Magasugrás

Dinának. Mert bár utállak, novellát mégis írok neked. =/



- Neve?
- Dina – tenyereltem az üvegfülke külső peremére.
- Teljes neve? – komorodott el a szolgálatban lévő szociális munkás.
- Claudina Morris – árultam el feszült hangon. Túl elcsépelt volt a hangulatom most a nyugalomhoz.
- Kora?
- Huszonhat.
- Mióta él az utcán? – sorjázta tovább a kérdéseket a nő, de neki is körülbelül annyi kedve lehetett hozzájuk, mint nekem.
- Pár hónapja – feleltem idegesen dobolva ujjaimmal a fapárkányon.
- Lakhelye?
- New York, Brooklyn.
- Pontosabban? – pillantott rám a szemüvege felett Marin, ahogy a névtáblája hirdette.
- Ez meg milyen kérdés? – Nem tehettem róla, feldühített. - Hajléktalan vagyok, az Istenért! – csaptam a minket elválasztó üveglapra.
Pár hideg pillantás után, a nő megrázta a fejét.
- Sajnálom, hölgyem, nincs felhatalmazásom azonnali befogadásra, viszont vacsorát, ha gondolja…
A szemeim megteltek a kétségbeesés könnyeivel, a nő további szavait elnyomta a fülem zúgása. Ki, csak ki innen! – zakatolt a fejemben, miközben hátat fordítottam a fülkében ülőnek. Botladozva futottam le a megviselt lépcsőn, hogy végre levegőhöz juthassak.
Ez volt a harmadik szálló a hónapban, ahol valamilyen oknál fogva vacsoránál többet nem tudtak kínálni.
Vallásos családból származom. Gyerekkoromban minden vasárnap kötelező volt a mise, hétköznapokon minimum egy ima és a feltétel nélküli hit. Nem kérdőjelezhettem meg Isten létezését. És akkoriban nem is akartam. Mi történt azóta? Elszakadtam a családomtól, s ezzel odalett mindenem. Először persze jó érzés volt szabadnak lenni. Sőt, eljártam templomba, amikor csak tudtam. Mégis… a munkámat és a férjemet alig egy év alatt elvesztettem, ahogy pár napra rá a lakásomat is. Koszos, szakadt ruhákban járok, hajléktalanszállókat felkeresve és reménykedem, hogy még jobbra fordulhat. Ezek után, hogy ne kérdőjelezhetném meg a végtelen szeretetet és jóságot?
Az elveszettség érzése hidegen kúszott be a bőröm alá, elárasztva olyan gondolatokkal, amik halálos bűnökre csábítottak. Az elkeseredettség a folyóhoz irányított. Szerencsére – a késői óra és az ünnep miatt – nem volt forgalom New York egyik legnagyobb hídján. Szinte öntudatlanul kapaszkodtam fel a peremre. Nem volt értelme maradnom. Hiába próbáltam változtatni, a sorssal nem tudok szembeszállni. Remegő lábakkal emelkedtem az East River sebes folyama fölé. Karjaimat kitárva, mint aki repülni készül, Istenhez kezdtem beszélni:
- Megpróbáltam, uram! Nem akartam idejutni, de te hagytad ezt. Nem segítettél! – üzentem a széllel.
Épp elszántam magam az ugrásra, mikor – mintegy ellentmondásként? – heves széllökés vágott mellbe, meginogtatva ezzel. A folyó helyett azonban a beton felé kezdtem zuhanni. Felkészültem a fájdalomra, ám a becsapódást – meglepetésemre - két izmos kar akadályozta meg. A megmentőm megtántorodott egy pillanatra, aztán határozottan talpra rántott.
- Megőrült? – mordult fel dühösen a mély hang gazdája.
Zavartan igazítottam meg rongyaimat, közben szemügyre vettem a férfit.
- Sajnálom, ha összepiszkoltam az öltönyét – vontam vállat gúnyosan.
- Kit érdekel az öltöny? – vonta fel dús, fekete szemöldökét az ismeretlen. – Meg akarta ölni magát?!
- Na, ne mondja – legyintettem. - És, ha csak úszni akartam egyet…? De nem tartom fel. Kösz a segítséget! – intettem és már indultam is volna, ha a fekete hajú, szívtipró megmentőm gyorsan a karom után nem kap, hogy visszatartson.
- Nem tart fel, de mégis hová készül?
- A templomba – feleltem őszintén. Nem láttam értelmét a további kötözködésnek, s reméltem, hogy így hamarabb szabadulhatok. – Az az egyetlen hely, ahol még szívesen látnak.
Erre ő gondolkozva a hajába tűrt, égkék szemeit vizslatva végigjáratta rajtam.
- Hálaadás van.
- Még egy okos megállapítás. Kezdek félni magától! – forgattam a szemem.
- Jöjjön velem! – hagyta figyelmen kívül a gúnyolódásomat a férfi, mire prüszkölve felnevettem, mintha csak egy jó viccet mesélt volna.
- Azt hiszem, összekever valakikkel. Én hajléktalan vagyok, nem pedig…
- Nem így értettem – szakított félbe. – Kezdjük elölről, rendben? Hugh Spencer vagyok, ingatlanügynök és nem szeretném, ha a ma estét egyedül töltené a maga állapotában…
- Ingatlanügynök – horkantam fel. – Tudja, pénzért sem…
- Fogja már fel, hogy semmi ilyesmire nem gondoltam! Csak aggódom magáért!
- Nagyon megható…
A férfi összehúzta a szemeit, úgy tűnt kezdem kihozni a sodrából. Kárörvendően elvigyorodtam.
- Van egy céges ünnepi vacsora… - Azonnal lefagyott az arcomról a mosoly.
- Ezt ugye nem gondolja komolyan? – néztem rá úgy, mintha csak egy őrült állna velem szemben. – Másra sincs szükségem, mint egy rakás alakoskodó pojácára! Különben pedig téved…
- Miben?
- Maga sem ünnepli a hálaadást… - elfordultam. – De ebbe inkább nem mennék bele.
- Ezért inkább fagyoskodik egyedül egy templomban…
A férfi hangsúlya meglepett. Tényleg aggódik, állapítottam meg. Fél, hogy újra megpróbálom. Ha őszinte akartam lenni magamhoz, én is tartottam ettől. A hideg rázott ki a gondolatra, hogy az előbb a Brooklyn hídon álltam, azért, hogy eldobjam magamtól az életet. Viszont sok, felszínes emberrel tölteni a hálaadást? Ez nem ér fel egy öngyilkossággal?
- Ígérem, nem engedem, hogy bárki elcsábítsa mellőlem az érdekes kimutatások taglalásával Ms…? – győzködött, látva, hogy meginogtam az elhatározásomban.
- Dina – mosolyodtam el, aztán sóhajtva bólintottam. – Hát legyen…



Egy óra múlva Claudina Morris újjászületett, amit nem mellesleg a mellettem lépkedő férfi rögtön megkedvelt húgának köszönhettem. Vörös selyemruhában és tűsarkúban tipegtem be a fényűző étterembe, New York egyik legtehetősebb üzletemberével. Rég nem éreztem magam ennyire szépnek. Rég nem volt ilyen drága illatom, de ennyire sekélyes társaságom sem, néztem körbe a teremben. Hagytam, hogy a férfi meggyőzzön, jobb itt, mint a szegényes templom hideg falai közt.
- Ne izgulj! – fogta meleg tenyerébe a kezem Hugh.
- Hát nem ez volt a tervem ma estére – nyeltem egy nagyot visszafojtva kikívánkozó indulataimat. – Ez a hely… nem az én világom.
Hugh megértően mosolyogva vezetett az egyik asztalhoz, rá két percre pedig már kezdődött is a hálaadás. A hosszú asztaloknál ülő, felcicomázott férfiak és nők elhallgattak, míg Hugh felállva megköszönte a jelenlétüket.
- Hálát adok a Spencer cég nyereséges évéért – kezdte a „hálaadó sort” egy kopaszodó férfi, akin látszott, hogy soha életében a kisujját sem kellett mozdítania ahhoz, hogy pénzhez jusson, s főleg nem kellett koszos konténerekben kutatnia, azért hogy éhen ne haljon.
Ahogy az emberek egymás után elmondták, mit is köszönnek meg Neki, aki iránt érzett hitemben pár órával ezelőtt meginogtam, egyre jobban elszörnyülködtem. Szóba sem jött család, vagy a barátok, de legalább az új kapcsolatok iránti öröm. Csak a pénz és a nyereség. Csupa száraz, élettelen, haszontalan tárgy. Eszembe jutottak a hozzám hasonlóak, akik egy kedves szónak, vagy egy tál, meleg ételnek is örülnek.
Hugh-ra pillantottam, s mikor tekintete az enyémbe fúródott, láttam benne, hogy végre megértett. Ahogy én is megértettem, mit kell tennem. És, hogy nem szabadott volna kételkednem.
Már vártam, hogy én kerüljek sorra. Lassan felemelkedtem a székről és végignéztem a teremben ülő emberek sokaságán.
- Hálát adok azért, hogy nem tartozok ide – szólaltam meg, mire meglepett pusmogás hullámzott végig a tömegen. – És mert sikerült rádöbbentem valakit, hogy néha a nyomor hasznosabb. Megtanít értékelni az egyszerű, de fontos dolgokat. És ezek ismerése sokkal nagyobb kiváltság, mint bármilyen nyereséges üzlet. – Megvártam, míg mindenki felfogja a szavaim értelmét. – És, ha most megbocsátanak… - elléptem az asztaltól, s mit sem törődve a megbotránkoztatott tömeggel kisétáltam az étteremből.
A hideg novemberi szél csípte az arcomat és fedetlen vállaimat, én mégis derülten indultam útnak. Nem kellett messzire mennem ahhoz, hogy végre biztonságban érezhessem magam. Leültem az ismerős fapadok egyikére, fejemet a hűvös anyagra hajtottam, közben pedig éreztem, ahogy elönt a békesség.
Egy kis idő múlva arra riadtam fel, hogy a templom ajtaja nyikorogva kitárul, s a város zaja szűrődik be rajta. Aztán egy pillanatra ismét tökéletes csend, amit végül léptek zaja tört meg. Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam ki követett.
- Miért jöttél ide? – kérdeztem halkan.
- Hálát adni.
Érdeklődve kaptam fel a fejem. Hugh mellém ereszkedett a padra, s vészesen közel hajolt hozzám.
- Nem aggódsz, hogy a barátaid megorrolnak rád?
- Rájöttem, hogy nem ők azok, akikkel töltenem kell az ünnepet.
Szavai megmelengették a szívem. Kénytelen voltam elismerni, hogy megkedveltem a férfit.
- Különben is, egy hajléktalan tündérke azzal vádolt, hogy nem méltón ünneplem a hálaadást. Megpróbálom megcáfolni…
- Halljuk hát! – mosolyodtam el önkéntelenül is.
- Hálát adok, hogy időben odaértem érted - mondta határozottan, mire kellemesen megborzongtam. - Hálát adok, hogy sikerült meggyőznöm arról, hogy velem gyere, s így nem vesztettelek el. – Lehelete már az arcomat csiklandozta miközben ezt mondta. – És hálát adok a kiszámíthatatlan New York-i széllökésekért – vigyorodott el, majd hihetetlenül gyengéd módszerrel elfeledtette velem az elmúlt hónapok minden kínját és gyötrődését, valamint meggyőzött arról, hogy csodák igenis léteznek.

--------------------------------------------------------------------------------------------

A novellával Püspöki Dorka pályázatán 1. helyezést értem el, holtversenyben Ajnával. (: