Elisabeth Silvan novellája

Mentatea

  Szemeim könnyekkel telnek meg. Egész testem lüktet. Igyekezem nem gondolkodni, teljesen kiüríteni az elmém. Mégis valahonnan időről időre előjön Ő. Magam előtt látom, ahogy véráztatta ruhájával a műtőasztalon várja az orvos ítéletét. Talán a vállát találták el? Esetleg a szívét? Meg tudják még menteni az életét?

  Hans sosem panaszkodott. Akárhányszor beteg volt, csak némi időt kért tőlem, egy-két napot. „Bocsáss meg” – folyton meleg, érdes keze az enyémet szorította, keserűen mosolygott, utálta, ha gyengének látom.  Teát főzetett velem, ugyanazt a mentateát, amit az édesanyja itatott vele gyerekkorában, ha beteg volt.  Végül tényleg jobban lett. „Látod, mondtam, hogy holnapra már el is múlik…”

  Apám úgy rendelkezett, hogy hozzá kell mennem. Éretlen voltam még, amikor oltárhoz vezetetett. Egyikünk sem ismerte igazán a másikat. Emlékszem, ahogy igent mondtam arra gondoltam, valaki, akinek ilyen gyönyörű szemei vannak, nem lehet gonosz ember. Lehetetlen, és kész.

 - Kisasszony, megérkeztünk.

  Bólintok, csak úgy megszokásból, majd leugrok a teherautóról.

 - Köszönöm! – kiáltom, majd a kórház felé veszem az irányt.

  Minden összemosódott, a világ katonai egyenruhák, elszánt női arcok, bíborfoltos orvosi köpenyek párás tükörképe. Annyit tudok csak, hogy a legfelső emeleten lesz.

 - Nem esik majd bajom – már tisztán hallom a hangját, mintha a valahonnan a tömegből szólna hozzám ismét.

  Ez a négy szó volt, amit utoljára mondott nekem. A haza szólította Őt, Ő pedig sosem futamodott volna meg. Nem értettem miért háborúznak, ahogy azt sem, miért velünk történik, csak azt tudtam, el kell búcsúznom a férjemtől. Nem sírt, nem láttam lelkesedést az arcán a csata iránt. Egyszerűen kijelentette, nem lesz baja, annyira hitt benne, hogy nem volt más választásom, mint nekem is hinni.

  Egy pillanatra megszédülök, a lépcső korlátjába kapaszkodom. A fordulóban vagyok, ennyit sikerül kivennem. Körülöttem mindenki siet, meglöknek, valaki az oldalamba könyököl. Aztán meghallom az üvöltést. Tudom, kihez tartozik, noha még soha nem hallottam hasonló hangot sem azelőtt tőle.

  Hirtelen minden kiélesedik, látom a mozaikköveket, a ragyogó kéket és a vele kontrasztban álló sárgát, a mennyezetbe kapaszkodó oszlopokat, azoknak szépen kidolgozott, díszes végeit, a falból kiemelkedő arcokat, nekik ragyogó a mosolyuk. Annak a helynek a képe mélyen belém ég, az agyam hátsó részébe kerül, oda, ahol a legrosszabb emlékeket tartom, ahol a szégyen és a félelem kesernyés íze bújik meg.  Összekeveredik velük, a legrosszabbkor bukkan majd elő, azokon az estéken, amikor semmilyen takaró sem segíthet a csontjaimba hatoló hidege ellen. 

 - Meg fog halni – hangtalan szavak hagyják el ajkaim, ahogy tudatosul bennem a valóság.

  Egy pillanatig elfelejtem, hol vagyok, kit keresek, csak Hans örökösen meleg szívének közelségére vágyom.

  Meglöknek, én pedig magamhoz térek. Felmegyek a lépcsőn, de a káoszban nem igazodom el. Olyan sok a sebesült, hogy néhányukat a padlóra tudták csak tenni, egy vékony lepedőn fekszenek. Újabb ordítást hallok, de ezúttal nem engedem meg magamnak a gyengeséget. Hanshoz kell mennem.

  A hang irányába fordítom fejem, látásom ismét kiélesedik. Meglátom őt az egyik ágyon, felsőteste meztelen, egy nővér éppen elmegy mellőle. Hasán a kötés máris kissé átázott, verejtékben úszik, a plafont nézi, de tekintete üres. Amilyen gyorsan csak tudok, ott termek mellette. Megfogom a kezét, ő pedig megszorítja az enyémet. 

 - Holnapra majd elmúlik – mosolyog, de ez a mosoly nem csak keserű, meggyötört, törött.

 - Tudom – mosolygok én is.

 - Csináljak mentateát? – ajkaimmal éppen csak megérintem kézfejét.

 - Most nem. Csak maradj itt velem, míg meggyógyulok.

 - Soha nem hagynálak magadra. 

A zsűri véleménye

Isabella Reed:

Kedves Elisabeth!

Egy romantikus novella. Nagyon szépen végigvezetted a szálat, beleszőve a képet, a végén a bizonytalan bizonyossággal. Örülök, hogy felhasználtad az információt, miszerint egy katonai kórház épületének egy részlete látható a képen. Annak is örülök, hogy nem húztad feleslegesen a történetet. Gratulálok!

Szatti:

Nagyon tetszett a történet! A fogalmazásmód, az ábrázolás, a választékos kifejezések használata, az érzelmek és a gondolatok összessége. Ez utóbbi, szimpatikussá tette a főszereplőt, annak gondolkodását és bár maga a cselekmény, a történet nem volt hosszú, mégis át lehetett érezni a mondanivalóját, a mögötte megbújó előzményt. Szimbolikus jelentésként ölelte körbe a cím a történetet, jól keretezte a tartalmat! Amire érdemes odafigyelni, akár általánosságban, akár egy pályázat tekintetében, az a helyesírás és a szép szövegtagolás. Volt néha egy-két tévesztés és elírás! A tartalom persze a legfontosabb, de a külsőségek is sokat számítanak! :) Ellenben, ez nem vett el az olvasás élményéből! Gratulálok neked!

Victoria:

Remek címet választottál a novelládhoz. Különösen tetszett a visszatekintés. Szívesen olvastam volna még többet is.