Rose Woods - Büszkeség

Rose Woods – Büszkeség
(novella)
Jane Austen novellapályázat

„Nyugodtan nevezheti szemtelenségnek, nagyon keveset különbözött attól. A tény az, hogy ön megunta az udvariaskodást, a hódolatot, a tüntető figyelmet. Megcsömörlött az olyan nőktől, akiknek minden szavát, gondolatát és pillantását csak az diktálta, hogy önnek tessenek. Én felráztam önt, és érdekelni kezdtem, mert annyira más voltam, mint a többiek. Ha nem lenne valójában szeretetre méltó természete, akkor meggyűlölt volna modoromért; de bármennyire igyekezett is álcázni magát, érzésben mindig nemes volt és igazságos, s lelke mélyén megvetette azokat, akik olyan állhatatosan igyekeztek kedvében járni. Látja, ön helyett én adtam magyarázatot, és mindent tekintetbe véve, nem is látszik ez ésszerűtlennek. Hiszen annyi bizonyos, hogy nem tudott semmilyen jó tulajdonságomról – de erre senki sem gondol, amikor beleszeret valakibe.”

Jane Austen: Büszkeség és balítélet (Elisabeth Darcynak)

†

Liam őrjöngve hagyta maga mögött a kilométereket, egyiket a másik után. Az ország másik végében tartózkodott épp, mikor megkapta nagynénje kétségbeesett üzenetét. A húga arra készült, hogy férjhez menjen, szándéka szerint családja tudta nélkül. Ám szemfüles szolgálólányának köszönhetően féltve őrzött titka kiderült, s pártfogójuk – rég halott édesapjuk nővére –, üzenetet küldött Liamnek, aki húga gyámjaként egyedüli volt, ki képes lehetett a frigy megakadályozására. Csak érjen oda időben.
Liam családja volt Greenshire grófság ura. Apja halála után a nagynénjük, a húga és ő örököltek a környéken mindent. És most Célia arra készült, hogy a saját részét veszélyeztesse egy rangon aluli házasság révén.
De nem csak a hozománya volt veszélyben, hanem a becsülete is. Még ha neki sikerül is megakadályoznia a nem kívánt házasságot, ha a terve nyilvánosságra kerül, az emberek suttogni kezdenek, és Célia elveszíti a lehetőségét egy megfelelő partinak. Holott neki kötelessége volt gondoskodni róla, hogy a lány férjhez menjen egy jószívű, gondoskodó emberhez, aki nem mellesleg kellő vagyonnal rendelkezik, és elég körültekintően bánik majd a felesége pénzével is.
Ismerte a családot, amelynek a testvére oly botor módon a tagja készült lenni. Egykor gyakori vendég volt náluk. Elszegényedett nemesek voltak. Az úr, James Monroe, tekintélyes vagyont örökölt ugyan, de kétes befektetései és szerencsejáték szenvedélye hamar segítettek neki a pénz nyakára hágni.
Az asszony, Charlotte, szintén gazdag család sarja, ám az ő öröksége is a férjéé sorsára jutott. Kétségbeesetten igyekezett fenntartani a látszatot, fennhéjázó, büszke viselkedésével takargatva nyilvánvaló szegénységüket. Mintha a családi kúrián málladozó vakolatot, vagy a pénztelenség egyéb nyomait elfedhette volna az, hogy olyan magasan hordta az orrát.
A fiuk, Henry, egészen biztosan úgy gondolta, hogy így oldja meg a családja gondjait. Elcsábít és feleségül vesz egy gazdag lányt. Hát, ő majd megmutatja, hogy milyen fából is faragták. Aki a húgát akarja kihasználni, annak vele gyűlik meg a baja. Vagy ne legyen Greenshire ura.

†

Marguerite felemelkedett a veteményesből, mikor meghallotta a dübögést. Minden jel szerint egy lovas közeledett. Ki lehet az vajon? Csodálkozva ismerte fel az érkezőben a grófság örökösét.
Liam nem volt mindig a megközelíthetetlen földesúr. Valamikor „csak” Liam volt, a szomszéd birtokról, akivel gyermekkorukban együtt játszottak a folyóparton.
Jó rég látta már. Azóta ugyancsak megnőtt, és megférfiasodott. Persze ő sem volt már az a nyeszlett, szeplős kislány, akit az arcát borító pöttyök miatt szamócának csúfoltak a környékbeli gyerekek.
De Marguerite jól látta még ebből a távolságból is, hogy barna, hullámos haja, zöld szeme, magas, nyúlánk termete még mindig a régi. És az öröm is, amit ő érzett, mikor hosszú évek után meglátta.
Önkéntelenül lendült üdvözlésre a keze, de a mozdulat félbe maradt, mikor Liam lassítás nélkül vágtatott el mellette, a végkimerülésbe üldözve csatakos lovát, pillantásra sem méltatva az út szélén ácsorgó lányt.
Valamikor a végtelenségig csodálta a férfit. Mikor még fiatalabb volt. Számtalanszor tett tanúbizonyságot nemes jelleméről, és jó szívéről. És többször megvédte őt bátyjai gonosz tréfáitól.
Henry és ifjabb James gyakran viccelődtek az ő kárára. Liam azonban mindig a segítségére sietett a kellő időben. Ő és a húga, Célia, szinte mindennapos vendégek voltak a Monroe házban, és bár a látogatások az idő haladtával ritkultak, majd Liam részéről teljesen el is maradtak, azért nem lepődött meg különösebben, mikor Henry és Célia között szerelem szövődött. Örült, hogy végre a valóságban is rokonságba keveredik a lánnyal, akit már amúgy is a testvéreként szeretett. Bár két bátyja mellett volt két húga is (Roberta és Olívia, az ikrek), szívében maradt hely még egy nővérnek. Tudta, hogy Henry és Célia boldogok lesznek együtt.
Most azonban, Liam elsuhanó, dühös arcát látva balsejtelem szorította össze a szívét a bátyja küszöbön álló esküvőjével kapcsolatban. Megszaporázta hát a lépteit, hogy minél hamarabb a házhoz érjen, és megtudja, mi okból érkezett a leendő sógornője fivére.
Már messziről meghallotta apja emelt hangját, és Liam ingerült válaszait. Még nem veszekedtek, de már nem sok hiányzott volna hozzá. És bár egyetlen szót sem tudott kivenni a kiszűrődő hangfoszlányokból, azért nagyon jól tudta, miről folyhat a vita.
Anyját az ebédlőben találta. Egyenes derékkal ült az egyik megviselt széken, az egykor jobb napokat látott, kopott asztal mellett. Méltóságán alulinak gondolta, hogy zaklatott lelkiállapotát ország-világ elé tárja, de az idegességét még sem tudta egészen eltitkolni. A szeme sarka jól láthatóan rángatózott, és a kezében tartott zsebkendőt is rongyosra gyűrte már a türelmetlen várakozás közepette.
Henry fel-alá járkált az asztal körül. Időnként hosszú léptekkel indult apjuk dolgozószobája felé, de anyja ellentmondást nem tűrő szólítására mindig megtorpant, és nagy sóhajjal visszafordult a céltalan járkálást folytatva.
– Mi történt? – kérdezte Marguerite, bár pontosan tudta a választ. Liam rájött, hogy Célia és Henry titokban házasodni akarnak.
– Úgy tűnik, a bátyádnak elment az esze – válaszolta Charlotte halkan, méltóságteljesen, és további kommentár nélkül hagyta a kijelentést.
Marguerite gyorsan Henryre nézett, aki alig észrevehetően megrántotta a vállát. Fogalma sem volt, ki kotyoghatta ki a titkát. Csak hárman tudtak róla. Célia, Henry és Marguerite. De most már Liam is tudomást szerzett a tervről, és úgy tűnt, hamarosan kitör a botrány.
A lány közelebb óvakodott a dolgozószoba ajtajához, hátha elcsíphet egy-két szót. Az anyja őt nem akadályozta meg a hallgatózásban, hisz legszívesebben maga is az ajtóra tapasztotta volna a fülét, ha nem érezte volna megalázónak. Viszont ki volt éhezve a tényekre. Így hát nagyvonalúan nem vett tudomást lánya „gyengeségéről”.
Alig ért azonban a küszöbhöz, az ajtó kivágódott, és a nyílást teljesen betöltötte Liam óriási alakja. Marguerite-nek földbe gyökerezett a lába. A férfi fenyegetően tornyosult felé, mintha készen állna arra, hogy bárkit félresöpörjön, aki az útjába mer állni. A lány mindössze a mellkasa közepéig ért. Teljesen hátra kellett döntenie a fejét, hogy az arcába nézhessen.
Zöld szeme elsötétedett a benne tomboló haragtól. A haja a homlokába hullott, középen kettévágva a dühödt ráncokat. Az állát több napos borosta fedte, amitől úgy nézett ki, mint egy haramia.
Egy pillanatra felismerés és csodálkozás villant a tekintetében, de szinte azonnal felöltötte megint komor arckifejezését. Fejét éppen hogy csak megbiccentette Marguerite felé, majd elslisszolva mellette, már kinn is volt a folyosón. Csak a felkavarodott levegő maradt utána, amit sietős távozásával hagyott hátra.
Miközben határozott, döngő léptekkel vonult végig a kijárat felé, a lány jól láthatta, hogy milyen piszkos a ruhája, sáros a csizmája. Több napos vágta lehetett mögötte, úgy sejtette.
Marguerite gyomra fájdalmasan összeszűkült, mikor rájött, hogy Liam önmagát, s a lovát sem kímélve rohant megakadályozni a húga, és az ő bátyja esküvőjét. Ő meg még azt hitte, hogy amint kiderül az eljegyzés, a férfi legalább olyan boldog lesz a testvére öröme láttán, mint Marguerite. Mekkorát tévedett.
– Charlotte! – szakította félbe apja borízű, parancsoló hangja a gondolatait, ő pedig félrehúzódott, hogy utat engedjen a kezeit most már nyíltan tördelő anyjának.
– Most mi lesz? – kérdezte Henry elkínzottan, tőle várva tanácsot.
Marguerite ránézett jóképű bátyjára. Ő és James ennél jobban már nem is különbözhettek volna egymástól. Idősebb testvére nem csak a nevét örökölte édesapjuktól. Apjáéhoz oly hasonló, rőt haja letagadhatatlanná tette származását. Csak ifjabb James lényegesen vonzóbb volt, mint az idősebb, és erről nem csak a Monroe úr védjegyének számító, ápolatlan pofaszakáll hiánya gondoskodott, hanem a vakítóan kék szempár, és a megnyerő modor is, amellyel minden nőt levett a lábáról. És akkor még nem is beszéltek az egyenruháról, amit fivére katonatisztként hordott.
Henry ezzel szemben anyjuk sudár termetét, szalmaszőke haját, és mogyorószín szemét örökölte. Hogy visszahúzódó, álmodozó természete kinek volt köszönhető, azt csak a jó ég tudhatta.
Összefacsarodott a szíve, amikor az arca fájdalmas grimaszba torzult. Csakis Marguerite tudhatta, milyen szerelmes a fiú Céliába. Számára a vagyon semmit nem jelentett, és ezért is akarta kétségbeesetten titokban tartani a szándékait. Nem szerette volna, ha bárki azt gondolja, csakis a pénzéért akarja elvenni a lányt. Ő egyedül Céliát imádta. Akár pénz nélkül, akár család nélkül. Csakis őt.
– Minden rendben lesz – igyekezett megnyugtatni, még ha abban a pillanatban nem is nagyon hitt a saját szavaiban.
Mindennél és mindenkinél jobban haragudott Liamre, amiért ilyen fájdalmat okozott a testvérének.

†

Liam fáradtan dőlt le az ágyára. Már túl volt egy kiadós fürdőn, még sem tudott megnyugodni. A forró víz elégtelennek bizonyult arra, hogy legyűrje idegességét. Mindössze sajgó izmait lazította el kicsit.
Összevesztek Céliával. Illetve ő veszekedett, egyre jobban belelovalva magát a bosszúságba, mikor látta, hogy a józan érvek hatástalanok maradnak a lánynál.
Hiába próbált az eszére hatni. Rávilágítani, hogy Céliának kötelességei vannak a családjával szemben. Büszkének kellene lennie a származására, nem lealacsonyodnia egy szerencselovag szintjére, aki csakis a vagyonára pályázik. Majd mikor minden szava hatástalan maradt, kerekperec kijelentette, hogy semmiképp nem egyezik bele a házasságba, mire Célia sírva fakadt.
Liam még mindig elkeseredett, ha visszagondolt a húga könnyeire. Édesanyjuk belehalt Célia születésébe, és bár apjuk imádta őket, és a nagynénjük is mellettük állt, segített a felnevelésükben, Liam mindig is hajlamos volt atyáskodni a család másodszülöttje felett.
Célia kezdettől fogva törékeny és beteges volt. Halovány bőrű, sovány kis teremtés, akit az első erősebb szél is elfújhatott. Fekete hajával, sötétkék szemével tökéletes szépségnek számított, de különleges törődést is igényelt gyengesége miatt. Nem hagyhatja hozzámenni akárkihez. Csakis egy olyan férfiú jöhet szóba, aki meg tudja védelmezni, gondoskodni tud róla, és megőrzi számára a vagyonát. Henry Monroe nem volt ilyen férfi. Ráadásul rangon aluli.
Odakint villám hasította ketté a sötét égboltot, majd nemsokára megdördült az ég.
Esni fog – konstatálta, majd óriási léptekkel az íróasztalhoz ment.
Most azonnal levelet ír édesapja barátjának. Stevenson ezredes felesége, minden lében kanál asszonyság, mindig is erősködött, hogy segít neki jó partit találni a húga és saját maga számára is. Most megírja neki, hogy köszönettel elfogadja a segítségét. Már ami Célia jövendőbelijét illeti. Mert az övé… Az már egészen más ügy.
A szeme előtt megjelent Marguerite képe, ahogy ott, az ajtóban látta. Világosbarna haja feltűzve a feje tetejére, ám néhány rakoncátlan tincs elszabadult belőle, és leomlott bájos arca két oldalán, egészen a válláig. Valami fizikai munkát végezhetett közvetlenül a találkozásuk előtt, mert olyan kócos és zilált volt, mint egy szolgálólány. De ennek ellenére, kipirult arcával a legelbűvölőbb látványt szolgáltatta, amivel valaha is találkozott.
Szépen megnőtt a kis pulykatojás – nyugtázta, és visszagondolva nőies vonalaira egyetlen másodperc alatt kiszáradt a szája.
Istenem! Úgy viselkedem, mint egy mamlasz suhanc.
Soha nem szűkölködött női társaságban. Jóképű volt és gazdag. Ugyancsak kelendő a hölgyek körében. Most azonban úgy érezte, nem nyugszik addig, amíg újra nem láthatja a lányt, bár maga sem tudta, honnan származik ez a leküzdhetetlen vágy.
Liam számára kétféle nő létezett. Akivel a kedvét töltheti, bőkezűen meghálálva az odaadását és a figyelmét, és aki szóba jöhet, mint lehetséges feleség, gyermekei anyja. Marguerite kétségtelenül egyik táborba sem tartozott. Akkor mégis mit akarhatna tőle?
Összerezzent, mikor gondolataiból újabb villámlás és mennydörgés riasztotta fel. Az eső vad surrogással kezdett rá, a véget nem érő zuhogásra.
Ideje megírni azt a levelet – döntötte el.
Valami csattant odalent. Mintha a bejárati ajtó lett volna.
Vagy egy ág, amit a vihar szakított le – nyugtatta meg önmagát.

†

Henry a legmélyebb álmából ébresztette fel Marguerite-et.
– Segítened kell! – szegezte neki a kijelentést azonnal, a fáradtságtól kába lánynak.
– Mégis miben?
Marguerite felült, és a szeme tágra nyílt a csodálkozástól, mikor a bátyja háta mögött meglátta Céliát. Mint egy ázott kis veréb. A lány hajából, ruhájából csöpögött a víz.
Odakint megdördült az ég, és Marguerite rájött, Célia gyalog jött ebben az ítéletidőben. De vajon mi oka lehetett rá?
– Azonnal száraz ruhára van szükséged – ugrott ki a takaró alól.
– Erre most nincs idő – fogta meg Henry a karját. – Indulnunk kell.
– Indulni? De mégis hová?
– Megszökünk – jelentette be Célia mosolyogva, mintha csak valami örvendetes hírt közölt volna.
– Ó – nyögte Marguerite és lerogyott az ágy szélére. Majd ismét felélénkült. – De az nem lehet. A mama, a papa, Liam…
– Muszáj – vágta félbe a zavart szóáradatot Henry. – Másképp soha nem lehetünk együtt. Majd ha összeházasodtunk, akkor visszajövünk. Csak így tudom bebizonyítani, hogy nem Célia vagyonára pályázom. Segíts nekünk testvérkém!
– Mégis miből akartok megélni?
– Eladunk néhány ékszert – felelte Célia, majd ismét Henry vette át a szót.
– Hisz ügyvéd vagyok. Majd csak találok valami állást.
Valóban. James a katonai pályát választotta, Henryt pedig lehetőségükhöz mérte taníttatták a szüleik. Most kiderül, megérte-e?
Marguerite azt sem tudta, mit feleljen. Azután ránézett a bátyja reménykedő arcára, Célia önfeledt, boldog vonásaira, és végre tudta mit kell tennie.
– Te menj ki innen! – lökdöste ki Henryt a szobából, majd értetlen ábrázatát látva hozzátette. – A menyasszonyodnak át kell öltöznie. Még tüdőgyulladást kap ezekben a nedves ruhákban.
Rácsukta az ajtót Henry hálás fizimiskájára, és míg Célia átöltözött a kölcsönruhába – hisz a táskája, és benne a saját ruhakölteményei is ronggyá áztak –, ő összeszedett néhány dolgot, amire elengedhetetlenül szüksége lehet egy fiatalasszonynak.
A részeg kocsis még csak fel sem ébredt pálinkagőzös álmából, mikor kivezették egyetlen lovukat az istállóból, és befogták a könnyű kocsi elé. Szegény pára rémülten táncolt az egymást követő villámlások miatt.
– Nagyon vigyázzatok magatokra – ölelte át hevesen a bátyját Marguerite, majd Céliától is ugyanilyen viharosan búcsúzott.
A lány egy levelet csúsztatott a kezébe.
– Ugye átadod ezt Liamnek? – nézett rá könyörögve, Marguerite pedig nem tudott neki nemet mondani, pedig biztos volt benne, hogy mélyen meg fogja bánni.
Másnap aztán összeszedte minden bátorságát és átsétált Greenshire urának kastélyába. A csodás környék egy időre feledtette vele a rá váró kellemetlen feladatot és a kényelmetlenséget is, amit a felázott, sáros mezőn való átkelés okozott. Itt, ott cipője sarkát teljesen elnyelte a föld, de az, ahogy a kora reggeli napsugarak átszűrődtek a közeli erdő fáinak lombján, ahogy az éjszakai, tetemes mennyiségű eső párolgott ki a talajból a simogató meleg akaratának engedve, és a szépséges természet ébredezésének hangjai, kárpótolták a lányt a nehézségekért.
– Monroe kisasszony – jelentette be a karót nyelt komornyik, Marguerite pedig álmélkodva nézte a kastély pompáját, miközben bebocsájtásra várt. Az édesanyja bizonyára elalélna a látványtól. A fényűzés és a gazdagság félreérthetetlen jeleitől, amelyeket – nem
győzi eléggé hangsúlyozni –, ő már oly régóta nélkülöz. Valószínűleg irigykedve és vágyakozva bámulná az inasok és szobalányok garmadát, akik fel-le szaladgáltak a végeérhetetlen lépcsőn, fontosságuk teljes tudatában. Nekik mindössze egy szobalányuk, egy szakácsnőjük és egy részeges kocsisuk volt, immár kocsi nélkül. Marguerite nem tudta elfojtani a mosolyát, mikor elképzelte, mit fog szólni a jóember, ha felébred az esti tivornya utáni szunyókálásból, és mindössze hűlt helyét találja a lónak és a kocsinak.
A hatalmas kétszárnyas ajtó kitárult előtte, ő pedig ott állt, ostobán mosolyogva, Greenshire urának szalonja küszöbén. Két csodálkozó szempár meredt rá, miközben úgy érezte, menten elsüllyed.

†

Liam jól aludt és kipihenten ébredt. Amint megírta a levelet, megnyugodott végre. Stevenson ezredes felesége a lehető legmegfelelőbb partit fogja Céliának keríteni. A húga biztonságban lesz méltó férje oldalán, ő pedig hatalmas felelősségtől szabadulhat meg.
Marguerite-ről álmodott. Úgy, ahogy régen látta, még kislányként, mikor annyi időt töltöttek együtt. Hogy is tudta elfelejteni azokat az éveket?
De előző nap, mikor újra látta a lányt, minden eszébe jutott, és álmában újraélte minden kalandjukat.
Most pedig ott állt előtte, ő maga, frissen, üdén, felnőtt valójában, és úgy mosolygott, hogy Liam szája sarka is megrándult, hogy felfelé görbüljön a látvány hatására, de még időben erőt vett magán.
Már Marguerite sem nevetett. Máskor oly meleg, barna szeme kiüresedett és hideggé vált, mikor megpillantotta a férfit.
Haragszik rám – tudatosult Liamben. – Bizonyára a testvére miatt.
De nem bánt meg semmit, hisz a húga jövője és a család jó híre volt a tét.
Nagynénje szívéjes üdvözlése zökkentette ki a gondolataiból. A jótét lélek nem tudott sem udvariatlan, sem rideg lenni senkihez sem, még ha sejteni lehetett is, hogy Marguerite mi járatban van. Vagy bocsánatot akar kérni a bátyja és a családja nevében, ebben az esetben Liam nagylelkű lesz, és felülemelkedik a sértettségen, bár forrt benne az indulat, amiért nem Henry érkezett, hanem gyáva mód a húgát küldte. Vagy kérni jött. De bármennyire megigézték is a lány gyönyörű szemei és magával ragadó arcvonásai, a kérését nem teljesítheti. Nem engedheti meg, hogy a bátyja feleségül vegye Céliát.
– Kisasszony! – hajtott fejet Liam udvariasan, mire kapkodó, tessék-lássék pukedli volt a válasz.
– Minek köszönhetjük ezt a korai látogatást? – kérdezte a nagynénje mosolyogva, mire Marguerite egészen elsápadt. Liam aggódva nézte, mint kapkod feldúltan levegő után. Keble csak úgy hullámzott a ruha csipkeszegélyű dekoltázsa alatt. Kezdett aggódni a lány egészsége miatt.
– Egy levelet hoztam Li… Az úrnak – javította ki magát, és újabb pukedli kíséretében Liam felé nyújtotta a gyűrött borítékot, amit a férfi zavartan elvett.
Egy darabig összehúzott szemmel tanulmányozta a tartalmát, miközben az arca egyre inkább elkomorult. Marguerite legszívesebben sarkon fordult, és elrohant volna. Az ő küldetése véget ért.
– Mi áll a levélben? – kérdezte a nagynéni aggodalmasan, mire Liam megrázkódott, mintha álomból ébredt volna, majd gyors főhajtás kíséretében kifelé indult.
– Ha megbocsájt nénikém… Kisasszony! Lenne olyan jó, és követne a dolgozószobába?
Marguerite dübörgő szívvel ment a férfi nyomában. Ha rajta múlik, már ott sincs.
– Lucy! – szólt oda Greenshire ura az első szembejövő szolgálónak. – Megnézné felébredt-e a húgom?
A lány máris elrohant, hogy teljesítse a parancsot.
– Mit jelentsen ez? – követelte Liam, mikor bezárult mögöttük az ajtó. Vadul lobogtatta a levelet a kezében, miközben látszólag minden erejével igyekezett uralkodni az indulatain.
– Én nem tudom, mi áll a levélben – tiltakozott Marguerite. És ez nem is volt hazugság. Még csak füllentés sem. Valóban nem tudta, mit írt Célia a fivérének.
– A húgom arról tájékoztat, hogy megszökött az ön bátyjával – jelentette ki Liam dühösen. Zöld szeme villámokat szórt.
Ebben a pillanatban érkezett vissza a lány. Ha Marguerite nem tudja, az arckifejezéséből akkor is azonnal sejtette volna, hogy baj van.
– Beszéljen! – intett ingerülten a férfi, a zavartan ácsorgó Lucy felé.
– A kisasszony nincs a szobájában, uram – hadarta. – És úgy tűnik, néhány ruhája, és ékszere is eltűnt.
Vetett egy gyors, ideges pillantást Marguerite-re is, majd gyorsan eliszkolt, még mielőtt kitört volna a vihar.
A férfi hatalmas léptekkel az ablakhoz ment, és hosszú percekig a kertet bámulta, szótlanul. Marguerite már-már azt fontolgatta, hogy őróla meg is feledkezett. Azon gondolkozott, hogy vajon elosonhat-e észrevétlenül.
– Tagadja tán, hogy tudott a tervükről? – kérdezte Liam halkan, de a szavai mélyén ott feszült a harag, és érezni lehetett, hogy kivételesen nagy erőfeszítésébe kerül nyugodtnak maradni.
– Henry engem sem avatott be – felelte ugyanolyan csendesen, bár attól tartott, vad szívdobogása elnyomja a hangját.
– És azt várja, hogy ezt most el is higgyem?
– Nem várok öntől semmit. Mindössze a levelet hoztam el, amit a húga rám bízott.
– Személyesen a húgom? – fordult felé hirtelen. – Akkor mégis csak tudott a szökés tervéről. Hogy hagyhatta ezt?
Marguerite szaporán pislogott meglepettségében.
– Engem is kész tények elé állítottak – dadogta. – Semmi beleszólásom nem volt az eseményekbe.
– Jöhetett volna hozzám. Azonnal. Most már bottal üthetem a nyomukat.
– Nem várhatja tőlem, hogy önhöz legyek lojális, ne a saját testvéremhez!
– A testvére… – kiáltott fel Liam megvetően.
– Valamikor az ön barátja volt, ha jól emlékszem. Valóban olyan szörnyű lenne, hogy Célia őt szereti?
– Barátság. Ezt a szót Henry nem ismeri. És valószínűleg a szerelmet sem. Különben nem vetett volna szemet egy olyan naiv és törékeny teremtésre, mint az én húgom.
– Mit akar ezzel mondani? – húzta össze a szemét a lány.
– Mindenki tudja, miféle nehézségekkel küzd a családja – sétált lassan közelebb a férfi. – És mivel az édesapja alig egy napja ígérte meg nekem, hogy megakadályozza ezt a képtelen házasságot, mostanra pedig a húgom eltűnt a bátyjával egyetemben, azt kell gondolnom, hogy ez egy jól kidolgozott összeesküvés, amelyben benne van az egész háza népe.
– Mégis mi okunk lenne rá? – kérdezte a lány levegő után kapkodva, de a választ már előre sejtette. A férfi épp elég világosan utalt rá.
– Célia hozománya több mint elég lenne ahhoz, hogy kisegítse önöket a bajból – vágta az arcába kíméletlenül.
Már ott állt előtte. Alig karnyújtásnyira. Marguerite jól látta, mint rándul meg idegességében egy izom az arcán. Mint fehérednek el az ujjpercei, amint az öklét összeszorítja dühében. Hogy préseli össze a száját féktelen indulatában, miközben a válaszra vár.
– A papa valóban nagy hibát követett el, mikor elherdálta a saját és a mama vagyonát. Ezt kár lenne tagadnom ön előtt, hisz ön mindenkinél jobban ismeri a családom helyzetét – utalt a közösen töltött gyerekkorra. – De ennek semmi köze nincs Céliához és Henryhez.
Liam megvetően felhorkant, mint aki egyetlen szavát sem hiszi el, Marguerite-ben pedig egy egész világ omlott össze.
Tisztában volt vele, hogy az emberek pletykálni fognak. Mindenki készpénznek veszi majd, hogy Henry a vagyona miatt közeledik Céliához. De Liamtől soha nem várt volna ilyen szűklátókörűséget.
Kivételes jellemű embernek ismerte meg ifjúkorában, aki folyton dacolt az előítéletek, és a családja általi elvárások ellen. Azt gondolta, ha valaki, hát ő megérti a húga vonzalmát. És most mélységesen csalódott benne. Pont azokat a tulajdonságokat vette fel, amelyeket az apjában annyira elítélt korábban.
Liam látta, mint változik meg az arckifejezése kérlelőről könyörtelenre, és egy pillanatra megborzongott. Önkéntelenül lépett hátrébb egyet, mintha legalábbis ököllel az arcába csaptak volna. A lány megvetése azonban sokkal jobban fájt neki, mint egy pofon, mint bármi más a világon. Ez őt magát is épp eléggé meglepte.
Marguerite nyugalmat erőltetett magára. Dacosan felszegte a fejét, úgy folytatta.
– Az én küldetésem itt véget ért.
Megfordult és egyenes háttal, felszegett fejjel kifelé indult a dolgozó szobából.
– Marguerite! – szólt utána a férfi kérlelőn, bár maga sem tudta, mit akar mondani. De nem akarta, hogy a lány így menjen el. Ilyen haragosan. Ilyen lesújtó véleménnyel róla.
Megállt, de nem fordult vissza. Továbbra is a hátát mutatva várta a továbbiakat.
– A húgomról van szó – kezdte a férfi kínlódva. – Az egyetlen lényről a világon, aki fontos a számomra. Féltem, és a lehető legjobbat akarom neki.
– És úgy gondolja, hogy az nem a bátyám – nyugtázta egy bólintás kíséretében, de még mindig nem nézett rá. – Ezért mondja, hogy Henry nem ismeri a szerelmet. Hisz, ha valóban szeretné Céliát, akkor ön szerint messzire elkerülné.
Nem kérdés volt, hanem megállapítás.
– Valóban – hagyta helyben Liam, és mikor látta, hogy Marguerite apró keze mint szorul dühödten ökölbe, még gyorsan hozzátette. – Henry… Nos, nem ő a legjobb Céliának. És az én húgom, csakis a legjobbat érdemli.
– Hát, akkor mondok én is valamit büszke és fennhéjázó uraság – fordult végre felé a lány. Barna szeme izzott a bensőjében tomboló felháborodástól, és jól észrevehetően reszketett felindultságában. – Az édesapám egy iszákos semmirekellő, de soha nem kényszerítené egyik gyermekét sem érdekházasságra, holott ezzel valóban megoldódna minden gondja, ahogy uraságod oly tapintatosan rávilágított.
Liam elvörösödött a kíméletlen módra, ahogy a lány emlékeztette iménti faragatlanságára. Ezerszer megbánta már, hogy olyan otrombán viselkedett és olyan képet festett saját magáról, mintha a pénz lenne számára a legfontosabb.
– Mint ahogy édesanyám sem, aki bár a külsőségek rabja, büszkébb embert nem találhat nála.– folytatta Marguerite dacosan. – Bár vagyonunk valóban nincs, én hiszem, hogy a bátyámat a legmélyebb, legtisztább szerelem vezérli, mint ahogy Céliát is, aki bár törékeny, kiszolgáltatott nő, ezerszer bátrabb és nemesebb jellem, mint az édes testvére. Mer szeretni.
Liam már nem szégyenkezett, hanem dühöngött. Mit képzel ez az aprócska nő magáról, hogy így kioktatja? Már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Marguerite nem hagyta szóhoz jutni.
– Lehet, meglepem ezzel a ténnyel uram, de vagyunk egy páran, akik nem a vagyonért, vagy a társadalmi rangért házasodunk. Létezik egy érzés, amit ön szemmel láthatóan hírből sem ismer. És ez a tiszta szerelem. Szánom, amiért soha nem tapasztalhatta meg. És inkább irigyelje, mintsem elítélje a húgát azért, amiért ő részese lehet ennek a csodának. Még ha nem is annak az embernek az oldalán, akit a fivére a legmegfelelőbbnek tart erre a szerepre.
A férfi haragja nem ismert határokat. Szánja! Tévedett, mikor azt hitte, nincs rosszabb a lány megvetésénél. A szánalma ezerszer rosszabb volt. Ám Marguerite még mindig nem végzett.
– És mondok még egy dolgot, ami minden bizonnyal az újdonság erejével fog hatni. Nem önzés az, ha egy férfi boldog akar lenni a választottjával ahelyett, hogy gyáva módon holmi önfeláldozásra, vagy elvárásokra hivatkozna, és beérné azzal a hamis illúzióval, hogy a körülmények áldozataként helyesen cselekedett. Még ha egy világ választja is el őket egymástól. Nem ekkor követ el hibát. Hanem akkor, ha kellő ismeretek nélkül ítélkezik mások felett.
Köszönés nélkül viharzott ki a szobából, át az óriási, kétszárnyas ajtón. Szinte rohant le a lépcsőn, meg sem állva.
Liam az ablakból nézte, ahogy sietősen, hátát kihúzva, fejét büszkén magasra tartva vonult végig a kastély előtti park füvén.
De azt már ő sem láthatta, mint buggyantak ki a csalódottság első könnycseppjei a szeméből, amint kellő távolságra ért ahhoz, hogy tovább már senki sem leshette meg.

†

A következő fél évben Célia minden egyes héten írt. Igaz, miután Marguerittől megtudta (akinek viszont a jóindulatú, mindent tudó szakácsné pletykálta el kéretlenül; Greenshire-ben valóban még a falnak is füle volt), hogy a bátyja az első levelét felbontatlanul vetette a kandallóba, inkább Monroe-ékhoz címezte őket, és megkérte sógornőjét, hogy ő számoljon be idős nagynénjének a sorsáról.
A néni hálásan fogadott minden apró információ morzsát, amelynek köszönhetően megbizonyosodhatott róla, hogy Célia jól van. Ő nem volt olyan büszke és ostoba, mint Liam, aki inkább levágta volna a fél karját, mint hogy bevallja, mennyire szomjazza a híreket a húgáról, és mennyire megbánta a kirohanását.
Így hát mindig az ajtó mögött hallgatózott, mikor Marguerite abban a hitben, hogy Liam épp nem tartózkodik otthon, meglátogatta a nénit, hogy felolvassa neki Célia soron következő levelét. Titokban elraktározott minden egyes szót, minden egyes beszámolót, és őszintén örült a húga boldogságának.
Ő és Henry összeházasodtak az első adandó alkalommal, és a férjének már sikerült is állást találnia. Egy ügyvéd a szárnyai alá vette. Még lakást is segített nekik keresni.
De Liam nem csak ezekben az esetekben leskelődött tolvajként. Szinte minden nap kilovagolt, hogy a közeli dombtetőről figyelje Monroék házát, hátha meglátja Marguerite-et, akár egyetlen pillanatra is.
Már az első viszontlátáskor megfogta a lány szépsége. Azután pedig a bátorsága és a szókimondása ejtette rabul. Az, ahogy kiállt a testvére boldogságáért. Végül pedig a jósága bűvölte meg. Csodálta a lányt, amiért annak ellenére, hogy ő olyan otrombán bánt vele, mégis a szívén viselte a feladatot, hogy hírt vigyen Céliáról.
Napról napra egyre jobban vágyta a látását, és ha Marguerite nem bánt volna olyan ridegen vele minden egyes találkozásuk alkalmával, mikor épp, hogy csak egy apró fejbiccentéssel fogadta a férfi köszönését, már rég bocsánatot kért volna tőle, bevallva a hibáját.
Mivel azonban úgy gondolta, hogy a háta közepére sem kívánja a társaságát, inkább megtartotta magának a vallomását, és csak a távolból figyelte őt.
Ha tudta volna, hogy a lánynak mekkora erőfeszítésébe kerül közömbösséget színlelni, és múlhatatlan haragot tettetni, bizonyára meggondolja magát. Ám a férfiban olyannyira elítélt büszkesége Marguerite-et is megakadályozta abban, hogy színt valljon.
A tél a báli szezon kezdetét hozta magával. A betakarítási munkálatok véget értével a vidéki emberek szórakozásra vágytak csak úgy, mint a városban élők. Charlotte Monroe pedig egyetlen bált sem hagyott volna ki a világ minden kincséért sem. Nem törődve férjeura folytonos zsörtölődésével, nagy izgalommal készült minden egyes eseményre, és Marguerite mindig meglepődött, ilyenkor hogy megváltozott az anyja. Az izgatottság megszépítette, szinte megfiatalította. Mosolyogva, magában dúdolgatva járt, kelt a házban. Végtelen türelemmel segített a szobalánynak megfésülni a lányai haját, és elragadtatottsága csak nőtt, mikor a legidősebb fia, ifjabb James is csatlakozott hozzájuk, hazalátogatva állomáshelyéről.
Még panaszkodni is elfelejtett sanyarú sorsa miatt.
A lányok várakozása is óriási volt. Olíviának és Robertának ez volt az első igazi bálja. És bár az apjuk adósságba keverte magát a varrónőnél (is), mindhárman meseszép fehér ruhában pompáztak.
Henry becsületesen visszaküldte a kocsit és a lovat is a szüleinek, így volt mivel elhajtani a nagy eseményre. A folyton részeg kocsis pedig, az után, hogy közvetlen mellőle kötötték el a rábízott jószágot, egészen megemberelte magát. Most is majdnem józan volt, mikor a bakra ülve nógatni kezdte a lovat, hogy induljon végre.
Még Monroe úr is átöltözött és megfésülködött a nagy eseményre. Folyton borzas, vörös pofaszakálla egészen tiszteletreméltó látványt nyújtott így ápoltan.
A bálterem fényűző volt, de még ha kevésbé csillogó is, a lányok akkor is ezt látják a legszebb bálteremnek a világon. Ezernyi gyertya gondoskodott a megvilágításról. A sarokban zenészek hangoltak egy aprócska pódiumon, a fal mellett székek sorakoztak. No, nem, mint ha bárki is ücsörögni akart volna. Még a petrezselymet áruló lányok sem ültek le. Csoportokba verődve szemlélték a fiatal urakat, nagyokat kacagva egymás közt.
– Menten elájulok – sziszegte Charlotte a férjének. – Még Greenshire ura is itt van.
Liam említésére Marguerite felkapta a fejét. És valóban. A férfi ott állt a környékbeli előkelőségek gyűrűjében, és egyenesen őt nézte.
– Mi üthetett belé? – töprengett tovább az anyja hangosan. – Még soha nem jelent meg egyetlen bálon sem. Már-már kezdtem azt hinni, hogy méltóságán alulinak tartja.
Liam egyetlen pillanatra sem volt hajlandó szem elől veszíteni a lányt. A mulatság egész ideje alatt szemmel követte minden egyes mozdulatát, minden egyes lépését. Képtelen volt levenni a szemét róla. Hogy is ne, mikor Marguerite volt a legszebb a teremben.
Lenyűgözte vidámsága. Nagyokat nevetett, mikor valamelyik húga a fülébe súgott valamit. Magával ragadta az életszeretete, a szemmel látható boldogsága.
Minden táncra volt partnere. Azután, mikor az édesanyja mondott neki pár szót, és jelentőségteljesen a boltos mamlasz, ámde jókora örökségre számító fia felé pillantott, a lány bájosan elpirult.
Nem volt kétséges, mi Monroe asszony szándéka. Lányainak előbb-utóbb férjhez kell menniük. Mivel Marguerite a legidősebb, nem kétséges, ki kezdi a sort.
Az említett fiatalember is egyre gyakrabban pillantott feléjük, de még nem határozta el magát. Liam pedig csendben fortyogott a féltékenységtől. Valami oknál fogva elviselhetetlennek érezte a gondolatot, hogy a fiú megszólítsa Marguerite-et. Vagy táncra kérje. Látni sem bírta. Elnézést kért, és sietősen kiment a kertbe.
A levegő hűvös volt, de jól esett a frissessége a benti fülledt meleg után.
Lépések csikordultak mögötte a kavicsos sétányon, és mikor kíváncsian a hang irányába fordult, Marguerite-et látta meg közeledni. Ő még nem vette észre. Teljesen a gondolataiba
merült. És mikor felnézett, és találkozott a pillantásuk, a férfi jól látta a tétovázását. Most megforduljon, és eltűnjön arra, amerről jött, vagy folytassa a sétát? Az előbbi minden bizonnyal udvariatlanság lett volna. Hát maradt.
– Elengedték a hódolói? – szaladt ki a száján a kérdés, mielőtt még meggondolhatta volna. Majd minden mindegy alapon, csendesebben hozzátette. – Minden bizonnyal elment az eszük.
– Célia jól van – mondta inkább a lány felelet helyett.
– Tudom. Minden egyes alkalommal az ajtó mögött hallgatózom, mikor a nagynénémnek felolvassa a levelét.
Elárulta hát a titkát, és semmivel sem érezte magát kevesebbnek azért, hogy csorbult a büszkesége.
– Örülne, ha tudná. Vigasztalhatatlan a bátyja kőszívűsége miatt.
– Valóban kőszívűség lenne, hogy a legjobbat akartam a húgomnak? Olyan világban élünk, ahol a vagyon és a rang mindennél többet számít, és ahol a pletyka gyilkolni képes. Csak azt szerettem volna, ha a húgom boldog.
– Ez nem bűn. De a büszkesége, amely arra készteti, hogy ne válaszoljon a testvére megbocsájtásért való könyörgésére, az igenis óriási hiba. Célia szenved a bátyja haragja miatt. Nem lehet boldog, míg ön meg nem békél.
– Hogyhogy? – húzta fel gúnyosan a szemöldökét a férfi. – Hát még sem elég maga a szerelem? Nem hozza el a paradicsomot egymaga, félresöpörve mindent? Családot, származást, előítéletet és megvetést?
Marguerite úgy érezte, mintha arcul csapták volna. Liam megint a könyörtelen nemesember volt. Greenshire grófság ura. Nem a barát, akit megismert. Pedig egy pillanatra már úgy tűnt, megbánta a kérlelhetetlenségét. Nyilvánvalóan tévedett.
– Ne haragudjon! – roggyant meg a válla. – Megint megbántottam. Pedig Isten látja lelkem, hányszor akartam bocsánatot kérni a múltkori baklövésem miatt. Erre most ugyanazt a hibát követem el.
Az arcáról sütött a bűnbánat, és a saját maga iránti harag.
– Meg tud nekem bocsájtani?
– Egy feltétellel. Válaszol Célia levelére.
Liam egy pillanatra összeszorította a száját, és a lány már azt hitte, kerekperec elutasítja a kérést. De e helyett lassan bólintott, mintha nem lenne egészen biztos abban, hogy mit is tegyen, vagy mintha minden egyes mozdulat kínszenvedést okozna a számára.
– Legyen hát.
– Kezet rá! – nyújtotta vidáman a lány apró kezét, a férfi pedig óvatosan fogta óriási tenyerébe a kecses kis ujjakat, és a kelleténél hosszabb ideig szorongatta őket gyengéden.
Egy pillanatra belefeledkeztek egymás tekintetébe. Zavart köhögés riasztotta fel őket.
– Kisasszony! De jó, hogy megtaláltam. Azonnal haza kell jönniük!
Marguerite mintha álomból ébredt volna, meglepetten fordult a hang felé, és még inkább megdöbbent, mikor rájött, hogy az, a szobalányukhoz tartozik.
– Mi történt? – kérdezte csodálkozva.
– Henry úr hazajött – felelte a lány, majd gyors, félelemmel teli pillantást vetett Liamre, aki hangosan fújta ki a levegőt sógora nevének hallatán.
– Célia asszony is vele van – folytatta a lány halálra váltan. – De sajnos nagyon beteg. Az úr elküldött, hogy hívjak orvost és papot, én pedig idejöttem, mert úgy gondoltam, hogy ők is a bálon vannak.
– Mi baja a húgomnak? – lépett közelebb hozzá Liam, mire a rémült szolgáló hátrálni kezdett. – Beszélj már!
Marguerite a karjánál fogva húzta vissza a férfit.
– Erre most nincs idő. Menjen, kerítse elő az orvost, én meg beszélek Smith atyával. Az imént láttam épp. Maud! Te keresd meg a szüleimet, és mondj el nekik mindent!
– Igaza van – mormolta a férfi idegesen. – Így lesz a legjobb.
Óriási léptekkel indult az épület felé.
†
Marguerite nézte a fal mellett álló férfit. Mióta megérkeztek, egyetlen egyszer sem mozdult meg. Csak állt szótlanul, mint egy szobor. Még az arcizma sem rándult. Megint ő volt Greenshire tiszteletre méltó ura, aki a világ minden kincséért sem mutatta volna ki az érzéseit, vagy a gyengeségét.
Az orvos már közel egy órája vizsgálta Céliát. Csak Charlotte maradhatott bent vele. Még Henryt is kiküldték, és most idegesen járkált fel, s alá az ebédlőben. James hiába próbálta lecsillapítani.
Az ajtónyílásban megjelent az orvos. Súgott valamit a rögtön mellette termő Henrynek, mire ő elviharzott a felesége szobájának irányába.
Marguerite lassan emelkedett fel a székről, mintha attól félne, hogy bármilyen hirtelen mozdulat végzetes következményekkel járhat.
Az orvos egyenesen Liamhez fordult.
– Most már nem lesz semmi baj gróf úr. A húga hamarosan rendbe fog jönni.
A megkönnyebbülés szinte tapintható volt. James hangos zajjal fújta ki az addig visszatartott levegőt, és Marguerite is csak abban a percben vette észre, hogy ő is elfelejtett izgatottságában lélegezni.
– Mi történt vele? – kérdezte Liam halkan.
– Gyermeket vár – jött a válasz. – És mivel amúgy is törékeny az egészsége, ez nagyon megviselte. De ha megkapja a kellő gondoskodást, akkor nem lesz itt semmi probléma.
– Beszélhetek vele?
– Majd csak reggel. Most nagyon fáradt. Hagyja, hogy a férje kényeztesse! A többi pedig majd jön magától.
A jó indulatú, pirospozsgás, idős úr, rájuk villantotta nagypapás mosolyát, majd választ nem várva elköszönt, és James-szel a nyomában kivonult. Nemsokára Liam is követte.
– Várjon! – szólította Marguerite, és mikor a férfi nem felelt, még csak nem is lassított, a nyomába eredt.
Az idő hirtelen fordult hidegebbre. Ami az este még csak csípős szél volt, az mostanra kezdett viharrá erősödni, és néhány hópelyhet sodort magával. A lány vacogva állt meg a férfi mellett, aki már a lova nyergét igazgatta.
– Menjen vissza! Megfázik. Reggel ismét eljövök.
A sötétség olyan gyorsan nyelte el az alakját, hogy Marguerite még csak pislogni sem érkezett.
– Remek – nyögött fel immár csak magának. – Egy lépés előre, kettő hátra.
Mert hiába tűnt úgy a bálon, hogy Liam végre megenyhült, és minden jel szerint végre elfogadta a húga választását, azzal, hogy a legnagyobb félelme vált valóra, odalett az engedékenysége. Baja esett a testvérének Henry mellett. Ezt soha nem fogja megbocsájtani.

†

A farkasordító hideg hamar megérkezett, csontig hatolva, kőkeménnyé fagyasztva mindent. Senki nem emlékezett rá, mikor volt utoljára ennyire kegyetlen, zord tél. Pláne rögtön decemberben.
Marguerite szerette a havat, és mikor Karácsony első napján ismét havazni kezdett, kirobbanó örömmel fogadta a mindent beborító fehérséget. Végre az évszak a szebbik arcát is megmutatta. Testvéreivel a szabadba rohantak, és gyerekek módjára kezdtek hógolyózni, kacagva, önfeledten.
Liam az ablakból nézte a lányt. Minden nap meglátogatta Céliát, és egy idő után maga sem tudta, hogy kinek a látására igyekszik inkább. A húgáéra, vagy Marguerite-ére. Örült, hogy végre ismét a közelében van a testvére, de legalább önmagának be kellett ismernie, hogy ez csak az egyik ok, amiért olyan izgatottan készült minden nap tiszteletét tenni Monroe-éknál.
A fő indok mégis csak az volt, hogy a lánnyal találkozzon. Imádta hallani a hangját, figyelni a szavaira, lesni a mozdulatait. Órákig elnézte, ahogy Marguerite egy sarokban olvasott. Szerencsére Céliánál tett látogatásai címén annyi időt töltött a házban, amennyit csak akart. Még ha alig váltottak is pár szót egymással, megtapasztalta az ízlését. Milyen könyveket szeret. Egy idő után pedig azon kapta magát, hogy saját otthonában áll, a zsúfolásig megrakott könyvespolc előtt, azon töprengve, a számos kötet közül vajon melyik tetszene leginkább a lánynak.
Minél több időt töltött a házban, annál inkább megértette Marguerite hogyan oktathatta őt ki a szeretetről, és arról, hogy mi igazán fontos az életben.
Látta, hogy édesapja, minden hibája és gyengesége ellenér, milyen mélyen szereti a gyermekeit. Hogy édesanyja, a folyamatos zsörtölődése mögött milyen végtelenül elnéző, és csak azt akarja megakadályozni szúrós természetével, hogy az emberek szánják őt sorsa miatt. Hogy a testvérei mennyire összetartanak, mennyire segítik egymást. És most már Céliát is. A húgával úgy bántak, mint egy királynővel. Valamint jól látta a szerelmet, ami összekötötte őt a férjével. Henry a tenyerén hordozta a feleségét. Nem utolsó sorban pedig, keményen dolgozott érte. De azért kellett egy kis idő, mire megenyhült irányába, és napirendre tért a lányszöktetés fölött.
Nem csodálta hát, hogy Marguerite olyan lett, amilyen. Egyenes, őszinte, kedves, csodálatra méltó. És büszke. Büszke arra, amije van. A családjára, a jellemére, az életörömére, amely dolgokra százszorta inkább büszke lehetett, mint ami miatt ő érezte ugyanezt.
Ő úgy nevelkedett, hogy belétáplálták a felelősséget a rangja, és a neve iránt. Ez volt az ő öröksége. Az apja, a nagyapja, a dédapja emléke átlengte a kastélyt. Minden tettük nyomot hagyott, s neki kötelessége volt tovább fenntartani ezt. De egyre inkább úgy látta, hogy nem ez a legfontosabb dolog a világon. És ez Marguerite hatása volt.
Vajon lehetséges volna a kötelességének megfelelni és boldog életet élni egyszerre? – töprengett. Ahogy a lányt nézte, úgy érezte, ezt tökéletesen megoldható. Marguerite elhitette vele, hogy mindent megkaphat. A megbecsülést és a szerelmet is, egyszerre.
– Min gondolkozol? – zökkentette ki a töprengésből Célia.
Liam mosolyogva fordult a húga felé. A lány kikerekedett az utóbbi hetekben, a gondos ápolásnak köszönhetően. Csak úgy sugárzott a boldogságtól és az egészségtől. Liam pedig nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy az utóbbi, az előbbinek köszönhető. Célia mindig is törékeny nő volt, és ő soha nem látta még ilyen erősnek, és kicsattanónak, mint most.
– Csak nem a sógornőm ragadta meg a figyelmedet? – kérdezte mosolyogva váratlanul.
Liam első reakciója az volt, hogy letagadja az érzéseit. De azután meggondolta magát. Rájött, hogy a legszebb, legtisztább szerelmet érezi a lány iránt. Ezt világgá kellett kiáltania, nem eltitkolnia.
– De igen – felelte végül, és legnagyobb meglepetésére egyáltalán nem feszélyezte Célia öröme. – Azt hiszem, beleszerettem.
– Azt hiszed?
Liam elhúzta a száját.
– Tudom.
– És mégis, hogyan? Mióta? Beszélj már, az ég szerelmére! Miért kell minden egyes szót erővel kihúzni belőled?
Liam a húga mosolygó szemébe nézett, és rá is átragadt Célia féktelen jókedve. Soha nem látta még egyhuzamban ennyit mosolyogni a testvérét, mielőtt Henry Monroe felesége nem lett.
– Most úgy érzem, mindig is szerettem – vallotta be végül, mire egyszerű bólintás volt a válasz, mintha ez csak neki lett volna újdonság.
– És most, hogyan tovább?
– Természetesen megkérem a kezét.
A lány boldog sikkantással ugrott a fivére nyakába.
– Tudtam, tudtam, tudtam – ismételgette kacagva.
– Mégis mit? – kérdezte nevetve a férfi.
– Azt, hogy egyszer ez bekövetkezik. Már régen, egészen fiatal korunkban is olyan jól megértettétek egymást. Én biztos voltam benne, hogy egyszer valamikor ez több lesz szimpla megértésnél.
– Ugyan, honnan tudtad volna, mikor én is csak most jöttem rá? – ráncolta a homlokát Liam. – Ne beszélj butaságokat!
– Látja azt az ember – mosolygott elnézően Célia. – Pláne, ha maga is szerelmes.
Liam hitetlenkedve hümmögött, de válaszolni már nem volt alkalma. Kivágódott a bejárati ajtó, és Olívia zokogva bukdácsolt be rajta.
– Farkasok – kiáltotta rémülten. – Megtámadták Marguerite-et.
Liam először azt hitte, nem jól hall. Volt már rá példa ugyan, hogy különösen kegyetlen hidegben a vadállatok lakott helyek közelébe merészkedtek, de soha nem fordult még elő támadás, a házhoz ilyen közel. De ekkor tudatosult benne, hogy egy ideje már nem hallotta a lányok hangját. Kimerészkedtek az udvarból.
A rémület villámsebesen árasztotta el minden porcikáját, a tenni akarást hozva magával. A következő pillanatban már talpon volt, vastag kabátja után tapogatózott a széken.
– Szólj a bátyáidnak! – vetette oda az utasítást a holtra vált Olíviának.
A választ meg sem várva kifelé indult. Még hallotta, ahogy a lány ismét zokogni kezd.
– Csak Robertát akarta visszahozni. Túl messzire ment. Ő csak neki akart segíteni.
– Hívd a fivéreidet! – kiáltott vissza még egyszer, és csak reménykedni tudott benne, hogy Olívia végre hallgat rá, és hogy Céliának nem árt meg az ijedtség.
A magas hóban alig tudott menni. Az udvarban még jó volt, ott már letaposták, de amint kívül került a kapun, már nehezebben boldogult.
Mély nyomok jelezték, merre indult Roberta, majd Marguerite a nyomában. Buta kislány – dohogott magában.
A kétségbeesés megkétszerezte az erejét, és bár úgy érezte, a húsába vájó hideg, és az erőfeszítés okozta gyors kimerülés megakadályozzák, hogy időben elérje Marguerite-et, csak ment tovább, zihálva, ember feletti akarattal.
Vér és vonszolás nyomai a hóban. Úgy érezte, menten rosszul lesz. A rémület azonban még gyorsabb tempóra sarkallta. Hangokat hallott. Zokogást, kiáltásokat. Majd hamarosan meglátta a két lányt.
Roberta a földön ült, fájdalmasan szorongatta a lábát. Ezért nem tudtak hát elmenekülni. Kificamodhatott a bokája. Közvetlenül előtte Marguerite állt, egy jókora husánggal a kezében. Nem messze három farkas, vicsorogva fordult feléjük. Lábuknál egy hízott juh.
Istenem add, hogy ennek a vére legyen, amit a hóban láttam – fohászkodott magában, és óvatosan indult a lányok felé, a kabátját szorosan a karjára tekerve, hogy védekezni tudjon, ha kell. A szemét egy pillanatra sem vette le Marguerite-ről. A lány annyira kicsi, annyira
törékeny volt a farkasok előtt. És mégis bátran odaállt közéjük, és a húga közé egy szál husánggal. Jobban szerette őt, mint addig valaha.
Melléjük ért, és anélkül, hogy egyetlen másodpercre is szem elől tévesztette volna a prédájukat védelmező farkasokat, kivette a vonakodó lány kezéből a husángot.
– Ezt most adja szépen ide, és segítsen felállni Robertának! Ne féljen, nem lesz semmi baj.
Érezte, hogy Marguerite hisz az ígéretének, és őszintén remélte, hogy sikerül is azt betartania. Muszáj lesz. Másképp el sem tudta képzelni a befejezést.
A farkasok vicsorogva nézték, mint segíti talpra Marguerite jajgató testvérét, majd mind kezdenek távolodni tőlük, és a zsákmányuktól. Inkább azzal foglalkoztak hát most, hogy az emberek nem háborgatták tovább őket.
Futva érkezett Henry és James, kissé lemaradva tőlük az apjuk loholt fújtatva. Az idős embernek kicsordult a könny a szeméből, mikor mindkét lányát épségben találta.
– Szegény birka, bizony megmentette az én kisasszonykáim életét – morogta hálásan. – Ennél szebb halált el sem tudok képzelni.
James felkapta Robertát, mint egy tollpihét. Úgy indult vele vissza a ház felé. Henry a rogyadozó lábú Marguerite-et támogatta.
Liam képtelen volt bemenni a házba a többiekkel. Még mindig tombolt benne a rémület. A lehetőség, hogy a lánynak baja eshetett volna, olyan erősen mellbe vágta, hogy nem tudott egykönnyen megnyugodni. Kint maradt hát. Mélyen beszívta a jeges levegőt.
Ha nincs az a birka, a farkasok a lányokat vonszolják el. Ha nem ér oda időben, még így is megtámadták volna őket. Ha Olívia nem fut segítségért, Marguerite képes lett volna egyedül szembe szállni velük.
Csupa ha. Rémületes lehetőségek. Belegondolni is szörnyű volt.
– Nem jön be? – szólalt meg a háta mögött Marguerite.
Úgy pördült felé, mint ha darázs csípte volna meg. Észre sem vette, hogy a lány ismét kijött.
– De igen. Mindjárt – nyögte ki végül.
– Köszönöm, hogy megmentett – mosolyodott el halványan a lány. – Életem végéig hálás leszek önnek nem csak a saját életem miatt, de húgomért is.
Liam erre nem tudott mit felelni.
– Bizonyára nehéz lehetett odaállni a vicsorgó fenevadak elé – folytatta, miután nem kapott választ.
– Ezt önnek is tudnia kell – bökte ki a férfi ingerülten. Még mindig nem tudott napirendre térni a fölött, hogy Marguerite egy szál husánggal akart harcolni a farkasok ellen. – Meséljen kisasszony! Milyen érzés volt?
Dühe láttán a lánynak elkerekedett a szeme.
– Most haragszik rám?
– Igen – jött a gyors, kíméletlen válasz.
– És miért? – döntötte félre meglepetten a fejét.
– Mert veszélyeztette a saját életét.
– Mégis mit tehettem volna?
– Segítségért futhatott volna, mint a húga.
– Nem hagyhattam magára Robertát.
– Persze, hogy nem – adta be a derekát a férfi és megint hátat fordított neki.
Tudta ő, hogy Marguerite-nek nem volt más választása. Maradnia kellett. Bátor tettével minden bizonnyal megmentette a testvére életét. De ettől még nem volt kevésbé rémült a tudattól, hogy közben egy hajszálon múlt az övé.
– Mi a baj? – érezte meg leheletfinom érintését a karján, mire megmerevedett a válla.
Marguerite figyelte, mint húzódik el tőle a férfi, de nem tágított. Követte a mozdulatát, és továbbra is közvetlenül mögötte állt. Csak a keze hanyatlott le.
Érezte Liam vívódását. Látta, hogy az utóbbi hetek alatt a férfi gyökeresen megváltozott. Vagy inkább úgy helyes, hogy visszaváltozott azzá az emberré, akit ő megismert. Egyre inkább kételkedett abban, hogy valaha volt-e egyáltalán másmilyen, vagy mélyen, legbelül mindig is olyan maradt, mint az előtt volt, hogy a családja egyetlen férfi leszármazottjaként, a kötelesség és a húga iránti felelősség szinte elviselhetetlen terhet rakott a vállára. Megtapasztalta, mekkora nyomást jelent számára az öröksége. Az elvárások és a felelősség, e mellett mégis milyen végtelenül jó szívű és nemes jellemű ember maradt.
Figyelte végtelen rajongását, féltését a testvére iránt, és megértette, miért mondta azt, hogy csak a lehető legjobbat akarja neki. Nem az elérhető legjobbat, hanem az abszolút, egyetlen tökéletes társat. Liam a szeme előtt enyhült meg Henry irányába. Mindössze arra volt szüksége, hogy a bátyja és Célia szerelmét a saját szemével lássa. Ő pedig még azt hitte, soha nem fogadja el ezt a házasságot.
Nem akarta, hogy ismét bánkódjon. Azt akarta, hogy a ráncok végre kisimuljanak a homlokán, és végleg eltűnjenek a szája két sarkából. Arra vágyott, hogy mosolyogni lássa. Hogy köddé váljon a szigorúság, és a felelősség keserűsége a vonásairól.
– Mondja el! – kérte, követelte. Meglepődött, mikor Liam hirtelen felé fordult. Zöld szeme izzott.
– Mérhetetlen rettegést érzek, amiért kis híján örökre elveszítettem – kezdtek ömleni belőle a szavak. – Kétségbe ejt a lehetőség, hogy akár baja is eshetett volna, és ettől még inkább úgy érzem, nem várhatok tovább. Szeretnék egész hátralévő életemben vigyázni önre. Magam mellett tudni, és maga mellett lenni. Ha megengedi.
– De én… – dadogta a lány, mert teljesen meglepték a férfi szavai.
– Feleségül jön hozzám? – kérdezte szóhoz sem hagyva jutni, és két meleg kezébe fogta Marguerite vékony, hideg ujjait. Lélegzetvisszafojtva várta azt az egyetlen szót. A választ, ami eldönti mindkettőjük sorsát.
– Igen.

†

Az esküvőre már a nyáron sor került. Liam egyértelműen kijelentette, hogy nem akar sokáig vágyakozni szíve hölgyére. Épp elég ideig tartott, mire rájött, mekkora baklövést követ el, ha nem vall színt. És Marguerite sem ragaszkodott a hosszú jegyességhez. Épp, hogy csak azt várták meg, hogy megszülessen Célia és Henry gyermeke.
Célia nehezen viselte a terhessége utolsó hónapjait, de a bátyja esküvőjén már minden rendben volt. Arca csak úgy ragyogott, ahogy a férjébe karolva a templomban ült, és lépten, nyomon elérzékenyült, de meghatottságát mindenki annak számlájára írta, hogy csak nem rég adott életet a kisfiuknak. És amúgy is. Egy esküvőn az asszonynép folyton pityereg.
Viszont fülig szaladt a szája, és kisírt szeme csak úgy ragyogott, mikor meghallotta, ahogy Stevenson ezredes minden lében kanál felesége jól hallhatóan odasúgta az urának:
– Ennél megfelelőbb arát még én sem tudtam volna keríteni neki. Gyönyörű pár. Nem gondolja ezredes?
Célia életében először egyetértett a tiszteletreméltó matrónával.
Marguerite és Liam gyönyörű szép párt alkottak.

VÉGE