Bri elbeszélése

Puskaropogás

Bevezető: Vegyünk mondjuk egy háborút, nevezzük el harmadik világháborúnak. Ne nagyon menjünk ebbe bele, én sem vagyok túl jártas a dologban így előre leszögezem; bármilyen dátum, helyszín és szereplő - kivéve egy - az én agyszüleményem. Vegyünk egy katonát, nevezzük el Kellan Lutznak és vegyünk egy lányt aki kötelességének érzi, hogy katonának menjen és szolgálja hazáját ezzel megmentve szeretett családját, legalábbis akik megmaradtak neki. De mivel a nőket nem engedik harcolni menni kénytelen változtatni taktikáján és nevet, „nemet” változtat, Ő már nem csak Natalia Cortness lesz, az ápolónő aki segít a megsebzett katonáknak, Ő Nathan Green lesz, a bátor és makacs fiatal fiú aki a katonák legjobbika akar lenni. Hogyan fogja egyeztetni a két személyiségét lebukás nélkül miközben családját is el kell látnia? Mi szerepe lesz ebben a történetben Kellan Lutznak? Ha elolvasod megtudod...

„A háború a távoli hegyek közt cikázó villámnak tűnt, olyannak, amelyik hol délen, hol nyugaton, hol északon villan fel, hol pedig körös-körül mindenütt. A harcok híre, mint mennydörgés hasított a fülünkbe. Napról napra fenyegetőbbé vált a légkör. A háború egyre közeledett, akár akartuk, akár nem.”

Natalia/Nathan szemszöge:
Ledobtam a hatalmas válltáskám az egyik szabad ágyra, immár Nathanként. Kinézve az egyik ablakon mely az ágyam mellett volt láttam a többi faházat és a háttérben a hatalmas pályákat melyeken az edzés fog menni, hogy minél felkészültebbek legyünk ha eljön a mindent eldöntő ütközet napja. Szörnyű volt belegondolni, hogy amíg én itt vagyok a „melegnek” mondható faházban addig a beteg apám és a kishúgom az erdőben bujkálnak egy már félig lerombolt épületben. Nem gondoltam végig, hogy mire készülök, hogy fogom én egyeztetni ezt a három dolgot anélkül, hogy lebuknék? Főleg úgy, hogy biztos lesz még egy lakótársam, pedig kezdtem örülni, hogy egyedül leszek. Ennél rosszabb helyzetben nem is lehetnék, alig várom, hogy ennek az egésznek vége legyen... Az ajtón kétszer kopogtattak mire kikiabáltam, hogy szabad. Egy nagydarab, nálam jóval magasabb, szőkés férfi jelent meg az ajtóban. Tekintetét végig futtatta az apró helységen majd megállapodott rajtam, arcán hatalmas mosoly terült szét és beljebb lépett.
- Helló! - köszönt, fehér trikója majd szét szakadt izmos testén, a fekete válltáska keresztben volt rajta – Kellan Lutz. - mutatkozott be felém lépve majd kezét kinyújtotta.
- Nat...han Green. - ráztunk kezet, remélem nem tűnt fel neki, hogy a kezem milyen kicsi az övéhez képest. Még mindig nehezemre esett mély hangot megütni nő létemre, de nem volt más választásom. A beszélgetést nem erőltettük, legalábbis én próbáltam tudomást sem venni róla miközben a ruháim pakolásztam az ágyam mellett lévő kis komódba. Ez az egész annyira lehetetlennek tűnik, és félelmetesnek. De az az egyetlen lehetőség, hogy ide kerüljek. Hogy a hazám szolgálhassam és mielőbb véget vessek ennek a szörnyűségnek mely már lassan teljesen kiírtja a családom. Ahogy az órák teltek egyre több autó jelent meg jól megpakolva vállalkozó kedvű katonákkal, egyre nagyobb lett a zsivaj. Volt aki a mai napot még szerette volna egyedül tölteni, mások csapatokba verődve gyakoroltak. A latyakos sárban kúsztak, falat másztak, célba lövést gyakoroltak meg mi egyéb. Én a tervem próbáltam kidolgozni, meg nehezíti a helyzetem, hogy Kellan, mint szobatárs szinte minden mozdulatom szemmel kísérheti és bármikor lebuktathat. Bárhova mentem hitetlenkedő pillantások kísértek, lenéző beszólások melyek inkább elküldtek a fenébe mintsem a csatatérre. Próbáltam az orvosi épület közelében lenni, hogy ha netán valaki megsérülne gyorsan át tudjak öltözni. Nehéz dolgom lesz... nagyon nehéz.
***
- Nem szorulok a védelmedre! - ordítottam dühöngve mikor Kellan újra közbeavatkozott a dolgaimba. Ideje lenne, hogy annak a Nick gyereknek meg mutatná valaki, hogy hova menjen de mikor végre útbaigazítanám Kellan megjelenik és megvéd.
- Öcskös csak azt akarom, hogy ne verjenek péppé. - huppant le az ágyára – Nem lenne jó, hogy ha még a csata előtt kinyiffannál.
- És honnan veszed, hogy alul maradnék? - dühöngtem továbbra is.
- Néztél már tükörbe? Anyád mellett lenne a helyed... - gúnyolódott és próbált elmélyedni egy könyvben amit már vagy 3x kiolvasott egymás után.
- Ezt az égieknek mond! - sziszegtem arra utalva, hogy édesanyám már rég meghalt. Épp a patikába ment kiváltani apám gyógyszereit mikor lelőtték ahogy az összes többi ott tartózkodót. Újra előttem lebegett édesanyám hatalmas mosolya, mindig mosolygós barna szemei és szőke haja melyet mindig kontyba fogott ha kilépett az utcára. Elhessegettem a képet mikor éreztem, hogy a könnyek ellepik a szemem megérezvén, hogy figyelnek Kellan felé fordulva aki eltűnődve meredt rám.
- Mit nézel? - morogtam és egy hatalmas ajtócsapódással kiléptem a faházból. Sokkal többet gyakoroltam, mint a társaim de ennek meg volt az oka. Próbáltam sokat edzeni, hogy ne legyen szembetűnő női gyengeségem, szorgalmam a ránk ügyelő ezredesnek is szemet ütött.
- Sokat edz katona! - állapította meg mikor mellé ugortam a hatalmas falról.
- Nem is azért jöttem, hogy pihenjek. - feleltem gépiesen kihúzva magam.
- Dicséretes az igyekezete katona de ne vigye túlzásba, az sem tesz jót ha teljesen kifárassza magát... - mondta majd elment én pedig folytattam. Megvártam míg az óra elüti az este 10-et, halkan beosonva szálláshelyemre elmentem zuhanyozni. Korábban keltem és később is feküdtem le, hogy Kellan megjegyzései és szemfülessége nélkül tudjak minél tovább titkolózni. Kétnaponta szöktem „haza” ez is egy ilyen nap. A tükör előtt elidőztem egy kicsit. Mindig azért könyörögtem, hogy ne legyek deszka erre, mikor a legkevésbé sem kellene kezdek el nőiesedni. Sokkal sápadtabb voltam mint általában, a szemem alatti karikák alvásért könyörögtek. Magamra kaptam a pizsamám mely egy fekete melegítő nadrág volt és egy terepszínű bő póló, rá vettem a szokásos katonai ruhám és kiszöktem a tábor rácsai közül egy kis lyukon melyet még érkezésem napján találtam. Ügyetlenül estem-keltem a fák takarásában, a sötétség beborított mindent és a fák nem engedték át azt a kis fényt melyet a hold nyújthatna. Félóra leforgása alatt már az omladozó épület előtt álltam, a tető bármikor leszakadhat, ezt tisztán látszott. Halk sírás és kétségbeesett kiáltások törték meg az erdő csendjét. Öles léptekkel indultam meg az ajtó felé melyről az ajtó már leszakadt, húgom apánk ágyánál térdelt és a kezét szorongatva kántálta, hogy „ébredj fel”.
- Rosalie... - mondtam elakadt lélegzettel mire húgom egyből rám pillantott, zöld szemeit teljesen ellepték a könnyek.
- Apu...apu! - ismételtem újra de nem jött válasz, rázogattam de meg sem mozdult. Kezem az ütőeréhez nyomva egyre jobban kétségbeesett lettem, nem lélegzik...nem dobog a szíve...
- Apu! - kiabáltam mintha ezzel vissza hozhatnám – Rose... el kell menned. - tudtam jól, hogy most nincs időm gyászolni. Rosalie-t minél előbb biztonságos helyre kell vinnem.
- De apu... - ellenkezett egyre erősebb szorítva apánk élettelen kezét.
- Rosalie...apu...apu már jó helyen van. Nem kell rá vigyáznod, Ő vigyáz rád. - simogattam meg a kezét – Most már el kell menned Franciaországba. - hoztam meg a döntésem. Franciaországban lakott a bácsikánk, nagyon szerettük. Dilis volt és gyerekes de tudott komoly lenni. Rosalie volt a kedvence így biztos vagyok benne, hogy szívesen látná a húgomat.
- És veled mi lesz? - szipogott.
- Én meg vagyok. - öleltem magamhoz – A legfontosabb, hogy te biztonságban legyél! - makacskodtam és elindultunk a vasútra. 2 órába telt míg oda értünk, a maradék pénzemből megvettem neki a jegyet, fél óra múlva már el is vitte a vonat. Összefacsarodott a szívem ahogy figyeltem egyre távolodó kezét ahogy integet. Mire vissza értem a táborba már jött fel a nap, gyorsan bebújtam az ágyamba és úgy tettem mintha aludnék. Hatalmas erőmbe telt, hogy ne aludjak el, mikor legszívesebben álomba sírtam volna magam. A fejem zsongott a kérdésektől de választ egyikre sem találtam.
Miért? Miért velem történik ez? Miért vették el a szüleim? Mikor ér Franciaországba Rosalie? Most mit csinálhat? Hogy viseli szüleink elvesztését? És, hogy lehetnek a szüleink? Várnak már minket? Jól vannak? Gondolkodásom a hangos duda szó zavarta meg mely az egész tábort ébresztette nap, mint nap. Alig bírtam megmozdulni, pedig a levegőm is fogytán volt – mivel a párnába temettem az arcom – nagy nehezen csak felülten és fapofával vissza köszöntem Kellannak.
- Rémesen festesz. - állapította meg.
- Úgy is érzem magam. - morogtam. Az ajtón kopogtattak, oda csoszogtam és kinyitottam azt. Nagy nehezen kiegyenesedtem.
- Jó reggelt Uram! - köszöntem és becsuktam az ajtót Mr. Jhonson után. Kellan is haptákba vágta magát.
- Jó reggelt! - szólalt meg az ezredes – Remélem nem terveztek semmi különöset mert Önöket választottuk ki a feladatra, semmi extra csak körbe kellene nézni az erdőbe. Pár katona jelentette, hogy valakit látott éjszaka... - mondta kemény, fa hangon. Kicsit megijedtem. Engem láttak volna? Ugye nem ismertek meg?
***
Csendben lépdeltünk egymás mellett, a gallyak halkan recsegtek a talpunk alatt. Mindkettőnket elláttak egy puskával ha esetleg úgy hozná a helyzet. Tudtam merre megyünk, amerre a többiek látták az idegent. Engem. Oda megyünk ahova tegnap én is. Csak bírjam megállni sírás nélkül... Ahogy egyre közeledtünk a romok felé rajtam egyre jobban úrrá lett a pánik.
- Hé, minden rendben? - pillantott le rám, két és fél fejjel volt magasabb nálam.
- Igen, minden rendben. - mondtam már sokadjára – Szerintem nincs erre semmi... - érveltem – Ki olyan idióta, hogy ilyen közel jöjjön a táborhoz?
- Akkor nincs mitől félnünk. - vont vállat – Addig sem kell attól félned, hogy földbe döngölnek.
- Az az én dolgom! - mondtam dacosan – Különben is, simán elbírnék egy olyan talpnyalóval, mint Nick. - bizonygattam.
- Hát persze... - hagyta rám – Talpnyaló vagy sem, a csajok buknak rá. - mondta elismerően.
- Szeretném én látni azokat a csajokat akik buknak rá. - horkantottam mire csak felnevetett.
- Mi olyan vicces? - értetlenkedtem.
- Hogy ezt pont te mondod, öcsi. - hangsúlyozta ki az „öcsi” szót. - Már bocs. - tette hozzá persze cseppet sem sajnálta.
- Gondoltam, hogy ezzel jössz... - forgattam a szemeim – De mennyibe fogadunk, hogy többet tudok a nőkről, mint Nick valaha is tudni fog? - makacskodtam. Még szép, hogy többet tudok róluk, én is az vagyok! Kell nekem bele mennem ilyen hülyeségekbe...
- Például? - hitetlenkedett szokásához híven.
- Lássuk csak... - gondolkodtam el – Például utálják az olyanokat, mint Nick. Ja persze egy kocsmába tökéletes a viselkedése az összes részeg nőt megkapja na de ez nem vezet komoly kapcsolathoz. Ha valamelyiket meg akarja tartani akkor nem kötelező nagyképűsködnie, ha a lány szerelmes belé így úgyis Őt tartja a legjobbnak... Nem kötelező parancsolgatnia és ordibálnia ahhoz, hogy megmutassa ki az „alfa hím”, elég az is ha hozzá teszi, hogy légy szíves vagy ilyesmi... Legalábbis a szüleimnél bevált és én sem csalódtam még ebben a módszerben.
- Már bocs de te nem vagy... - motyogta elgondolkodva de még mindig nehezen hitte el a dolgokat.
- Nem vagyok meleg! - csattantam fel mikor rá jöttem mire gondol – Nem látszatra kell ítélni.
- Azt hiszem értem mire gondolsz... - mormolta – Még, hogy nem jár erre senki. - horkantott mikor meglátta a romos épületet ahol apám is nyugszik. Most segítsenek rajtam az égiek... Csendben lépkedtünk az épület felé „hátha meghall minket valaki”. Újra beléptem a mocskos romok közé, végig futtatva szemem a retkes padlón, félig lerombolt falakon megakadt a szemem apám békés arcán. Ugyan úgy feküdt, mint múltkor. Úgy éreztem, mintha a szívem össze-vissza rángatnánk de mégsem adják meg a kegyelem döfést, nem tépik végre ki.

Kellan Lutz:
Követtem Nathant a romos házikóba. Arcára több ezer érzelem ült ki, szomorúság, szörnyülködés és mindenek előtt szenvedés. Kicsit beljebb taszítottam és végre megláttam érzelmeinek okát. Egy férfi feküdt a rozoga ágyban, fehér bőre nagyon is árulkodó volt, a zöld takaró nem mozgott fel s alá ami arra következtetett, hogy nem lélegzik. Meghalt. Nathan könnyen áthidalta a köztük lévő távolságot és a férfi mellé hajolt. Ebbe meg mi ütött? Csendben figyeltem ahogy apró kezével végig simít a halott férfi arcán, mintha észre vette volna, hogy figyelem rám kapta a tekintetét és felegyenesedve újra megszólalt.
- Látod? - mondta keményen – Nincs itt senki érdemes. - válla felett elnézett a férfira majd újra rám, barna szemei mintha könnyektől csillognának... Nem értem ezt a fiút... Olyan titokzatos és megfejthetetlen. Végignézve alkatán, belenézve barna szemeibe azt mondanád, hogy csak egy gyenge nő... e helyett egy gyenge, de bátor férfit kapsz válaszul. Férfi?! Inkább kamasz, még kölyök mégis itt van. Csak tudnám miért...
- Ismerted? - intettem a fejemmel a férfi felé.
- Fogjuk rá. - vont vállat és már ment is ki az ajtón, már ha azt lehet annak nevezni. Van ebben a Nathanban valami vonzó, pedig én a nőket szeretem és ezt 100%-osan tudom! Úr isten mi ütött belém?! Annyira hasonlított ez a gyerek a táborban dolgozó ápolónőhöz... Kicsit kinézetre és személyiségileg is. A szemük, az arccsontjaik... Csak, hogy Nathan arca mindig maszatos és piszkos, Natalia ápolt és roppant csinos. Talán még a magasságuk is azonos lehet. Párszor láttam Nataliat, a fehér kosztüm tökéletesen simult karcsú testére és, mintha minden egyes találkozásnál nőiesebb, gyönyörűbb lenne. Nathan pedig egyre nagyobb ruhákat vesz magára, félő, hogy egyszer csak leesik róla. Személyiségileg meg mindketten távolságtartóak, makacsok és sértődékenyek.

Nathan/Natalia szemszöge:
- Veled meg mi történt katona? - néztem meglepetten Kellanre, egyik keze ökölbe volt, fehér pólóján vöröses folt volt. Akaratlanul is aggódni kezdtem. Hogy aggódni? Én? Érte? Nem, biztos, hogy nem! Talán egy kicsit. - Már megint unatkoztatok? - sóhajtottam megütögetve az ágyat, hogy üljön le. - Nem hiszem el, nem tudnátok más elfoglaltságot találni? Sakkozni vagy ilyenek? - csacsogtam. Ez sem én vagyok, nem szoktam fölöslegesen beszélni, most pedig bennem áll a szám. Elég! Zavartan pillantottam fel Kellanre aki csak nézett rám és mosolygott mire elpirultam. Ügyes Natalia, nagyon ügyes. Szó nélkül leült az ágy szélére és felém nyújtotta vérző kezét.
- Szóval, hogy történt? - kérdeztem a kezére utalva miközben lefertőtlenítettem és bekötöttem a gézzel.
- Nick és Mark összekaptak és valakinek szét kellett szednie Őket... - sóhajtotta.
- Nick leszállhatna a magaslóról és a saját súlycsoportjában verekedhetne... - morogtam fejcsóválva.
- Mintha Nathant hallanám. - nevetett fel én meg rémülten kaptam fel a fejem, hogy kékesszürke szemeibe nézzek.
- Igaza van. - motyogtam – Nathan...a lakótársad ugye? - kérdeztem, bár értelmét nem láttam mégis kicsúszott a számon.
- Az. - bólintott – Furcsa egy fiú... - mondta elgondolkodva.
- Hogy érted? - kérdezősködtem tovább.
- Nem tudnám megmondani...csak furcsa és kész. - vont vállat.
***
- Hallom Nick keménykedett. - néztem fel a könyvből mikor ledőlt az ágyra, keze be volt kötve és tudtam is mitől. Hiszen még én kötöttem be ápolónőként. Még nekem is hihetetlennek tűnt az egész, hogy kb. fél órája még nő voltam most meg újra „fiú”.
- Az mindig keménykedik. - vont vállat, gondolatai egész máshol jártak, látszott rajta.
- Min töröd ennyire a fejed? - kérdeztem – Remélem nem azon, hogy hogyan fogsz megakadályozni ha esetleg neki ugrom annak a féregnek. - tettem hozzá flegmán.
- Azon nem kell gondolkodnom csak arrébb pöcköllek. - mosolyodott el gúnyosan mire én felpattantam az ágyból és neki estem. Fuldoklott a nevetéstől miközben lefogta a kezem, hogy ne üssem tovább, míg én bilincsként fogó kezei közül próbáltam kiszabadulni.
- Nem is értem, hogy vettek be katonának. - eresztett el végül.
- Ohh nagyon egyszerűen. - morogtam – Nem verekedni kell hanem lőni.
- Az igaz. - értett egyet – De nem esel hátra ha elsütöd a fegyvert? - épp lendítettem volna a kezem de újra lefogott. Kékesszürke szemeit az enyémbe fúrta amitől szinte teljesen elkábultam. Az ajtó kopogása zavart meg minket ebben a normálisnak nem mondható pillanatban. Kitépve karom az övéből ajtót nyitottam.
- Jó napot! - köszöntem a postásnak.
- Szia Nathan. - mosolygott rám – Két levelet hoztam. - adta át a borítékokat, egy gyors köszönés után már tovább is ment. Az egyik nekem szólt míg a másik Kellannak, hanyagul hozzá vágtam a borítékját és felszakítottam az enyém.
Nathan!
Megérkeztem Jimhez, nem akart hinni a szemének mikor meglátott és aggódik érted ahogy én is. Remélem minden rendben, kérlek minél előbb válaszolj. Hiányzol bátyus. Jim lovagolni tanít és folyékonyan olvasni. Egyre jobban megy, a lovak igazán aranyosak majd meg mutatom neked az egyiket mikor haza érsz. Biztos tetszeni fog, nagyon makacs egy jószág. Ugye majd elmegyünk lovagolni és majd olvasok is neked... Barátaim is vannak, sokat mesélek nekik rólad, várják, hogy megismerjenek. Siess haza!
Rosalie
Majdnem elsírtam magam a sorai láttán, pár szó át lett firkálva amiből arra mertem következtetni, hogy a Nathan helyett először Nataliat írt és a bátyus helyett nővért. Eluralkodott rajtam a bűntudat. Mi van ha nem megyek haza? Ha nem élem meg, hogy haza mehessek? Hagyjam ebben a tudatban, hogy haza megyek vagy készítsem fel a legrosszabbakra is? Nem tudtam eldönteni. Írtam pár sort melybe bele zsúfoltam az itteni életem és próbáltam arra is rávezetni, hogy nem biztos, hogy még találkozni fogunk. Még elértem a postást így oda adtam neki a levelet és vissza mentem a faházba. Újra belemélyedtem a könyvbe de fogalmam sincs mit olvastam, a gondolataim teljesen máshol jártak... Valahol Franciaországban...Jim hatalmas birtokán ami direkt régi módi stílusban épült. Ahova könnyedén el tudtál képzelni egy lovas szekeret fehér paripákkal egy tűzpiros Ferrari mellett. Jim híres volt nagy állatszeretetéről, Rosalie biztos boldog, és biztonságban van.
- Föld hívja Nathant! - térített vissza a valóságba Kellan, még mindig kábán pillantottam fel a fiúra. Csak remélni mertem, hogy nem lettem pipacs vörös izmos felső teste láttán melyet nem fedett semmi és az egy szál törölköző láttán melyet a dereka köré csavart. Inkább vissza mélyedtem a könyvbe és úgy csináltam mintha nem hozna teljesen zavarba a jelenléte. Miért nehezíti meg a dolgom? Miért??
***
Az összezördülés híre hozzánk is eljött, egyre több csapatokat küldtek el a bunkerekbe... egyre kevesebben maradtunk a táborokban. Kaptunk hideget, meleget, jó és rossz híreket. Az idegesség egyre jobban elhatalmasodott rajtam ráadásul egyre neccesebb volt két személy megjátszanom. Aztán eljött a nap; minket is hívtak és már nem volt vissza út. Ha akarsz, ha nem, mész. Mész megvédeni a hazádat, a családodat. Mész egy olyan ügyet szolgálni mely embereket menthet meg akiket szeretsz, akár porba tapos másokat, akár nem.
- Csak nem félsz? - böktem oldalba Kellant mert már egy ideje meg sem mozdult.
- Csak szeretnéd öcsi. - mosolyodott el. - Csak aztán vigyázz magadra, nem védhetlek meg mindentől.
- Mintha valaha is kértem volna a védelmedből... - forgattam a szemeim még mindig mosolyogva. Féloldalas mosolya láttán ugyan úgy reagáltam, mint mindig mostanában. A szívverésem felgyorsult és azt sem tudtam, hogyan palástoljam a zavartságom így inkább rá sem néztem. Mintha az sokat segítene az állapotomon egyre jobban érzek olyat, amit nem szabadna. Nagyon nem! A sötétzöld járgány mely a katonákat szállította – azaz minket is – megállt és mi leszálltunk róla. Ugyan úgy mint a faházaknál itt is kettesével osztottak be minket a bunkerokba, csak annyi volt a különbség, hogy itt föld alatti átjárókkal eljutottunk a másik szálláshelyére is. Tökéletes rejtekhelynek bizonyultak a bunkerok elrendezése és álcázása. Mindenki bevonult a helyére és mit sem törődve a kipakolással indultunk el feltérképezni a helyzetet. Nehéz lesz egyszerre ápolónő és katona lennem. A levelek megállíthatatlanul jöttek, mindenkinek. Ez volt az egyetlen kapcsolatunk a külvilággal, közel s távol más sem volt csak tankok, fegyverek az erdő és a bunkerek. A levélben kapott sorok tartották bennünk a lelket, adtak reményt egy új naphoz. Sokszor éreztem már úgy, hogy feladom, de mintha csak így lett volna tervezve jött egy levél és újra életet lehelt belém. Egyre bonyolultabb volt Natalia-nak és Nathannak lennem. Időben ott lennem ápolónőként és katonaként is. Nem is értem, hogy eddig, hogy úsztam meg lebukás nélkül. Kellan ennyire vak lenne? Jó persze, most legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy velem foglalkozzon. Mindahányszor bombák értek minket a pulzusom dupláját verte Kellan miatt aggódva. Kénytelen voltam beismerni; sokkal többet érzek, mint szabadna vagy kellene. Egyre többször emlegettem fel magamban izmos felső testét, gyermeteg mosolyát és kékesszürke szemeit melyek olykor-olykor rabul ejtettek. Még az is megbizsergette a szívem tájékát mikor a veszekedéseinkre gondoltam Nathanként, mikor ujjai a csuklómra fonódtak már nem egyszer, hogy ne ütögessem tovább. Vagy mikor Nataliaként a hogylétem felől érdeklődött, és mennyire élveztem nőként a társaságát.
- Na mutassa a karját katona. - mosolyogtam rá Mike-ra, a minap meglőtték mikor egy pár katonával messzebbre küldték felmérni a terepet. Bár a nyoma még ott volt semmi komolyabb baja nem történt, csak súrolta a töltény.
- Köszönöm Nat. - mosolygott rám amire csak felkuncogtam – Tudod jó hozzád jönni, felvidítod az embert.
- Ohh... csak még legyen minek örülnöm és már az nagy öröm, hogy ilyen hősiesen álltad a golyót. - tűrtem fülem mögé egy barna tincset.
- Még egyszer köszönöm. - mondta majd elment a bunkerja felé. Hihetetlen gyorsasággal vedlettem át katonává és léptem ki a friss levegőre. Nem élvezhettem sokáig mert kiabálásokra lettem figyelmes és megtudhattam mi ennek az oka; bombáztak minket. A szívem újra a torkomban dobogott ahogy a hatalmas golyóra pillantottam mely szinte teljesen elpusztította az orvosi helységet. Nem tétováztam tovább megindultam a többiek felé, hogy hasznossá tegyem magam. A sisakom szigorúan a fejemre rögzítve, hogy még véletlenül se essen le rólam szabaddá engedve barna hajkoronám. Kiabálások, hangos robaj a fülem szinte már csöngött.
- Natalia! - hallottam egy ismerős hangot, oda fordulva szembe találtam magam Kellannel. Lebuktam volna? - Hol van? Nem láttad? - ragadta meg a karom és elkezdett rázni. Szemeiben kétségbeesés volt és zavartság.
- Nem. - nyögtem ki végül – Biztos jól van! - még szép, hogy jól van itt áll előtted!
- De hol van? - kérdezte feldúltan.
- Honnan tudjam haver?! - vontam vállat – Fontosabb dolgod is van, mint a csajt keresni! - térítettem észhez – Gyerünk! - szóltam rá és kikerülve a dolgomra mentem. Teljes feldúltság honolt mindenhol, katonák vérző sebekkel próbáltak biztonságos helyre menekülni míg eláll a vérzésük és a fájdalom, hogy aztán holtfáradtan vessék magukat újra bele a háborúba. Páran fegyvert ragadva indultak el az ellenséges terület felé míg én a betegeket próbáltam ellátni még mindig Nathanként. Néha lopva Kellan felé pillantottam aki szinte teljesen máshol járt, tekintete a tömeget pásztázva Nataliat keresve de mindahányszor ezt megtette Nathannal találkozott. Ha így folytatja még megölik a figyelmetlensége miatt! Az ég, mintha csak hozzánk akarna igazodni egyre jobban beborult, a szél összemosta a vér és a lőszerek acélos szagát. Hangos, alig érthető kiabálás értesített bennünket, hogy az ellenséges katonák közelebb merészkedtek. Akikre az őrmester mutatott már indultak is leszámolni velük. Kellan bár próbált fizikailag velünk lenni lélekben egészen máshol járt, ez így nem mehet tovább! Egy ismeretlen katona, mintha csak észhez akarta volna téríteni a vállába lőtt, lakótársam összeszorított fogakkal keresett valamilyen fegyvert és próbált elbújni. Na nekem sem kellett több. Levéve a vállamról a puskát becéloztam a katona mellkasát és elsütöttem a fegyvert. A férfi hitetlenkedve kapott vérző mellkasához majd kilehelve az életét összeesett. Pár pillanatig dermedve meredtem az élettelen testre és a kezembe lévő fegyverre. Megöltem...Én megöltem valakit! Nem tűnődhettem ezen sokat, háttérbe szorítva egymással harcoló érveim miszerint helyesen tettem hiszen ellenség volt és a bűntudatom azaz a pokolban fogom végezni. Átvergődve a folyamatosan eltaposó tömegen Kellan mellett teremve segítettem neki állva maradni.
- Mi van veled? - integettem a szeme előtt – Hallasz?
- Menj innen kölyök! - morogta – Csak szédülök. - motyogta.
- Itt nem maradhatsz! - rivalltam rá, valamit morgott amit nem értettem de azért jött velem egy biztonságosabb hely felé ahol a többiek sérülését láttam el. Leültettem a földre és mellé térdelve próbáltam levenni róla a kabátot.
- A segítséged nélkül nem fog menni! - szóltam rá.
- Mit értesz te ehhez kölyök? - horkantott, újra végig nézett a harcoló katonákon Nataliat keresve. Kezdett idegesíteni a dolog. Egyre féltékenyebb lettem Nataliará azaz magamra, ez sem normális dolog az biztos! Nathanként nem hajlandó rám figyelni, hát akkor majd Nataliaként!
- Figyelj ide katona mert csak egyszer mutatom meg! - a katona megnevezésre egyből rám kapta a tekintetét, eddig csak Nataliaként hívtam így. Levéve a fejemről a sötétzöld sisakot barna hajzuhatagom az arcomba omlott.
- Mi a franc... - mormolta összezavarodva.
- Soha nem volt semmilyen Nathan! - magyaráztam, hogy végre eljusson a tudatáig – Csak Natalia volt! A kölyök, az öcskös... - mosolyodtam el halványan – az Natalia volt. Én voltam... - furcsa félelem lett úrrá rajtam, nem mertem a szemébe nézni. Féltem, hogy mit szól...hogy becsaptam, átvertem. Vissza fojtott lélegzettel pillantottam fel végre perzselő szemeibe. Kékesszürke szemeibe furcsa fény csillogott és nyugalom. Oké, egyenlőre nem akarja leharapni a fejem. Levéve róla a kabátot ügyelve a sebre kezdtem el megtisztítani a véres helyet, hogy aztán kicsit könnyebben tudjam kivenni a golyót.
- Hogy-hogy nem vettem észre? - suttogta alig hallhatóan – Hogy tudtad eltitkolni, miért?
- Jobb dolgod is volt, minthogy azon gondolkozz, hogy lány vagyok-e... - vontam vállat – Ez fájni fog... - figyelmeztettem, keze ökölbe szorult, fogait összeszorítva bólintott és én háromig számolva kivettem a golyót. Pár öltéssel összevarrtam a sebet és bekötöztem egy talált gézzel.
- Kész... - suttogtam kerülve tekintetét – És örülnék ha jobb vigyáznál... - tettem hozzá.
- Nem szabadna itt lenned... - simított végig egyik kezével arcomon.
- Látod? Nem hiába voltam Nathan. - érveltem.
- Gyerünk katonák! - kiabált ránk Mr. Jhonson mire egyből haptákba vágtuk magunkat. Mintha meg sem lepődött volna, hogy Nathanból Natalia lettem, mindentudó halvány mosollyal végig mért.
- Hiába kisasszony a női lét jobban áll magának.
- Maga tudta? - néztem viharos, sötétkék szemeibe.
- Ebben a korban már nehéz eltakarni egy nő...idomait. - kereste a szavakat a katonáit figyelve – Most pedig...gyerünk dolgozni! Natalia... örülnék ha inkább a betegekkel foglalkozna...nagy szükség lenne magára.
- Rendben. - bólintottam és úgy tettem ahogy kérte. A sérült katonákkal foglalkoztam, elláttam a sebeiket és próbáltam életet lehelni beléjük. Úgy éreztem magam mintha a pokolban lennék, mintha ezek a szörnyű órák napok lennének. Teljesen elvesztettem az időérzékem. A fegyverek dördülése és bombák robaja lassan minden érzelmet kiölt belőlünk, a mocsok egyre jobban ellepte a katonákat akik másra sem vágytak csak, hogy végre otthon legyenek. Már levelek sem jöttek, kockázatos lett volna még bárkit ide küldeni erősítésen kívül. Az idő sem javult, minél többet esett az eső annál nagyobb lett a sár, szerencse, hogy ez még nem fogott ki a tankokon. A halott katonák száma növekedett és az ellenség létszámáról nem tudtunk semmit. Szörnyű volt látni az ismerős arcokat immár élettelenül feküdni a sárban. Minden második percben Kellan Lutz arcát kerestem a tömegben, rettegtem, hogy Őt is elveszíthetem. Remegő kezekkel tisztítottam meg a sebet Mike karján.
- Kitartás... - mondtam neki a nyugtató szavakat – Maradj itt! - lélegzete egyre nehézkesebb lett, kezem az ütőeréhez nyomva a szív dobogása már alig volt érezhető. - Mike! - ordítottam a könnyeimmel küszködve. Egy-két évvel lehetett fiatalabb nálam, nem is értem, hogy mit keres itt. Hiszen még kölyök! Nem halhat meg ilyen hamar...előtte az élet! - Mike! - ébresztgettem.
- Natalia már nem segíthetsz rajta... - mondta Mr. Jhonson és vállára kapva az élettelen testet oda vitte ahova a többieket. A könnyeim egyre jobban elárasztották az arcom, kócos hajamba túrva néztem körbe. Sérült katonák kik az életükért küzdenek, mindenhol halál és gyűlölet. Hangos kiabálás ami teljesen összemosódik a többi zajjal... halkuló zsivaj...a látásom egyre homályosabb míg végül azt hiszem elájultam vagy meghaltam volna? Nem tudom... Mindenhol csend, halk suttogások, összemosódó szavak kavalkádja... A fegyverek fülsértő robaja teljesen elmúlik, mintha soha nem is lett volna.
- Natalia! - két kar fonódik körém – Natalia! - kántálja kétségbeesetten a nevem az ismeretlen hang. Ki akarom nyitni a szemem, de nem megy. A sötétség teljesen magába zárt. - Hallasz?! Kérlek nyisd ki a szemed...ne hagyj itt! - a hanghoz hirtelen egy arc is társul a képzeletembe. A kétségbeesett hanghoz képest az én fejemben lévő arc mégis mosolyog és boldog, tele van élettel...Mint mikor először láttam. Tekintete végig pásztázta a kis szobát majd megállapodott rajtam. A kezét felém nyújtotta; - Kellan Lutz. - Natalia Cortness. - mutatkoztam be igazi nevemen, felhagyva az álcámmal én magam voltam, egy makacs, ügyetlen lány egy katonai táborban. - Örülök, hogy megismerhetlek. - nézett rám csillogó szemeivel. - Én is. - mosolyogtam rá elpirulva, még mindig nem ereztette el a kezem. Magabiztosan, mégis lágyan fogja, tekintete nem ereszti az enyém. Kékesszürke szemei nem eresztik az enyém, olyan áthatóan néz rám mintha mindent tudna rólam. Így kellett volna lennie...Így kellett volna történnie! Egyáltalán miért akartam én ide jönni? Miért akartam megöletni magam? A biztos halálba futni?!
- Natalia! - kiabálja még mindig a nevem – Kölyök ne merj itt hagyni! - kölyök? Még, hogy én kölyök? Natalia...Nathan...akárki is vagy nyisd ki a szemed és mutasd meg annak a tökfilkónak, hogy ki a kölyök! Egyik kezem bizonytalanul elindult arra emerre Őt sejtette, és megparkolva trikóját mely már inkább volt fekete a vértől és mocsoktól – legalábbis emlékeim szerint – kicsit felhúztam magam. Szemhéjam egyre több kilátást engedett míg végül sikerült kinyitnom a szemem. Szürkés szemei most inkább a kékre emlékeztettek, ajkai halvány mosolyra húzódtak.
- Hála az égnek. - sóhajtotta és hátam mögé nyúlva megtámasztott.
- Nem vagyok kölyök! - motyogtam rekedtes hangon. Csak felnevetett és felsegített a földről. Csak ekkor jutott eszembe, hogy hol is voltam még pár perce. Körbe nézve hatalmas csend uralkodott mindenhol, feszülten vártak valamire. Mr. Jhonson az egyik ládára állva magasodott fölénk, arca megviselt volt de boldog.
- Barátaim... - kezdte – a háborúnak ezennel vége. Győztünk! A spanyolok visszavonulót fújtak! - kiabálta. Hangos éljenzés tört föl a tömegből, az élet újra a szemükben csillogott. Kellett pár másodperc míg felfogtam szavainak jelentését de mikor ez megtörtént megpördülve a tengelyem körül vetettem Kellan nyakába magam. A hirtelen „támadásomtól” elvesztette az egyensúlyát és hátra estünk.
- Bocs... - mormoltam zavartan mégis győzelem ittasan, úsztam a boldogságban. Állam alá nyúlva kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Ajkai féloldalas mosolyra húzódtak melytől a szívem a bordáimmal viaskodott. Homlokát az enyémnek döntve nézett a szemembe melyekbe, mint mindig most is teljesen elvesztem. Ajkai az enyémekhez közeledtek, először csak kóstolgatott majd egyre önfeledtebben. Nyakába kapaszkodva öleltem magamhoz, a szívem néha teljesen kiakadt mert nem bírta az iramot. Azt hiszem itt lenne vége életem egyik legszebb és legszörnyűbb fejezetének. Mikor férfi ruhát öltöttem magamra gondolni sem mertem volna arra, hogy túl élem ezt a harcot és rá találok arra a férfire akire mindig is szükségem lesz. Sokat szenvedtem, sok mindenkit elvesztettem de úgy érzem, hogy ennél szebb befejezése nem lehetne az életem eme fejezetének. Teljesen kizárva a körülöttünk lévő világot örültünk egymásnak és élveztük a közelgő béke mámorát.

„A béke nem olyasmi, amit felfoghatunk az elménkkel, hanem meg kell tapasztalnunk a szívünkben. Amint meg szeretnéd ragadni, elszáll; amint le akarod írni szavakkal, rögtön tovaszáll, akár a szél. Mégis mindenki érezte már valahol a valóságosságát, tapasztalta csábító illatát.”

----------------------------------------------------------------------------------------------


A zsűri véleménye:

Isabella Reed:

Kedves Bri!
A műved bevezetője meglepett. Kellan Lutz?:D Kicsit feszélyezve is éreztem magam miatta végig a történet folyamán. Nevezhetted volna másképp is, ugyanilyen külsővel és tulajdonságokkal, mert így állandóan a kutyafuttató, meg fehérneműmodell képei jutottak eszembe…:D
Ismered Hua Mulan történetét? Én imádom. :D Ezért is mondhatom, hogy összességében tetszett a műved. A történet nem ugyanaz, de szintén egy buzgó lányról olvashatunk, aki képes harcolni a hazájáért és családjáért, közben pedig még a szerelem is rátalál.
Gratulálok! ;)


Anett:
Na ezt imádtam! Nagyon jól, választékosan írtad meg, és az alaptörténet is tetszett, mert nem a szokásos uncsi megláttam-őt-beleszerettem-és-boldogan-élünk-amíg-meg-nem-halunk alapra épült.


Kriszti:
Vigyáznod kell a helyesírási hibákkal! Mondatvégi írásjelekre és igekötős igékre gondolok elsősorban. Ha nem megfelelő helyre teszed az írásjeleket a mondat értelmét veszti, vagy rosszabb esetben összekeveri az olvasót. Jó ötlet, bár lerágott csont. Hollywood-i filmek egész sora szól erről. Kicsit kreatívabb is lehettél volna, és szerintem nem kellett volna a csajnak katonának állni. Egyszerű ápolóként is bevágódhatott volna, plusz a harmadik világháborúban már valószínűleg nem lenne lehetősége nőként bekerülni a katonák közé. Viszont kidolgozott volt a történeted, ami abból a szempontból jó, hogy nem maradt bennem kérdés. A végét kicsit összecsaptad, talán nem hagytál elég időt rá. Túl gyorsan és egyszerűen lett vége, ahhoz képest, milyen részletes volt a történet.

Indyra Myles:
Eltekintve attól, hogy a szerző egy nagyon régi és kissé elcsépelt toposzt választott, amelyet egyáltalán nem is újított meg, ez a novella lehetett volna jó. Hogy mire kellenek a felesleges magyarázó sallangok (bevezetés, szemszög-magyarázatok, stb.), arról fogalmam sincs, talán a szerző bizonytalan volt, hogy az olvasó megérti-e. A történet gördülése akár jó is lehetne, az apához való kiszökés jelenete kiemelkedik a többi közül. Csakhogy közben a szerző elfelejtett elgondolkodni egy pár dolgon. Nem magyarázza el, miért nem lehet a harmadik világháborúban nőként katonának lenni, elfelejt belegondolni, hogy melyik országban lehetünk, ha a spanyolok ellen harcolunk, de Franciaországba küldi a húgát, és elfelejt abba is belegondolni, hogy a seregben nem lehet egy pillanatra sem „távol lenni”, azaz a felettesek (és többnyire a társak is) mindig tudják, hogy ki hol van, hol kell lennie. Nincs szabadidő. A szerző bizonyára sosem látott kaszárnyát belülről, különben szereplője soha nem lepődne meg azon, hogy „szobatársat” kap (még ha azt feltételezzük is, hogy mire kitör a harmadik világháború, a katonaságban a mostaninál jobb körülmények vannak, akkor sem lehetséges, hogy minden katona külön szobát kapjon). A szerelmi szál eléggé kiszámítható, így a szerző a csavartól, csattanótól is megfosztott minket.


Balázs:
Elég szürreális az alapötlet, de egy egész jó történet kerekedett belőle.
Lehetetlen helyzetek maradtak tisztázatlanok, például, hogy a katonák általában kopaszok, és ő hogy tudta eltitkolni a haját mindig? A katonaságon belüli légkör valószerűtlen.
Nagyon jó gondolat, hogy több szemszögből mutatja be az eseményeket, viszont jobban ki kellett volna használni. Például legalább három ember tapasztalatai kellettek volna és sokkal mozaikszerűbben, hogy az olvasó csak akkor értse meg az egész helyzetet, ha minden érintett nézőpontot elolvasta.
Tetszik a fogalmazásmód, mert van benne egyéniség (bár itt-ott nyelvtani és nyelvhelyességi hibákat véltem felfedezni, de nem volt számottevő, és engem ez a része nem is nagyon érdekel).
A befejezés nem teljes (a franciaországi dolgokról semmit nem ír a végén).
Ekkora terjedelemhez kevés volt az esemény.