Örökké

Örökké

A nevem Willa Burton. Egy Los Angeles-i biztosítási cégnél vagyok osztályvezető. Vannak barátaim, eljárok szórakozni, sőt néha még fiatalabb férfiaknak is megakad rajtam a szeme. Egy külső szemlélő azt hihetné tökéletes életet élek.
Huszonnyolc éves vagyok, elvált. Életem során négyszer voltam férjnél. És most az ötödik esküvőmre készülök…
De kezdjük az elejéről!

Az első:
Tizennyolc voltam. Elég zűrös életet éltem akkoriban.
Épphogy kijártam a középiskolát, találkoztam Tommal, a huszonöt éves, szívdöglesztő, autószerelő sráccal. Igazi álompasinak tűnt. Magas, fekete hajú, világító kék szemekkel, mézes-mázos szavakkal és behízelgő modorral. Elolvadtam már attól is, ha csak rám nézett, hát még mikor szerelmet vallott.
Egy hónapja ismertük egymást, mikor úgy döntöttünk: összeházasodunk. Két napon belül megvolt az esküvő. A résztvevők száma: öt, beleszámolva engem, Tomot és az anyakönyvvezetőt is.
A szüleim kitagadtak. Akkor és ott ez nem érdekelt. Tommal Los Angelesbe költöztünk, amint megvolt a pénz. A pénz, amit nem tudtam honnan szerzett. Csak rá két évre derült ki.
A férjem éppenséggel a saját főnökét lopta meg aznap éjjel, mikor elhagytuk a szülővárosom. Két évig egy tolvajjal éltem, mikor végre feltűnt az öregnek, hogy lenullázták a svájci bankszámláját. Azonnal ránk küldte a zsarukat.
Ma is bennem él az utolsó személyes találkozásunk.
Tom bevágta az ajtót, előkapta a bőröndjét és találomra ruhákat szórt bele.
- Mi a gond? – dőltem az ajtófélfának hanyagul.
Ekkor már inkább csak a remény tartott össze minket, hogy talán még újraéled köztünk a szenvedély.
- Elmegyek – vetette oda tömören válaszként.
- Hová?
- Nem tudom, talán New Yorkba – felelt idegesen. Megállt a mozdulat közben – amivel épp az én pénztárcámat nyúlta le - és rám pillantott. - De te erről nem tudsz semmit.
Mielőtt tovább faggatózhattam volna, megszólalt a csengő. Tom szemébe félelem költözött, és gyanakodni kezdtem.
- Mit csináltál?
- Semmit! Esküszöm!
Hallottam, ahogy utánam kiált, de nem foglalkoztam vele. Kitártam az ajtót, mire két egyenruhás rendőr rontott be.
- Hol van? – ordították a képembe, mintha süket lettem volna. A fejemben ezernyi gondolat kavargott. Eszembe jutottak a legszörnyűbb tettek is. Végignéztem, ahogy kiráncigálják a hálószobánkból, ahogy könyörög nekem, hogy segítsek. Így visszaemlékezve olyan voltam, mint egy kívülálló, aki épp ott van egy teljesen idegen ember letartóztatásánál.
Húsz éves voltam az első válásomkor.
Ma már ismét az akkoriban lopott pénzből vett lakásban élek.
Tom négy évvel a válás után szabadult. Máig sem találkoztunk többet.


A majdnem tökéletes:
Alig egy évvel az első után ismét férjhez mentem. Gabriel. A majdnem tökéletes. Bankigazgató, leplezetlenül kimondva: dúsgazdag.
Akkoriban épp állást kerestem. A Tomtól való válás minden félretett pénzemet felemésztette. A közös lakást eladtam, az összes valamit érő ékszeremmel együtt.
És akkor berobbant az életembe az a feltörekvő, kedves szépfiú, aki biztos jövőt kínált.
Nem mondhatnám, hogy szerettem. Legalábbis nem úgy, ahogy az elején az elsőt. Szelíd szeretet volt ez köztünk. Nem éreztem a bizsergést, ha megcsókolt, nem borzongtam kellemesen a hangjától. Viszont bármiről tudtunk beszélgetni órákon keresztül. Mindenben egyetértettünk, s csakhamar elhitettük magunkkal, hogy ez elég egy házassághoz.
Az esküvő a huszonegyedik születésnapomon köttetett, s a huszonkettediken ért véget. Gabriel feleségeként mindent megkaptam, amit csak akartam. Ő azonban hiányolt valamit…
Ráunt a mi nyugodt - de szerinte inkább laposnak nevezhető – kapcsolatunkra. Izgalomra vágyott, hát keresett valaki mást. És még csak nem is titkolta!
A válási papírokat postán juttattam el hozzá Mauritiusról. Jó nagy summát követeltem, mint megcsalt feleség.
Ma már bánom, hogy így végződött. A legjobb barátok lehettünk volna… Mellettem állt volna az elkövetkezendő nehéz időszakokban.

A mélypont:
A mélypont, név szerint Jack a huszonnegyedik születésnapom után került az utamba. Szó szerint, ugyanis elütöttem.
Tudom, ez így hirtelen kicsit őrültnek hangzik, de nyugalom, nem szándékosan tettem. Hazafelé tartottam egy rémesen hosszú konferenciáról, amit az új munkahelyem – a biztosítási cég - szervezett. Utáltam és a mai napig ódzkodok esőben vezetni. Akkor azonban nem vágytam másra, csak hogy otthon legyek végre és elmerülhessek egy kádnyi, forró vízben. A majdnem tökéletes házasságomból – vagyis inkább annak befejezéséből - kaszált pénzből visszavásároltam az elsővel vett lakást.
De ne térjünk el a tárgytól!
November, zuhogó eső, Los Angeles külvárosa. Már nem voltam messze a céltól. És akkor hirtelen, a semmiből előtűnve egy őrült motoros szemből egyenesen nekem hajtott. Épp, hogy csak súroltuk egymást, de ez is elég volt ahhoz, hogy a férfi lezuhanjon a motorról. Ugye nem kell ecsetelnem mennyire megrémültem?
Kiugrottam az autóból és az út szélén élettelenül elterült testhez futottam.
- Uram! – kiabáltam, miközben megszabadítottam a sérültet a bukósisakjától.
– Hé, uram! Jól van?
A férfi meg sem moccant. Sármos, ősi bájjal rendelkező arcán semmiféle életjel nem látszott. Az orrához hajoltam, s megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy légzése erős. A pulzusa is jól tapintható, külső sérülésnek nyoma sem volt, már amennyire meg tudtam állapítani a vastag fekete bőrkabát és a farmer takarásában.
Lehet, hogy belső vérzés? – merültek fel bennem az ijesztőbbnél ijesztőbb gondolatok.
- Cat, hagyj aludni! – motyogta a férfi, mikor lágyan pofozgatni kezdtem, hátha ezzel felébresztem.
- Hé, uram! Jól van? – üvöltöttem a képébe, mire végre kinyíltak a szemei. Két méregzöld írisz meredt rám.
- Mi a… - felült, körülnézett, és hangosan felnevetett. – Elaludtam?
- Elaludt? – kérdeztem vissza zavartan. – Jól van? Nem fáj semmije? Ne mozduljon, lehet, hogy eltört valamije!
- Nyugi, kislány! – pattant talpra a férfi. – Nem először történik ilyen velem…
- De velem igen. Azonnal hívok egy mentőt – halásztam elő a mobilomat a farmeromból, de a férfi egy mozdulattal kicsavarta a kezemből.
- Jól vagyok – húzta össze a szemeit.
- Maga őrült! – trappoltam az autóm felé.
- Itt akar hagyni egy totálkáros motorral? – kiáltott utánam.
Nem értettem az ilyen járművekhez, de ez a darab messze sértetlennek tűnt. Mégis elvittem Jacket a városba. Bár halálra idegesített, egyben annyira vonzott, hogy szinte sajnáltam, mikor megmondta hol tegyem ki.
Kár volt aggódnom. Jack Callaghan azon a napon végérvényesen az életem részévé vált – Cattel, a macskával együtt. A mai napig nem tudom mi módon, de kiderítette a címem, a telefonszámom, mindent.
Mindennap felhívott, s csakhamar az ágyban kötöttünk ki. Az, ami a Gabriellel való kapcsolatomból abszolút hiányzott, itt szinte a kötelék alapjává vált.
Las Vegasban házasodtunk össze február 11-én, pontosan három hónappal a baleset után. Esztelenül rohantunk bele valamibe, amit nem készítettünk elő eléggé.
Gyanakodnom kellett volna… Fogalmam sem volt a férjem családjáról, munkájáról, barátairól.
Ez a négy közül a legrövidebb házasságom volt. Kevesebb, mint hat hétig tartott. Talán, ha aznap nem végzek korábban a munkahelyemen, ő pedig nem viszi haza az „ügyfeleit”, tovább maradunk együtt. Talán…
Jack Los Angeles egyik legnagyobb drogdílere volt.
A válás alatt már börtönben ült. A sors ismétli önmagát? Talán…
A mai napig kapok tőle bocsánatkérő leveleket. Sosem válaszoltam egyikre sem.


A sors furcsa fintora:
Ki gondolná, hogy egy drogdílernek tisztességes ügyvéd bátyja van? Ty Callaghan egy nap személyesen keresett fel.
- Az öcsém szeretné, ha bemenne meglátogatni. Könyörgött, hogy jöjjek el magához – kezdte, miután bemutatkozott.
Én két perce keltem ki az ágyból, borzasan, egy szál köntösben, s alig bírtam felfogni a szavak értelmét. Csak egy magas, külsőleg Jack-utánzatot láttam kérlelő szemekkel.
- Nem – vontam vállat, és be akartam csukni az ajtót, de a férfi megakadályozta lábával.
- Hallgasson meg! Az öcsém tényleg szereti magát!
Meghallgattam. A sors furcsa fintora, hogy pár óra beszélgetés után nem tudtam másra gondolni, csak hogy milyen lehet megcsókolni azokat a dacosan összeszoruló ajkakat.
Ha úgy vesszük, sosem voltunk házasok. Ty egy barátja adott össze minket, jelképesen, a tengerparton.
Hihetetlenül jól állt rajta az öltöny. Nem először láttam így, a szívem mégis ugyanolyan őrült iramot vett fel, mint első alkalommal. Végigvonultam a rózsaszirmokkal teleszórt homokon, míg ujjaim az övéibe nem kulcsolódtak. A tenger halk morajlással hullámzott a háttérben.
Körülbelül húszan lehettünk résztvevők. Mind Ty barátai. Az én egyetlen jelenlévő hozzátartozóm a Jacktől rám maradt Cat macska volt. E lehangoló tényről teljesen megfeledkezve, ragyogó mosollyal fordultam Roy, a rögtönzött pap felé.
A frigy nem volt hivatalos, sem törvényes, mégis a legerősebb köteléket jelentette, amit valaha is átéltem.
- Azért gyűltünk ma itt össze, hogy megünnepeljük Willa és Ty egybekelését – kezdte Roy erősen koncentrálva, hogy ne hibázza el a szöveget.
Ha el is hibázta, nem vettem észre. Semmi mást nem láttam a vőlegényem arcán kívül. Arra eszméltem fel, hogy Roy így fejezi be:
- Ty barátommal közös ügyvédi vállalkozásunk, az R&T által rám ruházott hatalmamnál fogva házastársakká nyilvánítalak benneteket. Csókold meg a menyasszonyt! – vigyorgott Tyra, aki készségesen engedelmeskedett a felkérésnek, ezzel teljesen elgyengítve engem. – Mehetünk inni… azaz ünnepelni? – szólalt meg Roy újra, mire az egész násznép hangos nevetésben tört ki. Ty ismét megcsókolt, majd suttogva ígéretet tett:
- Örökké veled maradok.
Három évig voltunk együtt.
Egy ideig bűntudata volt, hogy lecsapott az öccse kezéről, de miután biztosítottam róla, hogy már semmi sem fűz Jackhez, megenyhült. Életem legszebb időszaka volt.
Igazán szerelmes voltam. Tyban minden megvolt, ami a többiekből hiányzott. Tudtam. Éreztem, hogy Ő az.
De mint minden, ez is véges volt.
Három évvel, öt hónappal és tizenhét nappal később Tyler Callaghan nevének kőbe vésett betűire meredve térdeltem a földön. Négyszer voltam férjnél. Sokszor tévedtem életemben. Az egyetlen helyes döntésem az volt, mikor Neki igent mondtam. S mégis… miféle gonosz tréfa ez a sorstól?
Számomra az örökké szó aznap elvesztette a jelentőségét.


Ötödszörre biztosra megyek.
- …vele megelégszem, vele tűrök, vele szenvedek, hűtlenül el nem hagyom, sem betegségben, sem egészségben, holtomiglan… holtáiglan.
Hűvös szél vágott az arcomba. Lenéztem az alattam hömpölygő folyóra. Zavaros, koszos hullámai kíméletlenül csaptak felfelé, mintha csak csalogatnának, örök nyugalmat kínálva.
- Holtomiglan, holtáiglan – mormoltam és egyet léptem előre…


--------------------------------------------------------------------------------------------
A művel, sourire pályázatán különdíjas lettem. :D