Az ébredő nap halovány fénnyel árasztotta el a tájat, és a ködből kibontakoztak a tölgyfák szépséges alakjai. A háttérben a hegyek törték át a felhőköpönyeget, és határolták megingathatatlanul Gaelia mindentől elzárt kis világát. No nem mindentől, mert kereskedtünk más népekkel, bár apám senkiben sem bízott. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a nagy kezdőbetűs Dinasztia Égi Vára.
Az Égi Vár egy lebegő szigeten állt, s hosszú évezredek alatt egyetlen repedés sem futott végig márványfehér falán. Apám szerint ez jelképezi erkölcsi és fizikai szilárdságunkat, és erre mindig büszkén rámutatott, amikor valamilyen követség érkezett a várba. Apám bőkezűen bánt velem, ha a taníttatásomat nézzük. Tizennyolc életévem alatt összesen háromszáz tanárom volt, és ezzel egy aprónyit sem túlzok. Bár bevallhatom, hogy Angus professzornak tizenhárom alakja volt, mind a tizenhárom tudományra, amit tanított.
Nem kétséges, hogy apám előre bejelentett bejelentése arra vonatkozott, hogy átnyújtja nekem Gaelia királyságát, együtt a fején ülő koronával. Most arra vártam, hogy bekopogjon hozzám Calum, apám tanácsosa, és egyben az Égi Vár főmágusa. Tudtam, hogy mi fog következni. Tudtam előre, hogy bekísér az uralkodói terembe, apám pedig felém fordul majd, és körbemutat a sziget alatt elterülő világon. Tudtam, hogy dicsőíteni fogja az eddigi tetteit, és megígérteti velem, hogy a kormányzáson és a Dinasztia módszerein nem változtatok. Aztán átadja a koronát, és ezzel elveszti maradék erejét, majd belehal a betegségébe. Mindannyian tudtuk, hogy haldoklik, és nincs ereje már az uralkodásra. Meg akart végre halni…
Nagyot sóhajtottam ott az ablakban, és beletúrtam hosszú, szalmaszőke hajamba. Én voltam az egyetlen fiúgyermeke. Imádtam mindhárom húgomat, és szívesen át is adtam volna nekik a koronát, de apám bennem bízott. Apám a férfiakban bízott. Én meg a nőkben. Odalent is várt rám egy ilyen nő. Egy erős akaratú, ugyanakkor lágy hangú leány, aki szeret engem, és én viszontszeretem őt. Csakhogy Alana egy kelta, a pórnéphez tartozik. Alávaló faimádó, apám szerint. A Dinasztia királyai mindig is lekezelően bántak a keltákkal. Én tudtam, hogy miért. Én tudtam, hiszen gyakran megszöktem a várból, és sokat beszélgettem Alanával, és a népével. Megbizonyosodtam róla, hogy a Dinasztia csak azért gyűlöli őket, mert más istenekben hisznek, és mások a nézeteik. A Dinasztia a fehéreket támogatja. A Hármas Istenség összes leszármazottját, akik sosem szegülnek szembe a király akaratával, akik nem ereszkednek le a pogány népség szintjére. A fehérek mi vagyunk. Alana nem.
Durr. – Dörömböltek az ajtón. Felkaptam a fejem, elléptem az ablaktól, és hangosan kérdeztem, hogy ki az.
– Calum vagyok, Finian herceg! A felség hívatja önt!
– Tudom – motyogtam magamban. – Azonnal megyek, Calum!
A hátamra terítettem fehér köpönyegemet, lófarokba kötöttem a hajam, és egyenes tartással kiléptem a szobám boltíves ajtaján. Az első dolog, amit megláttam, nem Calum sápadt arca volt, hanem egy gyöngybagoly kerek feje. A mágus állattársa, más néven familiárisa az öreg férfi vállán kapaszkodott, és mérgesen meredt rám. Sosem kedveltem őt igazán, és mindig volt egy olyan megérzésem, hogy a bagoly okosabb, mint amilyennek látszik.
– Indulhatunk, hercegem? – kérdezte Calum leereszkedően, és megpödörte hosszan lelógó, ősz bajszát.
Végignéztem a vénember bordó színű, virágmintás talárján, s hihetetlenül dús szakállán, majd bólintottam. Elindultunk a magas mennyezetű, színes freskóval díszített folyosón, és közben azon gondolkoztam, hogy később mit kezdjek ezzel a furcsa varázslóval. Sosem tudtam hová tenni. Ezerszer átrágtam magam a lehetőségeken, hogy mivel bízhatnám meg ezt az embert, ha megkapom a koronát. Mélyen élt még az emlékezetemben, hogy Calum milyen keményen büntette a szabályszegőket a mágusiskolában. Borzalmas tanár volt, és kegyetlen vezető lett belőle a Dinasztia Mágusrendjében. Alana azt is elmondta nekem, hogy számtalan nőt erőszakolt meg az erdőben, csak igyekezett ezt titokban tartani. Calum állatoknak tartotta a keltákat. Állatoknak, amelyekkel bármit művelhet. Szó szerint bármit.
Követtem a mágust és a baglyát, és meg sem szólaltam mindaddig, amíg el nem jutottunk az uralkodói terem fehérre festett, kétszárnyú ajtajához. A húgaim ott fecsegtek előtte fehér, földig érő ruhában, de rögvest elhallgattak, amikor megpillantottak minket. Calum rájuk morgott, mire egészen elsápadtak, de én bátorítón átöleltem őket.
– Király leszel, bátyám? – kérdezte Fyfa, a legkisebb és legaranyosabb húgocskám, miután kiszabadult erős ölelésemből.
– Majd meglátjuk – kacsintottam rá, majd megsimogattam hűvös arcát.
– Még szép, hogy király leszel! – mosolygott Irvette szélesen, és arrébb húzta húgait az ajtóból. (Nem mellesleg, nyilvánvalóan Calumtól is féltette őket.)
A középső lány, Kelsi helyeslőn bólogatott, és gyorsan hozzám hajolt még egy utolsó ölelésért.
– Aztán gyere ki hozzánk a fényes koronádban!
– Úgy lesz, húgaim! De várjatok még, bármi megtörténhet! – Nem akartam túlságosan is lázba hozni a lányokat, bár valószínűleg ezzel már elkéstem.
Calum egyre hangosabban morgott mellettem, és megragadta az ajtó aranygombját.
– Menjünk be, hercegem! A hercegkisasszonyok megvárják idekint.
Biccentettem, rákacsintottam a húgaimra, és a mágus nyomában beléptem az uralkodói terembe. Sejtettem, hogy a lányok hallgatózni fognak, de ez egyáltalán nem zavart. Inkább attól féltem, hogy Calum fogja felpofozni őket. Ez a vén róka gyűlölte a húgaimat. Persze csak azért, mert nem férfiak.
Miután behajtotta mögöttem az ajtót, Calum elcammogott a tiszteletreméltóan hatalmas trónszék mellé, amelyben hófehér hajú édesapám ült, fején a drágaköves koronával. Amikor meglátott engem, nem mosolyodott el rögtön, de miután alaposabban is végignézett rajtam, összecsapta a tenyerét, és vidáman elnevette magát. Anyám az egyik sarokban görnyedt a kézimunkája elé, és össze sem rezzent a féktelen kacagástól. Hozzászokott a király szeszélyes viselkedéséhez. Ki kellett bírnia az apámat… Minden nappal, és főleg minden éjjel.
– Hát itt van a herceg! – kurjantotta a király, miután jól kinevette magát, és lehajtott egy korsó sört, amit a közelében sertepertélő zöld kobold nyújtott neki. – Nagyon vártad már ezt a reggelt, ugye, fiam?
– Igen, apám – hajoltam meg tiszteletteljesen. A király előtt tiszta erkölcsűnek, jó magaviseletűnek, és kifejezetten szelídnek kellett lennem. Persze mindig az is voltam. Szinte már abnormálisan szelíd.
Édesapám meglebbentette prémes palástját, és elindult a márványfehér terem óriási üvegablakaihoz. Széttárta karját, és kenetteljes hangon zengett ódákat a Dinasztiáról és Gaeliáról:
– Nézd ezt a hegyekkel körülhatárolt csodálatos ékkövet! Ez a mi birodalmunk! Mindig is a miénk volt, fiam! A fehérek az idők kezdete óta itt uralkodnak, és eddig még soha senki sem lázadt fel ellenük. Ez itt a legcsodálatosabb világ az összes közül! – Apám természetesen nem volt tisztában azzal a ténnyel, hogy eddig azért nem lázadoztak a Dinasztia ellen, mert kegyetlen uralkodók voltunk, és sikerült mindent a csírájában elfojtanunk. – Tudod, fiam, hogy már nagyon-nagyon öreg vagyok. Ez a századik évem, és le kell vennem a koronát a fejemről. Mivel rajtad kívül csak lányaim vannak (ostoba-ostoba lányaim), ezért téged illet a drága fejékem. Nincs most verseny, nincs most megmérettetés, mint az apám korában. Ugye tudod, hogy én tizenhat évesen mennyit küzdöttem a koronáért?
– Természetesen, apám – hajoltam meg újra. Rengetegszer hallottam már ezt a történetet. Apa levágta a testvérei fejét.
– Neked nem kell küzdened. – Apa arca nyomban elkomorult. A ráncok kiéleződtek az arcán és a homlokán. Barna szeme véresen meredt rám, aztán újra a királyságra. A gyönyörűszép erdőre, Alana otthonára. – Tizennyolc éves vagy már, sok mindenről tudomásod van, ami itt folyik. De én sem vagyok vak, drága hercegem. Vannak kémjeim, és Calumnak is van egy segítője.
Elnéztem a trón felé. A vicsorgó mágus vállán vadul huhogott a barackszínű gyöngybagoly. Valami nagyon nem tetszett benne. Visszafordultam apámhoz, aki ölbe tett kézzel nézett ki a grandiózus méretű ablakon, és nagyon csúnyán fintorgott.
– Mi a baj, apám?
– Baj?! – A király hangja erőszakosan csattant, s most már az édesanyám is felkapta a fejét. – Hát milyen baj lenne, fiam?! Komolyan te kérdezed? Azt hiszed, hogy az apád vak?! Azt hiszed, hogy az apád nem tudja, merre jársz éjjelente?! Tudom jól, hogy jóban vagy az Utaztató őrével, és megengedi, hogy meglátogasd a kis barátnődet! Hát így akarsz te király lenni?! Hogy merhetem átadni neked a koronát?!
Hátraléptem kettőt, és halálra vált arccal néztem az apámat. Irtó bosszús volt, és tartottam attól, hogy valami őrültségre ragadtatja el magát.
– A kelták lázadoznak, fiam! Te pedig velük cimborálsz! Együtt hálsz azzal a pogány, facsókoló szajhával!
– Alana nem szajha, apám. – Halkan mondtam, de a torkomban valami keservesen forrni kezdett.
– Minden nő szajha! – Apa ordított. – Ezek a kelták meg… undorító állatok! Calum szerint azért imádkoznak az isteneikhez a tölgyfák törzsénél, hogy segítsék őket hatalomhoz! El akarnak pusztítani minket! Gondolj bele, fiam! Olyanokkal cimborálsz, akik a Dinasztia vesztét kívánják!
– És én ezen nem is csodálkozom, apám! – fakadtam ki dühömben, és a homlokomat fogtam. Tudtam, hogy most végem lesz.
A király arca ellilult a méregtől.
– Calum! Vidd véghez, amit megbeszéltünk!
A főmágus szélesen elmosolyodott, látszani engedte sárga fogait, majd apám mellé lépett. A baglya egyfolytában csak huhogott.
– Égjenek a fák! – Calum hangja fülsüketítően zengett, s mire elhallgatott, azonnal lángra kaptak az erdő fái.
Az egyik ablaküveghez hajoltam, rátenyereltem, és keservesen üvöltöztem:
– Ne-ne-ne-ne! Nem! Alana!
– Intézd el, Calum! Csak hamu maradjon belőle, amit eltemethetek – sóhajtotta az apám, és én nem értettem, hogy mondhatott le rólam ilyen könnyedén.
Vajon csak egy újabb hirtelen őrület volt ez is? Vagy régóta tervezte? Bárhogy is volt, nekem nem maradt sok időm. Calum felemelte a karját, hogy valami rémes átkot szórhasson rám, de én nem akartam hagyni magam. Előhívtam minden tudásomat, és olyan gyorsan reagáltam, hogy Calumnak nem maradt ideje kivédeni a varázslatomat. Egy gyors kézmozdulatomra szél támadt fel a teremben, ami a falhoz csapta a mágus törékeny testét. Aztán kirohantam az ajtón. Hallottam még, hogy apám a kürtjébe ordít az őrségért, de nem törődtem vele. Őt bizony nem fogom bántani. Tudtam, hogy megtehetném, és akkor enyém lenne a korona… Akkor azon nyomban királlyá válhatnék, és mindenki hallgatna rám. Még Calum is… De nem bírtam megtenni. Nem akartam megölni a saját édesapámat. Még akkor sem, ha ő viszont ki akart végezni.
Amikor kirontottam a teremből, rögtön a hallgatózó húgaimba botlottam.
– Meneküljetek! Menjetek valamelyik pincébe, és zárjátok magatokra az ajtót! Nem akarom, hogy bármi bajotok essen!
A lányok szaporán bólogattak, és könnyeiket törölgetve eliszkoltak a levezető csigalépcső irányába. Én másfelé mentem. Ki kellett jutnom a belső kertbe, ahol az Utaztatót működtették. Csakhogy addig több tucat páncélős őr állta az utamat. Kardokkal és lándzsákkal rohantak felém a freskós mennyezetű, volt királyokat dicsőítő festményekkel felcicomázott folyosón, és láttam a szemükben az elszántságot, hogy valóban képesek lennének megölni a hercegüket. Most kellett használnom a harcművészeti tudásomat, amelyre hosszú évekig tanítottak a nagyszerű fehér mesterek. De nem csak ők… Alana is megtanított erre-arra.
Az első szembejövő harcosnak kiböktem a szemét az ujjammal, kicsavartam a kezéből a kardját, majd kigáncsoltam, hogy a padlóra kerüljön. A következőt már a frissen szerzett pengémmel tanítottam móresre (átdöftem a mellvértjén), majd rohantam tovább. Egyszer ütöttem, másszor döftem, de olykor varázsoltam is. Mire kiértem a sövénykertbe, már legalább húsz katonát a másvilágra küldtem, és ettől olyan rossz érzés kerített a hatalmába, hogy bele is hánytam az egyik szökőkútba. Miután kifújtam magam, felnéztem a kék égre, és a fejem fölött láttam repkedni a bosszúsan huhogó familiárist. Legyintettem rá, és átfutottam a labirintusként tekergő sövényrengetegen.
Középen bukkantam rá az Utaztatóra. Az Utaztató egy menhirekből (szürke kőoszlopokból) álló kőkör volt, amely átteleportálta az utazóit a lenti világba. Így közlekedtek a vár lakói. Ezen kívül csak griffek segítségével lehetett lejutni a lebegő szigetről.
Az Utaztató őre, Duncan, egy két méteres, barna bőrű fickó volt, mellesleg nagyon jó barátom. Láttam rajta, hogy aggasztja a helyzet, de átengedett a kőkörbe.
– Segíts a keltáknak, és add át nekik az üdvözletemet! – mondta Duncan, és egy rövid ideig tartó ölelésben részesített. Csimbókos haját hátradobva kilépett a körből, majd mosolyogva intett. – Utazz, barátom!
A következő pillanatban már odalent találtam magam, az égő, füstölő tölgyfák rengetegében. Kiléptem a lenti Utaztatóból, és eszeveszetten futottam. Meg kellett keresnem Alanát. Láttam, hogy az Égi Vár katonái is lejutottak, és néhányan griffekről nyilaznak a lázadókra. Apám nem volt rest elindítani a háborút, hiszen nyilván borzasztóan dühös lehetett. Én azonban mégsem nevezném ezt háborúnak… Mert ez inkább mészárlás volt. Ugyanis ahogy elégtek a fák, úgy terjedt át a tűz a kelták kerek kunyhóira, és magukra a keltákra. Égő, jajveszékelő emberek rohantak jobbra-balra, és ebben a sokaságban már azt sem tudtam, hogy hol áll a fejem.
Aztán megpillantottam őt. Az édesapja gyenge, ráncos karjaiban feküdt, átlőtt tüdővel, vért köhögve. Felsírtam, és a térdemre estem előtte. A kockás szoknyát viselő férfi átengedte nekem Alanát, hogy én is elbúcsúzhassak tőle, de láttam az arcán az irántam felgyúló dühét. Hiszen én is a Dinasztia tagja voltam.
– Ó, Alana! Szerelmem! – Elhajtottam a szép lány szemébe lógó, vörösesbarna hajszálakat, és megcsókoltam a homlokát. Olyan gyönyörű volt, és olyan törékeny! – Mit tettek veled?!
Alana gyengén elmosolyodott, és remegő kezét az arcomra helyezte. Könnyeim rácsordultak az ujjaira, majd végigfolytak a lány vékony karján, s leestek a fűbe.
– Szeretlek, kelták királya! – Amint kimondta, földre hullt a karja, fennakadt a szeme, és kiszállt belőle az élet.
Nem tudom, hány percig zokogtam a holtteste fölött, de az apja hamar elrángatott onnan, és durván felpofozott. Az arcom már nem csak a bánattól égett…
– Takarodj innét, fehér fiú! Nem tartozol közénk! Nem ölted meg az apádat, pedig ezt vártuk tőled! Azt hittük, hogy most először jó királyunk lesz! De nem, nem, tévedtünk! Soha többé nem akarlak látni a falumban! Persze az is lehet, hogy soha többé nem is lesz már falum! Mindenünk odaveszett, mindenünk odaveszett! Imádkozz az istenekhez, én már nem imádkozom a lelkedért!
Megtörtem. Annyira megtörtem, hogy eszem ágában sem volt vitatkozni szegény Alana apjával. Mert hát igaza volt. Teljes mértékben, tagadhatatlanul igaza volt. Szörnyetegnek éreztem magam. Tizennyolc éven keresztül csak azt láttam, hogyan alázza meg a Dinasztia a keltákat, hogyan bántja őket, hogyan keseríti meg az életüket. Mindössze azért, mert másban hittek, és mert náluk ugyanolyan jogokat élvezett egy nő, mint egy férfi. De én mégsem tettem ez ellen semmit. Bambán hagytam, hogy felneveljenek, és most láthattam ennek a kárát. Láthattam a szenvedést, amelynek már én is részese lettem.
Elfordultam a falutól, és a tengerpart felé, a királyság határához rohantam. Közben sírva ledobtam magamról a Dinasztiát képviselő fehér köpönyeget és a fehér, tollmintás inget. Félmeztelenül vetettem magam egy égőlombú tölgyfa törzse elé, és úgy öleltem át, mintha nem volna már más menedékem. Közben úgy éreztem, hogy kezek nyúlnak felém, és le akarnak húzni a mélybe, vagy inkább bele a tűzbe, a mardosó, húspirító lángok közé. Most már együtt gyűlölhettek engem a fehérek és a kelták. Hiszen mindenkit cserbenhagytam.
Nem láttam már a kiutat, de mégis a kelták isteneihez imádkoztam. Reméltem, hogy meghallják panaszos szavaim:
– Gaelia igazi istenei! Fordítsátok felém arcotokat! Húzzatok ki a mélységből, tegyetek Gaelia királyává! Segítsetek nekem, hogy én segíthessek a népeteken! Nincs ennél hőbb vágyam!
Folytattam volna az imát tovább is, de elakadt a hangom a sírásban, és éreztem, hogy a lángok a karomra kúsznak, s már nem csak a fát perzselik, hanem engem is. Gyötrelmes kínok között égtem el, és vártam a megváltást…

***

– Hát itt van a herceg! – kurjantotta a király, miután jól kinevette magát, és lehajtott egy korsó sört, amit a közelében sertepertélő zöld kobold nyújtott neki. – Nagyon vártad már ezt a reggelt, ugye, fiam?
Nem bírtam megszólalni. Teljességgel ledöbbentem. A tenyeremben egy tőr markolatát szorongattam, amit az apám még nem vett észre valamiért, és el is fordult az egyik ablak irányába. Calum persze látta, hogy mire készülök, és meg is indult felém.
Nos, eljött a pillanat. Azonnal tudtam, hogy mit kell cselekednem, mivel nem hiába pörgették vissza az időt a kelta istenek. Megforgattam a tőrt a kezemben, és a lehető legprecízebb mozdulattal az apám felé hajítottam. A penge a király halántékába fúródott, mire a korona leesett a fejéről, s hangosan koppant a márványpadlón. Apám kerek szemeket meresztve megtántorodott, és kiesett az ablakon. Calum felszisszent, de megállt előttem, és egy újjal sem ért hozzám. Úgy tűnt, mintha előre látta volna a dolgokat.
Én elindultam a koronához, felvettem a padlóról, majd a fejembe nyomtam. Nem éreztem semmi különöset, nem részegültem meg a hatalomtól, nem lettem hirtelen őrült gonosz, mint az apám.
Calum meghajolt előttem, a kobold kitöltötte az újabb adag sört, az édesanyám pedig eldobta a kézimunkáját, és odaszaladt hozzám, hogy alaposan megölelgessen.
Amikor már a hallgatózó húgaim is mellettem voltak, a számhoz emeltem apám aranykürtjét, amelynek pántja megakadt az ablak kilincsében, és belekiáltottam a világba:
– Én vagyok a kelták királya!

Vélemények

Isabella Reed:

Kedves Artair!

Először is nagyon meg kell dicsérjelek, amiért ilyen jól összehoztál egy egész világot. Nagyon ötletes és egyéni volt. Az írásmódod is megfogott, szokatlanul ’kíméletlenül’ leírtál mindent: a király és Calum gonoszsága, a kelták helyzete, a hirtelen jött háború. Néha sikerült is meglepned, kikerekedett a szemem. Azért akadt egy-két rész, ami valahogy nem passzolt a hangulathoz, túlzásnak tűnt.
A képed leírása, értelmezése tetszett benne a legjobban. Mindennek megvolt a jelentése.
Az utolsó kis hozzátoldáson sokat gondolkodtam. Megállta volna a helyét az írás nélküle is, de végül is minden jó, ha a vége jó.

Helena Silence:

A képet nagyon szépen beleszőtted a sztoriba. Ügyes a történetszövés is. Figyeltél rá, hogy a mellékszereplőkről is ejts pár szót, amikben múltat teremtettél nekik, ez is nagy pozitívum.
A király viszont túl hirtelen vált át gonoszba, nincs semmi átmenet, egyetlen szó sem, ami korábban arra utalna, hogy gonosz lenne.
Valószínűleg sok fantasy-t olvasol, mert speciális elnevezéseket és fogalmakat vettél át abból a világból, de ez nem is baj, szépen belesimulnak a történetbe.
Amikor a szerelmét siratja a főhős, az kissé hiteltelen, mintha ezt a részt elsietted volna, pedig az elkeseredés miatt válik a kelták királyává. A legvégén belecsempészett "idővisszaforgatós" rész nagyon tetszett, jó ötlet volt, és szépen kivitelezted.


Anett:

A novellában a legjobban a leíró részek tetszettek, a főszereplő szemszögéből nézve érdekes volt látni a dolgokat. A párbeszédek viszont nem voltak túl jók, néha túl rövid, értetlen mondatok voltak benne, néha viszont feleslegesen beszéltek benne a szereplők.
A környezetválasztás jó volt, bár a végére kicsit túlzsúfolódtak ennek a kitalált világnak a részei. Lebegő szigeteken lévő paloták, mágus királyságok, faimádó emberek, ez még rendben volt, de a felszolgáló koboldok, griffmadarakon repülő íjászok, meg teleportáló kőkörök- ez már kicsit sok. Az 'idővisszapörgető kelta istenek' sem volt valami jó választás, valami hétköznapi megoldással is vissza lehetett volna ugrani az időben (például ha a menekülését és a szerelme halálát mondjuk álmodta volna, vagy épp egy látomásként jelent volna meg előtte). De a képhez tartozó történetrészt nagyon jól kitaláltad, és az illett is a cselekményhez...


Szatti:

Nagyon tetszett a történeted. Lebilincselően írtál, magával ragadóan és megszakítás nélkül olvastam végig az írást. Fantasztikusan fogalmaztál, gyönyörűen vitted végig a cselekményt és nagyon tetszett a végiggondolása, a felépítése az egésznek. Ahogyan kibontakozott egy olyan helyzetből, ahol egy herceg gondolkodik a jelenen és az elkövetkezendő eseményeken. Fantasztikus volt, ahogyan bemutattad a szereplőket, a cselekményt, a világot, ahová mindezt elképzelted. Megfogtál a történettel.
A képre nézve, teljesen visszaadtad minden részletét és mozzanatát, érződik, hogy ebbe kapaszkodtál, e köré emelted a történetet.
S nem utolsó sorban, nagyon tudom értékelni, amikor egy írásnál a kinézetre, külsőre is adnak. Értem ezt a címre és a szöveg elrendezésére. Az egyetlen kis szépséghiba, talán a legvége, ahol az idő visszafordul és megváltoznak az események. Ezen kicsit lassítottam volna, túl gyorsan éreztem, de ettől függetlenül gratulálok!