Carrie novellája

Zabolátlanul

A felkelő nap sugarai utat törtek maguknak a vékony felhők között, gyémántos csillogásba burkolva a harmatos rétet. A természet lassan ébredezett, az erdő egyre zajosabbá vált. A közelben pihenő vadlovak közül az ébenfekete kiscsikó is mozgolódni kezdett. Érdekelte az erdő zenéje, színei, a szél süvítése. Lassan, ám egyre magabiztosabban lépkedett hosszú, vékony lábain, amikor egy másik ló az útját állta. Az anyja dühösen fújtatott egyet, mire a kiscsikó leszegett fejjel ballagott vissza a többiekhez. Nem értette, hogy miért dühös rá az anyja, amikor ő csak szaladni akart, játszani, érezni a bársonyos szél simogatását szabadon, zabolátlanul. Alig várta, hogy egy kicsit nagyobb legyen, és ne szoruljon rá a szülői felügyeletre.

A kislány duzzogva állt a tükör előtt. Ma van a hatodik születésnapja és a ruha, amit dadája rá akar erőltetni, cseppet sem tetszett neki. Dacosan összefonta két kis karját a mellkasa előtt, szemei szinte villámokat szórtak.
 Dadus, mondtam már tegnap, hogy nem szeretném ezt a rózsaszín förtelmet felvenni – a kislány tudta, hogy nyert ügye van a dadájával szemben, tőle mindig mindent megkapott, akárcsak a szüleitől.
 Rendben, Nadine. Akkor, melyiket szeretnéd? – Nadine győzedelmes mosolyra húzta a száját, majd rámutatott az ágyon fekvő fehér ruhára.

A dada felsóhajtott, tudta, hogy kár ellenkeznie a kislánnyal. Sajnálta, hogy a gyermek ennyire el lett kényeztetve. A szülei sikeres üzletemberek voltak, kevés szabadidővel, a szeretetüket pedig ajándékokkal próbálták kifejezni.
Gyakorlatilag ő nevelte fel a kislányt, a sajátjaként szerette. Ismerte már annyira, hogy lássa az égszínkék szemekben a szomorúságot és a felnőttekre jellemző keménységet, makacsságot. Mintha ezek a szemek nem is egy hatéves gyermekhez tartoztak volna.
Feladta a kislányra a kért ruhát, majd hosszú, szőke haját lófarokba kötötte. Nadine elégedetten nézett végig magán, egy hercegnőt látott a tükörben. Fájdalmasan gyönyörű arcán felragyogott a mindenkit elbűvölő mosoly.
Kinézett a szobája ablakán a hatalmas kertre, ahol már felállították az ugrálóvárat, az asztal roskadozott az édességektől, a vendégek jóízűen beszélgettek, csak a mamát és a papát nem látta sehol. Bízott benne, hogy csak késik a gépük, és nem felejtették el a lányuk születésnapját. Újra magára erőltette a legszebb mosolyát, elvégre a vendégek előtt nem lehet szomorú, majd belebújt a fehér, kristályokkal díszített balerinacipőjébe, és dadájával a kert felé indultak.

Az ébenfekete ló patái szinte hangtalanul dobbantak a lágy füvön, az izmai megfeszültek minden egyes mozdulatnál. Versenyt futott a széllel, maga mögött hagyva a fákat, bokrokat. Sebesen futott, de még gyorsabb akart lenni. A csordában nem talált legyőzőre, a szél volt csak állandó vetélytársa. Az erdőből kiért egy tágas mezőre, amit vadvirágok díszítettek, a fű pedig zamatos és friss volt. A fekete szépség zavartalanul élvezte a természet ajándékait, azonban hirtelen ismeretlen zajok törtek meg az idillt. Halk lépésekre lett figyelmes, amik egyre inkább közeledtek felé. Ijedten kapkodta a fejét, a legjobb menekülési útvonalat keresve, de minden irányból csak a lépések zaját hallotta. Hirtelen megindult visszafelé, az erdő biztonságát keresve, amikor kötelek szorultak a nyakára, ezzel megállásra késztetve őt. Kétségbeesetten felnyerített, két lábára állva próbált kiszabadulni, de minden hiába volt. Épp neki akart rontani az egyik fogva tartójának, amikor szúró fájdalmat érzett a lábában, majd pedig a világ sötétségbe borult.

Nadine csalódottan ült a gazdagon megterített asztalnál. Mérges volt, mert a szülei még nem érkeztek meg, de még csak nem is telefonáltak. Torkában hatalmas gombóc volt a visszatartott könnyek miatt, de megfogadta, hogy soha többe nem fog sírni. A rengeteg ajándék ott tornyosult előtte, de ő nem erre vágyott. Irigykedve nézte a körülötte játszó gyerekeket, akik boldogan és felhőtlenül kacagtak. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette a felé közeledő édesanyját. A nő szorosan a karjaiba zárta kicsi lányát, Nadine pedig melyen beszippantotta Anyu illatat. Tekintetével az édesapját kereste, de nem látta sehol.
 Anyu, hol van Apu? – a kislányról lehullott az érzéketlenség gondosan felépített álarca, hangja kissé megremegett a feltörni készülő könnyek miatt. Hát mégis elfelejtette?
 Gyere Kicsim. Van egy meglepetésünk.
A kislány szorosan fogta anyukája kezét, mintha bármelyik pillanatban köddé válhatna, miközben az istálló felé vették az irányt. Nadine szíve őrületes tempóban vágtatott, de nem a meglepetés miatt, hanem mert megpillantotta az édesapját. A férfi hatalmas mosollyal köszöntötte kicsi lányát, aki futva tette meg a köztük lévő rövid távolságot. Apu felkapta Nadine-t, majd hatalmas puszit nyomott a lányka rózsás arcára.
 Boldog születésnapot, kicsim! Reméljük, tetszeni fog az ajándék.
A kislány izgatottan várta a meglepetést, szeme tágra nyílt az izgalomtól. Két ember jött ki az istállóból, maguk mögött vezetve a világ legszebb lovát. Fekete volt, akár a legsötétebb éjszaka, büszke fejét felszegte, tekintete úgy izzott, akar a tűz. Nem tudott megszólalni, csak elmélyülten tanulmányozta a csodát maga előtt. Elindult apró kis lábain, hogy megérintse, de a ló fújtatott egyet és hátrálni kezdett. Nadine értetlenül nézett, hiszen ő nem akarta bántani, ő a barátja akart lenni. Csalódottan lebiggyesztette telt ajkait, majd az apja felé fordult.
 Miért nem szeret engem, apu?
 Nadine, ez egy vadló. Először be kell törni, utána a barátod lesz. Most még fél tőled.

A lovat visszavezették a karámjába, Nadine pedig követte a két férfit. Elhatározta, hogy nem hagyja magára a lovat, hiszen fél. Türelmesen leült a szalmára, nem érdekelte a születésnapi összejövetel. Ő is mindig félt, hogy ha magányos volt, és úgy gondolta, hogy ez biztosan segít. Hosszú órákon keresztül csak nézegette a gyönyörű állatot maga előtt, majd a fáradtság erőt vett rajta, és mély álomba merült.

A fekete szépség kíváncsian méregette a kislányt. Az ösztönei azt súgták, hogy ő más, mint a többi kétlábú, de azért nem árt az elővigyázatosság. Idegesen járkált fel s alá a túl szűk karámban. Nem érezte magát jól, a végtelen mezőkre és erdőkre vágyott. Érthetetlen volt számára, hogy a többi bezárt állat hogyan viseli ilyen jól ezt a fogságot. Dühösen fújtatott, rótta a köröket, miközben a kislány teljes nyugalommal nézte őt. Belefáradt ebbe a fogságba, fejét lehajtva próbált beletörődni a sorsába.

Nadine az egész éjszakát az istállóban töltötte. A dadusa hozott neki egy vastag takarót, mikor közölte, hogy ő nem megy fel a szobájába, mert nem hagyhatja magara az ijedt állatot. Reggel hangos nyerítésre lett figyelmes, amitől egyből felébredt. Lova sötét szemébe nézett, és megijedt a látványtól. Csak egy éjszaka telt el, de mintha eltűnt volna a tegnapi lobogó tűz a szemekből. Kicsi lábain olyan gyorsan futott, ahogy csak bírt, amikor a kertben beleütközött a dadusába.
 Gyere gyorsan, Dadus! Valami baj van a lovammal! – A kicsi kezek ráfonódtak a dadus karjára, és a kislány húzni kezdte maga után a nőt.
Az istállóba érve alig kaptak levegőt. A dada jól megnézte a lovat, de nem látott rajta semmi problémát.
 A szemeit nézd! Olyan fáradtak, és más, mint tegnap. Még a szőre sem csillog olyan szépen! – A kislány hangja nagyon halk volt, legszívesebben sírt volna.
 Kicsikém, semmi baja nincs a lovadnak. Ez úgymond természetes folyamat. Ő eddig a vadonban élt, szabadon, korlátok nélkül. Most még idegen neki az új helyzet, emiatt látod másmilyennek. Kicsit megviseli, de később minden jobb lesz.
Nadine eltűnődött a dadája szavain. Tegnap még a Szabadságot látta maga előtt, a megzabolázhatatlan erőt, most meg csak egy lovat. A kezdeti izgalom helyét átvette a mértéktelen düh.
 Dadus, ez a ló a világ legszebb teremtése volt tegnap. Szerintem nem nézted meg igazán. Te nem látod, amit én. Ő nem idevaló. Én látom a lónak a szárnyait, amit mi próbálunk levágni. Nem változtathatjuk meg a jellemét. Ő vadnak született és az is kell, hogy maradjon!
A nő megszólalni sem tudott a kislány komoly szavai miatt. Elöntötte a szívét a büszkeség, mert most az egyszer nem birtokolni akart valamit, hanem a másik érdekeit nézte. A szülők kora reggel megint elutaztak, így rá maradt, hogy intézkedjen a ló visszaszállításával kapcsolatban. A lovászfiúk eleinte nagyon méltatlankodtak, mondván, hogy nehéz volt befogni, de a dada kijelentette, hogy tegyék azt, amit mond. A lovat próbálták a szállítóba beküzdeni, de az állat nem felejtett, megvetette a lábát, és nem mozdult. Nadine nem bírta tovább nézni, hogyan bánnak vele. Lassan egyre közelebb ment a lóhoz, tekintetével végig fogva tartva az övet. A ló kíváncsian és bizonytalanul nézett rá, amitől egy pillanatra megtorpant, de összeszedte a bátorságát, és tovább ment. Érezte, hogy őt nem fogja bántani, ezért kis kezével a ló feje fele nyúlt. Meg akarta érinteni, hogy tudja, nincs mitől félnie. A ló lehajtotta büszke fejét, a kislány pedig élvezettel simogatta meg a selymes szőrt. Az állat lélegzete csiklandozta a nyakát, amitől hangosan felkuncogott. Sokáig álltak így, miközben a lovászfiúk megmozdulni sem mertek a döbbenettől.
 Add ide nekem a kantárt, majd en kivezetem – mondta Nadine a mellette álló fiúnak. Tekintete határozott és kemény volt, így a fiú megtette, amit kért.
A kislány minden nehézség nélkül sétált az állattal, a hatalmas udvarra érve levette róla a kantárt, keze közé fogta a ló gyönyörű fejét, majd halkan suttogott neki.
 Tárd szélesre a szárnyaidat, és szárnyalj el a távolba!

A ló a szavak értelme nélkül is tudta, hogy visszakapta a szabadságát, azonban mégsem mozdult egy darabig. Elmélyülten nézett a kislány égszínkék szemeibe, tudatni akarta, hogy mennyire hálás. Halkan felnyerített, majd egyre lassabb léptekkel elindult, Ahogy megérezte a szél simogatását a szőrén, nem tudott ellenállni ennek az érzésnek. Egyre sebesebben futott, a kert végébe érve azonban megtorpant és meg egyszer visszanézett az apró kislányra. Nem tudta, hogy találkoznak – e még, de egy dologban biztos volt. Ezt az arcot soha nem felejti el.

Nadine elmosolyodott, ahogy a ló futásnak eredt. A mozdulatai méltóságot sugalltak, a nap sugarai megcsillantak az állat szőrén, enyhén aranyos csillogást kölcsönözve neki. Elámulva nézte a látványt, örökre az emlékeibe zárta. A kert végénél megállt a fekete szépség, lobogó tekintetével még egyszer őt kereste. Felkuncogott, mire a ló is felnyerített, majd pedig elnyelte őt a sötét erdő. Nadine szemében megcsillant egy könnycsepp, miközben halkan elbúcsúzott a lótól.
 Fuss, gyönyörű, zabolátlan szépségem!

-----------------------------------------------------------------------------------------------

Vélemények:

Isabella Reed:

Kedves Carrie!

Nagyon szép történetet írtál, gyönyörű fogalmazással, és jó gondolatokkal. Az egyetlen gondom csak az, hogy nem túl valószerű az esemény. Nem tudom elképzelni, hogy egy hatéves kislánynak vadlovat adnak, hisz mit is kezdene vele? Kicsit furcsa. Talán, ha más környezetben játszódott volna…

Gratulálok, ügyes lett!

Anett:

Ez a novella elnyerte a tetszésemet, mert nagyon alaposan, részletesen írta le a történet minden részét, és a vége is nagyon jó volt.

Balázs:

Nem szeretem a lovas történeteket, se azt amikor élő állatot ajándékoznak, de ez nagyon jól lett felvezetve és az is nagyon tetszik, hogy az egész két külön szálon indul és a végén összefonódik.
A stílussal itt sincs semmi baj:)
Amit kiemelnék, hogy rendkívül találóan vannak leírva a különböző pszichológiai folyamatok...
Szép munka:)

Indyra Myles:

Ez az írás is gördülékeny, megfogalmazása jó, eltekintve néhány döccenéstől. Két helyen érzek problémát. Az egyik a kislány személyisége. Egyik oldalon megkapjuk, hogy elkényeztetett, mindent megkap, csak a szülei hanyagolják. Nyafog, mert nem tetszik neki a ruha, és ez a legnagyobb gondja. Másik oldalon pedig megtudjuk, hogy korán érő, felnőttes szemű hölgy. Bölcsen beszél, mint egy felnőtt. Nos, ezek ellentétes dolgok, hiteltelenné teszik a karaktert, főleg úgy, hogy az egyiket csak elmondja nekünk a szerző, és a másikat tapasztaljuk. Ezt jobban át kellene gondolni. A másik problémám pedig az, hogy ki az a (gazdag, befolyásos és idővel nem rendelkező) szülő, aki nem azt mondja a lovászainak, hogy törjenek be egy lovat, de nehogy engedetlen legyen, és ledobja az ő kicsikéjüket! Magyarul egy ilyen kislány nem kaphat vadlovat ajándékba. Egyszerűen hiteltelen a karakterek szempontjából.

A történet ezeken felül aranyos, jól van megírva, bár itt sem lepődünk meg a végén, úgyhogy nekem itt is hiányozna a csavar.