Bella Stewart novellája

Elfeledve

A mai nap teljesen jól indult. Crystal azt mondta, hogy jó buli lesz ez a kis kirándulás, és, hogy mellesleg senki sem lesz ott rajtunk kívül. Egyből bele is mentem ebbe a kihagyhatatlan ajánlatba, mondván, hétvégén úgy sincs semmi dolgom, és a haverokkal való kiruccanás jó mókának ígérkezik. 

Simon elkérte a családi autójukat, hogy azzal menjünk a helyszínre, amely nem más volt, mint Peter családjának régi és elhagyatott háza. Ráférne egy kis festés is szerintem, úgyhogy én viszek a ház átalakítására dolgokat, Crystal feladata a kaja, pia, Peter a műszaki cuccokat hozza, hogyha esetleg valami nem működik, Simon feladata pedig a… hát a kocsi. 

Reggel nyolc órakor már a kis kocsiban ültünk, és vártuk, hogy leteljen az az egy óra, és odaérjünk. Az út alatt Simon kétszer (!!!) bealudt, ezen pedig én és Crystal csak jókat nevettünk. Vagyis igazából azon nevettünk, hogy mindez csak az első félórában történt meg vele. 

Ahogy néztük az ablakon a melletünk elsuhanó fákat, egyre sötétebb, és hűvösebb lett, holott még csak reggel fél kilenc volt. Peter szerint az éghajlatváltozás az oka, de bármi is volt az, akkor is eléggé ijesztőnek ígérkezett. 

A volán mögött ülő srác nem sokat beszélt nekünk erről a házról. Állítólag még a nagyszülőké volt, és mitután ők meghaltak (ami kb. már vagy 5-6 éve) a ház ott maradt gondozatlanul, ápolatlanul. Havonta egy régis ismerősük lenyírja a füvet, és nagyjából kiportalanít, hogy ne lepjék el a házat patkányok, és rágcsálók. Az épületet már azóta próbálták eladni, de senki nem veszi meg, annak ellenére, hogy az ára eléggé kedvező, és ha valaki csak egy kevés idejét a felújítására szánná, már úgy nézne is, mint új korában. 

Crystal már járt ott. Én és Simon még nem. Barátnőm bevallása szerint, akkor, amikor ő volt ott, nem nézett ki még olyan rosszul, de Peter mutatott azóta neki újabb képeket a házról, és most már egyáltalán nincs olyan jó állapotban, mint volt. Meglazultak a gerendák, a cserép is bebarnult, néhány helyen beázott a ház, az egyik ablak ki van törve, és áporatlan a bűz. A fű teljesen benőtte, szinte megközelíthetetlen. Talán már befészkelték magukat a mosómedvék. 

Ezért volt Peter-nek az az elhatározása, hogy majd mi kipofozzuk kicsit hétvégén a házat. Lenyírjuk a füvet, kicsit kifestjük, kitakarítunk, és akkor talán nagyonn híre lesz a kis viskónak;talán még meg is veszik! Ha pedig nem jön össze, az sem baj, mert akkor legalább mi el tudunk ide jönni néha hétvégénként, meg a nyáron. 

Gondolatmenetemből az ébresztett fel, hogy a kocsi megállt, és Peter nagyokat káromkodik. Még Simon is felébredt. Crystal csak kihajolt az ablakon és megnézte, mi akadályozza utunkat. 

Nagy nehezen kinyitottam a kocsi ajtaját, és kiszálltam. Egy fenyőfa dőlt ki az autó előtt, és képtelenség áthajtani rajta. 

Lenéztem a lábamra, mert szúró érzést tapasztaltam. A növények… a növények maguktól kezdtek mozogni a földön, és lassan a bokám köré tekeredtek. 

- Peter! – hallottam Crystal kiáltását, aki addigra már kiszállt a kocsiból. – Peter! 

Crystal sem tudott mozogni. Ugyanabba a csapdába esett, mint mi. A lány azonnal felsikoltott, mikor a néhány méterre tőle lévő fenyőfa is kidőlt, és nagy robajjal földet ért. 

Simon feje elzöldült. A zsebében ezdett matatni a telefon után. 

- Felhívom a tűzoltókat – mondta, de már késő volt. Az egyik növény szára a keze köré kulcsolódott, a másik pedig kiverte a kezéből a telefont. – Úristen, Liv! – nézett rám rémülten. – Mi folyik itt? 

Nem feleltem. Túlságosan lekötött a pánik, hogy mi fog történni. Peter a kocsihoz szaladt… volna. De az egyik fa ága megmozdult, felkapta a kocsit, és elhajította tőlünk. Most már felsikoltottam. 

Peter derekát elkapta az egyik inda, és köré csavarodott. Hiába volt a srác jó kondiban, az edzést nem a növények elleni harcra találták ki. És, ha most bárkinek elmesélhetném, mi történik, egy életre elmegyogyóba zárnának engem. Mert ez tényleg őrültség. De halálosan és rémisztően igaz! 

A növény elrántott, és én hasra estem a földön. Felsikoltottam, és a poros, mohás földbe vájtam a körmeimet. A növény nem eresztett, bárhogy kapálóztam. Inkább húzni kezdett felfelé. 

Crystal sikított, Peter csak próbálta elkapni a kezemet, de minél közelebb került hozzám, az inda annál jobban húzta felfelé őt is. 

És akkor már nem bírtam tovább. A növény egy hatalmas mozdulattal felrántott a semmibe. A végtelen sötétségbe, egy elragadott dimenzióba, egy sátáni helyre. 

Nem láttam többé a családomat. Nem láttam többé napsütést. Nem láttam többé fényt. Egy örökkéfalóságig ott maradtam az őrületbe kergető árnyak, és a démoni pokol keverékének összességében. 

Egyes egyedül. Elfeledve.

Vége

A zsűri véleménye

Isabella Reed:

Az első szó, ami eszembe jut, elolvasva a novelládat, az a meglepő. Nem kapunk semmi háttérsztorit, jellemrajzot. Kicsit elkapkodottnak érzem. Feltűnően sok az elírásod, érdemes többször átnézni egy művet, vagy csupán bekapcsolva tartani a helyesírás-ellenőrzőt. Valamilyen szinten viszont találónak éreztem a novelládat, mert ha ránézek a képre, teljesen el tudom képzelni, amit te leírtál. Kevesebb szereplővel, kicsit több előkészítéssel talán jobban jártál volna. Gratulálok!

Szatti:

Magát a képet nézve, már önmagában sejthető volt, hogy meg lehet ragadni egy misztikusabb vonalat és örömmel tapasztaltam, hogy erre a jelenségre te is felfigyeltél, továbbá meg is valósítottad az ötletet. Nem tudom, hogy ha ezt a történetet kompletten regénynek dolgoznád ki, mennyiben változna a cselekmény, annak részletessége és felépítése - hiszen ott bőven lenne hely mindennek a kifejtésére -, de tekintve ezt a jelenlegi három oldalt, kicsit félkésznek éreztem a dolgot. Ha szerkezetileg nézem, két részre lehet bontani a történetet: amíg oda érnek és amikor oda értek. A történet feléig, amíg megérkeznek, végig azt érzékelteted, milyen a ház, mit érdemes újítani, javítani, stb... ennyire részletesen felesleges érzékeltetni, hacsak nem regényről beszélünk. Egy novella esetében viszont, ez nagyon elveszi a helyet, a cselekmény fordulatosságának lehetőségét. Az elején végig azt éreztem, hogy "mikor indult már el a történet... mikor történik már valami?" Majd történik is, de nagyon röviden és végiggondolatlanul. Jó volt az alapötlet, amit megragadtál és egy izgalmas, fordulatos, titokzatos, ijesztő és feszültséggel teli cselekményt lehetett volna kihozni belőle, de nagyon hamar lezártad a sorokat. Igazából nem tudtunk meg semmit. Elindult a történet és véget is ért. Az elején, amikor a házról mesélsz és a róla tudható dolgokról, érdemesebb lett volna párbeszédet írni a szereplők közé, hogy jobban megismerhessük őket, a továbbiakban pedig, ha jobban koncentráltál volna a hosszabb és érzékletesebb felvezetésre, kellően előkészítetted volna a tragikus lezárást. Ebben a formában viszont, ez nem volt élvezhető, félelem szempontjából!

Bízom benne, hogy a véleményem alapján átlátod kicsit a dolgokat, és a későbbiekben át tudod alakítani! Mint mondtam: alapötletnek mindez kiváló! Csupán csiszolni és finomítani kell még rajta, hogy tökéletes legyen! :)

Victoria:

Tetszett, hogy a novellád címe megegyezik a pályázatéval, illett hozzá. A zavaró tényezők a nyelvtanban és a szóhasználatban bukkantak fel. Mintha valami hiányzott volna az egészből. A fantáziafaktort is csupán közepesnek éreztem.