12 évesen...

Úúúúú, gyerekek, mit találtam!:D
Ezt a 'regényt', aminek címe sem volt, 12 évesen kezdtem el, de csupán két fejezetig jutottam. Pedig igazán kedveltem Abbyt :)



1. Fejezet

Gyorsan, gyorsabban, csak ez lüktetett a nő fejében, miközben megpróbált még jobban sietni a havas csúszós mellékutcán, magas sarkújában.
Érezte, hogy valaki követi. Érezte a hátában pillantását.
Fuss, fuss, kiabált belül egy hang.
De még mielőtt megemelhette volna a lábát, maga mögül hallotta a lépteket. Kővé dermedt, amikor egy kéz a vállán pihent meg.
Lassan megfordult és majdnem felsikoltott a látványtól.
Egy férfi volt rongyos ruhában. És véres… igen véres volt a ruhája.
Meg fog ölni! Felsikoltott, de már késő volt. A férfi elkapta, és szájára tapasztotta kezét, majd keze egyre lejjebb csusszant.
A nő hiába harapott, sikoltozott és kapálózott, a férfi sokkal erősebb volt…

Abigail felriadt rémálmából. Felült és bokájához kapott, ahol vadászkését szokta tartani.
Nem volt ott. Persze, hiszen az ágyban van.
Nyakán még mindig érezte a kéz szorítását.
Brutális, gondolta. És nap, mint nap ilyenek gyilkolásznak az utcán.
Na de ő sem tud mindenkit megvédeni! Ahogy apját sem tudta…
- Nem! – kiáltott fel a sötét szobában.
A párna alá nyúlt és kivette a kilenc mm-es RG 88-át.
A biztonság kedvéért itt is tartott egyet. Megszokás.
Most kiugrott az ágyból és az ablakon keresztül ugrott a kertbe.
Érezte, hogy valaki figyeli, mint az utcán, álmában.
Meg is találta a betolakodót. Rian.
- Te meg mit keresel itt? – szólt rá mogorván.
- Téged vártalak. Tudtam, hogy megérzed a jelenlétemet, még álmodban sem hagylak nyugodni.
- Észrevettem. Mit akarsz? – lépett közelebb Abigail.
Egyáltalán nem kedvelte Ryan-t.
Bár a fiú megbízható volt, de nagyon ügyetlen.
- Morcosan keltünk? – gúnyolódott a rongyos, koldus kinézetű fiú.
- Mindjárt morcos leszek és azt nem éled túl – fenyegetőzött a nő.
- Jól van jó. Felfogtam – vihogott. – Trudy a kis rendőr haverod újra megkeresett és rólad kérdezősködött.
- Remélem, nem mondtál neki semmit – lépett közelebb fenyegetően Abi.
Fegyverét pizsamának használt rövid nadrágja övébe rejtette.
Akár egy amazon.
- Nem semmit, de nem bírom sokáig, engem is lesittel, ha nem köpök.
- A zsarut majd én elintézem és most a másik dolgot.
- Milyen másik dolgot? – kérdezte, Rian.
- Gyerünk, Rian! Nem érek rá!
- Oké, oké! Kail-ról van szó. Nem akarok panaszkodni, de az öcsi ki akart nyírni.
- Mikor?
- Tegnap, este – felelt Ryan, majd jelezve, hogy végzett a kapun átugorva távozott.
Kölyök, gondolta Abi. Kail, a rohadék sosem tudja hol a helye.
Na és ez a Trudy! Zsaru létére elég vonzó, állapította meg, bár még csak egyszer látta.
Abi az ablakon keresztül visszamászott hálószobájába.
Majd holnap, gondolta és nyugodtan visszafeküdt.
Hűséges barátját – vagyis a pisztolyát – visszatette a párna alá.
A rémálmok most elkerülték, de a férfi arca ott lebegett előtte, mint következő áldozat.

Abi a telefon csörgésére ébredt.
- Ki az? – szólt bele álmosan.
- Itt Martin Trudy hadnagy…
- Mit akar? – szakította félbe Abi.
- Beszélni magával…
- Be akar idézni, kihallgatásra?
- Mi lenne, ha egyszer végig hallgatna…
- Hallgatom – Abi alig bírta elfojtani nevetését.
- Szóval, nem akarom beidézni, mivel nincs okom rá, hanem idézés nélkül szeretném ha mesélne nekem a…
- Hát persze még mit nem! Visszhall! – mondta még, aztán letette és a biztonság kedvéért a csatlakozót is, kihúzta a falból.
- Szemét zsaru – morgott.
Ránézett az órára. Fél hat.
Felkelt az ágyból és a napi fekvőtámasz után elment zuhanyozni.
Felfrissülve lépett ruhás szekrénye elé. Kiválasztott egy khaki színű nadrágot és ujjatlan toppot vett fel hozzá.
Nyár volt. Talán az elmúlt tíz évben a legmelegebb.
Hosszú ébenfekete haját szorosan összefonta. A fonat éppen a derekáig ért.
Aztán a konyhában megpróbált előhalászni egy tiszta tányért a mosogatóból.
A pirítós volt a legegyszerűbb kaja, amit el tudott készíteni.
Épp bele akart harapni, mikor csöngettek.
A falra szerelt kamerás csengőből Kail röhögött rá.
- Mit akarsz? - nyitotta ki az ajtót.
- Szervusz Abi! – köszönt gúnyosan Kail.
- Nincs pénzem és időm se a hülyeségeidre, úgyhogy vagy mondod vagy húzz el!
Kail erre csak beljebb tolakodott.
- Szóval kezdjük! Rian, ki akar nyírni – jelentette ki.
- Ő ugyanezt állítja csak rólad!
- A kis rohadék, még hazudik is! – borult el Kail mindig derűs arca. – Figyelj Abi, bármit is mondott nem igaz!
- Tudod mit Kail? Nem érdekel! Miattam kinyírhatjátok egymást, ha ettől jobban érzitek magatokat, de neked legyen több eszed. Az még csak egy kölyök.
Amikor még viszonyuk volt ez mindig hatott Kail-ra.
A férfi nagyon vonzó volt, de Abi-ben már nem ébresztett olyan érzéseket, mint más nőkben.
Sűrű haja homlokába hullott és arcát egy nagy sebhely szelte át, ami csak vonzóbbá tette.
Arcvonásai határozottak voltak, akár modell is lehetett volna, ha nem lövik el az arcát.
- Te engem is úgy kezelsz! - panaszkodott a férfi.
- Dehogyis! – próbálta lekoptatni Abi, mivel tudta, hogy most megint azzal fog jönni, hogy milyen szép pár voltak.
- Pedig mi olyan szép pár voltunk, de te otthagytál azért a tökfilkóért! – húzta magához Kail, majd gyorsan ellökte, mikor megérezte a nő térdét ágyékában.
- Kail! Van még valami mondanivalód? Nem? Akkor, szia! – lökte ki az ajtón Abi, majd gyorsan becsapta előtte.
Visszaült konyhája pultjához és újra bele akart harapni pirítósába, mikor ismét csöngettek.
Abi letette a fejét a pultra, és nyögve mondta.
- Föladom!
Felállt, majd ahelyett, hogy megnézte volna ki az, azonnal az ajtóhoz ment.
Már csak ez kellett!
- Jó napot Ms. Jackson! – köszönt Martin Trudy őrnagy.
- Miben segíthetek?
- Szerintem elromlott a telefonja, nézesse meg!
- Köszönöm a tanácsot! – nevetett Abi.
- Mi olyan nevetséges? – mosolygott Martin, amitől ellenállhatatlan lett.
- Semmi…
- Rendben, akkor beszélhetnénk a kihallgatásról?
Abi határozott arcáról azonnal lefagyott a mosoly. Arca elkomorult és apjától örökölt gyönyörű szemei elsötétültek.
- Nem!
- Miért?
- Mert nem! – azzal becsapta az ajtót és ráfordította a kulcsot.
Visszament a konyhába, de már semmi étvágya nem volt.
Újra édesapja jutott eszébe.
Vadászkését felkötötte bokájára. Ahogy hozzáért, elgondolkozott hivatásán.
Miért is lett az ami?
Nem tudta biztosan. Talán apja halála ébresztette rá, hogy nem kell feltétlenül a jó oldalon állni, ahhoz hogy jót cselekedjen. De nem kell feltétlenül a rossz oldalon sem.
Így lett Abi először zsaru, apja halála után áttért a rossz oldalra és a végén a kettő között állapodott meg.
Apa megtanította, gondolta. Figyelj oda a részletekre, azok sokat elárulnak rólad – mondta mindig.
Gondolataiból kopogás térítette észhez.
A terasz ajtónál megint a zsaru. Abi előkapta a vadászkést és háta mögé, rejtve beengedte a férfit.
- Azt hittem sosem fog észrevenni! – mondta az őrnagy.
Abi mögé lépett és állát megtartva nyakához szorította kését.
- Megmondtam, hogy hagyjon!
- Nem tudtam, hogy egy amazonnal állok szemben. Van erre engedélye? – kérdezte, majd egy hirtelen mozdulattal kicsavarta a kezéből és ő szorította Abi nyakához.
De Abi nem adta könnyen magát. Övéből elővette pisztolyát és a férfi lábához, szorította.
- Képzelje ehhez is, van engedélyem! – mondta, miközben a férfi elengedte.
- Igazán?
- Na és még van kérdése? – rejtette vissza kését bokájához.
- Természetesen van, de nem hiszem, hogy megfelelő az időpont – nézett a pisztolyra Martin.
Abi csak most nézte meg alaposan. Barna haja a legújabb divatnak megfelelően volt fésülve. Álla határozott előugró volt. Szeme aranybarna, és orra kissé ferde, valószínűleg eltört, gondolta Abi.
- Tetszem? – kérdezte a férfi mosolyogva.
Ez a kérdés észhez térítette Abi-t.
- Hát persze! Imádom a zsarukat. – mondta gúnyosan, majd fegyverét fölemelve az ajtó felé intett.
- Máris elküld? – biggyesztette le az ajkát a férfi.
- Viszlát! – csapta be a férfi után az ajtót Abi, majd nagyot sóhajtva az ajtónak támaszkodott.
Kezdett elege lenni a rendőrökből, főleg ha ilyen vonzóak.
Később hátra ment a kertbe és fölmászott gyerekkori játszófájára.
Ide építtette házát, ahol évtizedekkel ezelőtt még dédszülei éltek, majd nagyszülei.
Ő szüleivel már a városban lakott, Los Angelesben. Ez a kis település majdnem egy órányira volt a várostól.
A fáról az egész kisvárost be lehetett látni. Szemben egy kis dombocska rajta egyetlen egy sírral.
Egy kislányé volt. A kislány itt élt egy főúri családban körülbelül háromszáz éve. Hősi halált halt huszonegy évesen, miközben sebesült férjét védelmezte. Persze ez csak egy legenda volt. Abi sose hitte el igazán.
A legfelső ágon guggolva figyelte a szomszédokat.
Jobbra a szomszédja egy kedves öreg nő volt, de a házából rettenetes bűz áradt. Pletykák szerint megölte a saját férjét és azt őrzi a pincében.
Tuti nagyi, gondolta Abi.
Balról a szomszédja egy fiatal férfi volt. Néma. Csak Abi tudott vele beszélni. Néha arról beszélnek, hogy milyen naivak azok az emberek, akik éppen mellettük voltak.
Szembe szomszédja egy házsártos vénasszony volt, aki állandóan azt hajtogatja, hogy tudja miféle ipart űz. Persze ezt a hozzá járó férfiakra értette.
Abi két ugrással a földön volt. Teste igazán hajlékony volt és macskaügyességgel ugrált házakon, fákon, vagy ami volt.
Ideje indulni, gondolta miközben pisztolyát és töltényeket tett egy övtáskába.
Ilyenkor a városban volt és munka közben az embereket figyelte. A munka… egy biztosítónál volt tanácsadó. Rém unalmas volt, de jól fizettek.
Motorral ment. Régi szenvedélye volt a motorozás. Már gyerekkorában is imádta a motorokat. Amikor összejött a pénz, azonnal megvette első nagymotorját, egy Suzukit.
Egy fél óra alatt bent volt. Már várták. Persze megint lehordták, hogy késett.
A főnökét utálta. Egy kopaszodó hájpacni volt, aki állandóan melleit bámulta.
Első ügyfele is egy perverz disznó volt. Abi gyorsan megunta, így egy óra múlva kihasználta az egy óra ebédszünetet.
Épp kedvenc ebédlője felé tartott, mikor észrevett egy ismerőst.
Larry. A férfi volt az a tökfilkó, aki miatt otthagyta Kail-t.
Szőke volt kék szemekkel, ellenállhatatlan.
A férfi is észrevette és próbált úgy tenni, mintha nem vette volna észre, de mikor Abi fenyegetőn rápillantott azonnal megállt és bevárta.
- Szervusz Abi – hízelgett Larry.
- Látom, már van pénzed, hogy kifizesd a tartozásod – fogta meg Larry nem éppen olcsó bőrkabátját.
- Mennyivel is tartozom?
- Egy évvel!
- Jaj, Abikém hagyd ezt már!
- Rendben. Kétszáz dollárral jössz.
- Mi?
- Kétszázzal jössz. Úgy ahogy mondom. Soroljam? Ott volt egy kilences, meg egy…
- Jó, jó kétszáz – adta meg magát Larry és elővette a pénztárcáját.
Abi kezébe nyomott pénzt, majd amíg számolta, eliszkolt.
Persze, hogy egy százassal kevesebb volt. Abi nem ment utána, mivel tudta hol találja, inkább visszaindult munkahelyére.
Főnöke persze megint idegeskedett, de most nem, azért mert késett, Abi ezt érezte.
Főnöke behivatta irodájába.
- Abi, a rendőrségtől keresték magát. Valami Trudy hadnagy. Na halljam mit tett?
- Semmit. Az az őrült rendőr rámszállt.
- Nem csodálom – jegyezte meg halkan a férfi, de Abi még hallotta.
- Tessék? – kérdezte és azon gondolkozott, hol keressen munkát.
- Csak megjegyeztem, hogy nem csoda, ha tetszik annak a rendőrnek – lépett közelebb.
- Á, igen. Megjegyzem, nem ezért keres.
- Akkor miért? Talán az utcán folytatta a munkát?
Abi oda ment hozzá, megfogta a zakója szélét és odarántotta az arcához, hogy hallja, amit mond.
- Lehet, hogy gyilkosságért keres, nem gondolja? Vigyázzon magára! - és úgy nézett a hájpacnira, mintha mindjárt előkapná a pisztolyát és most azonnal végezne vele.
- Ki van rúgva! – üvöltötte a férfi vörös fejjel, de szemeiben látszott a félelem.
Abi szó nélkül elengedte és kiment. Mivel semmit sem tartott íróasztalában csak kulcsait kapta fel és elment. Innen örökre.

Hazaérve az ajtó előtt csomag fogadta Abi-t. A feladó ismeretlen.
Abi-nek rossz előérzete támadt.
És beigazolódott…

És még egy...

Ismét Anyé.:)

Any4444-nek (:

Any megkért, hogy csináljak neki videót! Ez sült ki belőle :)

Timsinek :)

Timsi - Túl Lélekhatáron c. történetéhez készült
http://angyalkonyvek.blogspot.com/




Mostanában rám jött a videó készíthetnék, úgyhogy ha valaki szeretne egy ehhez hasonló trailert egy történetéhez, az szóljon! ;DD

Pályázati felhívás

Sziasztok!
Püspöki Dorka pályázatára hívnám fel a figyelmeteket, mert ha nem is olvastátok eddig a könyveit, egy próbatételnek mindenképpen jó.:)

Kedves Olvasók!

A következő novellapályázat a Love Canyon könyvsorozat nyolcadik, utolsó kötetével, a Végtelenséggel kapcsolatos!

A téma ezúttal, mely a novella címét is adja:

Végtelenség

A kiírás beérkezési határideje: 2011. július 15.

Az eredményhirdetés 2011. július 20-ig kerül fel az oldalra a nyertes novellával együtt!

A pályázatokat a lovecanyoninfo@gmail.com e-mail címre várom, a tárgy mezőben kérem feltüntetni a NOVELLA szót!

HA EGY NAPON BELÜL NEM JELEZNÉK VISSZA, KÉREM AZ ÍRÓT, HOGY VALAHOGY KERESSEN MEG, ÉS JELEZZE, HOGY MI A KÉSEDELEM OKA.

KÖSZÖNÖM!

Az első helyezett jutalma minden esetben 1 db Love Canyon: Végtelenség című könyv.

A nyereményt az eredményhirdetés után juttatom el a nyertesnek!

Az elbírálásnál fontos szempont a helyesírás, valamint, hogy a történet legyen magával ragadó, lendületes, keltse fel az érdeklődést, legyen könnyed stílusú, és olvasmányos.

A pályázatok ne legyenek hosszabbak maximum 4 oldalnál (Word, Times New Roman, 12-es betütípus)!

Sok szeretettel várom az írásokat!

P. Dorka

Facebook

Sziasztok!

Szeretném, ha tudnátok róla: mostantól facebookon is követhetitek a történeteimet. :) Frissekről, kiadásokról, fejezetekről, javításról, sőt még akár játékokról is lehet szó, amennyiben ti is benne vagytok ;)
Lájkolni lehet az oldaldobozban, vagy itt.
Buzdítsátok ismerőseiteket is, hogy csatlakozzanak!
Köszönöm nektek!
b.

Püspöki Dorka VII. pályázata

Csillagszórás

Megteszi. Meg kell tennie. Érte.
Súlyos csend préselődött az iskola kőtömbje közé. A nyomasztó légkört nem törte meg cipők kopogása, sem elfojtott kuncogások, de még a tanárok szigorú éllel felcsattanó hangja sem.
A Szentháromság Akadémia kísértetiesen nyújtózkodott az ég felé évszázados kőből épült tornyaival, robosztus szobraival és hegyes helyenként kiszögellő tetőzetével.
Jacqueline a sötétbe burkolózott kertben könnyedén talált magának búvóhelyet. Ott aztán megvárta, míg az utolsó takarító is, dolga végeztével, elhajt a bejárat előtti kővel leszórt parkolóból. A lány tudta, hogy még sok ideje van, de már most olyan izgatott volt, hogy alig bírta türtőztetni magát. Nem késhetett, különben újabb kétszáz, szörnyen lassú évet kellett volna várnia.
Jacqueline kilépett a bokrok mögül, majd a legkisebb zajt csapva eljutott az iskola faláig. Szorosan hozzásimult a hideg, enyhén nedves kőhöz, s így araszolt el, egészen a déli oldalig. Alig múlhatott hét óra, de már koromsötét volt. Jack nehezen tudta kivenni, az épülethez képest túl modernek ható tűzlétrát, a falra erősítve. Megigazította a hátán lévő katonai zsákot, majd lendületet véve elindult felfelé. Nem tudta hány fokot kellett megmásznia, mire a tetőre ért, mindenesetre sajgott a válla a megterheléstől, mikor a létra elfogyott a talpa alól.
Nagy sóhajjal dobta le a zsákot. A tető üres volt. Két magasabb kiszögellés között helyezkedett el ez a lapos rész, ami tökéletesen alkalmas volt a terv megvalósításához. Megnézte a mobilján az időt, s újfent megállapította, hogy elég ideje maradt. Már csak a társának kell megérkeznie. Nyolcban állapodtak meg.
Úgy döntött, addig előkészít mindent. Művészi pontossággal illesztette össze a hátizsákból előhalászott műszer darabjait. Egy apró elcsúszás, és nem ér semmit.
- Jack? – jött a suttogás a tűzlétra felől, mire a lány elejtette a kezében tartott lencsét.
- Itt vagyok – szólalt meg, majd a zseblámpáját a hang felé irányította.
Sötét hajon csillant a fény, aztán két fekete szem villant rá.
- Díjaznám, ha nem a szemembe világítanál – jött közelebb a fiú.
Daniel. Két évvel idősebb volt Jacknél, tehát közel tizennyolc. Ugyanolyan állítólagos megszállott, mint a lány, így mikor az felajánlotta, hogy tartson vele, készséggel belógott a híres magániskola területére. Vagyis nem csak ezért. Akármennyire győzködték a többiek, hogy Jacqueline MacCartney klinikai eset, nem mellesleg pedig bizonyítottan akadt már dolga a rendőrséggel, őt mégis hihetetlenül vonzotta. Egyszerűen vágyott a társaságára.
- Készen van? – szemlélte az előtte magasodó készüléket a fiú.
- Nem tudod megállapítani? – vonta fel a szemöldökét erre Jack. – Azt mondtad, értesz hozzá.
- Azt mondtam volna?
- Daniel, – kapott egy ütést a vállára a lánytól – hazug disznó vagy!
Erre Dan felnevetett.
- Nem, nem – emelte fel a kezét védekezőn. – Tényleg értek hozzá!
Jack összehúzott szemmel bólintott.
- Remélem is. Még két óránk van – sóhajtott fel aztán.
- Két óra? – visszhangozta a fiú. – Akkor minek kellett ilyen korán jönnünk?
- Féltem, hogy közbejön valami. Egy itt ragadt gondnok, vagy valami.
Daniel forgatta a szemét, aztán tanácstalanul körbenézett. Az iskola teteje nem sok izgalmat kínált. Volt itt néhány tetőablak, amiken keresztül a közösségi helyiségbe lehetett látni, de ezen kívül mindent száraz levél és azonosítatlan trutymó borított.
- Van ötleted?
A lány megvonta a vállát. Nem gondolta, hogy ilyen könnyen bejut majd az iskolába. És azt sem, hogy itt ragad a tetőn két órára Daniellel, akit alig ismert. Lehuppant a szerkezet alá terített plédre, hátradőlt, majd tekintetével az eget pásztázta. Alig vette észre, mikor a fiú ugyanígy tett.
- Meséltek rólad dolgokat – szólalt meg aztán.
- El tudom képzelni – mosolyodott el erre a lány. – Ki mesélte?
- Nem érdekes. Tényleg lecsuktak?
- Tizennégy voltam. Nem büntethető.
- De elkövettél valamit – csapott le a beismerésre a fiú.
- Felhívták a szüleimet, s amíg vártam, bent voltam az őrsön.
Jacknek nem volt sok kedve erről mesélni. Tizennégy évesen is önfejű volt, s emiatt néha nem úgy sültek el a dolgok, ahogy ő akarta.
- Amióta a suliba jársz, nem beszélsz senkivel. Visszahúzódó vagy. Emiatt, igaz? – Dan nem hagyta annyiban a témát, bár sejtette, hogy ezzel most nem épp a lány vágyott rokonszenvét nyeri el.
Jack nem felelt. Helyette összekulcsolta az ujjait a tarkóján, és a csillagokban keresett menedéket. De mintha ők is azt a történetet mesélnék újra.
- Hallottam, hogy pszichológushoz jártál az eset után.
- Miért nem hagyod abba végre? – ült fel hirtelen a lány, s fekete haját kisimítva arcából, próbált a lehető legharagosabb tekintettel büntetni Danielt.
- Hát jó – vont vállat a fiú, mire bőrkabátja megfeszült a vállán.
Felhúzta térdeit, majd az égre mutatott. Ujja lassan megmozdult.
- Az ott az Aries, a…
- Kos.
- Igen. Ilyenkor októberben figyelhető meg a legjobban…
- Delphi.
- Tessék? – támaszkodott fel az egyik könyökére elkerekedett szemekkel Daniel.
Jack a hajába túrt, majd az előbb mutatott csillagképre meredt.
- Delphinek hívták.
Daniel megértette. Némán várta a folytatást.
- Rengeteget cukkoltuk szegényt.
- Miért? – kérdezte az újra felbukkanó csendet elűzve a lány „társa”.
- Csupán mert más volt, mint mi – rázta meg a fejét Jacqueline. – Tizennégy évesek voltunk. Néhányan fiatalabbak. Akkoriban gyakran lógtunk az egyik bányatónál. Ártatlan szórakozás volt. Egészen addig, míg Delphi a fejébe nem vette, hogy közénk akar tartozni.
Jack tekintete elrévedt, s mintha már nem a csillagokat látta volna, hanem a történteket.
- Eljött a tóhoz, és azt kérdezte, ha bizonyítja, milyen erős, befogadjuk-e. Igent mondtunk. Kíváncsiak voltunk. Aztán mikor beugrott a vízbe, azonnal segítségért küldtem a többieket. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. – Itt elcsuklott a hangja.
- Mi történt? – Daniel keze az övére simult, de ujjai mintha kicsit megfeszültek volna.
- Kihúztam. Túlélte, bár két hétig kórházban kezelték. Mindennap meglátogattam.
- Barátnők lettetek – következtetett Daniel, mire Jack bólintott. – És ezután? Miért jöttél át ebbe az iskolába?
- Delphi három hónapja elköltözött az államokból. Az iskolában valahogy én vettem át a helyét. Én lettem a kiközösített. Engem nem zavart, de anyámék nem bírták, hogy örökké magányos vagyok – vonta meg a vállát a lány.
- Biztosan nagyon hiányzik – ereszkedett közben vissza a földre Dan. – Mármint Delphi.
El sem tudod képzelni, mennyire, gondolta Jack.
- És most jobb a helyzet? Vannak barátaid? – érdeklődött tovább a fiú. Érdekelte minden, ami a vele kapcsolatos. Most már főleg.
- Szerinted? – pillantott rá összeráncolt homlokkal a fekete hajú amazon.
Az ő kíváncsiságát is felkeltette Daniel. Valahogy másnak tűnt. Mintha már ezer éve ismerték volna egymást. Jack nem félt elmondani neki a titkait.
- Hiányzik belőled a vágy, hogy barátokat szerezz – jegyezte meg a fiú. – Észrevettem ám, hogy nem csak én figyeltem fel rád. Sokan megismernének, de te eltaszítod magadtól őket.
- De te itt vagy.
- Ja, mert azt hazudtam, hogy profi csillagász vagyok.
Jack nem tagadta, hogy ha a fiú nem értett volna ehhez, valószínűleg nem engedi, hogy vele jöjjön.
- Miért vagy itt ma este? – terelte hát másfelé a társalgást.
- Mert a barátod vagyok – vetett be egy szívdöglesztő, kétértelmű mosolyt Daniel, ám láthatóan nem hatott Jackre.
- Azt sem tudod, hogy én miért jöttem.
- Reméltem, hogy elmondod.
A lány előhalászott a táskából egy összetekert térképet, aztán kiterítette a földön, kettejük közé.
- Egy csillagtérkép?
Jack bólintott, aztán ujját végighúzta a papíron.
- Kétszáz év után ismét errefelé jön a Hyakutake-üstökös.
- Hya… mi? – nevetett fel Daniel. - És őt nézzük meg? – intett fejével a teleszkóp felé, ami bevetésre készen meredt a sötétségbe.
- Delphi mindig szeretett volna róla egy fotót.
- És te elküldöd neki? – fejtegette a fiú kíméletlenül. – Kedves. De miért nem nézi meg a saját szemével?
Jack felállt, hogy újra ellenőrizze a teleszkópot, valamint a nagy teljesítményű fényképezőgépet mellette.
- Nincs abban a helyzetben – felelt végül.
Daniel nem akarta siettetni a lányt, pedig nyilvánvaló volt, hogy valami nincs rendben. Épp eléggé meglepődött azon, hogy ennyit ki tudott húzni belőle.
- Mennyi időnk van még? – kérdezte, mikor Jack visszatért mellé.
- Egy óra, körülbelül. Vagy kevesebb.
- Addig mesélek én – ajánlkozott, és Jack nem ellenkezett. Amúgy is kíváncsi volt a fiú történetére. – Elmondok egy titkot, de nem adhatod tovább. Én is Delphiből származom.
Jacknek tátva maradt a szája.
- Miért nem mondtad előbb? Hogy? Miért? Úgy értem… mikor jöttetek ide?
- Három hónapja – vegyült a fiú hangjába fájdalmas él. – Amikor a húgomnál rákot diagnosztizáltak.
A felismerés mindent a feje tetejére állító könnyeket sodort magával. Jack képtelen volt ellenállni nekik. A mellkasa lüktetni kezdett az elfojtott fájdalomtól, s jeleket karcolt a szívébe.
- Delphi – suttogta. – A bátyja… Daniel… én…
A fiú elmosolyodott, bár ez inkább egy fájdalmas grimaszra emlékeztetett.
- Miért nem mondtad? – A lány hangja leginkább elkínzottan csengett.
- Először nem voltam biztos benne, hogy róla beszélsz, csak sejtettem. Alig ismertem a saját húgom – sóhajtott fel. – A fél életemet magániskolákban töltöttem, olyanokban, mint ez itt, alattunk. Amikor arra kellett hazamennem, hogy Delphi haldoklik, egyszerűen lefagytam… Szörnyű volt. Olyan volt, mint egy idegen, akit sajnáltam, de ennyi. Ma sem tudok másképp érezni, és ezért gyűlölöm magam – tört ki Danielből, miközben idegesen felpattanva bejárta az egész tetőrészt, kezét pedig hol ebbe a falba, hol abba ütötte.
Jack felfogta a szavak értelmét, de nem tudott mit felelni rájuk. Már tisztában volt az elmondottakkal. Sajnos. Delphi számára ugyanolyan idegen volt a bátyja, mint fordítva. Sosem tudott mesélni róla, nem voltak közös élményeik, sem fotóik egymásról. Csupán két furcsa lény, akiket ugyanaz a két ember ruházott, és iskolázott.
A Hyakutake-üstökös pont ezt az időpontot választotta a felbukkanáshoz. Szinte észrevétlenül suhant a több ezer fényes pont között. Daniel vette észre először. A teleszkóphoz rohant, mire Jack is azonnal észbe kapott.
- Megkérdezted, elküldöm-e neki. Miért? – csúszott ki a kérdés a lány száján, miközben megfelelő szögbe állította a műszert.
- Csak tudni szerettem volna, mennyit árulsz el nekem. – Daniel, bár nem értett a csillagászathoz, készségesen segített a lánynak a kamera összeszerelésében.
Jack egy pillanatra ledermedt. Talán ezért volt olyan megnyugtató a fiú jelenléte? Ezért érezte úgy, hogy mindent elmondhat neki? Mert Delphi bátyja volt?
Aztán, ahogy helyeslően a fiú határozott vonásait fürkészte, egy fényes pont tűnt fel a sötét haj felett. A lány szája elnyílt a csodálkozástól. Sosem díjazta barátnője szenvedélyét, de most, hogy itt állt, egy puccos magániskola tetején, egy dögös fiúval, aki nem mellesleg Delphi bátyja is volt, és ráadásként még egy hatalmas csóvás üstököst is láthatott, kezdte megkedvelni a csillagokat.
- Mennyire…
- Kicsi – fejezte be a gondolatot Daniel hátat fordítva. – De gyönyörű.
- A kép – emelte fel a fényképezőgépet a lány. Átnyújtotta Danielnek. – Csináld te!
A fiú gyorsan kattintott néhányat, aztán leült a földre, és onnan figyelte az égen keresztül hasító fénycsóvát.
- Segíts nekem! – szólalt meg, mikor Jacqueline leült mellé.
- Miben?
Daniel nagyot nyelt, mintha nehezére esne kérni.
- Megismerni a húgomat.
Ez a három szó szíven ütötte a lányt. Képtelen volt megfékezni az újra előtörő könnyeit. Daniel átkarolta, majd végig így tartotta, egészen hajnalig, miközben Jack felidézte az összes történetet, ami róla és Delphiről szólt, az elveszett, de aztán meglelt égi csodáról.

Éjfekete gombszemeit orcámra mereszti,

A halál hírnöke elmúlásomat hirdeti,

Ében tollait a komor égnek tárja,

Hangja fagyos testemet általjárja.

Elfog a sejtelem: Valami kezdődik!

Ragyogó napomat árnyak kendőzik,

Füstös fellegek borítják egemet,

Jégbe fagyott világ, titkom nem ereszt,

Rideg vasat fon karomra, szívemre,

Kárhozatba taszít, vesztőhelyemre.

Megkörnyékez a végzet, csókkal csalogat,

Csak a legerősebb állhatja, mivel Ő áltat.

Napkitörés

Még egy forgás, még egy piruett, egy meghajlás, majd az őrjöngő tömeg. Virágok, gratulációk, kártyák, idegen csókok. Hétről hétre az előadás megismétlődött. És ezzel együtt járt a népszerűség, meg a nem kívánt reflektorfény. Egy híres táncos sem kerülhette volna el. Ahogy én sem.
Majd másfél órán át fogadtam a vehemens újságírókat, a befolyásos rajongókat, valamint a futárokat, akik percenként kopogtattak az ajtón. A fejem lüktetett ettől a zsongástól.
- Ezerszer megmondtam, hogy az ajándékokat ne ide hozzák! – küldött ki éppen az ügynököm egy megszeppent suhancot.
- Ne, Carly! Nem számít! – sajnáltam meg a fiút, akire rámosolyogtam, majd átvettem tőle a drága csokoládét.
A szőke ügynöknő megrovó pillantással jutalmazta lágyszívűségemet, aztán folytatta az ott sürgölődő alkalmazottak ugráltatását.
Megdörzsöltem a szemem, hátha el tudom űzni a fáradtságot, ám az kínzón megtelepedett szemhéjamon. Amint végeztem az öltözködéssel, magamra kaptam a kabátom, s míg Carly nem figyelt, megpróbáltam kisurranni mögötte.
- Hová sietsz, kishableány? – buktam le épp a küszöb előtt.
Félig bűntudatosan, félig haragosan fordultam vissza.
- Ne hívj így! – utaltam a becenévre, ami sajnos gyerekkorom óta kísértett.
- Hová mész? – engedte el a füle mellett a kérést Carly.
- Nincs kedvem a mai fogadáshoz.
- Nincs? Kedved? A? Mai? Fogadáshoz? – túlozta el megdöbbenését a nő.
Vállat vontam.
- Nem, nem, nem, sellőcském. Nem játszunk ilyet! – Azzal utasított két kisegítőt, hogy intézzék el az itteni ügyeket, s karon ragadva magával húzott a folyosóra. – Velem kell jönnöd – vált könyörgővé a hangja. – Egy csomó befolyásos muksó lesz ott, akik támogathatnák a műsorod. Ez még csak a kezdet, Ariel! Hát nem veszed észre? Itt a lehetőség, amire vártál. Emellett lesz egy csomó fiatal, független és elképesztően jóképű pasi is. Erre csak nem mondhatsz nemet, nem? Hát ugye, hogy nem – hadarta vigyorogva, belém fojtva a tiltakozást.
- Hát jó – sóhajtottam fel a kérlelő tekintetének engedve. – De nem akarok újságírókat.
- Meglesz – csapta össze tenyerét, majd visszahúzva az öltözőbe egy olyan ruhacsodába bújtatott, amit azelőtt még sosem láttam.
- Ez honnan van? – kérdeztem, miközben a tükörben megállapítottam, hogy tökéletesen passzol rám.
- Én vettem neked. Tetszik? Hogy a fenébe ne tetszene! – válaszolt helyettem a barátnőm. – Gyönyörűen festesz. Szívesen.
- Tényleg tetszik – biztosítottam, aztán már indulnunk is kellett.
Carly, immár az autójában ülve, tovább fecsegett arról, hogy kik lesznek ott a fogadáson, ahol én leszek az egyik díszvendég. Örültem, hogy nem kell válaszolgatnom, mert őszintén szólva, egy idő után elvesztettem a fonalat.
Nem vágytam másra, csak egy hosszú habfürdőre és egy kis kényeztetésre. A lábam sajgott az elhibázott lépésektől, amik persze a nézőtéren senkinek nem tűntek fel. Ők csak a tökéletes balerinát látták, aki mozgásával elbűvölte a vendégeket. A láthatatlan részletek egyiküket sem érdekelték.
A fizikai fájdalmon kívül pedig még ott volt a lelki megterhelés. A nyilvános szereplés mostanában sokat kivett belőlem. Túlontúl sokat. Egyszerűen alig maradt időm bármire a próbák és fellépések mellett. Ez felőrölte a híres türelmemet.
Mielőtt még tovább elmélkedhettem volna, mit tegyek ez ellen, megérkeztünk Los Angeles egyik legnagyobb hoteljéhez, melynek nagyterme most több száz embernek nyújtott luxuskényelmet.
- Odanézz! – mutatott Carly lelkesen a fogadóbizottságra, ami több jól öltözött, ősz hajú urat jelentett. Egyiküket sem ismertem. – A szállodalánc igazgatója, az pedig ott mellette a rendezvényszervező – sorolta Carly. – Az meg ott balra egy bankigazgató…
- Úgysem jegyzem meg – morogtam halkan, de ez nem akadályozta meg Carlyt a folytatásban.
- Sehol egy újságíró – jelentette ki büszkén.
Tíz perccel később nagy nehezen bejutottunk. Bár heves kézrázások és ömlengések után, de végül is épségben. Bent a tömeg miatt szerencsére már kevesebben ismertek fel. A kabátomat elvették, s ahogy körülnéztem, láttam, hogy talán kicsit túlöltöztem. Az én földig érő, vajszínű estélyim túl kombináltnak tűnt az egyszerű, vagy inkább közszerű koktélruhák mellett. Ez talán csak a zavaromat előidéző elismerő pillantások miatt tűnt fel.
- Nem olyan komoly, mint amilyennek leírtad – hajoltam közelebb Carlyhoz.
- Te vagy a legszebb – vigyorgott elismerően, majd hirtelen kirántotta a hajamat összetartó hajgumit, mire vörös loboncom az arcomba hullott.
- Kösz – motyogtam hátrasimítva az elszabadult tincseket.
Azt hiszem, ekkor már mindenki minket nézett. Kezdtem kínosan érezni magam. Az egyik fogadóbizottságból kiváló férfi mentett meg.
- Hölgyeim és uraim! – törte meg a beállt csendet mellém állva. Visszaemlékezve Carly bemutatására, rájöttem, hogy ő volt a fogadás szervezője. – Bemutatnám önöknek Ariel Huntert, a mai esténk egyik legtehetségesebb és legszebb csillagát.
A tömegben szinte minden szemben felismerés csillant, majd elismerő tapsvihar hullámzott végig a termen. Mosolyogva köszöntem meg a kedvességet, bár legszívesebben futottam volna, ahogy csak a lábam bírja. Ezek után esélyem sem volt csendben meghúzni magam.
Mintha mindenki egyesével akart volna belőlem egy darabot, majdnem két órán keresztül egy szabad percem sem akadt. Ahogy egyiküket sikerült leráznom, jött a következő. Ez nem is lett volna annyira szörnyű, ha nem mindenki egyet akart volna tudni: hol van a családom? Mit csináltam a tánc előtt? Mi a véleményem a konkurenciáról?
Nyíltan nem felelhettem egyiküknek sem. Miután több reménytelen válogatás után a családom összes tagja megcsömörlött a belém vetett hitében, pincérnőként dolgoztam nem is olyan messze egy nyomornegyedtől, majd aztán épp a konkurencia kárát kihasználva kapaszkodtam fel a csúcsra. Nem voltam büszke rá, de nagyrészt nem is tudtam róla. Én csak követtem azokat, akik hírnevet ígértek, a módszereiket nem ismertem.
De ezek az emberek nem is vágytak őszinte feleletre, hisz mindent tudtak. Nem maradhatott sokáig titokban a múltam, miután felbukkantam a médiában. Csak arra voltak kíváncsiak, bevallom-e. Szerencsére majdnem mindig sikerült kitérnem az ilyen válaszadások elől.
Ám végül mégiscsak betelt a pohár.
- Nem mondtad, hogy LA legnagyképűbb társaságába hozol – támadtam le azonnal az ügynökömet, amint megtaláltam.
- Sajnálom, sellőcske – húzta el a száját, de tekintetével egy huszonéves pasit követett, aki épp elhaladt mellettünk.
- Persze – forgattam a szemem.
Ebben a pillanatban egy újabb férfi kocogtatta meg a vállam. Magas volt, őszülő, oldalán egy szőkített playboy nyuszival.
- Ariel Hunter – hajolt meg mélyen a férfi. – Hadd legyek oly merész, hogy bemutatom magam. Matthew Cox vagyok. Ő pedig Sally, a lányom – mutatott a szőkeségre, aki végigmért, de csak egy bólintásra méltóztatott.
- Üdvözlöm – mosolyogtam szándékosan csak az úrra.
- Tudom, hogy rengetegszer hallja, de gratulálnék a ma esti előadásához. Csodálatos volt – hajolt meg újra. – Mr. T – a szervező – jól mondta, hogy tehetséges, de ha megengedi, én kijavítanám a barátom szavait. Ön inkább a Naphoz hasonlatos, mintsem egy csillaghoz, ami gyakran tünékeny fény csupán, test nélkül. Én úgy hiszem, az Ön adottsága még jó darabig beragyogja majd a világot, ha ugyanilyen lélekkel folytatja.
Ettől a pár mondattól én lettem a világ leghálásabb embere. Sokféleképpen dicsértek már, de még soha nem tudták így megragadni a lényeget. Alig bírtam visszafojtani a meghatottság könnyeit.
- Köszönöm, uram – suttogtam, mire a férfi biccentett.
- Igaz, hogy pincérnő volt? – kotyogott közbe a szőke cicababa.
Ez azonnal lelombozott, s a hála haragnak adta át a helyét. A felgyülemlett idegesség és fáradtság akart kibukni a számon.
S már épp jól megmondtam volna a magamét neki, mikor mögöttem érdekes szavak hangzottak el:
- Mrs. Hunter? A férje…
Megperdültem, s elállt a lélegzetem, ahogy mindenki másnak is a teremben.
- Őrült – motyogta mellettem Carly, aztán nevetgélve maga után akart vonni, de kiszabadítottam magam.
Jared Hunter állt a bejáratnál, már hosszú évek óta az egyetlen menedékem a világ elől. Egyből megfeledkeztem a többi emberről a helyiségben. A szívem csordultig megtelt szerelemmel, a gyomromban pedig az ismerős melegség áradt szét.
Igen, kétségkívül nem a megszokott jelenség, mértem végig, főleg nem itt. A férfi fekete motoros szerelést, bakancsot és bőrdzsekit viselt, kezében egy bukósisakot tartott, arcán pedig olyan pimasz mosoly ült, hogy szerintem az összes teremben lévő nő belepirult. Fekete haja csapzottan meredt az égnek, méregzöld szeme pedig vidáman csillogott.
Önkéntelenül is elnevettem magam, miközben odasétáltam hozzá. Mindenki minket bámult.
- Csak eddig engedtek be csokornyakkendő nélkül – suttogta Jared, mikor elég közel értem, majd szemtelenül odaintett az egyik karót nyelt főpincérnek.
- Mit keresel itt? – álltam meg tisztes távolságban tőle, de nem azért mert haragudtam, hanem mert nem tudtam, meddig bírnám a közelében anélkül, hogy meg ne csókolnám.
- Megszöktetlek – mondta ezt olyan hangosan, hogy ezek után nem éppen lehetett volna „szökésnek” nevezni a dolgot.
- Őrült vagy – ráztam meg a fejem.
Erre beljebb hajolt, még véletlenül sem átlépve a képzelt határvonalat, melyet megszabtak neki, majd elkapva a karomat, közelebb rántott magához.
- Ezért szeretsz. Mert ugye szeretsz? – tette kezeimet a vállára, sajátjait pedig a derekamra. – Sellőcske – suttogta a számba, mielőtt egy olyan szenvedélyes csókkal ajándékozott meg, hogy elfeledkeztem minden haragomról, ami eddig kísértett.
- Szeretlek, de ne nevezz így! – lihegtem, mikor elengedett, de csak addig, míg magához nem ölelt újra.
A hátam mögött rákacsintott a lelkes nézőközönségre, akik erre zavartan másfelé fordultak. Tudtam, hogy ezt csinálta, leszűrtem a hirtelen meginduló társalgásból. Istenem, mennyire hiányzott!
- Mehetünk? – fúrta arcát a nyakamba, mire önkéntelenül is összerezzentem.
- Hová?
- Az titok. Az elrablók sosem mondják meg, hol bujtatják a foglyaikat.
Elvigyorodtam.
- Motorral? – pillantottam a kezében tartott sisakra. – Ebben a ruhában?
Igen, őrült, ez tény, döbbentem meg, mikor az anyag hasadásának hangjára kaptam fel a fejem. Körülbelül combközépig megszabadított a nyakba akasztós estélyi szoknyarészétől. Carly sikoltozva próbálta megakadályozni a tettet, ám későn ért oda hozzánk.
- Rúgd ki! – kiáltott fel. – Követelem, hogy dobd a pasit! Eltépett egy ilyen selymet. Tudod, mennyibe kerül ez manapság?
- Carly! – pillantottam rá. – Fogd be! Szabadságra mentem – öleltem magamhoz lefagyott barátnőmet, aztán kézen fogva életem párját kisétáltam a megrökönyödött teremből.
Csak egy valaki mosolygott az eseményeken még órákkal később is. Az úr, akivel Ariel utoljára beszélt a teremben, persze Carlyn kívül. Ő pontosan értette a lány kitörését. Húsz éve ő is egy hasonló nőt szeretett. Gyönyörű, elérhetetlen táncosnőt, aki mellett olykor őrültté kellett válni, és éreztetni vele, hogy a világ nem élhet a Nap és annak fénye nélkül.

Püspöki Dorka pályázata

Halhatatlan szerelem

1955. június 11-e. Nem akármilyen nap volt ám ez. Az egész város összegyűlt a téren, s a helyi gazda jóvoltából nagy mulatságot rendeztek. A lányok elővették a legszebb ruháikat, az ifjak pedig azon törték a fejüket, hogyan lophatnának csókokat imádottjuktól a nagy sürgés-forgás közben. Hamarosan minden úriember arca bortól piroslott, s minden asszony tudott a legfrissebb pletykáról. Új család érkezett a kicsiny községbe. Anyám, amint tudomást szerzett a hírről, magához hívott. - Jómódú család örökösnője – kezdte a család leánytagjának jellemzését. – És állítólag csinos is. Drága édesanyám mindig szerette magát a középkorban hinni. Bármennyire is vágytam bohóckodó, fiatal társaim közé, nem volt szívem félbeszakítani a lelkes beszédet. - Adrien, örülnék, ha különös figyelemmel viseltetnél felé. Képtelenség lenne utánozni azt a parancsoló hangnemet. Kelletlenül bólintottam, magamban reménykedve, hogy nem bukkan fel ez a híres új família. Szerencsére csalódnom kellett. Ha aznap a Mead család nem teszi tiszteletét a városlakók közt, sosem ismerem meg Nora Meadet. A lány nem volt túlcicomázva, könnyedén elvegyülhetett volna köztünk, ha csak a ruházatát vesszük figyelembe. Mert különben arcáról egy szempillantás alatt leolvashattuk, mennyire nem közénk való. Sápadt bőre elütött a helyi lányok napbarnítottságától, ahogy különös, szürke, értelemmel teli szeme is. A mai napig nem láttam hozzá fogható szépséget.


- Nagyapa, mesélj tovább! – harsant fel a percekre beálló csend ellen tiltakozva Adrien legkisebb unokája, Maggie.
Az idős férfi felnevetett, s egyesével végignézett a négy leányunokán. Kis részben mindegyikükben Norat vélte viszontlátni. Annak ellenére is, hogy ezek a gyermekek nem kötődtek az ötven éve megismert leányhoz.
- Azonnal, Maggie – szalutált a férfi, aztán összekulcsolta ujjait, s újra felidézte azt a döbbenetet, ami akkor fogta el, mikor megpillantotta élete szerelmét.


A Mead család többi tagja ellenszenvvel viseltetett a mi szerény kis összejövetelünk ellen, de ezt már csak később anyámtól tudtam meg. Akkor és ott túlontúl elkápráztatott a földöntúli szépség, ami a lányból áradt. Még a vak is észrevette volna rajtam, mennyire tetszik a jövevény. Hamarosan gúnyolódni is kezdtek rajtam a barátaim, és addig nyaggattak, míg meg nem ígértem, hogy egy kínálkozó alkalommal megszólítom Norat. Nem mertem bevallani senkinek, hogy remegett a gyomrom, mikor eljött ez a lehetőség. - Ms. Mead – köszörültem meg a torkom, s nagy bátran közelebb léptem hozzá. - Ó, jó napot! – mosolyodott el a lány, mire, ha lehet, még inkább elbizonytalanodott a hangom. - Talán… a… tánc… következő…izé… - Igen – vágta rá az értelmetlen felkérésre. Teljesen megdöbbentem. Miért nem nevet ki? – kérdeztem gondolatban. - Igen? – kérdeztem vissza kissé idétlenül. - Szívesen táncolok önnel, Mr… - King. Adrien King – hajoltam meg jobb híján. - Mr. King – biccentett a lány, majd kezét az enyémbe helyezte, s hagyta, hogy a városlakók közé vezessem. Kiválóan táncolt, de hát nem is számítottam másra. Nekem csak a tánc közepén jutott eszembe, eddig fogalmam sem volt a lépések sorrendjéről. Ám erről a tényről úgy megfeledkeztem Nora közelében, hogy kiderült, mégiscsak ragadt rám valami az évek során. - A lába ügyesebben jár, mint a szája, Mr. King. Szinte kábult voltam, míg szólt a zene. De ezután már hamar összebarátkoztunk Noraval. A mulatság után - bár mindkettőnk szülei ellenezték - szinte mindennap találkoztunk. Azért használok többes számot a szülőket illetően, mert ekkorra már anyám véleménye is megváltozott. Azt mondta, semmi kedve rokonságba kerülni egy ilyen fennhéjázó családdal. De hiába az ő ellenszenve, én már nem bírtam meglenni Nora nélkül. Gyakran kísértem egészen a szomszéd faluig, ahol a bátyja élt. Eközben pedig rengeteget beszélgettünk. A világról, az életről, mindarról, amit megtapasztaltunk.


- Szerelmesek lettetek egymásba, nagypapa? – szakította félbe Adrient egy vékony hang, ami a tizenhat éves Susantől származott.
- Azt hiszem, már akkor, mikor először megpillantottuk egymást.
- Ne szakítsd félbe, Susan! – fedte meg húgát a legidősebb lány, Margaret. – Meséld csak tovább! – pillantott aztán nagyapjára kérlelő szemekkel.
Adrien bólintott.


Tehát, ahogy mondtam, egyre több időt töltöttünk együtt. Egy nap azonban, Nora anyja nyitott ajtót, s tájékoztatott, hogy Nora már elment egy másik úriember társaságában. Csodálkoztam, aztán mérges lettem. Kétségek közt hánykódtam. Vajon Nora hazudott? Vagy az anyja? Vagy csak egy rokont vezet körbe a lány? Mindenesetre aznap hazamentem, másnap pedig nem mentem a lány elé. Harmadnap ő jött el hozzám. Nem titkolom, ebben reménykedtem. - Nem jöttél reggel – mosolygott rám a küszöbről az életvidám leányzó. A szívem megtelt melegséggel, ha csak rápillantottam. Gyönyörű volt, mint minden egyes nap. Fel nem tudtam fogni, hogy ez az angyal miért szánt meg engem. - Tegnap találtál más társaságot, gondoltam ma is vele tartasz – hiába is próbáltam leplezni a sértődöttségemet. Erre ő felnevetett. Olyan csilingelő nevetése volt, hogy a természet kivirult körülötte. - Nagyapám kétségkívül jó társaság, de nem bírja a hosszú sétákat. - Ó – többet is nem tudtam kinyögni. - Talán féltékeny, Mr. King?- incselkedett Nora, aztán választ sem várva, leszaladt a lépcsőn, hátrakiáltva, miszerint én vagyok a fogó. Ezentúl még elválaszthatatlanabbak lettünk. Majd három hónapon át minden nap szakítottunk időt egymásra. Ismertük a másik minden szokását, rezdülését és hóbortját. Kezdtem megelégelni azonban, hogy csak barátok vagyunk. Meg akartam kérni a kezét. Ő akkor tizennyolc volt, én meg huszonkettő. Igent mondott.


- Jaj, de romantikus, papa! – sikoltott fel Maggie. – Ez olyan, akár a mesében. És boldogan éltetek, míg… nagyi meg nem halt?
- Maggie, te ütődött – kiáltott fel Susan. – Nagyit nem is Norának hívták.
A kislány megszeppenve bámult Adrienre.
- De hát akkor?
- Nora sajnos meggondolta magát – sóhajtott fel a férfi, s hirtelen nagyon öregnek érezte magát. – Egy héttel az esküvő előtt eltűnt. Soha többé nem hallottam róla.
Adrien sem szeretett hazudni az unokáinak, de még túl kicsinek ítélte őket ahhoz, hogy megosszon velük minden részletet. Higgyenek inkább a tündérmesékben, minthogy ily korán megismerjék az ostoba felfogást, amit a szűklátókörű, pénzhajhász emberek hirdettek akkor és még most is.
- Papa! – kiáltott fel Maggie. – Holnap is mesélsz? – kérdezte azonnal megfeledkezve a mai történet szomorú végéről.
- Igen. Ha most lefekszel – egyezkedett Adrien.
Maggie komoly arccal mérlegelte lehetőségeit, aztán végül vigyorogva bólintott, s magával húzva két testvérét, kiment a szobából.
Margaret egyedül maradt nagyapjával.
- Mi történt igazából? – lepte meg Adrient a kérdéssel.
- Igazából?
- Nem vagyok olyan kicsi, mint Maggie, nagyapa. Tudom, hogy Nora nem gondolta volna meg magát.
Adrien pár pillanatig letaglózva figyelte az értelmet, mely megcsillant kis unokája szemében. Hihetetlen, csóválta a fejét.
- Tényleg nem…


Nora igent mondott az ajánlatomra. Boldog volt, akárcsak én. Aztán eljött a bemutatás ideje. Természetesen mindketten találkoztunk már egymás szüleivel, ám ez most más volt. Most, mint menyasszonyt és vőlegényt kellett elfogadniuk minket. Az enyémeknek még úgy, ahogy sikerült is. Nem örültek túlzottan, mert közben még jobban elmérgesedett a helyzet köztük és Nora szülei közt, de beleegyeztek a frigybe. Ám a neheze még hátravolt. Mindketten rettegtünk a másik család véleményétől. Joggal. Nora apja kedvesen fogadott, de tudtuk jól, hogy nem ő dönt. A családfő alatt, ebben a családban, Nora anyját kellett érteni. Ő pedig leginkább egy kitörni készülő viharra emlékeztetett. Amint beléptem hozzá kézen fogva leányával, őrjöngeni kezdett. El sem kellett mondanunk a terveinket, ő már üvöltözött, miszerint nem hagyja, hogy egyetlen lánya egy ilyen nincstelen semmirekellőhöz menjen, mint én. Nem esett szó a családomról. Csupán a vagyon hiánya miatt döntött ellenem. Kérleltük, könyörögtünk, fenyegetőztünk, de semmi sem használt. Nora akkor otthon maradt, én pedig eljöttem. De tudtuk, hogy ennek még nincs vége. Aznap éjjel sírva, lóháton jött el az ablakom alá. Akár egy romantikus regényben, gondolhatnád. Ám ott sosem írják le, mily fájdalmas búcsút venni a helytől, ahol az ember felnőtt. Az emberektől, akik vigyáztak rá. És a szülőktől, akik bármennyi gyötrelmet is okoztak, mégiscsak hozzánk tartoztak. Akkor éjjel mindketten szakítottunk a múltunkkal. Közösen indultunk egy új élet felé, amiről még semmit sem tudtunk. Két nap alatt elég messze jutottunk, egy nagyvárosba, ahol egy apró lakást béreltünk. A végtelen szomorúság, ami végigkísért minket az úton, kezdett elmúlni, s helyét a szabadság és szerelem mindent elsöprő boldogsága vette át. Az a két hónapot, míg Norával kettesben éltünk az esküvőnket tervezgetve, életem leggyönyörűbb korszakaként éltem meg.


- Mi történt? – szakította ki merengéséből Margaret a nagyapját.


Nora ágynak esett. Betegsége fájdalmas, de gyors lefolyású volt. Az orvosok nem tudtak tenni érte semmit. Két rövid hét alatt magányosan hagyott. Nem tudtam, mihez kezdjek, s bevallom, nem is akartam kezdeni semmihez. Majd négy hónapig csak ittam, lassan felőrölve a józan eszem. Addig csináltam, míg el nem fogyott az összes pénzem. Aztán az utcára raktak. Nem maradt semmim. Erről később kevesen tudtak. Egyetlen esélyem maradt. Hazamentem. Anyám szívélyesen fogadott. Elmondta, mennyit kerestek minket. S hogy hallottak Nora haláláról. A másik családról nem mondtak semmit. Talán a lelkiismeretem unszolására, de amint elég erősnek éreztem magam hozzá, meglátogattam a gyászoló családot. Más fogadott, mint amit vártam. Nem dobtak ki a házból. Sőt. Maga Nora anyja nyitott nekem ajtót, s tessékelt be a nappaliba. Leültetett, merengő tekintettel helyet foglalt velem szemben, majd belekezdett: - Nem hibáztatom, Adrien. – Ez lepett meg a legjobban, hisz pont arra számítottam. – Nagyrészt az én hibám Nora halála. – Összefacsarodott szívvel hallgattam, de nem vetettem véget az önkínzásnak. – Nora szerette magát. A helyében én is megtettem volna mindent… - Boldogan ment el. Tudtam, igazából csak ebben szeretett volna biztos lenni. Hálásan búcsúzott el, szinte a vejének tekintve. Attól fogva könnyebb volt elfogadnom Nora halálát. Valamit felszabadított bennem az a szigorú asszony. Elfogadta a szerelmünket.


Csönd követte a történetet. Margaret nem akarta megzavarni nagyapját, aki jól láthatóan még mindig az emlékeibe merült. Aztán, mikor üveges tekintete elevenné vált, megkérdezte, amit leginkább érdekelte:
- Papa, szeretted a nagymamát?
- Igen – felelt őszintén Adrien. – Jó asszony volt.
- De nem Nora.
Adrien elmosolyodott.
- Nem Nora.
- És papa? Mondott valamit Nora, mielőtt meghalt?
Adrien bólintott, s egy pillanatra ismét huszonéves volt, az ágy mellett térdelt, kezében a szeretett asszony apró ujjaival.
- A szerelem halhatatlan, Adrien. Ha majd újra találkozunk, ő még mindig ott lesz velünk.

Kellemes Húsvéti Ünnepeket Kívánok Minden Kedves Olvasómnak!

Az új szomszéd

áá, mit találtam ;D

Az új szomszéd

Az idén már a harmadik, toltam bosszankodva a homlokomra a drótkeretes szemüveget, miközben az ablakon keresztül az újdonsült szomszédomat figyeltem, ahogy hatalmas dobozokat cipelt a házába.
Hányadika is van? A falinaptárhoz léptem, aminek nagy részét a fűben vidáman kergetőző kiscicák foglaltak el. Hát ez tavalyi, állapítottam meg döbbenten. Visszabaktattam az irodámba és felvettem a mobilomat az asztalról.
Július negyedike, vágta szemtelenül a képembe. Lehetetlen, ráztam meg a fejem.
Ebben a pillanatban kopogtak.
- Azonnal megyek Jolly – kiáltottam ki és az ajtóhoz indultam, közben rázogattam a telefont, hátha csak elromlott a… dátumkijelzője.
Az ajtó előtt ott állt Jolly Foster, a bejárónőm és jelenleg az egyetlen esélyem, hogy megtudjam az igazi dátumot.
- Hányadika van ma Jolly? – rohantam le azonnal a kérdéssel üdvözlés helyett.
Az ötvenes éveiben járó hölgy felvonta a szemöldökét, majd rosszallóan megcsóválta a fejét.
- Ma van a függetlenség napja… hát nem látta az újságot? Tűzijáték is lesz, meg… – fecsegett vidáman a nő.
- Az lehetetlen – vágtam közbe.
- Tudja Ms. Tyler, nem csodálkozom, hogy fogalma sincs a dátumról. Maga valahogy nem tűnik amerikainak, de ne vegye sértésnek… - tartotta fel két húsos kacsóját Jolly, aztán betüremkedett mellettem a házba, én pedig követtem.
- Mit csináltam én az elmúlt két hónapban? – kérdeztem kétségbeesetten, figyelmen kívül hagyva a nő megjegyzését.
- Írt, természetesen – vonta meg a vállát a házvezetőnő, aztán lepakolta a konyhába a vásárolt élelmiszereket.
Hát ez… lehetséges, ismertem be kelletlenül. Mivel Jolly vásárolt helyettem, főzött és takarított, érthető, hogy megfeledkeztem a napokról. Azaz a hónapokról…
Ó, te jó ég! – rogytam le az egyik kényelmes bőrhuzatos fotelba.
Másra se emlékszem az elmúlt két hónapból, csak a regényem szereplőire és a folyamatos virrasztásra a villogó kurzor mellett, ami újra és újra szavakat követelt.
Mint egy eszelős rontottam ki a házból, s csak egy hajszálon múlt, hogy nem estem hasra.
Az új szomszéd megfagyott a mozdulata közben, amint épp egy újabb dobozt emelt ki a terepjárója hátuljából.
- Oh, bocs – pirultam el átkozva hófehér bőrömet.
A napfény miatt van. Vagyis annak hiányától, jutott eszembe. Ez is az én hibám. Valahogy annyira hihetetlennek tűnt, hogy két hónapig csak az irodám négy falát láttam.
- Maga itt lakik? – mutatott az összeépített házra az idegen.
- Őőő… igen. Szomszédok vagyunk. Connie Tyler – nyújtottam kezet közelebb lépve hozzá.
Nem is rossz, mértem végig. Farmer és bőrdzseki, igazi rosszfiú. A kócos barna haj és sebhelyes száj csak megerősítette az első benyomásomat.
- Zane Reed – viszonozta a kézfogást. – Nem tudtam, hogy van szomszédom… - simított aztán végig az állán elgondolkozva. – Nem nagyon bújt elő eddig.
Idegesen lesimítottam a szénakazalként égnek meredező hajtincseimet.
- Öhm, hát igen tudja a határidők, meg ilyenek.
- Milyen határidők? – kérdezte a férfi érzéki hangján, amivel kicsit össze is zavart.
- Ó, tudja, könyveket írok – nevettem fel idétlenül.
- Értem – mosolyodott el a férfi, mire majdnem elfolytam a betonon.
Hát ilyen eszméletlenül férfias és édes mosolyt, még a regényeimben sem tudtam volna élethűen leírni.
- Akkor én most… izé…
- Megy az ünnepségre? – próbált meg segíteni a férfi.
- Ó, nem. Az nem nekem való – ráztam meg a fejem. – Visszamegyek inkább a házba – böktem ki aztán.
Gratulálok, ennél idiótábbnak már nem is tűnhetnél. Gyorsan sarkon fordultam és szapora léptekkel bementem.
Jolly megint csak rosszallóan rázta a fejét, de most ajkán mintha gúnyos mosolyt ült volna.
- Van egy új szomszédom – vontam vállat mosolyt erőltetve az ajkamra.
- Ja, igen… már vagy két hónapja.
- Hogy mi? – hökkentem meg.
- Igen, Connie, drága. Mr. Reed már két hónapja az ikerház másik felében él.
- Ó, értem – motyogtam. – Hát akkor érthető, hogy teljesen bolondnak néz.
- Szerintem tetszett neki…
- Az, hogy idétlenül dadogtam és úgy viselkedtem, mint egy elmeháborodott plusz azt sem tudtam, hogy már két hónapja itt él?
Hát… nem valószínű, hogy a „tetszünk egymásnak” helyzet áll fenn. Pedig nem tagadhattam, hogy vonzónak találtam a férfit… nem is kicsit.
- Mosolygott maga után.
- Tényleg? – sikkantottam fel, aztán gyorsan beharaptam a számat. – Úgy értem… biztosan csak nevetett rajtam.
Jolly megvonta a vállát, aztán elővette a porszívót és takarítani kezdte a nappalit. Lehetséges, hogy ő is csinosnak talált? – töprengtem a házvezetőnő szavain. De hiszen olyan kínos volt az egész jelenet. Mit gondolhat rólam? Azt, hogy elfoglalt írónő vagyok, szedtem össze magam.
Ösztönösen a dolgozószoba felé vettem az irányt, de meglepve állapítottam meg, hogy az ajtó be van zárva.
- Jolly – kiabáltam túl a porszívó zaját. – Bezárta az irodámat?
- Nem hallom – mutogatott a nő, közben a fejét rázta, pedig tudtam, hogy pontosan értette a kérdést.
Bosszankodva feltrappoltam a lépcsőn és a hálószobámban ledőltem az ágyamra. Azonnal lecsukódtak a szemeim. Mióta nem aludtam ebben az ágyban? Már jó ideje. A dolgozószobában lévő kanapé tökéletesen megfelelt a célra… eddig.
Bármennyire is tiltakoztam ellene, pár perc múlva elaludtam. És legnagyobb meglepetésemre álmomban Zane kopogott az ajtómon.
- Connie – szólított meg, mikor beengedtem.
Igaz, az emlékeim nem tudták pontosan visszaadni azt az ellenállhatatlan férfias kisugárzást, de még így is beleremegtem a hangjába.
- Connie – mondta ismét, aztán végigsimított az arcomon.
- Zane – suttogtam.
Aztán egy hatalmas dörrenés hallatszott. Nem volt ínyemre kinyitni a szememet és megnézni mi volt az. Biztosan a tűzijáték, jutott eszembe. Aztán halkabb dörömbölés, majd megint a nevemet hallottam.
Tágra nyílt szemmel felültem az ágyban. Oldalra pillantottam és elállt a lélegzetem. Az erkélyemen Zane Reed állt teljes életnagyságban és az üvegen kopogtatott. Gondolom ő szólongatott, hogy felébresszen.
Uh, remélem, nem tud szájról olvasni, pirultam bele a még szemem előtt lebegő álom emlékébe.
De mi a fenét keres itt? – keltem fel kótyagosan.
Zane még mindig türelmetlenül dörömbölt.
- Eresszen be! – mondta, mikor ott álltam az ajtó előtt.
Kinyitottam az erkély üvegajtaját, mire Zane azonnal megfogta a vállam, hátratolt és visszazárta az ajtót.
- Hogy került ide? – kérdeztem összezavarodva.
- Átmásztam. Mondja Connie… gyakran álmodik velem? – mosolyodott el egy pillanatra, de szerencsére nem várta meg a választ. – Figyelj ide! – fogta meg az arcomat, mikor a szemem sarkából látott mozgás felé akartam fordulni. – Van autód? – váltott tegezésre.
- Nincs.
- A fenébe! – toppantott egyet.
- Mi folyik itt? – szedtem végre össze a gondolataimat.
- El kell tűnnünk innen – húzott ki maga után a hálószobámból.
- Na de… várj! - torpantam meg. – Hát ez meg ki? – néztem vissza az ajtóból.
Az erkélyablakban már egy nagydarab, kopasz férfi állt és éppen arra készült, hogy betörje azt.
- Hé, mit csinál? – kiáltottam rá, miután nagy csörömpölés kíséretében meg is tette.
A férfi nem válaszolt, csak fürgén megindult felém. Inkább izmosnak tűnt, mint hájasnak, úgyhogy jobbnak láttam követni Zane-t. Azonkívül a férfi kezében kétségtelenül egy fegyver volt. A dörrenés, jutott eszembe, miközben kettesével vettem a lépcsőfokokat. Nem a tűzijáték volt!
- Rád lőtt? – kérdeztem döbbenten.
- Nem túl barátságos – feszegette a hátsó ajtómat a férfi.
Jolly dúdolva törölgetett a konyhában, észre sem vette a felfordulást, ahogyan a mellette elszáguldó hatalmas óriást sem.
- Ki ez?
Zane feltépte az ajtót és már kint is voltunk az udvaron.
- Ne most – szólt rám, mikor újabb kérdésre nyílt a szám.
Végigfutottunk az elhanyagolt gyepen, miközben azon törtem a fejem nem csak álmodom-e ezt az egészet. A férfi áthúzott a kertek közötti kis rejtekajtón. Hát nem álmodom, feleltem magamnak, mikor a hátam Zane kertjét az enyémtől elválasztó vastag fakerítésnek nyomódott.
- Van egy motorom – szólaltam meg lihegve.
- Ezt miért nem mondtad előbb? – túrt bele idegesen a hajába a férfi.
- Autót kérdeztél…
Zane úgy nézett rám, mintha nem lenne biztos benne, hogy épelméjű vagyok.
- Tudod vezetni is?
- Hát mi másért lenne…
Bár elég régen nem vezettem, ki tudja megy-e még. Utoljára fél éve használtam. Mindig is vonzódtam a nagymotorokhoz, így hát az első adandó alkalommal, mikor volt rá pénzem, vettem egyet. Imádtam száguldozni vele, mostanában azonban túlságosan lekötött az írás. Eszembe sem jutott.
- Jó, akkor most visszalopódzunk a garázshoz.
- Ki ez? – kérdeztem újra, mikor a kopasz férfi elhaladt a kerítés túloldalán.
Zane lehajolt és úgy futott a kerítés mentén, egészen a közös garázsig.
- Te ki vagy? – kérdeztem, mikor láttam, milyen könnyedén töri fel a garázs zárját.
Minden megfordult már a fejemben. Tolvaj, rendőr, maffiatag, titkos ügynök…
- Vedd a sisakot! – utasított, miközben gyanakvóan megszemlélte a hatalmas gyorsasági motort. – Biztosan tudod ezt vezetni?
Elmosolyodtam a kételkedésén. Bólintottam és felvettem a koromfekete sisakot. Jó érzés volt újra magam alatt érezni azt a kétszáz lóerőt, ami mindig is úgy vonzott.
- Szállj fel! – szóltam a férfira, aki vonakodva, de felült mögém.
Átkarolta a derekamat, talán kicsit szorosabban is, mint kellett volna. Felnevettem, ahogy a motor felbőgött alattam. Istenem, de hiányzott ez a kis izgalom.
Kihajtottam a nyitott garázsajtón, de nem jutottam messzire, ott ugyanis a nagy izomagyú barátunk várt minket. Elütni azért nem akartam, így hát engedelmesen leállítottam a motort. Különben is, a karja már az enyémet szorította és mit ne mondjak, eléggé berezeltem.
- Megvagy Reed! – szólalt meg reszelős hangján az izomkolosszus.
Zane leszállt mögülem és lefejtette a férfi kezét az enyémről.
- A nő hadd menjen!
- Nem, nem, nem. Szeretnék elszórakozni a barátnőddel – villantotta rám pár rohadt fogát.
- Pedig már úgy vágytam egy kis motorozásra…
Levettem a sisakot a fejemről és kérdőn néztem Zane-re, aki látszólag mérgesen vállat vont.
- Gyerünk befelé – rántott le az ülésről a bőrnyakú.
- Áú – sikkantottam fel a durvaságra. – Héj… ezekkel írom a könyveimet. Jobb lenne, ha nem mennének tönkre.
Magam sem tudtam honnan ez a hirtelen jött bátorság. Szerencsére a férfi eléggé meghökkent ahhoz, hogy elengedjen. Betuszkolt minket Zane házába, majd bezárta az ajtót.
Tipikus agglegénylakás, semmi különleges, néztem körül. Fogadok, hogy a hűtő sörrel van tele, a szekrényekben meg nincs semmi élelmiszer.
- Az emeletre – utasított a férfi.
Ellenkezés nélkül felmentünk Zane hálószobájába. Azt hiszem ekkor törhetett rám az első pánikroham. Azt sem tudom kik ezek az emberek és ez nem egy regény, ami mindig happy end-del végződik.
- Én… izé… jobb lenne, ha elmennék – dadogtam.
- Igen, én is ezt mondom. Úgysem tud semmit.
A nagydarab fickó felröhögött, aztán nemet intett a fejével. Bezárta a hálószobaajtót is.
- Akkor avassuk be – vett elő egy kötelet az ágyon heverő hátizsákból. – Ez a szemét itt zsaru – mutatott Zane-re. – És mocskosul átverte a főnököt.
- Jaj, Gail, hogy is gondolhattam, hogy ez a te fejedből pattant ki. Szóval a főnök irányít a dutyiból – nevetett fel gúnyosan Zane, amit nem igazán értettem.
Nem az a lényeg, hogy ne bosszantsuk fel? De legalább megtudtam mivel foglalkozik Zane. Rendőr. És lecsukatta ennek az észlénynek a főnökét, aki valószínűleg bosszút akar állni rajta.
- És mit kell tenned? Megkötözöl és elviszed az összes értékes baseball-kártyám? – hergelte tovább Zane a férfit.
- Azt mondta ne öljelek meg, de a Jake-aktát csórjam el.
Zane összeszorította a száját mérgében, de gondolom tudta, hogy nincs esélye közelharcban, főleg mivel Gail még egy pisztollyal is fel van szerelkezve.
- Vidd csak! Mindenkinek van egy másolata az őrsön – vont vállat.
Idegesen figyeltem, ahogy a nagy maffiózó kinézetű férfi feje elvörösödik, végül aztán megint felnevet.
- Nem tudsz átverni. És most gyerünk. Öleld át a csajt!
Tágra nyílt szemmel figyeltem, ahogy a férfi pisztolyt fog Zane-re. Gondolkodás nélkül cselekedtem. Zane köré fontam a karjaimat és próbáltam figyelmen kívül hagyni az illatát.
- Ó… úgy látszik a tyúkod bevállalós – nevetett, majd körénk tekerte a kötelet.
Szorosan összepasszírozva kellett állnunk, hogy fel ne boruljunk. Az egész felsőtestünk és a combunk összesimult. A térdeinket is összekötötte, így elég volt egy mozdulat, hogy elveszítsük az egyensúlyunkat. Mibe keveredtem? – néztem kétségbeesetten a szomszédomra.
- Már rég ki akartam ezt próbálni – újságolta Gail, miközben rátekerte Zane kezeire a kötelet, majd szorosan rákötötte a derekamra, úgy, hogy Zane kénytelen legyen a fenekemen matatni.
Aztán az én csuklóimat is összekötözte Zane hátán. Végül mindkettőnk szájára egy nagy, szürke ragasztót tapasztott. Felnéztem a férfi szemébe és látszott, hogy ő sincs oda a helyzetért.
Gail kotorászni kezdett a fiókokban, míg egy vastag sárga mappát nem talált és elégedetten elrakta a táskájába. Búcsúzásként még taszított egyet rajtunk, úgy, hogy pont az ágyra zuhantunk.
- Jó szórakozást! – mondta, aztán ott hagyott minket, nevetése azonban még kintről is hallatszott.
Nem volt épp kényelmes póz, amiben leérkeztünk, így megpróbáltunk változtatni. Végül az lett az eredménye, hogy tehetetlenül Zane mellkasán feküdtem, közben az ő kezei még mindig a hátsó fertályomat tartották. Szerencsére a lábainkat nagyjából tudtuk használni. Zane feltornázta magát néhány párnára, hogy jobban lásson.
Nem mondom érdekes ismerkedési forma. Egy napja ismerem, és most fekszem az ölében, miközben ő a fenekemet fogja és meg vagyunk kötözve.
A férfi halk nyögésére kaptam fel a fejemet. Ő is a tekintetemet kereste épp. Megrázta a fejét és egy mozdulattal maga alá gyűrt, úgy, hogy meg sem tudtam mozdulni. Elégedetlenül nyöszörögtem és próbáltam kikászálódni alóla, de térdeivel lefogta a lábaimat. Figyelmeztető pillantást vetett rám, majd hirtelen lehajolt és a nyakamhoz szorította a száján lévő ragasztószalagot. Tágra nyílt szemmel tűrtem, hogy szépen lassan hozzádörzsölve a bőrömhöz, leszedje magáról. A bőröm bizsergését ismét próbáltam másra fogni.
- Végre – sóhajtott fel megkönnyebbülten, mikor sikerült. – Isteni illatod van!
Én még mindig nem tudtam beszélni és ezt egy pillantással jeleztem is, mire Zane szemtelenül elvigyorodott. Talán nem kellett volna, gondoltam, mikor Zane a saját szájával próbálta meg leszedni a ragasztót.
Lehet, hogy a szoros kötelek, vagy a kiélesedett érzékeink miatt, de amikor a számról lekerült a ragasztó, Zane nem távolodott el. Szemei elsötétültek a vágytól, engem pedig elöntött a forróság.
Vadul nekiestünk egymásnak. Zane szája az enyémre tapadt és szinte megfosztott az így is nehezen szerzett levegőtől, de nem bántam. Sosem éreztem még ilyen izzást… mintha belülről égnék. Viszonoztam a csókját, míg csak…
Meg nem szólalt egy mobil.
Zane káromkodott egy sort, aztán megint magára húzott és ketten együtt elkúsztunk az éjjeli szekrényéig. Szerencsére a túloldalon várakozó elég kitartónak bizonyult.
Ismét fordultunk, s most egymást mellé kerültünk. Zane így könnyen elérhette a mobilt, vakon felvette és kihangosította.
- Zane, ott vagy? – kérdezte egy férfihang.
- Cal – kiáltotta a férfi. – Itthon vagyok. Összekötözve a… szomszédommal.
Így kimondva elég nevetségesnek látszott. De örültem, hogy most nem velem foglalkozik, hanem azzal a bizonyos Callel, aki gondolom a munkatársa volt, így legalább megpróbálhattam lenyugtatni magam. Csak a közelség tette. Ám bizsergő ajkaimnak nem tudtam parancsolni. Folytatást követeltek.
- Igen. Nem kell, megoldjuk – ezzel letette.
Mivel nem figyeltem, a kérdést sem hallottam, de Zane arckifejezésétől gyanakodni kezdtem.
- Remélem ez nem arra volt a válasz, hogy jöjjenek-e segíteni – jegyeztem meg.
- De. Pont arra – vigyorgott a férfi.
- Megőrültél? Egész nap így akarsz itt feküdni?
- Ó, szerintem ki fogunk szabadulni. Csak kell egy kis ösztönzés.
- És mi van azzal a fickóval?
- Elkapták nem messze innen. Ő is megy a főnöke után.
- De…
Zane elhallgatott egyetlen pillantással. Nem vallottam be, mennyire megkönnyebbültem ettől a hírtől.
- Túl sokat beszélsz – szólt rám. – Inkább csókolj meg!
Makacsul kerültem a tekintetét és úgy tettem, mintha nem érezném, hogy a gyomrom összeugrik az izgalomtól.
- Hm… na, jó. Ha akarod, beszélgethetünk is – ajánlotta Zane. – Bár akkor nem biztosíthatom, hogy kiszabadulunk.
- Figyelj ide Mr. Akárki! Nem is ismerlek. Miattad belekeveredtem egy rendőrségi ügybe.
- Legalább csináltál valamit.
- Ezt hogy érted?
- Hogy értem? Teljesen eltemetkeztél a munkádban. Két hónapig a színedet sem láttam. Már azon gondolkoztam ledöntöm a válaszfalat a házunk között, mert valószínűleg senki nem él ott. Valószínűleg észre sem vetted volna.
- Ez nem igaz.
- Biztos? – vonta fel a szemöldökét Zane.
Elkaptam a pillantásomat az ajkairól és inkább arra koncentráltam, hogy dühösnek tűnjek. Viszont nagyon érdekesnek bizonyult az az apró kis vágás a felső ajka sarkában. Vajon hol szerezte?
- A sógorom – mondta egyszer csak a férfi.
- Tessék? – ráztam meg a fejem, mert azt hittem elkalandoztam és ezért nem hallottam valamit.
- Ő ütött meg. Felszakadt a bőröm és nem gyógyult be rendesen – magyarázta, mire leesett, hogy a sebhelyről beszél.
Ennyire feltűnő, hogy azt nézem?
- Azt hitte, hogy a húgommal járok – nevetett fel a férfi. – Aztán, amikor megtudta, hogy a bátyja vagyok, felajánlotta, hogy megüthetem.
- Mire te?
- Természetesen nem ütöttem meg.
Elmosolyodtam.
- Gyönyörű mosolyod van – mondta Zane, aztán ismét fölém kerekedett. – Belehalok, ha nem csókolhatom meg.
- Mire vársz? – kérdeztem szenvedélytől fátyolos hangon.
Hihetetlen mire képes ez a férfi egyetlen pillantással, vagy csókkal. Teljesen elvesztem az ízében. Most az sem zavart, hogy elég nehéz volt, sőt. Élveztem, hogy egy izmos férfitestet érezhetek magamon. Újra elmosolyodtam.
- Mi az? – szakította el egy pillanatra az ajkait az enyémektől Zane.
- Azt hiszem tényleg jobb lesz lebontani azt a falat.
A férfi felnevetett, majd ismét megcsókolt. Két pillanattal később a kezei már szabadon simítottak végig a hátamon.
- Oldozz el! – kértem.
- Hm… nem is tudom. Lehet, megtartalak így – mondta, aztán nevetve kioldozta a háta mögött a kötelet.
Az első dolgunk - miután Zane mellém gördült és a szakadt köteleket is ledobáltuk az ágyról - az volt, hogy összekulcsoltuk az ujjainkat és mélyen egymás szemébe néztünk.
Az új szomszéd állandó helyet kapott a szívemben alig pár óra alatt, ezt már ebben a pillanatban tudtam.
Megfogadtam magamnak és később neki is meg kellett: soha többet nem hagyom, hogy betemessen a munka, s mellettem elszaladjanak a napok, hónapok... az életem. Annyi izgalmas kaland van a világban, és arra, hogy ezeket hiba lenne elszalasztani, nem más döbbentett rá, mint az „új” szomszédom.