Bonnie novellája

I'm lost without you

Kellemes októberi nap volt. Az őszi időjárás még nem igazán mutatkozott meg, egyelőre még elég volt egy vastagabb pulcsi, meg egy hosszú nadrág. Épp a közös helyünkre, a közeli tóhoz igyekeztem, ahová a legjobb barátnőmmel beszéltünk meg egy találkát, amikor is rossz érzésem támadt, amit nem tudtam mire vélni. Próbáltam tudomást sem venni róla, nem akartam, hogy egy hülye megérzés rányomja a bélyegét az egész délutánomra. Mivel így is késésben voltam - hála a sok jelzőlámpának -, a rövidebb utat választottam, és átvágtam az egyik játszótérnél, majd végigmentem az aprócska ösvényen, amit kevesen ismertek. Pár perccel később egy hatalmas tölgynek támaszkodva várakoztam, miközben a zenelejátszómon kerestem valami pörgősebb zenét. Végül bő fél óra elteltével előbányásztam a mobilomat a farmerom zsebéből, és tárcsáztam barátnőmet, aki még mindig nem érkezett meg. A fülemhez emelve a telefont, hallottam, amint egy monoton hang eldarálja, hogy a hívott fél nem elérhető. Az a bizonyos rossz érzés egyre csak fokozódott, és kezdtem kétségbe esni, hiszen barátnőm, Amy sosem csinált még ilyet, ha esetleg nagy ritkán késett, akkor is mindig dobott egy sms-t, vagy felhívott. Most viszont semmi. Újra, és újra próbálkoztam, mindhiába. Mivel a kinti hőmérséklet is jóval alább csökkent, elindultam barátnőmékhez, hogy kiderítsem, mi a fene folyik itt. Csengettem, kopogtattam, de semmi nem történt. A fülemet a bejárati ajtójukhoz tapasztottam, hátha meghallok valamit, de nem jártam sikerrel. Síri csönd. Úgy döntöttem, hogy hazamegyek, és megérdeklődöm a szüleimtől, hogy ők tudnak-e valamit, hiszen a két család napi szinten tartotta a kapcsolatot.

***

Belépve a házunkba anyukám sírós arcával találtam szembe magam, amitől a gyomrom azonnal diónyi nagyságúra zsugorodott. Kérdőn néztem apámra, de ő csak lehajtotta a fejét.
- Mi...? - kezdtem bele, de édesanyám görcsösen ölelő karjai belém fojtották a szót.
- Kicsim, jajj, kicsim - zokogott tovább.
- Mi a baj? Mi történt? - próbáltam higgadságot erőltetni magamra. Lehet, hogy kirúgták őt a munkahelyéről, és most azon aggódik, miből fogjuk fenntartani a lakást?
- Amy...
- Mi van vele? - vágtam a szavába.
- Megkéselték - közölte velem apám a kegyetlen igazságot. - Életveszélyes állapotban szállították be a kórházba. Akartunk szólni neked, de folyton foglaltat jelzett a telefon.
***
Fogalmam sincs, hogyan kerültem be végül a kórházba. Mielőtt elsötétedett volna a világ, láttam, amint a műtőorvos közelít felénk, és részvétet nyilvánít tájékoztatva minket, hogy barátnőm meghalt...
Sajgott a fejem, és majdnem megvakultam a hirtelen fénytől.
- Rendbe fog jönni, csak sokkot kapott - hallottam egy férfi hangját.
- Kicsim, jól vagy? - simogatta meg anyukám az arcomat.
- Hol vagyok? - nyöszörögtem.
- Kórházban, nem emlékszel? Elájultál, mikor megtudtad, hogy Amy... - világosított fel apám, de abbahagyta, amint észrevette, hogy megmerevedek.
- Nem! Nem! Az nem történhetett meg. Amy jól van! Ugye jól van? - követeltem a választ hisztérikusan, de csak annyit értem el, hogy édesanyám ismét elkezdett zokogni, édesapám pedig a szemeivel próbálta nekem üzenni, hogy sajnos ez a valóság. A látásom századmásodpercek alatt homályosodott el, és hirtelen ezer érzés kerített a hatalmába. Fájdalom, elkeseredettség, hiányérzet, magány, düh, csalódottság. Ezek a szavak sem fejezik ki igazán, amit akkor tapasztaltam. Egyetlen mondat kavargott a fejemben egész végig: "Nincs többé." Felpattanva a kemény ágyról ki akartam szaladni a szobából, hogy véget érjen ez a rémálom, de édesapám elkapott. Én mit sem törődve azzal, hogy bántom őt, minden erőmet beleadva, ököllel püfföltem a mellkasát, amit ő szó nélkül tűrt, sőt, mikor az erőm elhagyott, rögtön utánam kapott, hogy ne terüljek el a földön. A testemet rázta a sírás, és bár már alig kaptam levegőt, nem bírtam abbahagyni. Teljesen megsemmisülten kuporodtam össze az ágyon, térdeimet átölelve, miközben úgy éreztem, hogy ez csak egy nagyon rossz tréfa. Nem halhatott meg. Egyszerűen nem, hiszen megígérte, hogy mindig mellettem lesz, örökre legjobb barátnők maradunk, hogy akárhányszor szomorú, vagy vidám vagyok, és emiatt megölelem, ő addig nem enged el, amíg jobban nem érzem magam. Elterveztük, hogy együtt megyünk férjhez, egymás gyerekeinek a keresztanyjai leszünk. És most, minden tervünk romba dőlt. Miért pont ő? Mit ártott ő a világnak? Mindenkivel kedves, megértő, együttérző volt, és akkor valami pszichopata állat megöli. Hogy lehetnek ennyire kegyetlenek az emberek? Eddig sem hittem Istenben, de ezek után még úgy sem tudtam. Hiszen, ha létezne, akkor nem vette volna el tőlem a legjobb barátnőmet, akit a saját életemnél is jobban szerettem...

***
Hónapokon keresztül csak sírtam, a közös emlékeinket idéztem fel, és azon gondolkodtam, vajon Amy tisztában volt-e azzal, mennyi mindenért voltam neki kimutathatatlanul hálás. Mialatt erre kerestem a választ, egy újabb kérdés is felmerült bennem. Vajon elégszer mondtam neki köszönetet azért, amiért a legjobb barátnőm volt? Úgy éreztem, nem. A távozása döbbentett rá arra, hogy többször kellett volna kinyilvánítanom a szeretetemet iránta. Mindenki azt mondta, hogy depressziós vagyok, pedig nem, csak a közösen eltöltött perceket felidézve még olyan volt, mintha tényleg velem lenne testileg is. Nem tudtam felfogni, és nem is akartam elfogadni, hogy nincsen többé. Percenként - sőt gyakrabban - néztem rá a telefonomra, hogy nem hív-e, esetleg írt sms-t. Rendszerint a közös videóinkra - amiken hülyéskedtünk, vagy éppen meghatódva borultunk egymás nyakába - aludtam el, vagy csak éppen becsukott szemmel hallgattam, ahogyan azt mondja a szülinapi ajándéka kibontása után, hogy "Köszönöm. Szeretlek. Te vagy a legjobb barátnőm." Mikor a szüleim megpróbálták elrejteni előlem a DVD-t, amin ezek voltak, feltúrtam az egész lakást, és addig ordítottam velük, ameddig vissza nem adták. Fogalmuk sem volt róla, mekkora szükségem volt azokra az emlékekre. Hogy újra és újra hallhassam, ahogyan nevet, vagy éppen együtt éneklünk. Ezek adtak annyi erőt, hogy megpróbáljam túlélni a hiánya okozta fájdalmat. Hogy ne menjek egyből utána, pedig sokkal egyszerűbb lett volna, megszűnt volna a kínszenvedés, és ismét együtt lehettünk volna. De nem tehettem meg, tudtam, hogy ő sem akarta volna ezt. És mivel ő volt nekem a legfontosabb a világon, így ennyit megtehettem. ÉRTE!

“A világon a második legrosszabb az, ha meghal, akit szeretsz. Az első legrosszabb, ha engeded úgy fájni, hogy te is meghalsz - itt belül...”

------------------------------------------------------------------------------------------------

Vélemények:

Isabella Reed:

Kedves Bonnie!

Szörnyű, ami a novelládban történt, és ami szörnyűbb, hogy ez megtörténhet a valóságban is. Nagyon sajnáltam a főszereplőt. Megható írás lett.

Az egyetlen, amit hiányolok, az a novella célja… Valahogy úgy lóg a levegőben a dolog.

Gratulálok hozzá!

Anett:

Nem igazán tetszett, mivel nem is igazán történt benne semmi. Meghalt egy lány, a barátnője pedig szenved, de ennyi. Semmi izgalom, meglepő fordulat,stb.

Balázs:

Végre, nem egy teljesen elcsépelt történet. Jó pörgős, az elején csak kapkodtam a fejem. Tetszik a stílusa is. Az egyetlen dolog ami lehetett volna kicsit másképp, az a vívódás. Mindenkiben ezek a gondolatok merülhetnek fel egy ilyen szituban, pont ezért szerintem ide valami teljesen újszerű dolgot kellett volna beilleszteni, egy burkolt üzenetet vagy valamit, és hibátlan lett volna.
Egész ügyes amúgy, csak így tovább!

Indyra Myles:

A témaválasztást nem tartom szerencsésnek, több okból. Egyrészt már számosan feldolgozták, sokkal mélyebben. Egy ilyen témának akkor van igazán ereje, ha előtte kapunk információt az elhunytról, és nem csupán egy-két mondatot, hanem akár fejezeteket is, hogy lássuk, hogy közel kerüljünk hozzá, és hogy az olvasó számára is közel ugyanolyan legyen a veszteség, mint a szereplő számára, aki végül gyászol. Ez a novella nem képes felkelteni az olvasó szimpátiáját, mert nem alakul ki érzelmi kötődés. Bővebben ld. „Show don’t tell” szabály Orson Scott Cardtól. A másik gondom pedig az, hogy ebben a témában nagyon bátornak kell lenni ahhoz, hogy eltérjünk a kliséktől, az elvárt emberi viselkedési normáktól. Ha nem térünk el, sablonos és unalmas lesz. Kivéve, ha valami más perspektívát mutatunk be. Ez itt nem történt meg, így érdektelenné vált a történet. Azt javaslom a szerzőnek, hogy fogja meg a legvégét a novellának, amikor a szülők eldugják a dvd-t, és ezt a konfliktust írja meg jól. Sokkal jobb novella lesz belőle!