Elena novellája

Ki nem mondott kérdés

Visszafojtott lélegzettel lépkedtem az apró kavicsokkal leszórt úton, miközben egyre jobban úrrá lett rajtam a bizonytalanság, hogy helyesen cselekedtem-e? Hogy az, amit alig pár órája tettem… valóban a legjobb megoldás volt-e? A lelkem egy része, ami még képes volt tisztán és józanul gondolkodni tudta, hogy jó döntést hoztam, mert nem volt más választásom.

Az időm vészesen fogyott és muszáj volt gyorsan és a lehető legjobban döntenem, amíg ezt megtehettem. Ujjaim görcsösen kapaszkodtak a mellettem lépkedő férfi karjába, aki szorosan tartott a könyökömnél fogva, hogy nehogy összeessek. Néha-néha félénken pillantottam felé, míg ő szótlanul, de mégis rosszallóan sóhajtott, hogy ilyen késői órán akartam meglátogatni a kedvesem.

- Innen már egyedül szeretnék menni.

- Biztos, hogy ne kísérjelek tovább? – fürkészte aggódva a láztól fénylő szemeimet, amik zavartan, de mégis határozottan állták a doktor tekintetét.

– Gyenge vagy Veronica. Pár napja szülted meg a kisfiad… és a betegséged is egyre jobban legyengít – érintette jéghideg kezét az arcomhoz, hogy bizonyítsa az igazát.

– Látod? Lázas vagy. Menjünk szépen vissza Madame Simonshoz és inkább máskor gyere el ide, ha majd kicsivel jobban leszel.

- Nem! – Szedtem össze a maradék erőmet, hogy megpróbáljak határozottan ellenkezni. – Ön is tudja, hogy már nincs sok időm hátra. Talán ez az utolsó alkalmam, hogy beszélhetek Williammel.

- Fiatal vagy még Veronica. Alig múltál huszonöt éves. Legyőzheted ezt a betegséget, ha…

- Maga is tudja, hogy ez nem így van. Ne álltassuk egymást. Amúgy is jobb lesz nekem így. De most muszáj elmondanom neki, hogy mit tettem – nyeltem egy nagyot, hogy visszatartsam a könnyeimet. - Nekem ez mindennél fontosabb.

- Rendben – bólintott aprót. – De ne tartson sokáig, mert ha nem érünk vissza időben, akkor…

- Tudom… Ne aggódjon. Ha a saját életemet nem is, de a doktor úr életét sosem veszélyeztetném. Jól tudom mennyi mindent tett meg értem és ezért nagyon hálás vagyok magának.

- Jól van, menj. Én addig itt várok rád – hátrált egy lépést tőlem, majd leült egy közeli padra, hogy ott várakozzon rám, míg én elintézem a tennivalómat.

- Köszönöm – suttogtam halkan, majd ahogy az erőmből kitellett megszaporáztam a lépteimet, hogy minél előbb a kedvesemhez érjek.

- Szia – álltam meg a sírja előtt, majd - szokásomhoz híven, mielőtt letelepedtem volna a fűre - végig simítottam kezemet a hűvös márványoszlopon lévő aranyozott feliraton.

– Ma este elvittem a fiúnkat ahhoz az árvaházhoz, amit a múlt héten említettem neked. Tudom hogy vélekednél erről a megoldásról, mert én is pontosan ezt érzem. De te is tudod, hogy az életvitelem… - Próbáltam magamba szívni annyi friss levegőt, amennyivel ki tudtam űzni egy időre az orromban megragadt bűzt, ami egyet jelentett a cigarettafüsttel, az alkohol mámorító bűzével és az olcsó prostituáltak izzadtságszagának keverékével.

– Nem megfelelő egy csecsemőnek – folytattam. - Ő jobb sorsot érdemel. Ott ahol most van… vigyázni fognak rá, és ha elolvassák a naplómat, amit ott hagytam a kis William mellett akkor talán megértik, hogy miért hagytam el őt… és talán felkeresik a gyerekeidet is, hogy segítsenek a fiúnknak. Már csak bennük bízhatok. Ők az utolsó reményeim - hunytam le a szemem egy pillanatra, hogy visszatartsam a köhögésem, ami – mint ma már annyiszor – kíméletlenül fel akart törni, hogy emlékeztessen nincs sok időm már hátra… hogy pár nap múlva minden rossz, ami velem történt véget ér majd és így nem sokára ismét a kedvesemmel lehetek. Ez a tudat eddig örömmel töltött el, hisz másra sem vágytam, csakhogy örökidőkig mellette legyek… de azt is tudtam, hogy amíg nem rendeztem el mindent… amíg nem tudom a fiúnkat a lehető legjobb helyen, addig nem tudok békében „elmenni”. Addig a lelkem képtelen lesz nyugodtan eltávozni, bármennyire is szeretném már, hogy Williammel legyek.

Csukott szemeimen keresztül is láttam az imádott arcát, ami a kora ellenére is olyan tökéletes volt a számomra, mint senkié a világon. Az őszülő haját, ami minden alkalommal olyan kuszán állt, mintha épp akkor kelt volna ki az ágyból, de mégis az tette őt olyan vonzóvá, hogy nem csak engem, hanem az összes nőt, akivel valaha is kapcsolatba került, az ujja köré tudott csavarni. A kék szemeit, melyek minden egyes alkalommal más-más színárnyalatban pompáztak, hogy mikor beléjük néztem percekig kellett elemeznem, hogy pontosan meg tudjam mondani milyen színű aznap a tekintete. Ilyenkor mosolyogva és szeretetteljesen nézett rám, mintha csak egy kislány lennék, nem pedig az a fiatal nő, aki mindennél és mindenkinél jobban szereti őt. William volt az egyetlen férfi az életemben, akit közel engedtem magamhoz… akit a szívembe fogadtam, úgy ahogy egy szerelmes nő teszi egy férfival. Ő volt az egyetlen, akit hagytam, hogy megcsókoljon engem, és akinek úgy adtam oda magam, hogy nem kellett fizetnie a szolgálataimért Madame Simonsnak.

Tizenhárom éves korom óta voltam a Madame mellett, és azóta a poklok poklát éltem át minden egyes nap. Az a rengeteg férfi, akik kiélték rajtam a perverz vágyaikat, vagy az a sok-sok megaláztatás és verés, amiket elszenvedtem a Madame-tól, mert nem voltam olyan szolgálatkész a klienseihez, mint a többi lány… ezek bizony keserű nyomot hagytak bennem és a fiatal korom ellenére megtörté tettek. Így mikor először találkoztam Vele, csak egy életunt nő voltam, akinek a lelke teljesen halott volt… aki csak arra vágyott, hogy eljöjjön végre az a nap, amikor a családja után mehet a túlvilágra.

Ilyennek ismert meg engem azon az estén William, amikor először látogatott el abba a házba, ahol én éltem és dolgoztam. Az ő hírnevének és pénzének köszönhetően bárhol, bármelyik tisztességes nőt megkaphatta volna, de ő mégis abba a lepusztult eldugott lebujba jött és engem – egy örömlányt - nézett ki magának. A türelmével és a határtalan kedvességével, amivel a legelső pillanattól fogva közeledett felém, megtöltötte a mindennapos estéimet olyan határtalan jókedvvel, amit azelőtt sosem éreztem. Szép apránként elérte, hogy amikor napközben nem volt velem, csakis arra vágytam, hogy végre beesteledjen és ő ismét mellettem lehessen… hogy halljam a hangját vagy épp lássam a mosolyát, ami feszült kíváncsisággal lapult meg a szája sarkában, hogy örömöt tudott-e szerezni nekem a meglepetésével, amit aznap hozott nekem. Minden egyes alkalommal érdeklődve nézte, hogy mennyire örülök azoknak a különleges csokiknak, amikkel megajándékozott engem. Sosem fogadtam el tőle más vagy nagyobb értékű meglepetéseket, mert így is rengeteg pénzt fizetett Madame Simonsnak, hogy rajta kívül ne „látogasson” meg senki más. Ezzel a tettével bizony sikerült rendesen kivívnia a Madame ellenszenvét, így ha azelőtt nem kedvelt engem, hát azután már szinte utálattal viseltetett irántam. Belegondolni sem mertem mi lett volna, ha megtudja, hogy egész idő alatt, míg William ott tartózkodott a házunkban, egyszer sem nyúlt hozzám úgy, ahogy a többi férfi tette velem azelőtt. Hetek teltek el, mikor először megcsókolt engem. Azt is félve tette meg, mert attól tartott, hogy a kora miatt én másképp viszonyulok hozzá… hogy talán úgy tekintek rá, mint egy apára, nem pedig egy olyan férfira, akit egy nő szerelemmel szerethet. Sosem gondoltam rá másképp, még a megismerkedésünk elején sem.

Az első pillanattól fogva igazi férfinak tekintettem őt, így mikor alkalmam volt ezt bebizonyítani neki, igyekeztem az összes iránta érzett szerelmemet belevinni a csókomba, hogy a feleslegesnek vélt aggodalmát eloszlassam, és hogy valóban elhiggye, hogy én is úgy szeretem őt, mint ahogy ő megszeretett engem. Egy percig sem kételkedtem abban, hogy becsapna vagy kihasználna engem, mert mindvégig gyengéden és tisztelettudóan bánt velem. Az első naptól kezdve így közeledett hozzám, amivel szép lassan sikerült a szívembe férkőznie olyan erővel, hogy attól kezdve ő jelentsen számomra mindent. Majdnem két hét telt el az első csókunk után, amikor először – Madame Simons tudta nélkül – elszöktem hozzá, hogy együtt töltsek vele egy éjszakát… Azon a napon éreztem először olyan vágyat és szenvedélyt, amit azelőtt sosem. Azok a férfiak, akik eljöttek hozzám, csak a testemet kapták meg egy röpke órácskára, de William ezzel együtt a lelkemet és minden érzésemet megkapta, amit iránta éreztem. A csókjainak, a simogatásainak és a feltétel nélküli odaadásának köszönhetően megtisztultam és egy teljesen más nővé váltam mellette… olyanná, akit ő megérdemel. A karjai közt minden rosszat elfelejtettem, ami csak valaha megtörtént velem. Néha már azon kaptam magam, hogy képes vagyok a jó dolgokra fókuszálni és tervezgetni… mert hittem, hogy ő velem marad és nem hagy el engem soha…

Megismerkedésünk harmadik hónapfordulóján rá kellett jönnöm, hogy amit ebben a kapcsolatban hittem az csupán egy röpke álom volt, nem több. A hideg valóság ismét az arcomba csapott, akár a jeges téli fuvallat, amikor váratlanul eljutott hozzám a sokkoló hír, hogy ő meghalt. Azon az estén én is követni akartam őt a túlvilágra, de mint már annyiszor, a doktor megakadályozott benne és nem hagyta, hogy William után menjek.

Másodszor is megmentette az életemet, csakis azért, hogy ismét visszatérjek a sötét fertőbe, ahol azelőtt éltem. Legalábbis én akkor ezt hittem. De hetekkel később kiderült, hogy William a halála előtt gondoskodott arról, hogy valaki maradjon nekem ő utána… valaki, aki a kettőnk szerelméből kelt életre… valaki, aki a szívem alatt növekedett, és aki az ő halála után a mindenséget jelentette. A gyermekünk adott nekem erőt ahhoz, hogy képes legyek tovább küzdeni, és ha kell mindennel és mindenkivel harcba tudjak szállni, ami meg akarná akadályozni, hogy őt világra hozzam.

Egy valamit nem vettem számításba, mégpedig az egészségemet, ami a terhességem alatt egyre jobban legyengített. Ami egy szimpla megfázásnak tűnt arról kiderült, hogy egy halálos kór, ami szép lassan a végem felé terel. Rá kellett jönnöm, hogy bármennyire is szeretném, nem fogom látni a fiamat, ahogy szép apránként felcseperedik. Nem leszek ott, ha valami baja lesz, vagy ha valami bántja őt, és sosem fogom hallani tőle, hogy azt mondja nekem: - Anya.

Nehéz volt ezt tudomásul vennem, de mivel az életem sosem volt könnyű és vidám… mégis megpróbáltam túltenni magam ezen, hogy a maradék időmben megtaláljam a legjobb megoldást a gyermekem számára. Ezért kerestem fel azt az árvaházat, ahol ma este otthagytam a kis Williamet, hogy teljes mértékben megbizonyosodjak arról, hogy az lesz az ő számára a legjobb hely… hogy ott valóban gondoskodni fognak róla, és ha nem is azonnal, de később talán teljesítik az utolsó kívánságomat, amit a naplóm záró bejegyzésében kértem.

- Igen… Ők az utolsó reményeim – suttogtam elmélázva, miközben a tekintetem a kedvesem sírja mellett lévő márványoszlop felé tévedt, ahol William egykori felesége nyugodott. Sosem voltam féltékeny a múltjára azelőtt.

Mindig szerettem hallgatni a történeteit, ahogyan ő mesélte el azokat. Különösen a fiatalkori időszakait, amikor és ahogyan megismerkedett a nejével. De amióta tudom, hogy nemsokára én is eltávozok ebből a világból, és ha Isten is úgy akarja, akkor talán a mennyországba kerülök, ahol William is van, szerettem volna én mellette lenni… a lelkem mélyén arra vágytam, hogy ott én lehessek az ő párja.

Tisztában voltam vele, hogy ez egy nagy kérés, hisz tudtam, hogy az a nő volt William egyetlen igaz szerelme, és az amit irántam érzett az a nyomába sem ért annak, amit a felesége iránt érzett.

Erre a gondolatra akaratlanul is kibuggyant a szemem sarkából egy könnycsepp, amit riadtan töröltem le az arcomról, mikor meghallottam a doktor határozott lépteit a hátam mögött.

- Nagyon késő van már Veronica. Ideje mennünk – nyúlt a karom alá, hogy felhúzzon maga mellé.

- Csak még pár percet kérek – könyörögtem neki.

- Nem lehet. Tényleg késő van már – próbált maga után húzni.

- De még el sem búcsúzhattam tőle – nyújtottam a sírkő felé a karom, mintha az ő kezébe akarnék belekapaszkodni, hogy ne hagyjon elmenni, míg ki nem mondtam hangosan, amit szerettem volna. – Nem mehetek el, amíg nem hallom a válaszát. Nem tudok… - csuklott el a hangom, továbbra is kérlelve néztem a doktorra, hogy próbálja megérteni, hogy ez nekem mennyire fontos.

- Épp elég időd volt, hogy elköszönj tőle. Menjünk! – karolta át határozottan a derekam, hogy végre kövessem őt. Szipogva lépkedtem a doktor mellett, miközben néha-néha a hátam mögé néztem, hogy egy utolsó pillantás vessek William végső nyughelyére. – Ne sírj, mert még jobban felszökik a lázad, és az tudod, hogy nem tesz jót neked.

- Nem érdekel! Még az sem, ha ma este jön el értem a halál… már nem érdekel semmi! – mormoltam alig hallhatóan, de azért úgy, hogy ő is meghallja.

- Veronica… - hallottam a nevemet két irányból… Az egyik hang a doktor felől érkezett, míg a másik hang a hátam mögül csendült meg úgy, hogy egy pillanatra megtorpantam. A szívem őrült vágtába kezdett, mihelyst rájöttem, hogy kinek az imádott hangját véltem hallani az imént.

- William… - suttogtam nevét szinte csak magamban. Arcomat eddig nem érzett kellemes fuvallat érintette meg, mintha egy simogatás lett volna… egy gyengéd érintés, ami egyre közelebb kúszott a fülemhez, hogy egy nagyon halk választ kapjak a ki nem mondott kérdésemre. – Várok rád Veronica…

- Köszönöm William… Sietek hozzád, amilyen gyorsan csak tudok… - Ígértem meg neki boldogságtól elcsukló hangon, majd reménnyel telve karoltam bele a mellettem lépkedő férfi karjába, hogy megszaporázzam a lépteimet.

A vélemények:

Isabella Reed:

Kedves Elena!

Ez egy megható, nem túl eseménydús, de mély értelmű novellának készült. A lényeget itt inkább a lelki vívódásra, egy szerelmes nő, egy anya és egy örömlány szenvedésére helyezted. Részben sikerült elérni a kívánt hatást. Az olvasó torka önkéntelenül is összeszorul egy ilyen sorsú nő gondolataiba pillantva.

Szerkezetileg kicsit kidolgozatlannak találtam, sokszor ismételsz kifejezéseket, ezáltal egy idő után vesztünk az érdeklődésből. Néha a konkrét fogalmazás sokkal megkapóbb! J

Gratulálok, ezek mellett is egy nagyon jó munka született!

Kriszti:

A történet alapgondolata nagyon jó. Azonban kicsit kiforratlannak érzem a sztorit. Lehet hogy kicsit több idő és oldal kellett volna. A megfogalmazás, a szóhasználat választékos, igényes. A ki nem mondott kérdés sajnos nekem nem jött át, lehet hogy még egy kicsit tovább kellett volna szőni a szálakat. Megérdemel egy hosszabb történetet. Csak így tovább!

Anett:

Igazából nem is történt semmi, a lány kiment a temetőbe, felidézett magában egy történetet, aztán hazament. Szerintem maga a történet sem volt érdekes, és az előadásmódja sem…

Indyra Myles:

A novellában van egy zseniális váltás, az elején, amikor kiderül, hogy a főszereplő egy sírhoz igyekszik. Sajnos ez az egyetlen momentum, amely észreveteti magát a novellában. Ettől a ponttól kezdve ugyanis egyetlen infoblokk, száraz és érdektelen leírás. Nem tudjuk, hogyan halt meg a kedves, nem látunk semmit abból, hogy miként sikerül egy szajhát „megszelídítenie” egy férfinak (nem egyszerű feladat, érdekes kifejtés lehetne). A szerzőnek mindenképp ajánlom a „show, don’t tell” szabály megértését és inkorporálását. Ezt a történetet el lehetett volna mesélni egy kicsit több oldalon, kifejtve, érdekesebben, párbeszédekkel, stb. A szöveg olvasását még tovább nehezítik a fogalmazási hibák (ami-amely problémakör, páros érzékszervek, stb.). Az az érzése az olvasónak, hogy maga a szerző sem gondolta át a történetet alaposan (pl. „legjobb megoldást a gyermekem számára” vs. árvaház).


Balázs:

Úgy jó, ahogy van, nem tudok belekötni. Tetszik, ahogy szép lassan derülnek ki a dolgok és a végére áll össze a teljes kép.