Halhatatlan szerelem
- Nagyapa, mesélj tovább! – harsant fel a percekre beálló csend ellen tiltakozva Adrien legkisebb unokája, Maggie.
Az idős férfi felnevetett, s egyesével végignézett a négy leányunokán. Kis részben mindegyikükben Norat vélte viszontlátni. Annak ellenére is, hogy ezek a gyermekek nem kötődtek az ötven éve megismert leányhoz.
- Azonnal, Maggie – szalutált a férfi, aztán összekulcsolta ujjait, s újra felidézte azt a döbbenetet, ami akkor fogta el, mikor megpillantotta élete szerelmét.
A Mead család többi tagja ellenszenvvel viseltetett a mi szerény kis összejövetelünk ellen, de ezt már csak később anyámtól tudtam meg. Akkor és ott túlontúl elkápráztatott a földöntúli szépség, ami a lányból áradt. Még a vak is észrevette volna rajtam, mennyire tetszik a jövevény. Hamarosan gúnyolódni is kezdtek rajtam a barátaim, és addig nyaggattak, míg meg nem ígértem, hogy egy kínálkozó alkalommal megszólítom Norat. Nem mertem bevallani senkinek, hogy remegett a gyomrom, mikor eljött ez a lehetőség. - Ms. Mead – köszörültem meg a torkom, s nagy bátran közelebb léptem hozzá. - Ó, jó napot! – mosolyodott el a lány, mire, ha lehet, még inkább elbizonytalanodott a hangom. - Talán… a… tánc… következő…izé… - Igen – vágta rá az értelmetlen felkérésre. Teljesen megdöbbentem. Miért nem nevet ki? – kérdeztem gondolatban. - Igen? – kérdeztem vissza kissé idétlenül. - Szívesen táncolok önnel, Mr… - King. Adrien King – hajoltam meg jobb híján. - Mr. King – biccentett a lány, majd kezét az enyémbe helyezte, s hagyta, hogy a városlakók közé vezessem. Kiválóan táncolt, de hát nem is számítottam másra. Nekem csak a tánc közepén jutott eszembe, eddig fogalmam sem volt a lépések sorrendjéről. Ám erről a tényről úgy megfeledkeztem Nora közelében, hogy kiderült, mégiscsak ragadt rám valami az évek során. - A lába ügyesebben jár, mint a szája, Mr. King. Szinte kábult voltam, míg szólt a zene. De ezután már hamar összebarátkoztunk Noraval. A mulatság után - bár mindkettőnk szülei ellenezték - szinte mindennap találkoztunk. Azért használok többes számot a szülőket illetően, mert ekkorra már anyám véleménye is megváltozott. Azt mondta, semmi kedve rokonságba kerülni egy ilyen fennhéjázó családdal. De hiába az ő ellenszenve, én már nem bírtam meglenni Nora nélkül. Gyakran kísértem egészen a szomszéd faluig, ahol a bátyja élt. Eközben pedig rengeteget beszélgettünk. A világról, az életről, mindarról, amit megtapasztaltunk.
- Szerelmesek lettetek egymásba, nagypapa? – szakította félbe Adrient egy vékony hang, ami a tizenhat éves Susantől származott.
- Azt hiszem, már akkor, mikor először megpillantottuk egymást.
- Ne szakítsd félbe, Susan! – fedte meg húgát a legidősebb lány, Margaret. – Meséld csak tovább! – pillantott aztán nagyapjára kérlelő szemekkel.
Adrien bólintott.
Tehát, ahogy mondtam, egyre több időt töltöttünk együtt. Egy nap azonban, Nora anyja nyitott ajtót, s tájékoztatott, hogy Nora már elment egy másik úriember társaságában. Csodálkoztam, aztán mérges lettem. Kétségek közt hánykódtam. Vajon Nora hazudott? Vagy az anyja? Vagy csak egy rokont vezet körbe a lány? Mindenesetre aznap hazamentem, másnap pedig nem mentem a lány elé. Harmadnap ő jött el hozzám. Nem titkolom, ebben reménykedtem. - Nem jöttél reggel – mosolygott rám a küszöbről az életvidám leányzó. A szívem megtelt melegséggel, ha csak rápillantottam. Gyönyörű volt, mint minden egyes nap. Fel nem tudtam fogni, hogy ez az angyal miért szánt meg engem. - Tegnap találtál más társaságot, gondoltam ma is vele tartasz – hiába is próbáltam leplezni a sértődöttségemet. Erre ő felnevetett. Olyan csilingelő nevetése volt, hogy a természet kivirult körülötte. - Nagyapám kétségkívül jó társaság, de nem bírja a hosszú sétákat. - Ó – többet is nem tudtam kinyögni. - Talán féltékeny, Mr. King?- incselkedett Nora, aztán választ sem várva, leszaladt a lépcsőn, hátrakiáltva, miszerint én vagyok a fogó. Ezentúl még elválaszthatatlanabbak lettünk. Majd három hónapon át minden nap szakítottunk időt egymásra. Ismertük a másik minden szokását, rezdülését és hóbortját. Kezdtem megelégelni azonban, hogy csak barátok vagyunk. Meg akartam kérni a kezét. Ő akkor tizennyolc volt, én meg huszonkettő. Igent mondott.
- Jaj, de romantikus, papa! – sikoltott fel Maggie. – Ez olyan, akár a mesében. És boldogan éltetek, míg… nagyi meg nem halt?
- Maggie, te ütődött – kiáltott fel Susan. – Nagyit nem is Norának hívták.
A kislány megszeppenve bámult Adrienre.
- De hát akkor?
- Nora sajnos meggondolta magát – sóhajtott fel a férfi, s hirtelen nagyon öregnek érezte magát. – Egy héttel az esküvő előtt eltűnt. Soha többé nem hallottam róla.
Adrien sem szeretett hazudni az unokáinak, de még túl kicsinek ítélte őket ahhoz, hogy megosszon velük minden részletet. Higgyenek inkább a tündérmesékben, minthogy ily korán megismerjék az ostoba felfogást, amit a szűklátókörű, pénzhajhász emberek hirdettek akkor és még most is.
- Papa! – kiáltott fel Maggie. – Holnap is mesélsz? – kérdezte azonnal megfeledkezve a mai történet szomorú végéről.
- Igen. Ha most lefekszel – egyezkedett Adrien.
Maggie komoly arccal mérlegelte lehetőségeit, aztán végül vigyorogva bólintott, s magával húzva két testvérét, kiment a szobából.
Margaret egyedül maradt nagyapjával.
- Mi történt igazából? – lepte meg Adrient a kérdéssel.
- Igazából?
- Nem vagyok olyan kicsi, mint Maggie, nagyapa. Tudom, hogy Nora nem gondolta volna meg magát.
Adrien pár pillanatig letaglózva figyelte az értelmet, mely megcsillant kis unokája szemében. Hihetetlen, csóválta a fejét.
- Tényleg nem…
Nora igent mondott az ajánlatomra. Boldog volt, akárcsak én. Aztán eljött a bemutatás ideje. Természetesen mindketten találkoztunk már egymás szüleivel, ám ez most más volt. Most, mint menyasszonyt és vőlegényt kellett elfogadniuk minket. Az enyémeknek még úgy, ahogy sikerült is. Nem örültek túlzottan, mert közben még jobban elmérgesedett a helyzet köztük és Nora szülei közt, de beleegyeztek a frigybe. Ám a neheze még hátravolt. Mindketten rettegtünk a másik család véleményétől. Joggal. Nora apja kedvesen fogadott, de tudtuk jól, hogy nem ő dönt. A családfő alatt, ebben a családban, Nora anyját kellett érteni. Ő pedig leginkább egy kitörni készülő viharra emlékeztetett. Amint beléptem hozzá kézen fogva leányával, őrjöngeni kezdett. El sem kellett mondanunk a terveinket, ő már üvöltözött, miszerint nem hagyja, hogy egyetlen lánya egy ilyen nincstelen semmirekellőhöz menjen, mint én. Nem esett szó a családomról. Csupán a vagyon hiánya miatt döntött ellenem. Kérleltük, könyörögtünk, fenyegetőztünk, de semmi sem használt. Nora akkor otthon maradt, én pedig eljöttem. De tudtuk, hogy ennek még nincs vége. Aznap éjjel sírva, lóháton jött el az ablakom alá. Akár egy romantikus regényben, gondolhatnád. Ám ott sosem írják le, mily fájdalmas búcsút venni a helytől, ahol az ember felnőtt. Az emberektől, akik vigyáztak rá. És a szülőktől, akik bármennyi gyötrelmet is okoztak, mégiscsak hozzánk tartoztak. Akkor éjjel mindketten szakítottunk a múltunkkal. Közösen indultunk egy új élet felé, amiről még semmit sem tudtunk. Két nap alatt elég messze jutottunk, egy nagyvárosba, ahol egy apró lakást béreltünk. A végtelen szomorúság, ami végigkísért minket az úton, kezdett elmúlni, s helyét a szabadság és szerelem mindent elsöprő boldogsága vette át. Az a két hónapot, míg Norával kettesben éltünk az esküvőnket tervezgetve, életem leggyönyörűbb korszakaként éltem meg.
- Mi történt? – szakította ki merengéséből Margaret a nagyapját.
Nora ágynak esett. Betegsége fájdalmas, de gyors lefolyású volt. Az orvosok nem tudtak tenni érte semmit. Két rövid hét alatt magányosan hagyott. Nem tudtam, mihez kezdjek, s bevallom, nem is akartam kezdeni semmihez. Majd négy hónapig csak ittam, lassan felőrölve a józan eszem. Addig csináltam, míg el nem fogyott az összes pénzem. Aztán az utcára raktak. Nem maradt semmim. Erről később kevesen tudtak. Egyetlen esélyem maradt. Hazamentem. Anyám szívélyesen fogadott. Elmondta, mennyit kerestek minket. S hogy hallottak Nora haláláról. A másik családról nem mondtak semmit. Talán a lelkiismeretem unszolására, de amint elég erősnek éreztem magam hozzá, meglátogattam a gyászoló családot. Más fogadott, mint amit vártam. Nem dobtak ki a házból. Sőt. Maga Nora anyja nyitott nekem ajtót, s tessékelt be a nappaliba. Leültetett, merengő tekintettel helyet foglalt velem szemben, majd belekezdett: - Nem hibáztatom, Adrien. – Ez lepett meg a legjobban, hisz pont arra számítottam. – Nagyrészt az én hibám Nora halála. – Összefacsarodott szívvel hallgattam, de nem vetettem véget az önkínzásnak. – Nora szerette magát. A helyében én is megtettem volna mindent… - Boldogan ment el. Tudtam, igazából csak ebben szeretett volna biztos lenni. Hálásan búcsúzott el, szinte a vejének tekintve. Attól fogva könnyebb volt elfogadnom Nora halálát. Valamit felszabadított bennem az a szigorú asszony. Elfogadta a szerelmünket.
Csönd követte a történetet. Margaret nem akarta megzavarni nagyapját, aki jól láthatóan még mindig az emlékeibe merült. Aztán, mikor üveges tekintete elevenné vált, megkérdezte, amit leginkább érdekelte:
- Papa, szeretted a nagymamát?
- Igen – felelt őszintén Adrien. – Jó asszony volt.
- De nem Nora.
Adrien elmosolyodott.
- Nem Nora.
- És papa? Mondott valamit Nora, mielőtt meghalt?
Adrien bólintott, s egy pillanatra ismét huszonéves volt, az ágy mellett térdelt, kezében a szeretett asszony apró ujjaival.
- A szerelem halhatatlan, Adrien. Ha majd újra találkozunk, ő még mindig ott lesz velünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése