Mélyrepülés

Barbarának...

Barb megkötötte tornacipője fűzőjét, majd hangos csattanással becsapta maga mögött az ajtót. Kabátzsebéből előhúzott egy újabb szál cigarettát, amit előző nap Timtől kapott. Mélyet szippantott a „spéci cuccból” – ahogy társaságban nevezték -, s elégedetted állapította meg: fél perc sem kell ahhoz, hogy eluralkodjon rajta a már jól ismert tompultság.
Nem volt sok kedve bemenni órára, de kénytelen volt, ha nem akart megint az igazgatónál kikötni. Már nem hiányzott sok a kicsapáshoz, azt pedig nem kockáztathatta meg.
Alig ötszáz méter séta után be is ért a rozsdaszínű épületbe, hogy egy újabb pocsék délelőttöt üssön el. A terem már dugig volt elkényeztet, sznob kölykökkel, akik apucin és anyucin élősködve próbálták túlszárnyalni egymást.
Barb elfoglalta helyét az első padban, ahová az igazgató által tartott órákon kényszerült. Mr. Rodigan – diákkora megrontója – természetesen már a csengetés percében az osztályba lépett, oldalán fiával, Patrickkel…
A fiú hanyagul vetette le magát Barb mellé, aki felvont szemöldökkel próbálta tudatni véleményét, ám a fiú csak pimaszul elmosolyodott. Barb elkapta a tekintetét. Sosem kedvelte túlzottan az igazgató elkényeztetett fiát, ám kénytelen volt elismerni, hogy nem véletlenül rajongják körül annyian. Szinte sütött belőle a magabiztosság. Sötétszőke haja már kissé túlnőtt a szokásos méretén, s most minduntalan a fiú szemébe lógott. Arcán a legapróbb mosolyra is apró gödröcskék jelentek meg. Testfelépítését illetően… ő volt a focicsapat kapitánya. Ez épp elég beszédes tény.
- Patrick! – morrant fel Mr. Rodigan gyanakvóan. – Örülnék, ha inkább idefigyelnél.
A fiú elkomorodott, s végre elfordította fejét. Barb megkönnyebbülten felsóhajtott. Feszélyezte Patrick tekintete. Félt, hogy a fiú átlát rajta. Hogy tudja, mit tesz mindennap saját magával. Hogy látja: nem önmaga.
Kiűzte fejéből ezeket a gondolatokat és kivételesen megpróbált odafigyelni az igazgató baritonjára. Elcsodálkozott mennyire könnyen megy. Megértett minden összefüggést az anyagban, fejben minden számítást könnyedén elvégzett, s csakhamar arra eszmélt fel, hogy ajkai körül mosoly játszadozik egy újabb dicséret után. Megijedt a saját reakciójától.
Arcáról azonnal lehervadt a mosoly és emlékeztette magát miért is gyűlöl idejárni. A szülői elvárások, a merev illemszabályok, a megdönthetetlen nagyképűség. Jamie is emiatt kezdett lázadni…
Elmorzsolt egy könnycseppet a kézfejével, majd vetett egy fintort Patrickre, aki elgondolkodva figyelte. Csak remélhette, hogy nem látta könnyeit.
Az óra végéig csendben maradt. Ha kérdezték, nem felelt, így hamarosan Mr. Rodigan is felfogta, hogy ma már nem láthatja viszont az így is ritkán felbukkanó, régi Barbet.
Alig várta, hogy vége legyen a napnak. Vagy legalább a délelőttnek. Utána ugyanis már várták, hogy elfeledtessenek vele mindent. Mint minden délután.
Az utolsó órát már alig bírta végigülni. A tanár még be sem fejezte a mondandóját, Barb felpattant és egyszerűen kirontott a teremből. Nem ez volt az első alkalom, senkit nem lepett meg. A lány végigszáguldott a folyósón, ki a szabadba. Néhány mély lélegzet után megnyugodott. Hamarosan..., gondolta vágyakozva.
Gyalog indult a belvárosba. A szokásos helyen – egy elhagyatott raktárépületben – találkozott a barátaival. Vagyis inkább a személyekkel, akik segítettek neki elfelejteni Jamie-t, az iskolát, a szülőket, a világot…
- Mi van, kislány? Idegesnek látszol? – állta útját már a raktár ajtajában Tim.
- Hagyj békén! – mordult rá Barb. – John itt van már? – nézett körül türelmetlenül az üres épületben.
- Nincs. Ma nem jön.
Barb idegesen a fiúra nézett. Nem kedvelte túlzottan Timet. Túlságosan is emlékeztette az iskolába járó, túlbuzgó diákokra. A haját valószínűleg mesterfodrászok tették rendbe, minden hétvégén, ahogy ápolt bőréhez, és kezeihez is csak szakemberek nyúlhattak. Gazdag ficsúr. Barb egyedül azért tűrte meg a közelében, mert néha be tudott szerezni anyagokat, amiket mások nem mertek.
- Van nálad valami? – tartotta fel a markát a lány.
- Ma tarts egy kis szünetet – húzta össze a szemeit Tim.
- Ne idegesíts, Tim! Kérem!
A drogok már mindennapivá váltak Barb életében. A kábultságon nem tört át a fájdalom. Se a magány. Szüksége volt erre az érzésre. A gondtalanság érzésére. Ha csak egy kis időre is, de mindent elfelejthetett ilyenkor.
- Mi lesz már? – unszolta Timet, aki végül hajlandó volt átadni a kis, átlátszó tasakot.
- Elég ütős, ne vegyél be belőle sokat – mondta a fiú, miközben a lány a tenyerére borította a port, hogy aztán felszippantsa.
- Sok lesz – húzta el a lány kezét Tim.
- Ne mondd meg nekem, mit tehetek! – kiáltott fel a lány.
Összezárta öklét, s mérgesen eltrappolt Timtől. Bement egy kisebb helyiségbe, ami valamikor valószínűleg egy kisebb irodaként szolgált. Óvatosan leereszkedett a sarokba, és még többet szívott fel az anyagból. Köhintett párat, ahogy az utolsó porszemet is eltűntette bőréről, majd megtörölte orrát, s nekidőlt az iroda falának. Tim szerencsére nem jött utána.
Azonnal megérezte a szer hatását. A világ forogni kezdett körülötte. A boldogság tűzijátékként áradt szét a testében. Vére száguldott ereiben. Fülében egy régi szám csengett. Dúdolni kezdte, míg hangja, bódulatában, el nem halt. Akkor már érezte, hogy valami nincs rendben…
Amilyen gyorsan eltűnt a mentális fájdalom, olyan hirtelen vágott bensőjébe a fizikai kín. A hasában jelentkezett először. Mintha egy éles késsel sértették volna fel. Túl gyenge volt, hogy felálljon, így csak rászorította ujjait, s elfojtott egy sikolyt. A tekintete nem tisztult ki, és ő zihálva küzdött a sötétség ellen. Hiába.
Jamie arca jelent meg előtte, rosszalló arckifejezéssel. Pontosan olyan volt, mint mikor megtudta, hogy kishúga rossz társaságba keveredett. De még mielőtt megakadályozhatta volna a folytatást, meghalt.
Barb felnyögött, s az oldalára feküdt. Egyszerre küzdött a teste és az emlékei ellen. A fájdalom közben átterjedt az egész testére, s másodpercenként összerántotta izmait.
Jamie úgy ment el, hogy el sem köszönt. Túl mérges volt ahhoz. Üvöltözött, könyörgött, végül megsértődött. Barb pedig makacs hallgatásba burkolózva figyelte, ahogy otthagyja. Nem érdekelte, pedig pontosan tudta, hogy Jamie ivott. Nem szabadott volna autóba ülnie.
A következő sikolyt már nem tudta visszatartani. Most már biztos volt benne, hogy túladagolta. Tim figyelmeztette, de ő megint túl makacs volt. Felelőtlen. Megbízhatatlan…
Amikor kér óra múlva csengettek, repült az ajtóhoz, hogy bocsánatot kérjen a bátyjától. Meghökkent az egyenruhások láttán. Meghalt. Jamie-nek vége. Ez a tény örökre a szívébe égett, napról napra több húst égetve le róla, míg végül minden érzést eltüntetett az alig tizennyolc éves lányból.
Könnyek csorogtak végig az arcán. Képtelen volt bármit is tenni. Akkor és most is. Ezzel okozta a bátyja halálát, és most a sajátját is.
- Barb – hallotta a saját nevét, de képtelen volt… nem látta, ki szólítja.
- Jamie… - suttogta az Ő nevét. – Bocsáss meg! – kérte, s közben érezte, hogy felemelkedik a hűvös padlóról.
- Nem haragszik rád. Szeret téged és vigyáz rád! – Ezek voltak az utolsó szavak, amiket hallott, mielőtt egy fájdalomhullám maga alá terítette.

***

Véget nem érő sípolás rántotta vissza valahonnan nagyon mélyről. Összemosódott képek és hangok egyvelege kínozta az első éber pillanatban. Felnyögött tiltakozásképpen. Erre éles fény gyúlt, ami még a lezárt szemhéján keresztül is zavaró volt. Elfordította fejét, s halkan ellenkezett.
- Úgy tűnik, rendbe jön – sértette a fülét a reszelős hang, ami túl hirtelen vált érthetővé.
Barbnek nagy erőfeszítésbe került, hogy kinyissa a szemét. Gyengének érezte magát. Mint, akin átment egy úthenger. A hasa sajgott, bőre égett, szája pedig kiszáradt.
Az ablakok előtt vastag függönyök akadályozták meg, hogy a napfény bejusson, így könnyítve Barb érzékenységén. Az elején hallott sípolás, az utóbbi néhány percben, halk csipogássá szelídült. Már azt is tudta, hogy az ágya mellett álló gép adja ki a hangot. Kezdtek kitisztulni a gondolatai.
Egy kórházban volt, felfogta. Arra is emlékezett, hogy miért. A szánalmas esemény minden egyes részlete az emlékezetébe vésődött.
- Jobban érzi magát? – szólalt meg ismét a hang. – Barb, érti, amit mondok?
A tulajdonosa egy fiatal, magas férfi volt, sötét hajjal és szemüveggel az orrán. Fehér köpenyéből következtetve orvos volt.
Barb óvatosan bólintott, mire a férfi odafordult valakihez, magyarázni kezdte, hogy a lánynak pihenésre van szüksége, majd végül kisétált a szobából.
Újabb arc került a lány látómezejébe.
- Patrick? – szólította a fiút némán.
Döbbenten figyelte, ahogy az leül az ágy mellé húzott székre. Az éjjeliszekrényről elvett egy műanyagpoharat, majd Barb szájához emelte.
- Igyál – kérte, s megbillentette a poharat.
Barb kortyolt a vízből, majd hálásan eltolta a fiú kezét. Fogalma sem volt, mit keres itt Patrick.
- Biztosan jól vagy? – kérdezte a fiú.
- Mit… - Barbnek hangja furcsán élettelennek tetszett. – Mit keresel itt?
- Követtelek – vont vállat a fiú. – Nagy ostobaságot csináltál.
Mindkettőnk tekintete lecsupaszított karjaimra vándorolt, amiken még ott voltak az elmúlt hónapok nyomai. Elhibázott tűszúrások, szándékos vágások hegei… Ha lett volna mivel, Barb szégyenkezve eltakarta volna a nyilvánvalót.
- Miért jöttél utánam? – tudakolta inkább halkan.
- Aggódtam érted. Láttam órán mennyire kiborultál…
- Nem borultam ki – ellenkezett a lány erőtlenül.
- Kiborultál. Sírtál.
Barb elfordította a fejét. Megtörtént, amitől félt. Patrick átlátott rajta. Eddig mindig sikerült elkerülnie, most azonban a fiú szembesítette a tényekkel.
- Miért akarsz bennragadni ebben az állapotban, mikor képes lennél kilépni belőle? Ma délelőtt bebizonyítottad, hogy már nem fáj annyira. Jamie nem haragszik rád. Örülne, ha azt látná, hogy továbblépsz.
A lány nem akarta hallani ezt. Már társává fogadta a bűntudatot. Úgy érezte képtelen változtatni.
- Hol vannak a szüleim? – váltott témát.
- Még nem értek ide. Pár órája telefonáltam nekik – vallotta be Patrick, mire elhúztam a számat.
- És még csodálkozol, hogy nem vagyok képes megbocsátani magamnak? A saját szüleim is engem okolnak. Eltaszítanak maguk mellől… - elcsuklott a hangja mondat közben.
Sokszor végiggondolta már ezt fejben. Néhányszor ki is mondta. De sosem tudatosult benne. Pedig így volt. A szülei őt okolták.
- A szüleid gyengék. Elvakítja őket a fájdalom. Elveszteni egy gyereket nem könnyű. De végignézi, ahogy a gyerekük a halált választja az élet helyett… kínszenvedés lehet.
- Én… nem akartam megölni magam… - tiltakozott Barb, de ebben a pillanatban belül valami átszakadt.
Szemébe könnyek gyűltek, s nem volt ereje megfékezni őket.
- Ó, Istenem! – suttogta.
Megállíthatatlanul zokogni kezdett. A bátyja halála óta elfojtotta ezt a gyengeségét. A könnyeket. Amik most megkönnyebbülést hoztak. Annyi, de annyi hónapon át tartotta vissza a fájdalmat, ami így belülről lassan felemésztette.
- Nem kellett volna mást tenned, csak megosztanod valakivel… Például velem – szólalt meg Patrick halkan, mintha csak olvasott volna a lány gondolataiban.
- Féltem – vallotta be.
- Mindannyian félünk. Épp ezért nem szabad egyedül lennünk. – A fiú megfogta Barb kezét, s szájához emelte ujjait. – Mondd el!
A lány felsóhajtott. Hogy volt képes távol tartani magától ezt a fiút? Önmaga sem tudta.
- Jamie mérges volt rám. Timmel voltam aznap délután. Ittunk. Mikor hazamentem persze rögtön megérezte rajtam az alkohol-, és cigarettaszagot. Teljesen kiakadt. – Barb egy pillanatra lehunyta a szemét. Már nem szégyellte könnyeit. A szavakkal együtt elrepült a félelem is. Terhe egy részét most helyezte át Patrick vállaira. – Vitatkozni kezdtünk, hisz ő is ivott aznap. Nem tartottam igazságosnak – folytatta a lány. – Otthagyott. Autóba ült és elment. Egyedül hagyott.
Patrick megértően szorongatta a kezét, arcán ott volt a sajnálat, de mellette a szeretet is. Barb nem számított rá, hogy pont ő, az iskola pimasz kedvence fogja megérteni. Hogy ő fogja szeretni…
- Köszönöm – súgta a lány, s már utolsó ereje is elhagyta. – A szüleimnek megmondod, hogy szeretem őket? Ha bejönnek…
- Itt lesznek, mire felébredsz – állította a fiú.
Barb nem volt túlságosan meggyőződve erről, de bólintott. Hinni akart Patricknek.
- Te is itt leszel? – kérdezte félig lehunyt szemekkel.
- Szeretnéd? – tért vissza a szemtelen mosoly.
A lány elmosolyodott, s máris visszatért belé valamennyi abból a régi Barbből, akit az utóbbi időben megpróbált kiírtani magából. Sikertelenül.
- Maradj, kérlek!
Barb hallotta, ahogy megnyikordul a szék, majd érezte a fiú ajkát a homlokán. Egy végtelenül hosszú pillanatig ott tartotta, majd közelről azt suttogta:
- Garantálom, hogy nem szabadulsz tőlem még egy darabig.
- Vigyázol rám? – kérdezte Barb évődve, de Patrick a legkomolyabban válaszolt:
- Nem eshet bajod mostantól.
A lány kimerültnek érezte magát. Valószínűleg valamilyen gyógyszer utóhatásától. Nem bánta. Nyugodt szívvel merült álomba, úgy érezte minden a helyére zökkent. A világ újra forog. A szülei meg fogják érteni, ő azon lesz, hogy meggyógyuljon, közben pedig Patrick vigyáz majd rá. Persze nem egyedül… Jamie mindig ott lesz valahol, hogy gondját viselje az ő pokoli mélységeket is megjáró húgának…

-------------------------------------------------------------------------------------------

A novellával Püspöki Dorka pályázatán 1. helyezést értem el. :)