Lexi elbeszélése

Harmincegyedik fejezet,

amelyben Candide fontos elhatározásra jut élete kapcsán

Ha az ember el akar valamit érni ezen a világon és nem csak leledzni a lehetőségek Földjén, annak bizony dolgoznia kell. Tudta jól ezt Candide is, amikor egy szeptemberi délutánon leheveredett a frissen kapált törökbúza árnyékába. A hosszú munka után elmerengve nézte a lemenő nap utolsó sugarait és eszébe jutott a régi élete- még a vesztfáliai falak között, ahol semmi dolga nem volt, csak tanulni. Csalódottan nosztalgiázott, hogy neki milyen szép élete lehetett volna a hazájában, ha egy-két „apró dolog” másképpen alakul.

Híres filozófus akart lenni, épp úgy, mint Pangloss mester, akit mindenki tisztelt, ezért Candide hiúságát legyezgette, hogy majd egyszer nyomdokaiba léphet.

Kedves emlékeinek áradatát egy illat űzte el, amely a konyhaablakon szűrődött ki. Kunigunda férje kedvenc édességét készítette el meglepve őt ezzel a gesztussal. Házasságuk az utóbbi időben kezdett egyhangúvá válni, de Candide nagyon lelkes lett és már sietett is be a házba, hogy megtudja, mivel érdemelte ki mindezt. Belépve, asszonykája rögvest a nyakába ugrott, de a legény még most sem jött rá az alkalom miértjére.

- Édesem, de hát te nem is szeretsz baklavát sütni! ? Mondd csak, mi okból kapom mindezt?

Kunigundát mélyen megbántotta, hogy egyetlen szerelme nem emlékszik a házasságuk hetedik évfordulójára. Ezután Candide hiába próbálta jóvá tenni, neje hajthatatlan maradt. Még a nőcsábász Cacambo tanácsai sem vezettek sehová. Ezek a történések mind inkább azt erősítették meg, hogy akármilyen viszonyban is éltek a feleségével, nem tudná elviselni, hogy kedvese egyszer csak eltűnjön az életéből.

Candide ekkor gondolt egy nagyot és elszánta magát, hogy minden megtakarított pénzét Kunigunda kiengesztelésére fordítja. Elsőként egy gyűrű jutott az eszébe drágakővel a közepén, de hamar el is vetette, hiszen Kunigunda ujjai már nem voltak zsengék és elég hamar beledagadtak volna. Második ötlete egy új konyhaasztal volt, de az csak még egy sikálni való szerelmese életében, így hamar lemondott róla. Minden bizonnyal a legjobb választásnak egy utazás tűnt, aminek még csak gondolata is üdítően hatott Candidra.

- Drága feleségem, szeretném elnyerni a bocsánatodat, ezért úgy döntöttem, hogy egy utazás talán enyhíthetné sértett lelkedet.

Már csak a tökéletes úticélt kellett megtalálnia, hogy újra a kegyeiben érezhesse magát. Emlékezett, hogy Kunigunda mindig is szeretett volna eljutni Itália földjére, de sohasem volt rá pénzük, hogy megengedhessenek maguknak egy nászutat. Mikor aztán elé tárta szándékait, annak minden haragja elszállt. Már csak 1nap volt hátra a hajó indulásáig, de már egyikük sem fért meg a bőrében. Az asszony egyre csak újságolta a szomszédoknak férje csodálatos ötletét, amivel „csupán őt akarta elkápráztatni”.

Eljött végre az utazás ideje és Kunigunda széles mosollyal integetett a hajó fedélzetéről az otthoniaknak. Ebben a pillanatban tőle vidámabban csak Candide érezte magát, hogy mindezzel boldoggá tehette szerelmét. Vitorlát bontottak és kezdetét vette egy újabb kaland. Candideot mindig érdekelték a hajózás fortélyai, aminek elsajátítására másfél hónapja lesz. A hajókapitány szívesen tanítgatta az újdonsült matrózt ügyes bajos dolgokra és a legény újra diáknak érezhette magát. Kunigundának is jót tett a kimozdulás, igazán megszépítette őt. Új ételkészítési módszerekre és horgolni oktatták az idős utazók.

Már 3hete feküdtek és keltek egy mozgó szálláson, amikor Candide hangos csörömpölésre ébredt, ami a hajóbelsőből áradt. Rögtön indult is megnézni, miben lehet a csendbontó segítségére. Odaérve egy ezüstösen csillogó kerek ismeretlen szerkezettel találta magát szemben. Alig pár perce vizslatta körbe-körbe, mikor egy fehér szakállas, alacsony öregember ugrott ki belőle és azonnal kérdőre vonta:

- Ki maga és mit akar? Miért ólálkodik a találmányom körül?

Candidenak még pislogni sem volt ideje, nem hogy összefüggő választ adni…

- Elnézését kérem uram, nem akartam semmiben megzavarni, csuu- csu- csupán a zaj keltette fel az érdeklődésemet, ami ehhez a csodamasinához vezetett. Mondja meg nekem mi ez! ?- mert én ehhez hasonlót még sohasem láttam…

- Jámbor ember, ilyet még sehol nem is láthatott! Én vagyok az első feltaláló, aki ezzel a szerkezettel kísérletezik, amely választ ad egy nagyszerű kérdésre, hogy az ember miképpen tudna utazni az időben.

Candide elcsodálkozott, hogy mik történnek ezen a legeslegjobb világon, az ő tudta nélkül.

- Ha ezt Pangloss mester látná, egész biztos, hogy nem hinne a szemének! –gondolta Candide…

Sokáig beszélgetett az öreggel a találmány létrejöttéről és működési elvéről, de amikor Candide lelkesen a készítés okáról kérdezte, a tudós mélyen hallgatott és szomorúság fátyla borult a szemére.

- Hosszú történet ez fiam, és egy magadfajta fiatal férfi nem is értheti mindezt, amin én keresztülmentem, de oly régóta bánt ez a teher, hogy kénytelen vagyok valakivel megosztani, így ennyi idő után… Mind ennek már 5esztendeje cipelem a súlyát és hibáztatom magam, amiért nem tudtam megvédeni azt, aki életemben a legtöbbet jelentett nekem, a lányomat… Jövő héten lesz 19éves, ha egyáltalán még él. Istenem miért engem büntetsz ily könyörtelen?!

És az öreg zokogni kezdett, Candide soha életében nem látott még férfit lelkiismerete miatt sírni, de együttérzést tanúsított iránta. Negyed órába is beletelt, amikor újra képes volt folytatni élete tragédiáját.

- Szóval a baj ott kezdődött, amikor elvállaltam egy busásan fizető megbízást. Egy gazdag vezér szolgálatába álltam, aki elvesztett egy háborút a múltban és vissza kívánt térni oda, hogy felülkerekedjen ellenfelén. Egy időgépet kellett elkészítenem neki 1hónap leforgása alatt. Nagyon sokat dolgoztam rajta éjt nappallá téve, de nem készült el határidőre és büntetésül elrabolták a kislányomat, akiről azóta azt sem tudom, hogy él-e vagy halott… Azóta keresem őt, ezzel a hajóval már 12-szer jártam körbe a Földet, legalább 800 városban jártam és 5 nyelven tanultam meg beszélni. Sehol sem találom, és már tényleg nem tudom, hol is kereshetném…De nem fogom feladni, amíg rá nem lelek, ha belehalok is. Az időgépet még nem fejeztem be, de ha elkészül, visszamegyek a múltba és nincs az az Isten, amiért újra elvállalnám azt a megbízást.

Candide figyelmesen hallgatta a történetet, és egészen beleélte magát, mikor hirtelen eszébe ötlött, hogy ő is milyen szívesen visszarepülne a múltba, ha módja lenne rá. Nagyon sok mindent máshogyan alakítana, de most már ésszel és nem jószerencsével. Kunigunda lenne az egyetlen biztos pont az életében, akiért bármit megtenne. Egyszer csak a sok kósza gondolat után egy nem akármilyen ajánlattal állt az öreg elé.

- Kérem, uram engedje meg nekem, hogy én próbálhassam ki elsőként az időgépet! Higgye el, jobb az, ha én veszek oda a végtelen időben, mint maga, aki többet ér, mint 100 magamfajta.

Candide felajánlása szöget ütött a tudós fejébe, aki pár perc elmélkedés után végre rábólintott. A kalandor nagyon elszánt volt, hogy végre kezébe veheti Istenként saját életét.

Harminckettedik fejezet, amelyben Candide az Idő szeszélyes markába kerül és átéli eddigi élete legkülönlegesebb napját

Amikor Candide feleségével is megosztotta elhatározását,ez egészen ahhoz fogható volt, mintha kitört volna az Etna. Kunigunda mérhetetlen haragra gerjedt, hogy eddig hűséges férje el akarja őt hagyni, és pont az első közös felhőtlen utazásuk során. Candide hosszas magyarázkodás után jobb belátásra bírta az asszonyt, de teljesen még sem tudta meggyőzni,hogy jó ötlet -e ezen masinában ennyire megbízni. A tudós mindent a helyére igazított legjobb tudása szerint, és már nem sokat kellett várni az indulásig.

- Biztos vagy ebben fiam? Ezt akarod? Én mondtam neked, hogy semmi garancia nincs rá, hogy vissza is tudsz majd jönni… sőt az biztos, hogy heteket csúszhatsz az időben és mire hazaérsz, Európában lehet már tél lesz… De van egy feltételem: csak akkor engedlek el, ha megígéred, hogy rövid időn belül megpróbálsz visszatérni.

- Lelkem rajta, jóember. És hogy ezt akarom-e? Ennyire biztos még semmiben nem voltam eddigi életemben. Ne húzzuk tovább a drága időt, indítsa be kérem.

A tudós félve engedte el a fiatalt, de bízott benne, hogy megtalálja majd a módját, hogy hazajusson. Kunigunda reszketve nézte végig férje semmivé válását és még Istent is kérlelve szorította két kezét. Megbeszélték, hogy bármi is történjen, mindketten hamarosan visszatérnek konstantinápolyi otthonukba. Kunigunda Itáliából, Candide pedig a múltból.

A legény szeme csillogott a vágytól, hogy újra hazatérhet Vesztfáliába, arra a helyre, ahol az volt a legnagyobb gondja, hogy Arisztotelész vagy Homérosz műveit olvassa esténként… Néhány szikrázó villanással a hajóbelsőből az időgépnek csak hűlt helye maradt.

Candide lüktető fejfájással ébredt teljesen új, hangzavarral teli környezetében. Először azt hitte álmodta az egészet, de amikor szűnni kezdett a fájdalom, kinyitotta a szemét. Hirtelen a végtelen mélységgel és az időgép folyópartra vetett szerkezetével találta szemben magát. Mikor ráébredt, hogy egy híd közepén áll, és hosszú fennakadást okozott a furcsa mozgó, zúgó, fénylő szekerek között. A tülkölés hallatán elállt az útjukból és egy biztonságosabb részre lépett. Uramisten! Hol vagyok? A tudósnak igaza volt, rosszul is elsülhet a dolog, mert nem ott vagyok, ahol most lennem kellene. Most kihez fordulhatnék ebben a világban?

Nem volt biztos benne, hogy akarja-e, de a kíváncsiság ott csörgedezett minden csepp vérében, így rászánta magát, hogy felfedezi a zűrzavaros várost, ha már itt van. Egy valamiben biztos volt, hogy: ez nem Vesztfália és nem a 16. század.

Candide nyakába vette hát az ismeretlent és mohón kezdte meg legújabb kalandját. Habár józan ésszel felfogta, hogy nem a múlt század macskakövein lépked, de azt nem tudta elképzelni, hogy ez a jövő lenne?! Egy ideig csak járta a hosszú utcákat és saját gondolataiba merült, ám később nem csak nézni, látni is kezdett.

Elsőként egy patinás épület keltette fel az érdeklődését, amit első látásra is szimpatikusnak talált. Gondolt egyet és belépett a csipkézettre faragott faajtón. Rögvest egy lélegzetelállító színpadot pillantott meg, ami levette a lábáról. Leült hát a lelátón és a színészek hangját valamint játékát élvezetesnek találta. A nyelvezete ugyan ismeretlen volt, de Candide értelmisége révén, így is értette a történet lényegét. Sőt még a ruhadarabok is ismerősebbek voltak számára, mint a városi embereken lévők. Az előadás végén vette észre, hogy a nézőközönség két főből áll rajta kívül, de minden bizonnyal ő volt az, aki a leghangosabban tapsolt. Bús tekintettel hagyta el a lelátót és a kijáratot keresve a színházi ruhatárba barangolt. Gyorsan feltalálta magát, és úgy döntött szeretne beleolvadni a környezetébe, így olyasféle ruhákba öltözött, mint amilyeneket az utcán látott. Sokkal vidámabban indult tovább.

Lenyűgözte a sok gigantikus építmény, a hidak szerkezete, a mozgó járművek, mintha egy varázslatos mesében olvasta volna. Alig gondolta ezt ki, megkordult a gyomra.

- A legjobbkor, épp ebédidő. Ideje keresnem egy vendéglőt, ahol éhségemet csillapíthatom. – gondolta…

Nem sokáig válogatott a szebbnél szebb külcsínnynel rendelkező éttermek között, egyszerűen leállt egy tér közepén, egy „nyitott, utcai vendéglőnél” és azt sem kérdezte meg tőle senki mit rendel, kiszolgálták. Candide úgy gondolta, biztos a ház ajánlatát kapta… Már majdnem végzett az ebéddel, mikor egyre több ápolatlan, mezítlábos és ágról szakadt ember ette ugyanazt a kosztot körülötte, amit ő. Ennél furcsábbnak csak azt tartotta, mikor fizetés nélkül kísérték ki a faasztal mögül, mert nem volt hely egy újabb mezítlábas ember számára. Nem törve tovább a fejét, hisz úgy sem értette volna meg- továbbállt, de gondolta, lehet ez a világok legjobbika ha ingyen ehet.

Az utcákon bolyongva betévedt egy iskolába, ahol ebben az új világban elsőként szóba elegyedhetett fiatalokkal. Candide elégedett volt, hogy mégis talált embereket, akik az ő nyelvét beszélik, igaz hogy másféle kiejtéssel, de a szavak nem sokban különböznek. Rögvest el is kezdte faggatni őket.

- Kedves fiatalok, megmondanátok nekem, hogy mi ez a város, ami körülvesz minket?

- Hát Budapest!

- És hányadik évszázadot jegyzi a krónika?

- A XXI-et.

Candide egy pillanatra mereven bámult maga elé, aztán mivel már eddig is sejtette, hogy jóval megelőzte valódi korát, megköszönte az útbaigazítást és indult is tovább az idegen városban.

Alig tett meg pár száz métert és egy fesztivál közepébe csöppent, de most már egyáltalán nem volt megszeppenve. Vígan táncolt, mulatozott a harsány tömeggel. Kimondottam jól érezte magát az újvilágban.

- Jaj, ha tehetném, vissza sem mennék már abba az átkozott múltba, hiszen itt minden olyan csodás semmiért nem kell fizetni, az emberek boldogok, úgy öltözködnek, ahogy nekik tetszik, ingyen ebéd vár akármelyik sarkon, ezekről a csodálatos technikai vívmányokról nem is beszélve…, itt mindenki olyan szabad, akár a madár. Egyedül Kunigundát sajnálom, hogy nem élheti át velem mindezt a derűt, amire én találtam itt.

Beesteledett már, mikor ásítani kezdett. Leheveredett az első fapadra és már szundított is. Élete legkülönlegesebb és legfurcsább napját tudta maga mögött- úgy gondolta, álmodni sem tudott volna szebbet.

Harmincharmadik fejezet, amelyben Candide átéli élete legborzalmasabb napját

Másnap a kelő nappal ő is felkelt és újdonságra éhesen vágott neki a városnak. De az újdonságokon kívül egy finom reggelinek is örült volna, így betért hát a legközelebbi vendéglőbe. Helyet foglalva rögvest elé toltak egy étlapot, ahol sok számára nem ismert étel sorakozott. Az étlapon 3 nyelven szerepelt a kínálat, és a német nyelvű leírás pont megfelelt neki. Rendelt hát egy bécsi szeletet és a jóízű elfogyasztása után távozott is volna, de a pincér megragadta a karját fizetésre kényszerítve. Candide értetlenül állt az eset előtt, és illetődve ecsetelte, hogy tegnap nem kellett fizetnie mindezért. Elővette hát a 16. századi pénzét, de a pincér erőltetett bájvigyorral kinevette. Candide nem birtokolt forgalomban lévő pénzt, így a pincér ledolgoztatta vele az elfogyasztott étel árát, ami azt jelentette, hogy kora reggeltől késő délutánig kellett a koszos tányérokat és a padlót súrolnia. A munka leteltével megalázottnak és elesettnek érezte magát, mindjárt nem látta olyan szépnek ezt a környéket egy ilyen nap után.

Nem sokkal azután, hogy a pincér kiengedte az étteremből, mint a sértett vad, úgy járt kelt a szélfútta utcákon. Egyszer csak úgy érezte, hogy muszáj kipróbálnia legalább az egyik mozgó járművet… így felült az első gépre, ami szembe jött vele. A szerkezet, két végtelen hosszú sínen futott végig, és a tetején egy hosszú vezetékhez volt erősítve. Candide számára még most is hihetetlen volt, hogy a lovas-kocsikat felváltotta valami egészen más, fantasztikus erő. Alig utazott pár megállót, nagyon élvezte minden percét, hiszen ennyi csodás épületet egy helyen még nem látott. Hirtelen maga mellé pillantva egy magas kopaszodó embert vett észre, aki hozzá beszélt ugyanazon a hangzatos helyi nyelven, amit eddig hallott, mióta itt van. Candide németül szólt hozzá, az ember motyogott valamit hamis nyelvhasználattal, de megértették egymást… Az idegen valami jegyet követelt rajta, de Candide nem tudott mit felmutatni, így az elővett egy egészen kicsi szerkentyűt és nyomogatni kezdte rajta a gombjait.

Később egy egyenruhás alak jelent meg. Leszállította Candide-t a hosszú járműről és egy sokkal kisebbe ültette be. A legény azt sem tudta, mit gondoljon, azt hitte bevándorlónak vagy ilyesminek hiszik őt… rosszat sejtett. A rövid utazás után egy cellában találta magát, ahonnan ki sem akarták engedni egész estig. Akkor aztán vallatni kezdték, hogy ki ő, mutassa meg az iratait, melyik német tartományból jött az országba, melyik határátkelőn érkezett. Candide-t annyira összezavarta az egész, hogy egyszeriben védekező mechanizmusként előadott egy frappáns történetet, hogy csupán a rokonait jött meglátogatni ebbe a városba, de minden személyes tárgyát ellopták, valamint eltévedt a hosszú utcák között és azért ült fel arra a gépre. A sztorit hihetőnek találták és elengedték végre.

Az épületből kiérve vette csak észre, hogy már egészen besötétedett. A szabad égre pillantva érezte először otthon magát ebben a közegben, hiszen ez az egy valami nem változott öt évszázad alatt sem, a csillagok állása.

A városban bolyongva sok egyforma épületet látott telis-tele furcsa dolgokkal. Az egyik üvegablakos üzlet kínálata igazán felkeltette a figyelmét. Sok kisebb-nagyobb beszélő doboz benne mozgó emberekkel, képekkel… Nagyon megtetszett neki és úgy gondolta elidőzik előtte egy pár percet. Éppen a Keleten tartó harcokról nézhetett felvételeket és olyan valóságosnak tűnt minden perce. A síró gyerekek és asszonyok, a csattogó fegyverek hangját az üvegablakon át is hallani lehetett. Candide nem tudta elképzelni, hogy háború legyen a mai korban is, épp úgy, mint az övében. Csak akkor vált biztossá, mikor a képernyő alján megpillantotta a 2010-es évszámot. Lesütött és könnyes szemmel ment tovább, mert már nem bírta nézni azt a sok szenvedést, ami a dobozból áradt felé.

- Mi történt ezzel a világgal? Tegnap még derű és boldogság volt minden szűk utcasarkon, ingyen kaptam olyat is, amit még csak nem is kértem, vidám emberekbe botlottam, akárhol jártam. Most pedig pont az ellentéte mindannak, amit tegnap tapasztaltam. Vajon melyik valójában Budapest? Nem értem mi történhetett, a jó hogyan fordult hirtelen rosszba… hihetetlen az egész! Épp úgy, mint az, hogy itt vagyok.

Candide tanácstalan volt, a mai nap kínjait még az előző ragyogása sem tudta feledtetni. Elege lett a XXI. század kusza világából, ahol nem tudják eldönteni az emberek, hogy mit akarnak maguktól és másoktól.

- Három napot sem töltöttem itt, de ami első látásra mennyországnak tűnt, az az én szememben ebben a percben pokolnak tűnik. Döntöttem. Megkeresem az időgépet, és ha szerencsém van, még ma hazajutok; nem biztos, hogy el tudnék viselni még egy napot ebből a szerencsétlen jelenből.

Fél nap is eltelt, mire visszajutott az időgéphez. Most már mindent olyan egyformának látott, érzéketlenné vált a külvilág felé, így nehéz volt visszatalálnia. Nagy boldogság töltötte el mikor meglátta, hogy az időgép ép állapotban és érintetlen maradt, de biztos csak azért, mert egy híd alatt volt. Így elgondolva biztos, hogy nem bízná a szerencsére és elrejtené valahová a masinát, hisz az is csoda, hogy még itt találta.

Beült a kapszulába és mindent úgy programozott, ahogy a tudós mutatta neki... lépésről lépésre. Izgult, hogy egyáltalán eljut-e vele „A”pontból „B”-be, de a gép hamar működésbe lendült, és a fejfájás is jelentkezett, szóval nem járhatott rossz úton. Percek kérdése volt, hogy hová veti a sors, de szíve heves dobogását csak a földet érés zaja nyomta el.

Harmincnegyedik fejezet, amelyben minden jó, ha jó a vége

Egy darabig csak kóválygott a gép körül, aztán már képeket is felfogott az agya, sőt a beszéd is ismerős volt számára. A konstantinápolyi piacon találta magát, összetörve, zúzódásokkal teli arccal, szakadt ruhában, mint holmi bohóc. Nem bánta ő, hogy néz ki, csak végre itthon van. Szaladt is haza Kunigundához, hátha hazajött azóta, hogy elváltak. A kerítésen belülre érve dallamos gyereknevetés hallatszott ki. Nem tudta mire vélje, gondolta, biztos a szomszédasszony jött át a kislányával.

A házba lépve Kunigunda hosszú barna haját látta meg elsőként, nem is hitt a szemének, hirtelen hogy megnőtt, és a felesége külseje is megváltozott… Kunigunda hátrapillantott, és mint aki szellemet látott, majdnem összeesett. Hamar feleszmélt, és elveszett élete egyetlen szerelmének két zöld őszinte szemében. Egyikük sem tudta, miképpen szólhatna a másikhoz, de Kunigunda bátrabbnak bizonyult.

- Candide! Istenem köszönöm, hogy meghallgattad sóhajokkal teli imáimat és visszaadtad őt nekem. Drága szerelmem, mi történt veled? Csupa vér vagy, hadd mossam le!

- Köszönöm, még nem.... Először szeretnék bocsánatot kérni, amiért a nászutunk közepén hagytalak egymagadban saját önzőségem miatt. Annyira meg akartam változtatni a múltat, és amíg az idegenben jártam, én magam többet változtam, mint hittem volna. Kérlek, bocsáss meg, édes Kunigunda, soha egy percre sem foglak magadra hagyni, amíg a Föld forog, ezt szentül megígérem neked.

Kunigunda zokogásban tört ki, férje szerelmi vallomása hallatán, ami igazán melengette a szívét ennyi bizonytalan hónap után.

- Be kell mutatnom neked valakit, férjem. Remélem, legalább fele annyi örömöd leled benne, mint én.

Kunigunda nem sokat tétovázva, a kiságyból kivette 3 hónapos kislányát és büszkén mutatta be édesapjának. Candide, alig tudott szóhoz jutni, könnyei teljesen eláztatták összetört arcát. Őszinte hálával köszönte meg Kunigundának, hogy megvárta őt, és hogy megszülte első gyermekét neki. Örömkönnyek között meséltek egymásnak az elmúlt külön töltött egy évről.

Pár nap telt el azóta, hogy Candide hazatért, és máris felkereste Pangloss mestert. Elbeszélte neki, mi mindent látott az újvilágban, és hogy milyen kritikus szemmel szemléli az elkövetkezendő jövőt… A mester azt tanácsolta neki, hogy írjon belőle egy könyvet, és ha nem is hiszi el a nagyközönség, akkor legalább megbotránkoztató és híres művet alkot, de ami a legfontosabb, a neve fennmarad az utókornak.

Candide két teljes nap írta első könyvét, le sem hunyva a szemét, nehogy kihagyjon valamit a történetből. A fülszöveget Kunigundával közösen fogalmazták meg:

„ „Szerelem volt első látásra.”- mondják sokan - sokféle dologra - akik nem látnak be a fátyol mögé. Ez a könyv azonban nem a szerelemről szól, nem is egy eddig megélt életútról, mind inkább egy bizonyos utazásomról, amely valószínűleg hihetetlennek fog tűnni, de annál igazabb volt. Nézzenek bolondnak, hantásnak vagy félnótásnak, bármit is gondolnak, én elmondhatom magamról, hogy jártam a jövőben. Tanulságos napokat tölthettem el egy XXI. századi nagyvárosban, ahol a legszebb pillanatoktól a legnyomasztóbbakon át mindenben volt részem. Ha azt gondolná az ember, hogy minden jobb lehet, mint az a kor, amelyben él, az téved. A világ nem változik… a jövőben is minden-minden ugyanolyan, mint most, csak mindig más köntösbe bújtatva; de egy valami állandó: az emberi butaság. Sok egyforma út és még több egyforma ember … semmi sem változott öt emberöltő alatt, hiszen még jelen volt a háború, éhínségek, embertelenség és a tömeges vakhit. Nem vagyok én sem Nostradamus, sem maja őslakos, hogy megjósoljam mi lesz ezen a világon több száz év múlva, de ebben a könyvben megosztom önnökkel, amit én láttam. Tegyünk azért, hogy utódaink ne ilyen világba szülessenek! Egész eddigi életemben a múltba vágytam vissza, de már nem teszem. A jelennek akarok élni, pont úgy, ahogy a sors megírta számomra, ha író leszek, írni fogok, ha földet kell művelnem, akkor azt teszem. Mindig azt, amit elém sodor az élet. Én bizony mindenkinek ajánlom, hogy ha tehetik, üljenek be egy időgépbe, mert higgyék el, másképp fogják látni a világot, ha egyszer kiszállnak belőle.

Furcsa mennyire eltérő vélemények születhetnek.


Isabella Reed:

Kedves Lexi! J

Bevallom nem olvastam a Candide c. könyvet.. Féltem is, hogy így nem fogom majd megérteni a művedet, esetleg sok könyvbéli vonatkozás lesz. Na, hát ha volt is – ezt ugye én nem tudhatom (még) – érhető volt nélkülük is.

Tetszett a témaválasztás, a jövő és a múlt összehasonlítása és még a jövőn belül is – ez esetben Budapest – „előnyeinek” és „hátrányainak” leírása. Megragadó írás, szinte sajnáltam, hogy nem folytatódik.

Hibaként olyan apróságokat tudnék mondani, hogy az már szinte csak szőrszálhasogatásnak tűnhetne, úgyhogy nem húzom ilyesmivel az időt.:)

Gratulálok, ügyes lett!


Anett:

Az alaptörténet jó volt, de a végén levő "tanulságnak" semmi köze sem volt ahhoz, ami a szereplővel történt. Olykor belemerült a részletekbe, néha pedig teljesen figyelmen kívül hagyta ezeket.


Kriszti:

Bár nem olvastam az eredetit, de ez a történet nagyon tetszett. Tartalmilag és formailag élvezhető, igényes mű, megfelelő terjedelemmel. A történet maga elragadó, izgalmas. Tetszik a Candide által megélt pozitív majd negatív nap, és tetszett utána a menekülése a XXI. századból. Még az is tetszett, hogy egy már meglévő könyvre épített, és könnyen vette az akadályokat. A régies nyelvhasználat, az hogy megtartotta a könyv eredeti szövegezését egy nagyon eredeti ötlet! Nagyon jól sikerült, gratulálok.

Indyra Myles:

Az alapötlet jó, a megvalósítás nem. A szerző sokszor kiesik a stílusból szavakkal, kifejezésekkel, de az egyszeri kritikus már ott bosszús lesz, amikor nem sikerül kétszer ugyanúgy leírni szegény Candide nevét.

A klasszikus toposz, nevezetesen a múltból a jelenbe érkező személy toposza, aki nem tudja, hogy mi történik vele, de az olvasó igen, hiszen a szereplő az ő világába érkezik, nem tud felmutatni semmi újat a korábbi megvalósításokhoz képest. Sekélyes, csak általánosságokat mutat be, és a szövegből teljesen inkonzekvens következtetésekre jut (pl. az emberek nem tudják eldönteni, mit akarnak maguktól és másoktól, emberi butaság, tömeges vakhit – ezekkel egyikkel sem találkozik a szereplő). A számok számmal írása kizökkenti az olvasót, mint ahogy a többi fogalmazási hiba is (ami-amely problémakör, jelenidő-múltidő következetlenségek, stb.).

Ezt az ötletet sokkal mélyebben, élvezetesebben és egyedibben is ki lehetetett volna fejteni.


Balázs:
Ami tetszett:
Jó ötletek sokasága, pl. az időutazás, és amikor kiderült h a mai BP-n van, az valami hihetetlen volt. Nagyon jól mutatta be hogy BP kétarcú, és hogy a vidám emberből hogy lesz pár óra leforgása alatt az átlagos hétköznapokba beleszürkült ember, mennyi nyűg van, amivel élni kell, és mi minden demoralizálja az embereket.
Tetszett továbbá, amikor elmondja, hogy meg akarta változtatni a múltat, de ehelyett ő maga változott meg, zseniális.
A végső tanulság is egész ügyes és van némi mondanivalója, főleg: "A világ nem változik... a jövőben is minden-minden ugyanolyan, mint most, csak mindig más köntösbe bújtatva; de egy valami állandó: az emberi butaság. "

Ami nem tetszett:
Bár Budapest 2 oldala benne van, szerintem valahogy mégsem életszerű. Illetve az, de bármelyik nagyvárosban megesik, hogy ha jegy nélkül utazol, akkor megvág a kaller... Szóval inkább az a bajom vele, hogy nem kifejezetten BP-re jellemzőek a problémák... teszem azt nincs tüntetés, nincsenek késelős cigányok, nincsenek elkurvult tizenévesek, divatmajmok, buzik, nem találkozik a mindent ellehetetlenítő bürokráciával. Szóval az, hogy ha megvan nevezve a város, akkor mért nem foglalkozik konkrétan vele is?
A végén a tanulság jó, de nem igazán illik ide, pont a fentiek miatt. Egy sokkal konkrétabb zárás kéne, egy társadalomkritika, ami jól beolvas mindenkinek és felnyitja azok szemét, akik eddig a seggükbe dugták a fejüket és nem vették észre, hogy a világ egy gyönyörű alma, ami rohad belülről és mindenki tudja, hogy ez nem fog megjavulni magától, de nem akarnak tudomást venni erről... elég átfogó a tanulság, mégis olyan légből kapottnak tűnik…