Amnestia Simon novellája

Memorial hall

- Ugyan már Taty, ez még neked is nagy falat. Nézz csak körül…- tárja szét a karját a nyomatékosítás kedvéért. De ő nem tudja, nem érzi, látja, amit én. -… már rég elfelejtette mindenki ezt a helyet. A madár se jár erre. – de én nem, én nem felejtettem el, vagy legalább is szeretném, ha így lenne.

Oké, tényleg eléggé lepusztult, ronda és kísérteties is, de van benne valami. Valami, ami furcsán ismerőssé teszi és ez, mint a mágnes úgy vonz magához. Egyszerűen nem tudom megmagyarázni. Talán, a helyhez kapcsolódó egykor megélt emlékek, amikről Phen mit sem tudhat, ahogy már én sem.

- Akarom ezt a helyet Phen. – mondom neki, miközben elsétálok mellette. A cipőm hangosan kopog, vízhangozva a teremben. Hallom, ahogy mormog a bajsza alatt valamit, de nem törődőm vele. Évekig kerestem ezt a házat, nem fogom most itt a célban feladni, amikor így az ölembe hullik. Tatiana White soha nem adja fel! 

Évekig erről álmodtam, de akkor, teljesen máshogy nézett ki, nem volt ennyire, romos. Az ablakok a helyükön voltak, a padlót valamilyen metlaki fedte és a falak, szinte ragyogtak. Megrázom a fejem. Túl sokat agyalok. Ez is egy megbízás, bár kicsivel talán több, érzelmi kötődéseim vannak ehhez a helyhez. Visszasétálok Phen mellé, aki időközben végre lehiggadt és elmélyülten nézi a már kezdetleges vázlataimat. Még nem tudom, mit kezdjek ezzel a hellyel. Újat akarok, ragyogást, csillogást. Érzelmet akarok vinni bele, hogy amikor valaki ide belép, a szája is tátva maradjon.

- Sok munka lesz. Emberek, anyagok, és az engedély, kétségtelen, azzal lesz a legtöbb baj. – szólal meg, mikor mellé érek, de nem néz fel, továbbra is a papírokra mered. Az én Phen-em, legyek akármilyen szeszélyes is, ő mindig tudja, hogy tegyen a kedvemre. Ismét szétnézek a terembe, majd nagyot sóhajtok. Valóban sok munkám lesz ezzel a kócerájjal. – Miért csinálod, Taty? Sosem láttalak még ilyennek. Rengeteg megbízásunk volt már, de ez, valamiért többet jelent annál. Mit rejtegetsz kislány? – hát igen, mindig tudja, mit nem kéne mondania. És mindig, igaza is van.

- Ne foglalkozz ezzel. – legyintek. - Te csak intézz el mindent. Már a héten neki akarok állni. - Nem válaszol, csak komoran bólint, biztos megbántottam, azzal hogy nem beszélek, hogy titkolózok. Nincs hozzá szokva. Évek óta együtt dolgozunk, különleges kapcsolatunk van, megbízunk egymásban, én mégsem árulom el neki. Azt hiszem, én is megsértődtem volna.  - A plafont így akarom hagyni, csak némi restaurációt igényel. De mindenképpen maradjon ilyen, ne változtassatok rajta. – folytatom, mintha nem vettem volna észre, az előbbit. Több mint egy órán keresztül beszélünk, helyesebben beszélek, ő meg csak bólogat. Felvette a szerepét, amit minden munka előtt viselt. Gépiesen írta, a lehetetlenebbnél lehetetlenebb ötleteim, gondolataim. Mire végzünk, már a nap is lenyugvóban van. Szinte látom magam előtt az álmom. Tudom, hogy csodálatos lesz, így lesz, felélesztem ezt a helyet.

Nem tudok aludni, folyton az épületen jár az eszem. Már egészen régóta álmodok róla. A mama mindig azt mondta, múló szeszély, vagy hogy már akkor tudtam, mit akarok csinálni. Épületeket újjá varázsolni, szebbé, otthonosabbá tenni. Építészet, ez a nekem való munka.

Furcsa érzések keringenek bennem. Az órára pillantok, hajnali fél kettő. Gondolatban gratulálok magamnak, amiért nem tudok aludni és megint koffein zombit fogok, csinálok magamból. Semmi esélyt nem látok arra, hogy visszaaludjak. Felkelek, és a laptopom elé telepszem. Szőke hajam, enyhe hullámokban omlik a vállamra. Felkapcsolom az asztalon elhelyezett lámpát és a sötét képernyőre meredek. Zöld szemeim alatt karikák húzódnak, jó sok sminkre lesz szükségem, hogy eltüntessem őket. Életet lehelek a laptopomba, ami már igen csak a végét járja, de hát, ha nem akaródzik újat venni? Működik, az a lényeg. Igen fura hangokat adva végre betöltődik a háttérkép, rajta a fájlok. Anyukám és én vagyunk a képen, még évekkel ezelőtt, Párizsban. Hihetetlen volt, emlékszem, úgy kellett anyut felimádkozni az Eiffel toronyra. Ez az emlék megmosolyogtat. Ismét az órára pillantok. New York-ban már reggel van, ha akarnám, felhívatnám, hallhatnám a hangját. De nem teszem. Hagyom, had dolgozzon. Megnyitok egy fájlt és a tegnap készült képek jelennek meg előttem. Végig pörgetem őket. Szomorúság fog el. Olyan gyönyörű lehetett régen, most pedig szomorú, kietlen, magányos, már amennyire egy épület lehet magányos. De ha ezeket nem nézem, igen erőteljes az egész. Hogyan felejtették így el ezt a helyet? Meggondolom magam, még is telefonálok, de nem a mamát hívom. Három csörgés után veszik fel, nem kell, meglepődöm, hogy nem az ő hangját hallom.

- Igen, tessék, White iroda! – hallom meg az asszisztens hangját.

- Szerbusz, Heidi, Tatiana vagyok. Apa? – mondom unottan, monoton hangon. Semmi bajom Heidi-vel, sőt kifejezetten kedvelem, de azt is kedvelném, ha olykor apa is felvenné a telefont, és ezeken nem kellene folyton átesni. Heidi-nek és nekem is kellemetlen. A főnök lányával beszélni, nem valami izgis.

- Oh, szia! Persze, már kapcsolom is. – egy gombnyomás, apró sípolás és már át is kapcsolt. Gyors volt, semmi megbeszélés, tárgyalás, halaszthatatlan dolog. Továbbra is a képeket nézek, az ismerős érzés nem akar tova tűnni.

- Szia kicsim! – szólal meg. Talán még sem kellett volna, felhívom, de ki máshoz forduljon az ember lánya, ha nem a saját apjához? – Mi a hézag Tündérke? – dobja be a régi szövegét. Próbál lazának mutatkozni, nem üzletiesnek, tárgyilagosnak, mint amilyen egész nap.

- Szia Papa! Új megbízás, csak a szokásos. – felelem. Nem tudom, hogyan is kezdjek bele. – Átküldök pár képet jó? Vetnél rájuk pár pillantást? – vágok bele. Nem is tudom, mit várok igazából. Talán válaszokat, de szívem mélyén tudom, hogy nem kapom meg.

- Persze kicsim, küld őket. – feleli. Nem túl lelkes, de nem utasít vissza, ami több mint a semmi. Kiválasztom a legjobb perspektívában készült képeket és csatolom őket, majd egy kattintás és el is küldöm. Halk pittyenés a vonal végén és tudom, megérkeztek a képek. Idegesnek, izgatottnak vagy valami ilyesmit kellene éreznem, de semmi.

- Nem ismerős a hely? – kérdezem.

- Nem. Még sosem láttam. Miért kérdezed?- lebiggyesztem az ajkam. Tudtam, hogy nem fog tudni segíteni, még is csalódottnak érzem magam. Nem tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel, tudom, hogy jártam már ott. És nem csak álmomban. – Kicsim? – apu hangja zökkent ki az elmém világából.

- Nem fontos apu! Vagy is, tudod, úgy érzem, jártam már ott, vagy nem is tudom. Olyan zavaros. – hadoválok itt össze vissza. Én magam sem értem, nem hogy ő. Teljes kudarc.

- Tatine, kicsim! Lehet, jártál ott. Elvégre, azaz egy év, még mindig nincs meg. Csúnya baleset volt. Ki tudja, talán tényleg jártál ott, évekkel ezelőtt, csak nem emlékszel rá. Majd eszedbe fog jutni, idővel. – mondja apu. Bölcs, mint mindig, de ez engem valahogy nem nyugtat meg. Emlékezni akarok!  - Most viszont mennem kell. Legyél jó és vigyázz magadra! – mormolok valami választ, majd a vonal bontódik. Megint az órára pillantok. Háromnegyed három. Legalább az idő telik. Berakok valami megnyugtató zenét, és összekötöm a hifivel. Az egész szobát betölti a dallam. Szinte látom magam előtt az épületet, ahogy egy gyönyörű nagy csillár lóg le a plafonról. A falakon gyönyörű tapéta, az összetört ablakokat, rózsaablakok váltják fel, a terem pedig tele van emberekkel. Báli ruha, olyan régies, terebélyes. Lövésem sincs melyik kort, idézhették meg. Hangerőt adok a zenére, és hálát adok az égnek, amiért saját lakásom van. Egyszerű berendezésű, de annál nagyszerűbb. Úgy döntök, letusolok, jó forró vízzel. A zene dallamát még a tus alól is hallom. Most épp nem egy klasszikus megy, hanem egy régi kedvencem. Jason Derulo – Marry me. Mosolyognom kell rajta. Majd vált a zene, és Jason erőteljes hangja helyett, Debussy - Clair de lune lágy dallamai áradnak szét. Ismét feldereng a kép. Magamat látom. Gyönyörű kék ruhában, a hajam, hosszabb a mostaninál, egészen a hátam közepéig ér. Mintha tényleg átéltem volna. Lehunyom a szemem, szédülök. Kiszállok a tus alól és felöltözöm. Lila egybe ruhát veszek, a hajamat megszárítom de szabadon, kiengedve hagyom. Gyors sminkelés, legfőképpen a karikák eltűntetését kísérlem meg, persze sikertelenül.

Ma már harmadjára nézek az órára. Legalább egy óráig áztattam magam, csoda, hogy nem lettem aszalt szilva. Majdnem négy óra. Lefűzök egy adag kávét, öntök a bögrémbe, a maradékot a nevemmel ellátott termoszomba teszem. Olyan valóságos volt, amit láttam. Úgy döntök, hamarabb megyek ki. Belebújok egy kényelmes lábbelibe, felkapom a táskám, a laptopot is elteszem. Lekapcsolok mindent, bezárom az ajtót. Pillanatokkal később már úton is vagyok. Alig egy óra alatt kiérek. Leparkolok, majd szemügyre veszem az épületet. Egészen biztos vagyok benne, hogy már jártam itt azelőtt. A levegő kicsit hűvös, de nem vészesen. A nap felkelőben van, hamarosan észveszejtő meleg lesz, mindent ellepnek majd a munkások. A táskámból előhalászom az épület kulcsát. Igazán adhatnék neki valami nevet, folyton épületnek vagy helynek hívom, ez olyan személytelen. Majd gondolkozom rajta, könyvelem el. Ahogy odaérek az ajtóhoz, látom, hogy résnyire nyitva van. Határozottan emlékszem, hogy bezártam tegnap, amikor Phen-nel elmentünk. A masszív faajtó hangos nyikorgással enged a nyomásnak. Egyből megcsap az áporodott levegő szaga. Újra felteszem magamnak a kérdést, hogy felejthették el ezt a helyet? És hogyan hanyagolhatták el ennyire? Hiszen, olyan gyönyörű lenne, csak egy kis törődésre van szüksége.

Belépek az épületbe. Minden csendes. Lehet, tényleg úgy felejtettem tegnap, de ez annyira nem vall rám. Beljebb megyek. Nem látok semmi változást, talán csak egy koldus húzta meg magát itt éjszakára. Majd szólnom kell Phen-nek, cseréljék, ki a zárakat vagy tegyen lakatot rá.

Ismét végig járom a termet, kezeimet végig húzom a falon. Piszkos lesz, de nem törődöm vele. Borzongás fut végig a hátamon. Egy pillanatra árnyék takarja el az arcom, én pedig az ablakhoz kapom a fejem. Egy alak áll ott. Megtorpanok. Futnom kellene, el innen, kocsiba szállni és a rendőrségig meg sem állni, de a lábam, mintha földbe gyökerezett volna, egyszerűen nem mozdul. Kinyitja az így is elég viseletes ajtót és belép. Tetőtől – talpig végig mér. Van valami ismerős abban, ahogy ezt teszi. Elindul felém, és a lábam, mintha hirtelen magára találna. Hátra lépek egyet.

- Tánya? – szólal meg. Hangja erős, kicsit talán érdes. Magas, majd két méter, közepes testalkatú. Pár méter választ el minket egymástól, de még innen is látom, az égéző kék szemeit. De mind ez nem rémít meg, az viszont annál inkább, hogy tudja a nevem. Sőt, egyenesen becéz. Senki sem szólít Tánya-nak.

- Ismerjük egymást? – kérdezem. Hangom erőtlen, erőtlenebb, mint szerettem volna. Látom az arcán a meglepettséget, ebből azt vonom le, hogy ismernem kéne. Talán a baleset évében ismertem meg, találgatok.

- Ami az illeti igen, ismerjük egymást. A nevem Tucker. – nyújt kezet, én pedig félszegen, de elfogadom. Hirtelen elektromosság csap belém, és egészen biztos vagyok benne, hogy ezt nem először tapasztalom. Ránézek az arcára. Ő is érezte. Pupillái kitágultak és döbbenten néz engem. Megköszörüli a torkát. – Tucker Milan. – mondja a teljes nevét, de még mindig sötét, ki is ez a férfi.

- Tatiana White. – felelem, de tudom, hogy ezt már tudja. Sokáig fogja a kezem. Van valami megmagyarázhatatlan ebbe a kézfogásba. – Az előbb Tánya-nak szólított, miért? – eresztem el a kezét. Összeszűkült szemekkel néz rám, mintha nem hinné el, mit is kérdezek tőle. Sőt, abban is biztos vagyok, hogy meglepődött, hogy itt lát, vagy hogy egyáltalán lát engem.

- Eléggé lepusztult nem? – tér ki a válaszadás alól. Elfordul tőlem, és a mennyezettet kezdi pásztázni.  Kezd kísérteties lenni ez az egész. Ez a hely, ez a férfi. Ökölbe szorul a kezem. – Pár éve, volt egy tűz…

- Mi? De hisz sehol sem látni tűzre utaló jeleket! – nézek körbe, de egészen biztos vagyok benne, hogy semmi ilyen nyom nincs. Ráncolt szemöldökkel nézek rá.

- Persze hogy nem. Megpróbálták felújítani, de végül mindenki feladta. Eddig jutottak, mint látod. – mutat körbe. Annyira hihetetlennek tűnik ez az egész. – Furcsa, hogy van, aki még próbálkozik. – néz ismét rám. Játszik velem, ez most már biztos. De nem megyek bele. Határozottan az a gyanúm, hogy ismer engem, már találkoztam vele. Talán többször is. Elegem van! Tudni akarom mi történt 3 éve!

- Oké, elég legyen! Mióta ismerjük egymást? – sétálok elé. Még csak az álláig sem érek. Felnézek rá, ő pedig le rám. Szinte elveszek a szemei kékében. Különös csillogást látok bennük, érzéki csillogást.

- 3 éve találkoztunk először. – kezdi. Barna haja a szemébe lóg, eltakarva gyönyörű szemeit, de ez látszólag nem igazán zavarja. – Itt, ebben a teremben. Utána rendszeresen, majd, mint a kámfor, eltűntél. – simít végig az arcomon. Ellököm a kezét, de nem zavartatja magát. Mélyen a szemembe néz. Érzem, ahogy pír önti el az arcom, és nem tetszik, hogy zavarba jövök tőle. - Memorial hall. – szólal meg ismét. Először nem értem mit mond, majd felfogom. A teremről beszél. Ez a neve, „Memorial hall”. – Tánya?

- Nem emlékszem arra az évre. – mondom és ellépek mellőle. – Sokat álmodtam róla az évek során, de nem emlékszem rá. Csak azt tudom, hogy valamiért fontos nekem. – hunyom le a szemem. Émelygek. Kezd minden elhomályosulni körülöttem. A férfi ismét a nevemet mondja, de nem tudok felelni. Kicsúszik a lábam alól a föld. Várom a becsapódást, de az csak nem jön. S mielőtt körül ölelne a sötétség, még hallok egy hangot, egy ismerős hangot. Hozzám beszél.

- Fel kell ébredned Tánya! Gyere vissza hozzám!

Biip, biip, biip. Próbálom kizárni a hangokat, de csak nem sikerül, azok komiszan befurakodnak, és nem hagynak aludni. Fáradt vagyok. Olyan nehéznek érzem magam. Bipp, biip, biip. Valaki kapcsolja le, könyörgöm. De csak nem akar elhallgatni. Megpróbálom kinyitni a szemem, de mintha ólomból lenne. Többszöri kísérlet után sikerül csak. Fehér, minden fehér. Melegséget érzek a kezemen. Amennyire tudom, oda fordítom a fejem. Barna haj, közepes test. Tucker. De, mit keres itt? Csak holnap kellene, találkozunk. Megmozdítom a kezem, mire ő összerezzen és felébred. Rám néz, majd a tekintetünk találkozik.

- Tánya… - mint valami ima, úgy ejti ki a nevem. – Visszajöttél hozzám… - olyan különös a hangja. És egyáltalán nem értem miről is beszél.

- Tuck, de hisz el se mentem. – találok a hangomra és szinte azonnal össze is, rezzenek. Mintha nem is a saját hangom lett volna, hanem valaki másé, egy idegené. Furcsán néz rám. A furcsábbnál is furcsábban.

- Tánya, nem emlékszel semmire? – hangja fojtott. Lázasan kutaszok az agyamban, de… Istenem!

- Memorial hall… - mondom. A tűz, az emberek, a bál. – Mi történt?

- 3 évig voltál kómában Tatine. Három kínkeserves évig. – nem, az lehetetlen, de az agyam még is hihetőnek titulája.

- Memoria hall? – ismétlem a nevet. Nem lehet, hogy az egészet csak álmodtam. De még is. Azaz épület, annyira romos volt, és ott volt Tucker, és ugyan ezt mondta. Tűz.

- Kiégett. A feledésbe merült. Mindenki elfelejtette… - de ez így nem volt igaz. Az álmaimban, az emlékeimben ugyan úgy tündökölt, ragyogott, mint egykoron. Én nem felejtettem el, a szívemben őrzöm.

Ma és mindörökké.        

A zsűri véleménye

Isabella Reed: Kedves Amnestia! Összességében egy nagyon jó novellát írtál, érdekes fordulattal a végén. Van érzéked az íráshoz. Vannak részek viszont, amiket én feleslegesnek érzek, nem adnak értéket a novellához, csupán időhúzás. Ezeket kivéve, a lényegesebb foltokra koncentrálva tökéletes lett volna. A képet jól leírtad, örülök, hogy kitértél a terem részleteire. Gratulálok!

Szatti: Először is, nagyon tetszett a kép és izgatottan vártam, mit hozol ki belőle! A kezdő sorok már sejtették, hogy jártas vagy az írásban, akár több ideje műveled, tehát a tapasztalat érződött a szavaidon. A megfogalmazáson, a stíluson, az ábrázolásmódon. A történet pedig lebilincselő volt és a legjobb érzés a volt számomra, hogy nem sejtettem, mi lesz a vége. Ha akarva gondolkodom a dolgon lehet, magam is rájövök, de inkább hagyatkoztam a leírtakra és hagytam, hogy előrébb és előrébb vigyen a történet! Nagyon szimpatikus volt a szereplőd. Tetszettek a gondolatai, az emlékei, ahogyan nem túlrészletezve, de kellően ismerteted a részleteket, továbbá szépen érzékeltetted a látottakat. Könnyű volt elképzelnem az adott helyszíneket. A lezárás pedig meglepő volt és izgalmas! 

 
Amit mellékesen megjegyeznék, apró hibaként, az az időtévesztés. Gyakran előfordult, hogy az egyik mondatot jelen időben írod, a másikat múltban és ez néha zavaróvá tette a dolgokat, de ezt leszámítva remek munkát végeztél! Erre csak érdemes odafigyelni és többször is átolvasni, hogy csak egy időt használj... bár a történet egészét nézve, leginkább a jelent alkalmaztad, így a kilógó mondatokat csak át kell fogalmazni ennek megfelelően! :) Gratulálok neked! Élmény volt olvasni a soraidat!

Victoria: Az eleje nehézkesen indult, a vége meg kicsit kesze-kusza lett, de amúgy a történet magával ragadott. Voltak elírások benne, de voltak jó kifejezések is. A koffein-zombi megmosolyogtatott.