Qwert novellája

Qwert: Ezüstkönnycsepp

Egy szirten álltam. A mögöttem lévő kősziklák egyikén egy rozoga faajtó feszült, elsőre éppen olyan, mint amilyet a bezárt bányák bejáratára tesznek. Ha nem tudom, hogy a helynek misztikus ereje van, talán nem tartom oda a fülemet századszorra is a deszkákhoz, azzal a reménnyel, hogy a síri csendet megtöri majd valami.

Vad, horkantásokba átcsapó szuszogás ütötte meg a fülem. Rémülten hátráltam egy lépésnyit, miközben a szemeimet a kulcslyukra irányítottam. Arra vártam, hogy hamarosan egy elforduló kulcs kattanását fogom majd hallani, de nem történt semmi. Gyanakodva pillantottam az ajtóra.

Alig telt el egy perc, mikor a hátam mögött valaki megköszörülte a torkát, alaposan rámijesztve.

- Isten hozott, Qwert! – hallatszott Dom hangja a hátam mögül. Olyan hidegen állt a csipkebokrok árnyékában, mint aki nem is akar közelebb jönni. Miután kigúvasztottam a szemeimet, azután vettem csak észre, hogy a hang forrása valóban ő. A sötétben meglapuló Dom foltos mellénye több helyen kiszakadt, fekete nadrágját átitatta a vér, egyetlen épen maradt eszköze egy repedt, vékony szilbot volt.

- Mi történt veled, Dom? – aggódni kezdtem, rohanni felé, de leintett.

- Hagyd csak. Ennél sokkal fontosabb például, hogy miért jöttél. – nem kerülgette a forró kását. Kifésülte zsíros haját az arcából, és leszakított egy bogyót. – Finom. – csámcsogta. – Kár, hogy csak ilyenkor terem, de mikor megcsípi a dér, igazán finom is tud lenni. Emlékszel mennyit ettünk régebben? Szép idők voltak. – az utolsó szót alaposan megnyomta. - Tegnap nem szóltál, hogy eljössz – mondta csevegő hangon, inkább kedvesen, mint szemrehányóan.

- Igazán sajnálom, Dom, de meg kellett adnom magamnak az esélyt, hogy még egy éjszakán át gondolkodhassak az ajtó titkán. Aztán valahogy itt ragadtam.

- Valahogy… - ismételte, és az arca gúnyos kifejezést öltött. – Tudom, miért maradtál itt.

- Igen, persze hogy tudod. – szakítottam félbe. – Még jó, hogy tudod. És? Gondolkoztál már, hogyan fogod csinálni? Vízbe fojtasz? Leszúrsz? Kiengeded az állatod a szelencéből? – a számra csaptam volna, de túl sok gondolat volt az agyamban ahhoz, hogy visszatartsam a szavakat.

- Nem. – mondta és elkapta a pillantásom. – Teljesen másképp.

Álltam a tekintetét.
- Meg sem lepődtem. – motyogtam erőtlenül, de a lelkembe mély sebeket vájtak a szavai. Elbiggyesztette a száját.
Az agyam immáron úgy pörgött, mint egy búgócsiga, a gondolataim között pedig felderengett több megoldás is, minél jobban kerített körbe a félelem. Fuss el! Menekülj! Ne add meg neki az örömöt! Ugorj le önként! Aztán egy másik hang szólalt meg bennem. Nézd meg, mi van az ajtó mögött!

Félszeg pillantást vetettem Domra. Maga elé bámult, és az ujjaival malmozott. Csúsztatni kezdtem a lábaimat hátrafelé. Arra lettem figyelmes, hogy abbahagyta az ujjaival való játékot, és kővé dermedt.
Nincs időd! Fuss! Hagyd az ajtót… vagy meghalsz.
Sarkon fordultam, és kilőttem magam, mint egy rakéta. Nem tudtam uralkodni magamon. A kezeim maguktől kezdték tapogatni az ajtó deszkáit, réseit, végül a kulcslyukat, majd mozdulatlanná váltak.

- Hagyd abba! – üvöltötte Dom. A hangja mélyebbé és határozottabbá vált.
A szél magasba röptette haját, teljesen felfedve ziháló ábrázatát.

- Miért nem menekülsz? Miért nem futsz, amerre csak látsz? Miért teszed magad ennyire kiszolgáltatottá? Azt hittem, ennél okosabb vagy. Fejjel rohansz a halálba.

Barátságosan kéklő szeme vérvörösre színeződött. Pupillái kitágultak, az orrával együtt, és olyan ábrázatot kölcsönzött neki, ami végleg elfeledtette velem Domot. Már csak a vadállatot láttam benne. Úgy látszott, mintha a szabályos, kimért légzését nyugtalan és kusza váltaná fel. Egyre gyorsabban járó lába apró dübörgésekkel adta tudtomra a benne növekvő feszültséget.

Egy pillanatra elenyhült a tekintete, aztán arca elvörösödött, a szemeit összehúzta, és mutatóujját az ajtóra szegezte.
- Odabent én vagyok. – mondta sokára. - Én vagyok bezárva, a szörnyeteg, aki leszek, ha nem végzem el a feladatom.
A szemem sarkában könnycseppek kezdtek gyűlni.

- Most már nem kételkedek. Könnyes a szemem. – nyögtem erőtlenül, miközben megtöröltem a szemeimet.

Dom még mindig nem mozdult.

- Ezüst. – súgtam halkan. –Ezüstkönnyek.

Összeroskadtam, és a földre estem.
Az első dolog, ami az eszembe jutott, egy hófehér zongora. Alacsony kis székkel, kopott, aranyos fedéllel. Minden barátságom, mely életemben köttetett, adott hozzá egy gyönyörű hangon szóló fekete billentyűt.
A legmagasabb hang, melyet valaha meg tudtam szólaltatni, ott ül most, a zongora végében, magányosan, mint a kisujjam, és nem merem leütni. Félek, hogy nem szólalna meg.

Dom csóválni kezdte a fejét.
- Én még mindig nem értelek. Tudod, hogy elárultalak, de nem hibáztatsz, még csak szóvá sem tetted. Végig úgy viselkedtél, mint aki észre sem vette, de a tudatodban ott ült a gondolat, hogy meg foglak ölni. Te pedig úgy állsz előttem, mint akinek a földbe gyökerezett a lába. Legalább védekezz, te haszontalan! – üvöltötte, és az arca elfelhősödött. - Nem kellene sírnod az olyan jelentéktelen dolgokért, mint amilyen én vagyok.

- Dom, te nem voltál jelentéktelen. - súgtam elfúló hangon, és a karom égni kezdett, vadul remegni, mintha rossz előjelként sejtetne valamit. Már az arcom is bizsergett. Ezüstszemem perzselni kezdte az orcámat, és szinte hallottam, amint megsiratja az utolsó könnycseppet, melyet őszintén adhatott ezen a világon.

Egy pillanat az egész. Már szinte úgy vágyom a percet, mint éhező gyermek az ételt. Utolsó erőimet összekaparva felegyenesedtem. Lassan megindult felém, én pedig készségesen a szirt szélére álltam. Ismét hangokat hallottam. Gondolatok hangjait, amik önálló életre keltek. Menj már onnét! Mit művelsz? Tálcán kínálod magad!

- Rájöttél végül, hogykié az aranyfényű könnycsepp? – a hangja újra barátságos és kedves lett. Mélybe bámuló szemeim Domra tévedtek.

- Azt hiszem, igen.

- Akkor hát mindent értesz.

- Lehet egy utolsó kívánságom?

- Tessék – biccentett.

- Temesd el a holttestem. És Dom! – felemeltem a hangomat. - Az voltál nekem, amiből a világon a legkevesebb van! Igaz barátom.

Dom tenyere a mellkasomnak feszült. Az ezüstkönnycsep bizseregni kezdett a tenyeremben, de nem volt időm, hogy megcsodáljam a halálát.
A következő pillanatban már csak annyit láttam, amint a szemem elé tárult a gyönyörű égbolt, közepén Dom egyre kisebbé váló alakjával.

A becsapódáskor éreztem, hogy a halál csak lassan és szenvedést követelve fog karon ragadni. Aztán a tenyeremre néztem. Egy ezüst könnycseppet láttam, mellette pedig egy aranyos színűt. Elnéztem, ahogyan a kettő egybeolvad, aztán hátrabicsaklott a fejem.

----------------------------------------------------------------------------------------------

Vélemények:

Isabella Reed:

Kedves Qwert!

Kedvelem az ilyesféle, hirtelen ihletből született írásokat (vagy amiket én annak sejtek), amik inkább szépek, mint logikusak. De ügyelj a szavak helyességére, néhol egészen új szavakat hoztál létre. Sajnálom, hogy nem kaptam magyarázatot sok kérdésre, sem a könnycseppekre.

Gratulálok!

Indyra Myles:

Tartalmát tekintve ez a novella a legérdekesebb az eddigi felhozatalból. Jelen esetben nem baj, hogy az olvasó nem tud meg mindent, elég, ha magával ragad a történet. Az viszont baj, hogy a pongyola fogalmazás és helyesírás megzavarja az olvasót, aki ezáltal elveszíti a fonalat, és nem érti, mi történik. Egyeztetési hibák, alanyzavarok, tárgyrag-elhagyások, stb. Emellett a feszesség is hiányzik a szövegből. A mondatok szétesnek, nincs kellő fókusz, ügyetlen a kohézió, a mondatfűzés. Olvasni, olvasni, olvasni! Sokat, és nem ponyvát. Egy írónak legelőször is fogalmaznia kell tudni.

Anett:


Igazából nem is nagyon értettem az egész novellát, ugyanis nem kapunk magyarázatot semmire. Ezüstkönnycsepp, aranykönnycsepp... de hogy ezek mik is valójában, azt nem tudjuk meg... sem azt, hogy miért kell meghalnia a főszereplőnknek... =/


Balázs:
Érdekes... jól indul, nagyon tetszik, ahogy a semmiből jönnek elő az infók és összeáll a kép, de sajnos az összeállt kép nem az igazi. Kicsit hiányos. Sok a miért...
Tessék megválaszolni.
A helyesírás nem az én reszortom, viszont a fogalmazásmód tetszik.