Napkitörés

Még egy forgás, még egy piruett, egy meghajlás, majd az őrjöngő tömeg. Virágok, gratulációk, kártyák, idegen csókok. Hétről hétre az előadás megismétlődött. És ezzel együtt járt a népszerűség, meg a nem kívánt reflektorfény. Egy híres táncos sem kerülhette volna el. Ahogy én sem.
Majd másfél órán át fogadtam a vehemens újságírókat, a befolyásos rajongókat, valamint a futárokat, akik percenként kopogtattak az ajtón. A fejem lüktetett ettől a zsongástól.
- Ezerszer megmondtam, hogy az ajándékokat ne ide hozzák! – küldött ki éppen az ügynököm egy megszeppent suhancot.
- Ne, Carly! Nem számít! – sajnáltam meg a fiút, akire rámosolyogtam, majd átvettem tőle a drága csokoládét.
A szőke ügynöknő megrovó pillantással jutalmazta lágyszívűségemet, aztán folytatta az ott sürgölődő alkalmazottak ugráltatását.
Megdörzsöltem a szemem, hátha el tudom űzni a fáradtságot, ám az kínzón megtelepedett szemhéjamon. Amint végeztem az öltözködéssel, magamra kaptam a kabátom, s míg Carly nem figyelt, megpróbáltam kisurranni mögötte.
- Hová sietsz, kishableány? – buktam le épp a küszöb előtt.
Félig bűntudatosan, félig haragosan fordultam vissza.
- Ne hívj így! – utaltam a becenévre, ami sajnos gyerekkorom óta kísértett.
- Hová mész? – engedte el a füle mellett a kérést Carly.
- Nincs kedvem a mai fogadáshoz.
- Nincs? Kedved? A? Mai? Fogadáshoz? – túlozta el megdöbbenését a nő.
Vállat vontam.
- Nem, nem, nem, sellőcském. Nem játszunk ilyet! – Azzal utasított két kisegítőt, hogy intézzék el az itteni ügyeket, s karon ragadva magával húzott a folyosóra. – Velem kell jönnöd – vált könyörgővé a hangja. – Egy csomó befolyásos muksó lesz ott, akik támogathatnák a műsorod. Ez még csak a kezdet, Ariel! Hát nem veszed észre? Itt a lehetőség, amire vártál. Emellett lesz egy csomó fiatal, független és elképesztően jóképű pasi is. Erre csak nem mondhatsz nemet, nem? Hát ugye, hogy nem – hadarta vigyorogva, belém fojtva a tiltakozást.
- Hát jó – sóhajtottam fel a kérlelő tekintetének engedve. – De nem akarok újságírókat.
- Meglesz – csapta össze tenyerét, majd visszahúzva az öltözőbe egy olyan ruhacsodába bújtatott, amit azelőtt még sosem láttam.
- Ez honnan van? – kérdeztem, miközben a tükörben megállapítottam, hogy tökéletesen passzol rám.
- Én vettem neked. Tetszik? Hogy a fenébe ne tetszene! – válaszolt helyettem a barátnőm. – Gyönyörűen festesz. Szívesen.
- Tényleg tetszik – biztosítottam, aztán már indulnunk is kellett.
Carly, immár az autójában ülve, tovább fecsegett arról, hogy kik lesznek ott a fogadáson, ahol én leszek az egyik díszvendég. Örültem, hogy nem kell válaszolgatnom, mert őszintén szólva, egy idő után elvesztettem a fonalat.
Nem vágytam másra, csak egy hosszú habfürdőre és egy kis kényeztetésre. A lábam sajgott az elhibázott lépésektől, amik persze a nézőtéren senkinek nem tűntek fel. Ők csak a tökéletes balerinát látták, aki mozgásával elbűvölte a vendégeket. A láthatatlan részletek egyiküket sem érdekelték.
A fizikai fájdalmon kívül pedig még ott volt a lelki megterhelés. A nyilvános szereplés mostanában sokat kivett belőlem. Túlontúl sokat. Egyszerűen alig maradt időm bármire a próbák és fellépések mellett. Ez felőrölte a híres türelmemet.
Mielőtt még tovább elmélkedhettem volna, mit tegyek ez ellen, megérkeztünk Los Angeles egyik legnagyobb hoteljéhez, melynek nagyterme most több száz embernek nyújtott luxuskényelmet.
- Odanézz! – mutatott Carly lelkesen a fogadóbizottságra, ami több jól öltözött, ősz hajú urat jelentett. Egyiküket sem ismertem. – A szállodalánc igazgatója, az pedig ott mellette a rendezvényszervező – sorolta Carly. – Az meg ott balra egy bankigazgató…
- Úgysem jegyzem meg – morogtam halkan, de ez nem akadályozta meg Carlyt a folytatásban.
- Sehol egy újságíró – jelentette ki büszkén.
Tíz perccel később nagy nehezen bejutottunk. Bár heves kézrázások és ömlengések után, de végül is épségben. Bent a tömeg miatt szerencsére már kevesebben ismertek fel. A kabátomat elvették, s ahogy körülnéztem, láttam, hogy talán kicsit túlöltöztem. Az én földig érő, vajszínű estélyim túl kombináltnak tűnt az egyszerű, vagy inkább közszerű koktélruhák mellett. Ez talán csak a zavaromat előidéző elismerő pillantások miatt tűnt fel.
- Nem olyan komoly, mint amilyennek leírtad – hajoltam közelebb Carlyhoz.
- Te vagy a legszebb – vigyorgott elismerően, majd hirtelen kirántotta a hajamat összetartó hajgumit, mire vörös loboncom az arcomba hullott.
- Kösz – motyogtam hátrasimítva az elszabadult tincseket.
Azt hiszem, ekkor már mindenki minket nézett. Kezdtem kínosan érezni magam. Az egyik fogadóbizottságból kiváló férfi mentett meg.
- Hölgyeim és uraim! – törte meg a beállt csendet mellém állva. Visszaemlékezve Carly bemutatására, rájöttem, hogy ő volt a fogadás szervezője. – Bemutatnám önöknek Ariel Huntert, a mai esténk egyik legtehetségesebb és legszebb csillagát.
A tömegben szinte minden szemben felismerés csillant, majd elismerő tapsvihar hullámzott végig a termen. Mosolyogva köszöntem meg a kedvességet, bár legszívesebben futottam volna, ahogy csak a lábam bírja. Ezek után esélyem sem volt csendben meghúzni magam.
Mintha mindenki egyesével akart volna belőlem egy darabot, majdnem két órán keresztül egy szabad percem sem akadt. Ahogy egyiküket sikerült leráznom, jött a következő. Ez nem is lett volna annyira szörnyű, ha nem mindenki egyet akart volna tudni: hol van a családom? Mit csináltam a tánc előtt? Mi a véleményem a konkurenciáról?
Nyíltan nem felelhettem egyiküknek sem. Miután több reménytelen válogatás után a családom összes tagja megcsömörlött a belém vetett hitében, pincérnőként dolgoztam nem is olyan messze egy nyomornegyedtől, majd aztán épp a konkurencia kárát kihasználva kapaszkodtam fel a csúcsra. Nem voltam büszke rá, de nagyrészt nem is tudtam róla. Én csak követtem azokat, akik hírnevet ígértek, a módszereiket nem ismertem.
De ezek az emberek nem is vágytak őszinte feleletre, hisz mindent tudtak. Nem maradhatott sokáig titokban a múltam, miután felbukkantam a médiában. Csak arra voltak kíváncsiak, bevallom-e. Szerencsére majdnem mindig sikerült kitérnem az ilyen válaszadások elől.
Ám végül mégiscsak betelt a pohár.
- Nem mondtad, hogy LA legnagyképűbb társaságába hozol – támadtam le azonnal az ügynökömet, amint megtaláltam.
- Sajnálom, sellőcske – húzta el a száját, de tekintetével egy huszonéves pasit követett, aki épp elhaladt mellettünk.
- Persze – forgattam a szemem.
Ebben a pillanatban egy újabb férfi kocogtatta meg a vállam. Magas volt, őszülő, oldalán egy szőkített playboy nyuszival.
- Ariel Hunter – hajolt meg mélyen a férfi. – Hadd legyek oly merész, hogy bemutatom magam. Matthew Cox vagyok. Ő pedig Sally, a lányom – mutatott a szőkeségre, aki végigmért, de csak egy bólintásra méltóztatott.
- Üdvözlöm – mosolyogtam szándékosan csak az úrra.
- Tudom, hogy rengetegszer hallja, de gratulálnék a ma esti előadásához. Csodálatos volt – hajolt meg újra. – Mr. T – a szervező – jól mondta, hogy tehetséges, de ha megengedi, én kijavítanám a barátom szavait. Ön inkább a Naphoz hasonlatos, mintsem egy csillaghoz, ami gyakran tünékeny fény csupán, test nélkül. Én úgy hiszem, az Ön adottsága még jó darabig beragyogja majd a világot, ha ugyanilyen lélekkel folytatja.
Ettől a pár mondattól én lettem a világ leghálásabb embere. Sokféleképpen dicsértek már, de még soha nem tudták így megragadni a lényeget. Alig bírtam visszafojtani a meghatottság könnyeit.
- Köszönöm, uram – suttogtam, mire a férfi biccentett.
- Igaz, hogy pincérnő volt? – kotyogott közbe a szőke cicababa.
Ez azonnal lelombozott, s a hála haragnak adta át a helyét. A felgyülemlett idegesség és fáradtság akart kibukni a számon.
S már épp jól megmondtam volna a magamét neki, mikor mögöttem érdekes szavak hangzottak el:
- Mrs. Hunter? A férje…
Megperdültem, s elállt a lélegzetem, ahogy mindenki másnak is a teremben.
- Őrült – motyogta mellettem Carly, aztán nevetgélve maga után akart vonni, de kiszabadítottam magam.
Jared Hunter állt a bejáratnál, már hosszú évek óta az egyetlen menedékem a világ elől. Egyből megfeledkeztem a többi emberről a helyiségben. A szívem csordultig megtelt szerelemmel, a gyomromban pedig az ismerős melegség áradt szét.
Igen, kétségkívül nem a megszokott jelenség, mértem végig, főleg nem itt. A férfi fekete motoros szerelést, bakancsot és bőrdzsekit viselt, kezében egy bukósisakot tartott, arcán pedig olyan pimasz mosoly ült, hogy szerintem az összes teremben lévő nő belepirult. Fekete haja csapzottan meredt az égnek, méregzöld szeme pedig vidáman csillogott.
Önkéntelenül is elnevettem magam, miközben odasétáltam hozzá. Mindenki minket bámult.
- Csak eddig engedtek be csokornyakkendő nélkül – suttogta Jared, mikor elég közel értem, majd szemtelenül odaintett az egyik karót nyelt főpincérnek.
- Mit keresel itt? – álltam meg tisztes távolságban tőle, de nem azért mert haragudtam, hanem mert nem tudtam, meddig bírnám a közelében anélkül, hogy meg ne csókolnám.
- Megszöktetlek – mondta ezt olyan hangosan, hogy ezek után nem éppen lehetett volna „szökésnek” nevezni a dolgot.
- Őrült vagy – ráztam meg a fejem.
Erre beljebb hajolt, még véletlenül sem átlépve a képzelt határvonalat, melyet megszabtak neki, majd elkapva a karomat, közelebb rántott magához.
- Ezért szeretsz. Mert ugye szeretsz? – tette kezeimet a vállára, sajátjait pedig a derekamra. – Sellőcske – suttogta a számba, mielőtt egy olyan szenvedélyes csókkal ajándékozott meg, hogy elfeledkeztem minden haragomról, ami eddig kísértett.
- Szeretlek, de ne nevezz így! – lihegtem, mikor elengedett, de csak addig, míg magához nem ölelt újra.
A hátam mögött rákacsintott a lelkes nézőközönségre, akik erre zavartan másfelé fordultak. Tudtam, hogy ezt csinálta, leszűrtem a hirtelen meginduló társalgásból. Istenem, mennyire hiányzott!
- Mehetünk? – fúrta arcát a nyakamba, mire önkéntelenül is összerezzentem.
- Hová?
- Az titok. Az elrablók sosem mondják meg, hol bujtatják a foglyaikat.
Elvigyorodtam.
- Motorral? – pillantottam a kezében tartott sisakra. – Ebben a ruhában?
Igen, őrült, ez tény, döbbentem meg, mikor az anyag hasadásának hangjára kaptam fel a fejem. Körülbelül combközépig megszabadított a nyakba akasztós estélyi szoknyarészétől. Carly sikoltozva próbálta megakadályozni a tettet, ám későn ért oda hozzánk.
- Rúgd ki! – kiáltott fel. – Követelem, hogy dobd a pasit! Eltépett egy ilyen selymet. Tudod, mennyibe kerül ez manapság?
- Carly! – pillantottam rá. – Fogd be! Szabadságra mentem – öleltem magamhoz lefagyott barátnőmet, aztán kézen fogva életem párját kisétáltam a megrökönyödött teremből.
Csak egy valaki mosolygott az eseményeken még órákkal később is. Az úr, akivel Ariel utoljára beszélt a teremben, persze Carlyn kívül. Ő pontosan értette a lány kitörését. Húsz éve ő is egy hasonló nőt szeretett. Gyönyörű, elérhetetlen táncosnőt, aki mellett olykor őrültté kellett válni, és éreztetni vele, hogy a világ nem élhet a Nap és annak fénye nélkül.