Saver novellája

Életem az életed

A kicsinyke szoba, egyik sarkában ülve, kezem a tarkómra fonva, mormoltam, motyogtam magam elé valamit, igazán magam sem tudtam hogy mit. A szoba undorító füst és moszat szagot árasztott magából. A lábamat súrolta a mocskos esővíz, ami még tegnap esett, de nem érdekelt.

Remegett a testem a hideg levegőtől, ami az ablakon keresztül bekúszva a szürke helységbe, kegyetlenül vájt a bőröm alá. Nem jelentett neki akadályt a vékony, szakadt, kopott színű pólóm, aminek védenie kellett volna előle. Ez a világ teljesen más volt, mint amit addig megszoktam, és nem tudtam vele megbirkózni.

Több mint 100 év telt azóta, hogy legutóbbi a városba merészkedtem az emberek közé. De most, valahogy mégis megint itt voltam, valahol Párizs egyik eldugott szeg-zugában, és minden erőmmel küszködtem magammal, a fejemben suttogó hangok ellen. A rendőrség keresett, én pedig itt bujkáltam előlük, ahelyett, hogy az ösztöneimre hallgattam volna. Kiállhattam volna eléjük, és csupán pár pillanatba telt volna, hogy az összesnek az életét vegyem. Nem csak megmenekülhettem volna, ha nem akár az újjászületésemnek a szinonimáját jelenthetné, ha nem én lennék. Nem akartam meg ölni azokat az embereket, mert még tudatomnál voltam, csak hogy minél inkább közelebb jöttek, minél élesebben felém sodorta a kemény szél a szagukat, annál nehezebb volt magamnál maradnom, és nem behódolnom a vágyaimnak.

Éreztem, hogy már csak alig néhány méternyire lehetnek tőlem. Felemeltem a fejem, kezem még mindig a tarkómra fonódva reszketett. Kinéztem a tőlem kicsit jobbra lévő ablakon. Láttam a rendőrautók sziporkázó kék és piros fényeit, amik úgy égették a szemem, hogy az szinte fájt. Tudtam, hogy ha véget akarok vetni ennek az egész őrületnek - gyilkolás nélkül - annak egyetlen módja van. Egyetlen egy módja van, hogy megszabaduljak a fejemben lévő zűrzavar elől.

Hallottam, ahogy a rendőrök berontanak a kicsinyke szobába. Nem volt időm gondolkodni. Szélsebesen elillantam a lelketlen épületből, valahova máshová.

Egy fehér ajtó előtt álltam. Sápadt aranyszínű kilincsére csúsztattam hófehér, jéghideg kezeimet, majd benyitottam az ismerős szobába.

Kopott világoskék, már majdnem fehér falai arról tanúskodtak, hogy nagyobb bölcsességet hordoz magában, mint bárki más ezen a világon. Beljebb léptem egy lépést. Résnyire nyitva hagytam magam mögött az ajtót, hogy halljam, ha a rendőrök erre tartanak, de csend volt, csak a szél süvített, goromba, dacos hangon.

Száradt festék, és por szaga keveredett a levegőben, s valami édes rózsa illat, amit nem tudtam hova tenni, de ott volt. Olyan tisztán, és megfoghatatlanul, hogy kíváncsivá tett a titka. Felnéztem a plafonra, a régi csillár helyére, majd jobbra, ahol egy nagy fekete lyuk éktelenkedett a falon, ami a régi kandalló helye lehetett. Tekintetem villám gyorsan siklott végig rajta, majd csak hamar megakadt az előttem lévő, poros és kopott, mégis gyönyörű barna zongorán, ami addig teljesen elkerülte a figyelmemet. S akkor észbe kaptam...

100 év telt el azóta, mióta legutóbb itt jártam. Emlékeztem. Előttem volt a kép, ahogy a zongora előtt ülők, és egy lassú, magányos, szomorú melódiát játszok, egy szál frakkban, egy antik, aranyozott, vörös párnás széken ülve.

Aztán egy másik kép, ahogy ugyan ebben a szobába, tűznek a fények. Minden ragyog, csillog, és az egész hely olyan, mintha meseországból rángatták volna ki, miközben lassú, vidám zene szól, valahonnan a plafonból. A hatalmas csillár alatt keringőzök egy lánnyal. Hosszú, fehér rózsákkal feltűzdelt, göndör haja, gyengéden pihent a mellkasán. Hatalmas, és terebélyes, holló fekete, csillogós szoknyája, gyengéden súrolta a lábamat, amikor fordult egyet.

Egyik keze kinyújtva, az enyémbe burkolózott, míg másik a vállamon feküdt. Éreztem ahogy kellemesen bizsereg a testem az izgalomtól, attól, ahogy kezem karcsú derekát öleli. Lassan megtorpantunk. Egy hatalmas levegőt vettünk mindketten; szinte éreztem, ahogy a friss levegő elárasztja a tüdőmet. A teste közelebb került az enyémhez. Éreztem a forróságot a testében. Csak pár centire voltak az ajkaink egymástól, mégis hezitáltunk, míg végül, lágyan az ajkaira fektettem az ajkaimat, és a lassú, távolság tartó, melankolikus tánc, hirtelen könnyed, érzelmes, gyengéd csókba torkollott. Aztán hirtelen leállt a zene, a lány pedig holtan zuhant a karjaimba. A számban, s az ajkaimon éreztem, a semmi máshoz nem fokható, keserű fémes ízt; vér.

Az ajtó előtt állva is éreztem a számban. A szívem egyszerre kristályaira hullott. Emlékeztem a lány nevére. Tudtam ki az. A fejemen emlékképek hada cikázott át, de mindent felülírta a végső, gyilkos pillanat. A szememből patakozni kezdtek a könnyek. Hogy is felejthettem el?

Pillantásom, hirtelen egy kicsinyke kis ezüst markolatos kardon ragadt meg. Hirtelen kitisztult a látásom, s kezem lassan az ezüst markolatra csúszott. Az övé volt. Emlékszem, aznap éjszaka, megkellet volna ölnie. De képtelen volt megtenni, és a padlóra hajította. A saját életével fűzetett azért, mert szeretet. Pontosan tudta, mikor a padlóra hajította, mikor megcsókolt, hogy a halálával lakozik majd érte. S mégsem mondott nemet...

Erősen összeszorítottam párás szemeimet, majd minden gondolkodás nélkül magamba döftem a kardot. Az egyetlen fegyvert, ami végezhetett egy vámpír szívével. Mikor pedig kihúztam magamból, s elgyengült kezeimmel a padlóra ejtettem, az pedig az élettelen zongorához gurult, a lány újra éledt. Ott ült a zongoránál, ugyanabba a ruhába, mibe életét vesztette, a legszebb sirató balladát játszva rajta, amit addig ember hallani vélhetett.

A zsűri véleménye

Isabella Reed:

Kedves Saver!

Nekem a vámpír téma már lerágott csont, tehát személy szerint nem örültem, hogy ismét ezzel kellett találkoznom. Maga az ötlet viszont nem volt rossz, talán kicsit nagy egy novellához. Az elírások zavaróak, alapos átnézéssel könnyedén elkerülhetőek. A szoba szépen megjelent, a befejezés is tetszett, bár az, hogy a kard ugyanott volt száz év után is, kicsit hihetetlen. Gratulálok és további sok sikert!

Szatti: 

Két részre tudnám bontani az alkotás értékelését. Egyrészt tartalmi, másrészt minőségi oldalról megközelítve. Ha az előbbit nézem, nagyszerű az alkotás! Szép a megfogalmazás, jól van felépítve, megvan benne a kellő feszültség és misztikusság, és remek a lezárás is! A gondolatok nagyon közvetlenek és őszinték voltak mindvégig, melyek segítették a történet megértését, az átélhetőség élményét. Viszont, a pozitívumoktól eltekintve, voltak hibái is a műnek, mégpedig külsőség szempontjából! Akár önmagunknak dolgoznunk anélkül, hogy bárkinek is megmutatnánk, s akár egy nyitott pályázatról van szó, mindkét dolog esetében fontos, hogy igényesek legyünk és szánjunk néhány percet az adott részlet vagy akár az egész mű átnézésére! Értem ezt helyesírási hibákra, tévesztésekre, melyektől persze el lehet tekinteni és lehetséges csak a történetre figyelni, de ha mindez sokszorozódik és halmozódik mondatról mondatra, zavaróvá tud válni. Így minőségileg nézve, a mű hagy némi kivetnivalót maga után, amelyre érdemes lenne a későbbiekben jobban odafigyelni, de maga a történet nagyon tetszett és gratulálok neked!

Victoria:

A novellád legmegragadóbb részlete a visszatekintés a múltba és a megfelelő részletezés, viszont az értékéből sokat levonnak a nyelvtani hibák. A képet viszont szépen beleültetted, gratulálok!