Timsi novellája

Balett és jég

A harisnyám igazgattam, és a bokám körül körbefutó szalagot újra és újra, tökéletesen egyforma, csinos csomóra kötöttem - majd szétszedtem, és elölről kezdtem. Az idegességtől a gyomrom fel-le liftezett, és éreztem, ahogy ültömben is szédülök. A körülöttem készülődő nádszál vékony lányok haláli nyugalommal sminkelték egymást, és önmagukat - de csak szolidan, leheletnyi szemfestéket kenve a fehér, átlátszó erektől zöldes szemhéjukra. Amúgy is sápadt arcukra pedig halvány alapozót vittek fel, amitől már-már rémisztően élettelennek tűntek. Mindegyikőjük gyakorlott volt már, az izgalom semmi jelét nem mutatták - mintha csak a mindennapok elengedhetetlen velejárója lenne a színházban fellépés. Tulajdonképpen, lassan azzá vált számunkra - a tánc a beépült az életünkbe. Én ennek ellenére képtelen voltam természetes dologként kezelni, hogy több száz ember elé kilépek, és a legféltettebb titkom is átadom a lépésekkel.
A szűk kis öltőzőből a lányok lassan kiszivárogtak a neoncsövekkel megvilágított, kórósan fehér fényű folyosóra, és a repedezett csempéknek támaszkodva beszélgettek. Elszívtak néhány szál cigit, beszívták a füstöt, és a korábbi nyugalmat megtartva nyújtani kezdtek. Kicsavarodott pózokat vettek fel, piruetteztek és spárgáztak - készültek a nagy megmérettetésre. A legtöbbjüknek a családja, néhányuknak még a barátja - a család által választott jövőbeli férje - is ott volt. Nem voltak többek tizenkilenc, húsz évesnél, de a szülők nem bízták a véletlenre.
A maszatos tükörhöz léptem, és mélyen beszívtam a tüdőmbe a kavargó parfüm illatát. Néztem az arcom, a szoros kontyot a fejem búbján, a többiekétől egy árnyalattal sötétebb alapozóval bekent bőröm, és próbáltam magamba lelket önteni - vagy olyan jó, mint ezek a lányok. Nem hittem el, de semmi pénzért nem adtam volna fel a lehetőséget, hogy színpadra álljak, és mindent megmutassak. Igenis megcsinálom.
A fogasra akasztott farmerom zsebéből elővettem a telefonom, és csalódottan néztem a sötét kijelzőre. Se egy bejövő hívás, se egy új üzenet. A fél karom odaadtam volna érte, hogy Ő írjon nekem valamit, és meghaltam volna a boldogságtól, ha a vonal túlsó végén meghallom a hangját. De Ő nem keresett engem - még a meghívásomra se reagált. Pedig személyesen adtam át neki a kézzel írt meghívót.
Elkezdtem neki egy üzenetet írni, amit ezerszer fogalmaztam át, mielőtt úgy gondoltam volna, hogy ezt már elküldhetem - tudni akartam, hol van. Volt egy olyan balsejtelmem, hogy elfelejtette a fellépésem - de amitől még jobban féltem, azaz volt, hogy nem felejtette el, hanem egyszerűen nem akart eljönni. Aztán az egész megváltozott: leírtam mindent egyetlen üzenetbe - hogy mit éreztem, hogy mennyire vártam Őt, hogy mennyire vágytam utána; még azt is volt merszem bevallani, hogy mindennél fontosabb nekem a világon. Aztán ott álltam a telefonnal a kezemben, és lefagytam. Képtelen voltam elküldeni. Csak néztem a „Küldés” és a „Törlés” gombra, és nem tudtam dönteni. Végül kitöröltem az egészet, a telefont lehajítottam a székemre, és kiszaladtam a folyosóra, hogy még én is bemelegíthessek, mielőtt elkezdődik a műsor.

Ahogy a bokám szorongatva a lábam a fejem fölé emeltem, már egészen biztos voltam benne, hogy soha többé nem lesz elég bátorságom, hogy még egyszer megpróbáljam neki elmondani - leírni -, hogy mennyire szeretem Őt. Ettől dühös voltam - gyűlöltem arra gondolni, hogy megint csak egy gyáva kisegér maradtam, aki még ahhoz is túl szerencsétlen, hogy bevalljon egy nyamvadt érzelmet. Bezzeg a többi lány… A táncórákon és próbákon másról se hallottam, minthogy mikor melyikük jött össze egy sráccal, és hogy mennyire meg vannak bolondulva egymásért. Én meg csak csendben irigykedtem.
Az egyik mellettem álló lány nyújtás közben zenét hallgatott - a fülhallgatóból hangosan szólt a pörgős pop zene. Valamiért azaz érzésem volt tőle, hogy ez is csak lázadás: a konzervatív, komoly zenét kedvelő szülők ellen, akik a balettre kényszerítették lányukat, hogy az előkellő körökben büszkén beszélhessenek csemetéikről. Mintha a gyerekek is csak berendezési tárgyak lettek volna, amiket csinosítgatni kell, időnként felfényezni, és máris egy értékes, antik darabot kapnánk.
A folyosó egyik végén kitárult az ajtó, és egy magas, vékony nő sietett be kosztümben.
- Gyerünk, gyerünk! Mindjárt kezdünk! - kiáltotta, és az öltözőbe is benézett.
A lányok csendesen beszélgetve követték, még ledobták magukról a pulóvereiket, amikkel a folyosó hűvösétől védték magukat, majd belökték az ajtót, amelyen az előbb a nő bejött, és egy újabb folyosón találták magukat - ám ez már sokkal díszesebb volt az előzőnél. Az öltözőrészt elhagyva már a színház belsejében jártunk, ahol a falon vörös, aranymintázatú tapéta volt, aranyozott gyertyatartókkal, és vörös szőnyeggel. A falakon képek lógtak - színészek, operaénekesek és táncosok fotói, akik pályafutásuk itt kezdték, és nagy hírnévre tettek szert. A beteges fényt felváltó sárgás, barátságosabb világítás körülölelt minket, és a fehér tüllszoknyák szikrázni kezdtek.

Az utolsó, kétszárnyú ajtó is kitárult, ami elválasztott minket a színpadtól, és az addig hevesen verdeső szívem ki akart szakadni a mellkasomból. A közönség - a szülőkből, és a legalább tízszer annyi kiöltözött, idősödő milliomosból álló közönség - már elfoglalta a helyét, és csevegve, a nyakukat nyújtogatva, elégedetlenül az órájukra pillantva várták a műsorkezdést. Érdektelen arccal ültek a páholyokban, a kacskaringózó aranyszegélyek mellett, és unottan legyezgették magukat.
A tekintetem azonnal egy embert kezdtem keresni - egyik ráncos arcról a másikra ugrálva kutattam az ismerős vonások után, de csak idegeneket láttam, és néhány fejet, amit az újságokból, vagy a próbákról ismertem - közéleti személyiségek, túlbuzgó szülők. De Ő nem volt ott. A csalódottság elemi erővel csapott le rám, és egy reszkető sóhaj szakadt fel a mellemből. Hirtelen már feleannyira sem tűnt rémisztőnek a színpad, és a ránk irányuló reflektorok. Ha Ő nincs, akkor az egész csak egy egyszerű fellépés. Abból pedig volt már elég.

A vékonytalpú balerinacipőben szinte éreztem, ahogy a szőnyeg selymes szálai csiklandozzák a talpam - aztán felléptem az első lépcsőfokra, és a fények egyszerre kihunytak. Teljes sötétségben álltunk fel a színpad különböző részeire, hogy elkezdhessük a közös táncot. A zene halkan, mesébe illő varázzsal szólalt meg, akárcsak a szirének éneke. Ahogy a vaksötétséget lassan felváltotta a sejtelmes homály, lágyan, kecses mozdulatokkal megindultunk, és a gyönge szellő hajladozásával kerülgettük egymást - apró, lábujjhegyen megtett lépések, és rövid szökkenések.
Mi voltunk az elcsábuló matrózok, akik a dallamnak engedelmeskedve tartottak a mélybe, és akiket a hullámok a hátukra kapva megemeltek, fel egészen a csillagokig, csakhogy aztán leránthassanak, s a víz átcsapott a fejünk felett, s mi fuldokolva törtünk a felszínre, hogy lekuporodva, derekunkat meghajlítva könyörögjünk megbocsátásért egy angyali teremtménynek, aki a vérünket akarta. Csak keringtem, és nyújtózkodtam - s közben az agyam kattogott, képtelen voltam elengedni magam. Tudtam, hogy a spiccem nem elég egyenes, és túl mereven próbálok hátra hajolni, de képtelen voltam megnyugodni.

Az első lány kivált a körből, amit bezártunk, és táncolt. Egészen a színpad széléig kiment, alig két méterre a közönségtől forgott - ez volt az ő magánszáma. Mikor végzett vele, és a másfél perces csak ráirányuló figyelem megszűnt, elégedetten állt vissza a sorba, és tette újra azt, amit mi, kontyos, harisnyás, tüllszoknyás babaként. Aztán jött a második, harmadik és negyedik lány - volt, akik párban adták elő, volt, aki egyedül, és volt, aki végig a háttérben maradt.
A fények halványulni kezdtek, és a zene is elhalkult; a szívem hatalmasat dobbant, s a levegő a tüdőmben akadt. Egész testemben remegtem, ahogy középre mentem lábujjhegyen, s térdeimet behajlítva, fejemet leszegve vártam, hogy a zene életre keltse a bábot, amivé a színpadon váltam. Egy fénysugár kapott lábra, s finoman, úgy, ahogy egy táncos tette volna, átkarolta a derekam, s ringatózva állított talpra.
Olyan voltam, mint a szomorúfűz: égig nyúló magasságból, ezer éves bölcsességgel hanyatlottam a földre, s mégsem tettem ellene semmit; csak hagytam, hogy a szél kénye-kedve szerint játsszon velem, s fohászkodva vártam, hogy egy vihar végre gyökerestül kicsavarjon, s ágaim szabadon szállhassanak, leveleimnek altatódalt dúdolva.
Valahol a második és harmadik piruett között, mikor kitekintettem a közönségre, és szembe találtam magam az egykedvű arcokkal, átszakadt bennem egy gát, amely addig kegyesen összetartott, s megakadályozta, hogy az elmém elboruljon: Hogy képzeli Ő, hogy nem jön el? Hogy képzelem én, hogy Ő eljön? És dühös voltam. A lányokra, akik semmibe vettek; a szülőkre, akik sajnálkozva néztek rám; a tánctanárra, aki folyton kioktatott; Rá, amiért nem érdeklem - és magamra, amiért pont Őt szeretem. És mintha csak a zene a lelkemből szólt volna, a halk dallam hangosodni kezdett, végül már harsogott, és a hegedűk versenyt futva a zongorával kiáltották világba egy táncosnő szívének sajgó hiányát. Én pedig nem engedtem - szaladtam a zene után, ki utat mutatott nekem, s már nem érdekelt az órákon át gyakorolt plie, piruett és a lépések bonyolult rendszere sem.
És még mielőtt az őrület elragadott volna, a trombiták felharsogtak, és én a magasba szökkentem; a levegőben megpördültem, és vártam a csendes földet érést - de az nem jött. A levegő megfagyott, én a pillanatba dermedtem fél méterrel a föld fölött, és a vastag jégpáncél elválasztott a külvilágtól. Az ember azt hiszi, hogy ugrás közben nem történik semmi; nem emlékszik semmire. Pedig mikor elszakadsz a talajtól, a leglehetetlenebb gondolatok is otthonra találhatnak az elmédben - mert te magad is csak repülsz. Az addig haragos szívemben egy különös érzés pattant lángba; megmertem volna rá esküdni, hogy az Ő tekintetét érzem magamon. A mellkasomból kiinduló forróság felolvasztotta a jégbe fagyott másodpercet, és a földre érés előtt, mikor a földtől néhány centiméterre voltam, még ott volt valakinek a karja, aki nem engedte, hogy egyedül legyek...

Az emberek állva tapsoltak, és mi újra és újra meghajoltunk - de az én szemem csak egyetlen dolgot látott: egy ismerős szempárt az utolsó sorban, amihez egy meleg félmosoly társult. Ott állt Ő, és nekem tapsolt. Futva indultam el a színpadról, meg se vártam, hogy a virágcsokromat átadják, és a sorok mellett rohanva az arcomra hatalmos mosoly költözött, majd mikor a szeretett ölelésbe érkeztem, felszakadt belőlem a felhőtlen nevetés.
- Késtél - mondtam szemrehányóan, de mosolyogtam. Már nem számított. Az erős karok körülöleltek, és egy meleg lélegzet cirógatta a nyakam. A szívem hevesebben verdesett, mint mikor színpadra álltam.
- Bocsánat - suttogta a fülem mögé. Az orrát végighúzta az arcom vonalán. - Többet nem fog előfordulni - ígérte még, és az ajkát az enyémre szorította.


-------------------------------------------------------------------------------------------

A vélemények:

Isabella Reed:

Kedves Timsi!

Huh… Valami eszméletlen, amit itt összehoztál nekünk. Gyönyörűen fogalmazol, ezt már az első sorokból leszűrtem, folytatva pedig elmerültem egy hasonlatokkal teli szövegben, ahol megjelent félelem, csalódás, lámpaláz és idegesség. Aztán már azt veszed észre, hogy szinte egyszerre lélegzel fel a főszereplő táncossal ugrás közben…

Egy olyan dolog van, amiből rengeteg van és beértem volna kevesebbel is: az és. :D

Gratulálok!


Balázs:

„Valamiért azaz érzésem volt tőle, hogy ez is csak lázadás: a konzervatív, komoly zenét kedvelő szülők ellen, akik a balettre kényszerítették lányukat, hogy az előkellő körökben büszkén beszélhessenek csemetéikről. Mintha a gyerekek is csak berendezési tárgyak lettek volna, amiket csinosítgatni kell, időnként felfényezni, és máris egy értékes, antik darabot kapnánk.”

Ez egy nagyon jó gondolat, kell bele…

Azt viszont nem értem, hogy aki ennyire választékosan tud fogalmazni, és ilyen remek képi hatásokkal írja le a dolgokat, annak hogy nincs fantáziája egy, ennél sokkal jobb történetet kitalálni?
Irodalmilag gyönyörű, de a sztorija nekem nem jött át.


Anett:

Egész jó volt, főleg az, hogy a főszereplő érzéseit írta le, mégsem volt unalmas.


Kriszti:

A jelzőkön finomítani kell, jobb, szofisztikált szavakat is írhattál volna. Látszik, hogy a mű közepén és végén belejöttél és ott szinte már minden rendben volt. Gyönyörű hasonlatok, szép, összetett mondatok. Az alapötlet tetszik, de elcsépelt lenne ha nem tűzdelted volna tele ennyi hasonlattal. Az elejét átfogalmaznám… megér még egy oldalt! Legyen elgondolkodtató, úgy ahogy a műved vége! Gratulálok!


Indyra Myles:

Rögtön az elején, és onnantól végig megakasztják az olvasót a tárgyrag-hiányok, ami borzasztó bosszantó. De sajnos nem ez a legnagyobb gond. Ez a novella felemás, nem is igazán novella. Semmi csattanó nincsen, igazából semmit nem tudunk meg senkiről, még a narrátorról sem. A szöveg egy hangulatleírás arról, hogy milyen balettozni, annak viszont kicsit lapos. Nem elég szuggesszív, nem elég lírai. Már ha egyáltalán ez volt a szándék.

Egészen furcsa, hogy a táncos mindenkit kívülállóként ír le: a társakat, az oktatót (egy magas, vékony nő), még a nagy Ő-t is. Senkiről nem tudunk meg semmit. Nem tudom kiolvasni a szövegből, hogy a szerző maga is balettozik, és csak az érzést próbálta megragadni, viszont nem tudta eldönteni, hogy profi balettost írjon avagy „első bálozót”, vagy pedig egyáltalán nem balettozik, és nem tudta elképzelni, micsoda munka, micsoda összetartás és lelki kapcsolat/megterhelés szükséges egy előadáshoz.