Deszy elbeszélése

„- Nem hiszed, hogy az élet több?

- Mint mi?

- Mint a kötelesség és a halál. Miért vannak érzéseink, ha nem érezhetünk? Miért vannak vágyaink, ha nem érhetjük el őket?”

- Trisztán és Izolda c. film

Végzetes csók

Sokan sokféleképpen képzeltek már el. De mindenkit el kell keserítenem. Először is nem vagyok angyal. Aki szerint fekete szárnyaimat kitárva repülök az áldozatom felé, az téved. Csontváz alakban sem ijesztgetem a kiválasztottakat, és sosem hordok földig érő, csuklyás köpenyt. Nincs fekete lovam, aminek a hátán sebesen bevágtatok a kiválasztott ajtaján, hogy erőszakkal a sötétbe taszítsam a lelkét. A közhiedelemmel ellentétben lépteim nyomán nem hal meg minden élő - sem ember, sem állat, sem növény -, és koponyák sem gurulnak szanaszét arra, ahol épp járok. Nem hordok magamnál kaszát, és ami azt illeti, más fegyvert sem.

Nevemet mindenki féli, anélkül, hogy sejtenék, mennyire hasonlítok hozzájuk. Nekem is vannak érzéseim, vannak vágyaim, és én is ugyanúgy félek, mint mindenki más.

Csak egy dolog van, ami megkülönböztet az átlagemberektől: az ő félelmük az én vágyam.

***

Hosszú létem során már nem is számoltam, hány küldetésen voltam túl. Csak megéreztem, ha valahol feladatom volt, amit így vagy úgy teljesítenem kellett. És olyankor jószerivel elindultam, és tettem a dolgom. Nem kérdeztem, nem kétkedtem, nem gondolkoztam, csak csináltam, amit muszáj volt.

Végigsétáltam az úton. Minden lépésem egy másodperc. Egy másodperc, ami valakinek az utolsókat jelenti. Az egész létem ebből állt. Utolsó másodpercek hosszú sora. Szinte éreztem, ahogy az áldozataim életének homokóráiban lecsurog az a néhány utolsó homokszem, és utána vége.

Ez volt az én életem. Nekem nincs saját homokórám, amiben a homokszemek jelzik a vég közeledtét, hiszen én magam vagyok a vég. Ha mégis lenne, akkor abban a homok fordítva folyna. Nem fogyna, hanem feltöltődne az általam elvett életek utolsó másodperceinek szemcséivel. Szinte láttam magam előtt az óriási időmérőt, mert ahogy azt minden pillanatban éreztem, az én létem végtelen. És ha ez lehetséges, egyre hosszabbra nyúlik, mert az utolsó másodpercek szemcséi könyörtelenül folynak le, és kerülnek át az én homokdűném nagyobbítva.

A képzeletbeli homokórámban minden szemcse perzselt. Égette minden porcikám, és akkor éreztem azt a fájdalmat, amit nekem, érzéketlen lénynek nem szabadott volna éreznem. A homokszemek izzása volt az én személyes kínzóm. Nem használt kínpadot, kalodát vagy más eszközt, csak érezhetővé tette számomra azt a fájdalmat, amit én okoztam mindenkinek. Az áldozatoknak és a szeretteiknek, és a fájdalmat, amit nekem kellett elszenvednem minden alkalommal, amikor azt tettem, amit kellett.

Az a küldetés azonban mégis valahogy más volt. Már a kezdeteknél tudtam. A csontjaimban, a zsigereimben éreztem, hogy valami olyan vár rám, ami soha azelőtt. De ezúttal sem hezitáltam, mert tudtam, hogy nem térhetek ki a sorsom elől. Ha valamit elrendeltek, az úgy van, és akárhogy próbálkozom, nem tehetek ellene semmit.

Végül a sétámnak vége szakadt, mert elértem a megadott célt. A ház, ami előttem állt, kifejezetten otthonosnak tűnt. Nem volt nagy, de körüllengte a szeretet érzése, és tudtam, hogy ez mindennél többet jelent. Szinte láttam magam előtt, hogy ahol ennyi szeretet van, mekkora fájdalommal fogja eltölteni a ház lakóit, amikor elviszem azt, akiért jöttem.

Néhány percig még álldogáltam, és próbáltam meggyőzni magam, hogy amit tenni fogok, helyes. Hiszen ha nem jönne el a vég, az életet sem élveznék annyira. Mindent megédesít az érzés, hogy egyszer vége lesz. Célt ad az életnek. Hányszor hallottam már, ahogy az emberek ezt maguk is kimondták, anélkül, hogy érezték volna szavaik súlyát: Egyszer még eljutok oda… Még ezt és ezt meg kell tennem… Minden mondat végén kimondatlan maradt egy félmondat: Mielőtt meghalok.

Én voltam rá a legjobb példa, hogy a végtelen lét mennyire elvesz minden boldogságot. Nem az a fontos, hogy sokáig éljen valaki, hanem az, hogy éljen. Hogy kihasználja azt az időt, ami adatott neki, bármennyi is az. Lehet húsz év, vagy kilencven, az élet értékét nem a mennyiség, hanem a minőség határozza meg. És bár tisztában voltam ezzel, mégis nehéz szívvel álltam a ház előtt.

De aztán hirtelen ott termett Ő. Az egyik földszinti ablakban pillantottam meg. Olyan volt a sötét éjszakában, mint valami angyal, aki mindent beragyog, és elűzi a rosszat. Ledermedtem, és nem tudtam másfelé nézni. Hosszú barna haja körülölelte bájos arcát, és még ilyen távolságból is láttam, milyen selymes az a csokoládé zuhatag. Ott álltam hosszú perceken, lehet, hogy órákon át, de nem tudtam nem nézni őt. Láttam, hogy leheveredik az ágyára, egy könyvet olvasva. Olvasás közben többször nevetett, néhányszor elpirult, sőt egyszer még sírt is. Majd letette a könyvet, egy ideig maga elé meredt, elmerült a gondolataiban, aztán leoltotta a lámpáját, és lassan elaludt.

Én pedig csak álltam, és néztem, hogyan alszik. Az idő mintha megállt volna. Nem tudtam elszakadni tőle, csak bámultam. Az agyamból minden más elszállt, csak Ő maradt, minden gondolatomat ő töltötte ki. Még a feladatom is elfelejtettem. Közben lassan világosodni kezdett, aztán olyan hirtelen lett hajnal, hogy észre sem vettem. Nem érdekelt a napfelkelte, pedig máskor mindig megcsodáltam, mint valami újnak a kezdetét. Már nem a hajnalhasadás jelentette a reményt, hanem Ő.

Végignéztem azt is, ahogy reggel elkészül, és amikor az iskolába indult, követtem. Mit érdekelt engem, hogy valakinek már a túlvilágon kéne lennie, amikor ott volt Ő? Tudtam, hogy nem helyes, de meg kellett ismernem. Végül a buszon érkezett el a várva várt pillanat, amikor szerencsére üres maradt a mellette levő ülés. Én pedig kapva kaptam az alkalmon, és lehuppantam mellé.

Talán azt az apróságot még nem említettem, hogy mindenki olyannak lát, amilyennek én akarom. Mindig olyan külsőt kell felvennem, ami bizalmat kelt az áldozatban, mert nem szabad félniük. Ez a munkám velejárója, de most először úgy éreztem, hogy valami jó is van abban, hogy ezt csinálom. Mellette most egy korabeli, tizenhét-tizennyolc éves fiú ült, rövid fekete hajú, zöld szemű. Csak remélni tudtam, hogy tetszeni fog neki, amit lát.

- Szia! Ne haragudj, hogy megkérdezem, de te melyik suliba jársz? – próbáltam udvarias lenni, és nem túl tolakodónak tűnni. Láttam, hogy meglepődött, és néhány másodpercig fontolgatta, hogy válaszoljon-e. Végigmért átható pillantásával, én pedig úgy éreztem, a vesémbe lát. Végül elpirult, és szégyenlősen lehajtotta a fejét.

- A Brown gimibe – válaszolta egyszerűen.

- Jaj, de jó! Akkor lesz egy ismerős arc! – kiáltottam fel megkönnyebbülten. – Tudod, új vagyok a városban, és oda fogok járni. Ez az első napom.

Jó színész voltam, már évezredek óta tévesztek meg másokat. Nem válaszolt semmit, de újra rám emelte pillantását, és mélyen a szemembe nézett. Ha ember vagyok, most elpirultam volna.

- Egyébként Than vagyok. Téged hogy hívnak?

- Emily. A nevem Emily.

Annyira illett hozzá ez a név, hogy el sem hittem, hogy nem találtam ki. Annyi emberrel találkoztam már, és sokszor már egyetlen pillantás után kész jellemrajzot állítottam fel róluk. Emilyben sem volt nehéz olvasnom. Ártatlan volt, szégyenlős, nehezen nyílt meg másoknak, mégis… Mégis körüllengte egyfajta természetes báj, és tudtam, hogy nem csak gyönyörű, hanem intelligens is.

Az egész utat végigbeszélgettük. Nagyrészt én voltam a kezdeményező fél. Faggattam mindenféléről, mert mindent tudni akartam róla: a hobbijairól, a kedvenc könyvéről, a legszomorúbb pillanatairól és a legboldogabbakról, és úgy általában mindenről, ami az életét jelentette. És ahogy közeledett az iskola épülete, úgy nyílt meg előttem egyre jobban, egyre többet elárulva magáról.

Egész nap őt kísérgettem mindenhova, mintha tényleg új diák lennék. Senkinek nem tűnt fel a jelenlétem, mert én így akartam. Csak Ő láthatott. Ő maga is meglepődött, hogy milyen sokat elárult magáról. Azt mondta, úgy érzi, megnyitottam rajta egy csapot, amit nem tud elzárni. Egy csapot, amin keresztül csak úgy ömlenek a szavai, és nem tudja visszafogni az áramlatot. Őszintén elárult magáról mindent, amit tudni akartam. Mégis, minél többet tudtam róla, a tudáséhségem egyre nőtt. Át akartam élni mindent, amit Ő átélt. Ismerni akartam mindent, amit szeretett. Amikor végül befejeződtek az órái, hazakísértem. Éjjel pedig csak álltam az ablaka előtt, és néztem, ahogy alszik.

Aztán másnap is, és harmadnap is. Így telt el egy teljes hét. Az agyam hátsó részébe száműztem a feladatomat, próbáltam tudomást sem venni róla. Ez persze nehéz volt, mert minél tovább húztam a dolgot, annál jobban elő akart törni onnan. A nyolcadik napon azonban minden megváltozott.

Épp a szokásos napzáró tevékenységet űztem, azaz hazakísértem. Az úton andalogtunk mi ketten, mint mindig, mert Emily félt a kutyáktól, akik a járdán nagyobb veszélyt jelentettek. Hirtelen egy autó bukkant fel a semmiből. Persze éreztem, hogy ott van, de nem érdekelt. Csak Vele foglalkoztam. Nagy hiba volt. Bár egy kocsi sem árthatott nekem, Emily pedig az út szélén sétált, erre külön figyeltem, arról megfeledkeztem, hogy Ő nem tudja, ki is vagyok valójában. Erre csak akkor jöttem rá, amikor megláttam döbbent tekintetét, miután az autó probléma nélkül áthajtott rajtam.

Percekig csak állt, és hitetlenül bámult kidülledő szemekkel. Én pedig alig tudtam elhinni, hogy még így is ilyen gyönyörű. Hagytam, hogy feldolgozza kicsit az eseményeket, és csak aztán kezdtem el neki magyarázkodni.

- Hoppá, lebuktam – próbáltam viccelődni, de nem igazán hatott, ezért folytattam. – Gondolom, magadtól is rájöttél, hogy nem vagyok ember.

Néhány másodperces csönd után szólalt csak meg.

- Akkor mi vagy? – kérdezte remegő hangon.

- Ez most elég durva lesz, úgyhogy jobb lenne, ha leülnél.

- Nem akarok leülni! Tudni akarom, hogy ki vagy te! – követelte a választ.

- Nos… Igazából sok nevem van. A legtöbben Kaszásnak hívnak, de azt nem igazán szeretem. Mint láthatod nincs kaszám, hiába a sok legenda – nevettem a saját személyes poénomon, de amikor nem reagált, gondoltam, kell egy kis kiegészítés. – Szólíts csak Halálnak! Vagy maradhatunk a Thannél is. Nem hazudtam, tényleg így hívnak. Thanatosz.

Újabb döbbent csend. Azt hittem el fog ájulni, de erősebb volt, mint gondoltam. Szemébe rémület költözött, vett egy mély levegőt, és futni kezdett. Előlem menekült. Nem hibáztattam, ezért nem is mentem utána. Kellett neki egy kis idő. Aznap éjjel nem aludt. Egész éjszaka csak forgolódott.

Másnap a buszon vártam. Amikor meglátott elgondolkozott, hogy mellém üljön-e, de végül úgy döntött, nem kockáztat. A busz hátsó részébe ment, a lehető legmesszebb tőlem. Egész nap ez ment.

De nem adtam fel, kész voltam rá, hogy hazakísérjem. És így is tettem. Ő pedig legnagyobb meglepetésemre hagyta. Nem szólt egy szót sem az úton, de amikor elértük a házukat, a fejével intett, hogy kövessem. A szobájába vezetett, gondosan becsukta az ajtót maga mögött, és kitört belőle a kérdés:

- Értem jöttél, igaz? – kérdezte meglepően nyugodt hangon. – Hát, itt vagyok. Mehetünk.

- Tessék? – Csak ennyi telt tőlem, annyira meglepett, amit mondott.

- Gondolom, amúgy sem kerülhetném el. Egész nap ezen gondolkoztam. Szeretlek, bármilyen idiótán hangzik is. – Ennél a résznél hisztérikusan felnevetett, ami nem volt jellemző rá. – Nem fogok ellenkezni, ha veled kell mennem. Mit kell tenned velem?

- Csak egy csók – feleltem gondolkozás nélkül a sokk miatt. Elém lépett, és már készült megcsókolni.

- Nem érted jöttem – mondtam gyorsan. Csodálkozva nézett rám.

- De hát akkor…?

Átöleltem, és nem tiltakozott. Halkan a fülébe súgtam.

- Az apád…

Kirántotta magát az ölelésemből, kétkedve hátralépett. Nagyon feldúlt volt. Nem csodálkoztam.

- Őt nem viheted el! – kiáltott felém, és láttam, ahogy szemében felcsillan a remény. – Menj tovább, és vigyél el valaki mást!

Számítottam rá, hogy eljutunk idáig. Mindennél jobban szerettem, és hiába a rövid idő, mindenkinél jobban ismertem. Tudtam, hogy megpróbál valami kibúvót keresni az apja számára. Ez így volt természetes. De pont azért, mert ennyire ismertem, azt is tudtam, hogy mennyire szenved a szavai miatt, és mekkora bűntudat gyötri. Hiszen gyakorlatilag most kívánta egy ártatlan ember halálát.

- Ez nem ilyen egyszerű – feleltem kétségbeesett hangon, mert valóban az voltam. – Azt hiszed, hogy én nem próbáltam? Hogy nem próbáltam meg ellenállni, és nem teljesíteni a kötelességem? Azóta létezem, mióta maga az élet. Azt hiszed, ennyi idő alatt még nem fordult meg a fejemben, hogy másként éljek? – Most már nem kétségbeesett volt a hangom, hanem dühös. Nem rá haragudtam, hanem a Sorsra, Istenre vagy nem is tudom kire, hiszen én magam sem tudtam pontosan, hogy kinek köszönhettem az átkom. De most akaratlanul minden mérgem egyszerre bukott ki belőlem, és őrá zúdítottam.

- Tudod, hányszor próbáltam nem megtenni az elkerülhetetlent? Amikor először megtörtént, azt hittem, minden rendben lesz. Az emberek éltek tovább, én pedig néztem, milyen boldogok. Kezdetben azok is voltak, de aztán minden elromlott. Az öregek betegek maradtak, de nem vitte el őket a halál. A kínjaik egyre csak nőttek, sőt, sokszor megfertőztek más embereket is. De a halál nem kopogtatott az ajtajukon, hogy nyugalmat hozzon számukra. És ez még csak a legkisebb probléma volt. Az emberek nem haltak meg, de a születéseket nem fogta vissza senki. Egyre több ember lett, egyre több éhes száj… Éhínségek, háborúk… El sem tudod képzelni, milyen szörnyű volt. Muszáj volt folytatnom, tovább ölnöm. – Mikor ezt mondtam, kínomban már a hajamat téptem. Hallottam a nyögéseket, a csatazajt, amiket én okoztam. Az, hogy nem végeztem el a munkám, csak még több szenvedést és halált szült.

- De még ezután is hittem, hogy van remény. Ha akkor még nem is volt megfelelő az idő a végtelen életre, talán majd egyszer… Így tovább tettem a dolgom, és vártam. Vártam a jelet, ami megmutatja, hogy megérett a világ. És azt hittem, megkaptam. Az emberiség kultúrája és a technika fejlődött. Már rengeteg betegségre volt gyógyír, és azt hittem, a gondolkodásmód is lehetővé teszi, hogy az emberek békében éljenek egymás mellett. Újra fellázadtam. Tudnom kellett volna, hogy nem szabad. Hogy amit teszek, az nem természetes, de nem… - Láttam rajta, hogy már kezdi érteni, mire gondoltam. A szemei könnybe lábadtak, de annyira figyelt a történetemre, hogy moccanni sem mert, hogy letörölje őket. Hát megtettem helyette én. A kézfejemmel lágyan végigsimítottam az arcán, és közben felitattam szenvedésének apró patakját. – A következmények borzalmasabbak voltak, mint azt valaha képzeltem. Százszor, ezerszer rosszabb volt, mint az első alkalommal. A technika fejlődése nem csak a békés együttélést szolgálhatta, mint ahogy én gondoltam. Puskák, bombák, vegyi fegyverek… És akkor már hiába folytattam tovább a feladatom azonnal, és gyilkoltam újra, a dolgokat nem fordíthattam vissza. Az emberiség saját magát irtotta, és akkora volt az öldöklés, mint soha azelőtt.

Szavaim még sokáig lebegtek a levegőben, talán ezért is ültünk percekig némán. Tudtam, hogy valóban megértette. Halkan sírdogált mellettem, nem tudtam eldönteni, hogy az apja miatt, vagy az előbb mesélt borzalmak okozta sokk az oka. Talán mindkettő.

De meglepett. Egyszer csak a karjaimba vetette magát, és melegen átölelt.

- Mennyi szenvedést kellett átélned! – pityeregte, nem is sejtve, hogy ezzel az egyetlen tettével eltörölt minden fájdalmat, amit valaha éreztem. Csak Ő volt nekem. A lány a karjaimban, aki mindennél fontosabb a Halálnak…

Megértette az érveimet, ebben biztos voltam. De érteni és elfogadni két teljesen különböző dolog. És bár tudtam, hogy mekkora fájdalmat okozok neki ezzel, még mélyebbre szúrtam a tőrt a szívében.

- Ha ellenállnék… Ha ellenállnék, annak egyéb következményei is lehetnének – vetettem be az utolsó, és számomra legerősebb érvet. Mit érdekelt engem az emberiség sorsa, ameddig itt volt velem, ameddig őt boldoggá tehettem? – Valakinek mennie kell, és nem én döntök róla, hogy kinek. Tegyük fel, hogy apád megússza, és nekem valaki mást kell vinnem helyette. – A remény újra megjelent az arcán, de ahogy folytattam, olyan gyorsan tűnt el, mint ahogyan jött. – Mondjuk az anyádat, vagy az öcsédet. Vagy ne adja ég, téged. Erre nem gondoltál? El tudnád viselni, hogy ha közvetetten is, de te okoztad valaki halálát?

Lehajtotta a fejét, mert erre már nem tudott mit mondani. Ő volt a legártatlanabb lény ezen a világon, és a válasz határozott nem lett volna. Beleőrülne a tudatba. Ezt mindketten tudtuk.

Újra utat engedett a könnyeinek, és olyan kétségbeesetten zokogott, ahogy még senkit nem láttam. Percek teltek el így, aztán a percek órákká váltak, de ő még mindig sírt. Végül a könnyáradat lassan csillapodni kezdett, és azt hittem, ezután minden rendben lesz. Már amennyire rendben lehet ilyen esetben. De mint kiderült, semmi sem úgy történt, mint amire számítottam.

Egyszer csak újra átölelt, apró csókot hintett a nyakamra, majd mélyen a szemembe nézett:

- Szeretlek, és mindig is szeretni foglak! Örökké…– súgta lágyan, gyengéden végigsimított az arcomon, és közben egy újabb könnycsepp jelent meg a szemében. Ő is tudta, hogy a mi szerelmünk reménytelen. Mégis végtelen… Már épp válaszolni akartam, hogy elmondjam, ő jelenti nekem a létem értelmét, és hogy rá vártam ezen a hosszú időn keresztül, de nem hagyta.

Lágy ajkait váratlanul a számra nyomta, és a létező leggyengédebb csókkal ajándékozott meg. Életem legszebb másodpercei voltak, amíg rá nem jöttem, hogy ez mit is jelent. Ha engem valaki megcsókol, ha én valakit megcsókolok, az meghal. Ekkor megéreztem, hogy a könnycseppek lassú patakokként indulnak el az arcán, miközben csókol. Feláldozta magát! Saját életét adta az apjáéért cserébe. Karjait lassan a nyakam köré fűzte, és próbálta minél hosszabbra nyújtani a csókot, és ezzel még néhány másodpercet nyerni az életének.

Nem fordíthattam vissza a történteket. Nem volt visszaút. Nem a csók hossza határozta meg a véget, hanem maga a tény, hogy megcsókolt. Hiába engedtem volna most el, ugyanaz várt volna rá, mintha nem tartom addig a karjaimban, ameddig csak tudom. Az egyetlen, amit tehettem, hogy próbáltam az utolsó pillanatait édesebbé tenni. Azt a néhány másodpercet, ami még nekünk adatott, ki kellett használnom. Ebbe a csókba öntöttem minden szerelmemet. A mi első és egyetlen csókunkba. Olyan lágyan, mégis egyúttal olyan szenvedéllyel csókoltam, amennyire csak tudtam. A búcsúnk… Ez volt életem legszebb és legszomorúbb pillanata. Végre őt csókoltam, az egyetlent, akit szerettem. De ezzel elvettem hátralévő éveit. A lehetőséget, hogy hosszú és boldog élete legyen. Már éreztem is, hogy száll el belőle az élet. Egyre gyengébb lett, aztán egyszer csak vége volt.

És én nem követhettem, mert ahol ő volt, oda én soha nem juthatok el. Öröklétre kárhoztattam és magányra. Még láttam magam előtt, ahogy a képzeletbeli homokórámban leperegnek az apró gyémánt szemcsék, a legcsodásabb lény utolsó másodperceinek zálogaként. Lassan a földre rogytam, és keserves kiáltás szakadt fel a torkomból. Torkomat a sírás érzése marta, de könnyeim nem voltak. Könnyek nélkül zokogtam hát, mert mindent elvesztettem.

Igen. Mindennek vége volt…

***

Sokan sokféleképpen képzeltek már el. De mindenkinek csalódást kell okoznom. Nem vagyok angyal, nem repülök kitárt fekete szárnyakkal az áldozataim felé. Sosem jelentem meg sehol csontvázként, és nincsen földig érő, csuklyás köpenyem sem. Nincs fekete ménem, aminek a hátán sebesen bevágtatok a kiválasztott ajtaján, hogy erőszakkal a sötétbe taszítsam a lelkét. A közhiedelemmel ellentétben lépteim nyomán nem hal szörnyet minden élő - sem növény, sem állat, sem ember -, és koponyák sem gurulnak szanaszét arra, ahol épp járok. Nem hordok magamnál kaszát, és más fegyvert sem.

Nevemet mindenki féli, anélkül, hogy sejtenék, mennyire hasonlítok hozzájuk. Nekem is vannak érzéseim, vannak vágyaim, és én is ugyanúgy félek, mint mindenki más.

Csak egy dolog van, ami megkülönböztet az átlagemberektől: az én vágyam az ő félelmük. Mit számít, hogy sosem öregszem, vagy hogy nem árthat nekem egy lélek sem, ha csak azt az egy dolgot nem kaphatom meg, amire igazán vágynék? A halált…

Akkor jöjjenek azok a bizonyos, rettegett vélemények.

Isabella Reed:

A legbuzgóbb Deszy! :D

A műved eleje nagyon nagy reményt adott. Jó kezdés. Rejtélyes, figyelemfelkeltő. Ahogy a vége is lehengerlően jól lett megírva. Csak a kettő közti résznél voltak kétségeim. Azt hiszem fel kellett volna használnod még azt a 3 oldalt, ami belefért volna. Az ismerkedést jobban ki kellett volna fejteni, hisz a végén már örök szerelemről beszélünk, s mi mégis idegennek éreztük a szereplőket.

Gratulálok hozzá! ;)

Kriszti:

Az alapgondolat sok eddig olvasott műén túltesz! Nagyon jó elgondolás, azonban a kivitelezés nem sikerült valami jól. A mű eleje elgondolkodtató, csodás szófordulatok vannak benne. Azonban egy éles váltás figyelhető meg a halál és lány megismerkedésekor. Ezek után csak néha néha ismertem fel azt a szikrát amelyre a mű elején felfigyeltem:( A befejezés remek de ez a mű sokkal többet érdemel mint 9 oldal. Ha könyv készülne belőle, amelyben lenne ideje az írónak az ismerkedésre, a szerelem kibontakoztatására, biztosan nagy siker lenne! Köszönöm.

Indyra Myles:

A halált már számosan és számos feldolgozásban bemutatták, de ez a novella gördülékeny, könnyed, olvasható, szerethető. Magával von a Halál világába. Az első perctől tudjuk, ki a főszereplő, de ez nem is baj, más csavart várunk a történetben. Ez azonban sajnos nem jön el. A novella jó fogalmazása és gördülékenysége (a párbeszédek kicsit göcögnek) ellenére egy hatalmas logikai bakitól csuklik össze: a Halál pontosan tudja, hogy a csókja halálos, és ezt már a novella elején is tudja, sőt, akár még azt is gondolhatja az olvasó, hogy többezer év alatt már tapasztalt „szerelmet” nő iránt, és szenvedett attól, hogy nem csókolhatja meg. Ennek ellenére egy buta Halállal szembesülünk, aki mindezt elfelejti egy XXI. szd-i fruska miatt, és csak akkor jut eszébe, mikor megtörtént a baj. Sajnos ez elég hiteltelen. Talán ha a történet Egyiptomban, a suméroknál vagy valami korai államban játszódna, még megvennénk, így viszont az olvasó csak ingatja a fejét.

Balázs:

Ami tetszett:

A bevezető rész nagyon tetszett, mert lejött belőle, hogy nem egy tipikus szerelmes vagy egy tipikus gyilkólászós történet lesz. Szokatlan megközelítés, hogy a (nevezzük halálnak) halálnak is vannak érzései, de ez az ötlet is jó, lehet vele mit kezdeni. A homokórás rész nagyon szépen van megfogalmazva. Találó gondolat, hogy az élet vég nélkül értelmetlen. Amikor a halál elmagyarázza, hogy mit mért nem tehet, kifejezetten jól van felépítve

Ami nem tetszett:

Logikai hiba szerintem, hogy a halál több 100000 éve csinálja a dolgát, ismeri az emberiség minden apró kis praktikáját, látott már mindent, amit csak eltudunk képzelni, mégis, ha szerelemről van szó, tanácstalan mint egy tini.

Amikor megáll a ház előtt és problémázik rajt, hogy mekkora fájdalmat fog okozni, az kicsit olyan, mintha sajnálnám az ebédet, miközben épp elfogyasztom...

A jó alapötlet ellenére, nagyon érezni az Alkonyat hatását: mindenható férfi, aki más szabályok szerint él, és az oltalomra szomjas lány... nézi ahogy alszik stb... kicsit elcsépeltek ezek már, és aki ilyen újszerű bevezetést tud írni, annak van fantáziája.... viszont azt - az írás alkalmával - mindig használni kéne.

A megszólítás és a párbeszéd rész elég furcsa, életképtelen, ha az ember zavarban van, sem beszél így, nem mellesleg, szerintem Te sem mondod el minden kis titkodat egy olyannak, akit pár órája ismersz.

Szinte semmi folyamata sincs a szerelembe esésnek. A szerelmes rész előtt mintha kimaradt volna egy csomó minden... pl ahogy a lány vívódik, tehát ami kiváltotta a szerelemet. Nem tiszta, hogy mért kell az apának meghalni, és az sem, hogy saját halálával mért váltotta, meg az apja életét. Kicsit olyan, mintha a szerelem nem lenne tiszta, mintha az apja életéért prostituálódott volna. Összességében általában igényes a stílus, a kifejezésmód, vannak remek gondolatmenetek, de kicsit összeszedetlennek érzem.

Anett:

Tetszett. A leíró részek nem voltak unalmasak, és a végén a csók tényleg elég váratlan fordulat. Az is tetszett benne, hogy nem tipikus happy end a vége, hanem az élet igazi oldalát mutatja.

Remélem csak segítettünk és semelyikünk sem bántott meg. Szeretnénk elérni, hogy fejlődj. Gratulálok még egyszer! ;)

A többiek véleményét is szeretettel várjuk kommentben! ;)