Egy izlandi pultos emlékiratai - 3

 

- Szóval, tiéd a ház? – Ekkor nevettél először, nekem pedig kihagyott egy ütemet a szívem. A fenébe, mennyire nem akartam elveszni! De te csak taszigáltál a Fiona-szakadék felé.

- Miért dolgozol abban a kocsmában, ha egy ilyen házad van?

- Élvezem a társaságot.

A házat pedig örököltem. De ezt nem említettem, mert hízelgett a hiúságomnak, hogy gazdagnak hiszel.  Miután anyám meghalt, apám pedig újranősült, én idemenekültem az életem elől. Mindig feleslegesen nagynak ítéltem a házat, már gyerekkoromban is, mikor még itt éltünk, a családi idill ostoba illúziójában. Egészen tizenhét éves koromig, amikor is apám eltűnt, én tanulás ürügyén pedig egyre messzebb szöktem.

- Egyedül élsz itt?

- Nem – mosolyodtam el sejtelmesen.

Kiszálltam, mielőtt újabb kérdéssel állhattál volna elő.

Botladozva követtél az ócska csizmádban, amiről inkább hallgattam a saját érdekemben.

- Milyen nyelven beszéltél a kocsmában?

- Oroszul.

- Ó!

- Igen… azt hiszem, eltöltöttem ott pár évet.

Azt hiszed? – kérdeztem gondolatban. Hangosan csak ennyit mondtam: - Érdekes lehetett.  

Dániánál messzebb sosem jutottam, mindennemű erőlködésem ellenére sem. Nem sokat segítettem magamnak annak idején a folyamatos lógással és bajkereséssel.

A zárt ajtó mögül ekkor hangos ugatás hallatszott, ami ismét mosolyra derített.

- A lakótársak?

- Nem harapnak, ne aggódj.

- Nem félek tőlük. – Olyan határozottan állítottad, hogy már majdnem elhittem. Viszont mikor megláttad, mikről is van szó, rögtön elbátortalanodtál.

Ketkrókur és Gáttaþefur, a sziget talán legnagyobb pásztorkutyái, csaholva üdvözöltek minket. Próbáltad titkolni a rémületed, én pedig nevetve mutattalak be egymásnak titeket.

- Nem hiszem, hogy ki tudnám mondani ezeket a neveket – ráncoltad a homlokod.

- Maradjunk a kutyák megszólításnál, arra is meglepően jól hallgatnak.

- Kutyák, kérlek ne egyetek meg! – fordultál hozzájuk komoly arckifejezéssel, mire azok farkcsóválva összenyáladzották a csizmád.

- Kedvelnek – nevettem fel, hosszú idő óta most először, szívből.

Egy izlandi pultos emlékiratai - 2

 

- Elvonult a vihar, emberek. Most már biztonságban hazamehet mindenki – jelentette be Hildur, a már említett tulajdonosasszony.  

A legtöbben magukban motyogva, részegen, néhányan megkönnyebbülve, te pedig aggódó tekintettel tápászkodtál fel. Azonnal rátaláltál a pillantásomra, ami miatt kínosan is éreztem magam. Hirtelen halaszthatatlan törölgetnivalóm akadt a pulton.

- Helló! – félénknek tűntél, pedig tudtad, hogy már nem csaphatsz be, tisztában voltam vele, mennyire heves tudsz lenni.

- Segíthetek? – Kicsit hidegebbre sikerült a kérdés, mint gondolatban.

- Tudsz ajánlani valami közeli szállót? Nem igazán készültem fel… erre.

Mire? – akartam kérdezni. Izlandra? Talán nem tudtad, hová jöttél? Hirtelen ellenszenv ébredt bennem. Ki nem állhattam az olyan turistákat, akik azt hitték, csak mese, hogy itt kegyetlen is lehet az időjárás. Rájuk emlékeztettél.

- Pár utcával arrébb vannak kiadó szobák, ez a legközelebbi, amiről tudok. Szállodát csak a városban találsz, ami innen harminc kilométer, persze ha autóval vagy, megoldható.

- Gyalog vagyok.

Próbáltam nem elnevetni magam megrökönyödésemben.

- Ilyenkor még fogadnak vendéget a magánszálláson? – kérdezted reménykedő szemmel.

- Normális esetben nem, de kivételesen ismerem a tulajt. Ha megkérem, biztosan előkészít neked egy szobát.

Hatalmas szemeket meresztettél rám, mintha nem hinnéd el, hogy valaki ennyit megtesz érted.

- Az nagyon jó lenne.

- Fél óra, és végzek. Elviszlek, addig foglalj helyet! – mutattam egy asztalra.

Mielőtt bárki azt hinné, ezt az ajánlatot csupán a rokonszenv szülte, téved. Tiszta üzleti érdek volt a motiváció. A ház tulajdonosa ugyanis én voltam.

- Amúgy Fiona vagyok – másztál fel a javaslatom helyett egy bárszékre.

- Rick, bár azt hiszem, ezt már tudtad.

- Igen, és elnézést még egyszer az ölelésért. Órákat gyalogoltam, mire elértem ezt a falut.

- Miért indultál el bárhova is gyalog? – Ezt már kérdeznem kellett volna.

- Nem tettem. Úgy értem… fogalmam sincs. Nem igazán emlékszem – zavartan heherésztél, miközben én kezdtem félni, hogy kinek is ajánlottam menedéket a házamban. – Sajnálom. Elég őrültnek tűnhetek, tudom. Csak az a helyzet, hogy ma elindultam egy egyszerű sétára Reykjavíkból és… egyszerűen idetévedtem. – Ha azt hitted, ezzel elmagyaráztál mindent, hát nagyot tévedtél. Továbbra is ledermedve bámultam rád. – Volt egy kis… emlékezetkiesésem, azt hiszem.

Ó, hát ez mindent megmagyaráz! Igazán, Rick, erre gondolnod kellett volna!

- Sajnálom, tündérem, mára bezártunk! – került elő a konyhából Hildur.

- Velem van – vágtam rá.

Ez a válasz kicsit megrémített, láttam rajtad, és hogy őszinte legyek, egy kicsit engem is.

-  Igen? Még nem meséltél róla, picim. – Hildur inkább a beceneveket részesítette előnyben, az igaziak megjegyzése helyett. – Mehettek, nem tartalak itt, amikor ilyen csinos lányka vár – kacsintott.

- De ő…

- Köszönöm – vágtam félbe a mondanivalódat. – Még legalább egy órát kell takarítanom normális esetben – magyaráztam a kocsi felé menet.

A hó már csak szállingózott, de a makacsul kitartó, örök-szél bosszantóan az ember arcába fújta a pihéket. A terepjáró a hátsó bejáratnál várt. Izlandon a legjobb választás egyértelműen a négykerék-meghajtás.

Az úton egyikünknek sem akaródzott megszólalnia. Végül te törtél meg előbb.

- Honnan származol?

- Félig izlandi vagyok. Apám részéről pedig ír. És te honnan jöttél?

- Angliából. – Túl gyorsan válaszoltál. A hazugság túl szembetűnő volt.

- Itt is vagyunk. – Nem tudom, kit akartam ezzel megnyugtatni, téged vagy magamat, mindenesetre, mindkettőnknek szüksége volt a szünetre.

Egy izlandi pultos emlékiratai - 1

 

Igen, igen, talán nem vagyok egy gésa. De vannak emlékeim. Például, amikor megismertelek téged…

Abban a pillanatban tudtam, mikor beléptél: te leszel a végzetem. Hogy az boldog lesz-e vagy sem, a jövőre tartozott. Ott és akkor semmi más nem érdekelt a kipirosodott arcodon és didergő kezeden kívül.

A füstös kocsmában egy pillanatra megtorpant az élet. Mindenki felnézett a söréből, vagy elszakadt a sistergő futballközvetítéstől, és vetett rád egy pillantást. De senkiét nem ragadtad meg annyira, mint az enyémet.

Kiléptem a pult mögül, ekkor tűntem fel neked. Gyorsan odarohantál hozzám, már amennyire engedték összefagyott madárcsontjaid. Tágra nyílt szemmel engedtem, hogy a karjaim közé vesd magad, a fejemben pedig csak az zakatolt, hogy nem is ismerlek, miért ölellek vissza?

Szipogva emelted fel szőke üstököd a mellkasomról, mikor a pultnál ülők elismerően füttyögetni kezdtek.

­­­­­­- Ő a menyasszonyod, Rick? – csattant fel a pimasz kérdés.

- Nem tudom – mosolyogtam rád. Annyira megszeppentél, hogy egy percig csak hebegve hadonásztál.

Egy szavadat sem értettem. Azt sem tudtam, milyen nyelv, amit beszélsz, de egyben biztos voltam, tündéri, ahogy hadarsz.

Végül rájöttél, hogy nem mész sokra ezen a szigeten a nyelvtudásoddal, úgyhogy átváltottál angolra. Ezt szinte mindenki megértette errefelé.

- Eltévedtem.

- Rájöttünk, hölgyem! – kiabált otrombán a kocsma egyik kapatos vendége. – Csak az őrültek merészkednek ki hóvihar idején az utcára.

- Lehet, hogy őrültnek tűnök, de fél órával ezelőtt még sütött a nap – fontad össze a karjaidat dacosan.

- Gyorsan változik az időjárás errefelé.

- Na, ne mondja!

Felolvadtál, szó szerint, na meg persze a félénkséged is. Vigyorogva figyeltem, ahogy a nagyszájú kocsmalakó morogva feladja az élcelődést, és inkább az italával törődik újra.

- Kaphatnék valami forrót? – pislogtál rám a hatalmas kék szemeiddel.

Már ugrottam is, mint egy rabszolga, aki a gazdája parancsát hallja. A forró csokiból még nem fogyott egy csepp se aznap este, miért is fogyott volna… Az ideérkező helyiek sosem forró csokizni jöttek. A pultos társam, aki történetesen a főnököm és egy nő volt, rosszallóan figyelte, ahogy bénázom a termosszal.

- Figyelj, bocsánat azért a kirohanásért az előbb – mondtad, mikor eléd tettem a bögrét. Nem jutott eszembe, mire gondolsz. Amióta beléptél, homályos volt minden. – Az ölelésért. Csak vagy három órája nem láttam embert, és már egészen kétségbeestem. Ez... egyszerűen csak jött.

- Jaaa…

- Te nem izlandi vagy, igaz? A nevedből gondolom csak.

     - Őőő… nem.

Ennyiből állt a beszélgetésünk. Összevontad a szemöldököd, és nem foglalkoztál velem többet. Kerestél magadnak egy üres asztalt, majd te is belemerültél a sistergő közvetítésbe.

Tökéletes alkalmam nyílt bámulni. A hajad ősz árnyalatban pompázott, arcodat életre keltette a fagyos levegő, a ruhád pedig semmit sem védett az errefelé megszokott időjárás ellen. Most komolyan, annak a kabátnak talán még rendes bélése sem volt! A csizmád pedig jobban illett a magazinokba, mint egy kemény télbe Izlandon.

Ha belegondolok, nevetséges látványt nyújtottál, nekem mégsem nevetni volt kedvem. Inkább jól beolvasni, amiért nem vigyázol magadra. Persze akkor még ostobábbnak tűntem volna a szemedben. És hát nem ismertelek. Még.

2013

Nagyon boldog új évet kívánok minden olvasómnak!

Ösztön vagy te...

Ösztön vagy te...


Ösztön vagy te, oly természetes(,)

Felkelned a mocsokból újra meg újra,

Lerázod a bűneid, néhány vesztes

csatád emel vércsatakos trónra.

Megtagadod te magát a világot,

S mindent, mit abban szabad.

Falod a felderengő világost,

De testembe ivódik szavad.

Megszánod a férgeket agyamban,

Vad őrületet ültetsz beléjük,

Elbukom végtelen harcomban;

Majd szívemet teszem elébük,

Lakmározzanak abból is,

Undorító teremtményei a földnek,

Nem érzek én mást, csakis

Gyűlöletét e szörnyű létnek.

Varas lesz körmömtől arcom.

Fáradt vagyok.

Te hajamnál fogva rántasz talpra,

Csak még egy sebhelyet kapok,

Minden egyes lemondó szóra.

'Beférkőznek közénk az únt napok?'

Tépj, kérlek, ne engedd soha

Esnem sárba, lábak alá!

Tedd meg értem, még ha mostoha

társ is a bennem lakozó halál!

Mert eljön még az ítélet napja,

s ha nem áll mellettem lelkem vezére,

csak te leszel ott ösztönök ura,

te teszel súlyt kárhozatom mérlegére.

Kellemes karácsonyi ünnepeket!

Arya Stark

Helyzetjelentés = élménybeszámoló képekben

Mostanság nem sok mindent olvashattatok tőlem, ennek az oka főleg a november hónap és december eleje. Egyszerre több pályázaton kellett gondolkodnom, mikulást és ádventet csinálnom, és persze forralt boroznom. Szóval a létszükséges művészetet ebben az időben a rajzok hozták.

Ryan Karazija:

 Szerkesztett változat:

 Ha felmerült benned a kérdés, hogy mégis kicsoda az a Ryan Karazija:

Ezt ugye akkor magyaráznom sem kell:

 

Végül pedig: 

Bocsánat a ronda satírnyomokért, sajna a szkennelés így látta. :)

Akkor említettem ugye valami pályázatokat. Egy helyi középiskola által szervezett irodalmi és történelmi pályázaton 1. lettem :)
És igen, ez volt az egyetlen kép, amin nem csukom be a szemem. Bár ki tudja... 

 

Remek volt, bár egyáltalán nem számítottam rá.

Ezután következhetett a jól megérdemelt forralt borozás:

És persze azóta megjött a Mikulás is! Idén hozzánk Chryslerrel jött:

Elkaptuk egy közös fotóra:

És persze az autóval is kellett pózolni:

Tegnap kocerteztünk, Péterfy Bori és Kiscsillag, na meg természetesen a Soulwave!
Még nincs róla képem, de hallgassatok bele az ismeretlenbe:

Koncert alatt megérkezett a hó is!

Ma pedig túráztunk:

Az egyik nyafogó útitárs a kettő közül:

Tehát elnézést azoktól, akik nézelődtek, de nem találtak semmit, igyekszem hozni valami olvashatót! :)

 

Az őrangyalom vége

Egy újabb blog végére értünk... és talán hamarosan egy új kezdetéhez.
Akik jártak arrafelé és ismerték az őrangyalos történetet, úgyis látták, hogy már régóta nem folytattam Tenerif és Chloé történetét. Nem adtam fel kettejük 'tragédiáját', csak egy kis időre volt szükségem. Most úgy érzem, tudom majd folytatni, de a blog túl sok időt vesz el.
Tehát mostantól ez az egyetlen blog maradt. (Meg persze néhány eltitkolt)

Ha én lennék a szerelmed...

 

Sosem hitt az igaz szerelemben. De az valódi, élettel teli pillanatokban igen.

Minden lépést, amit megtett a gőzölgő, kátrányszagú utcán, számolt. Mennyi kell még, hogy elérjen a boldogsághoz? Hányszor kell visszafordulnia, és újrakezdenie, míg feltűnik a sarkon?

A feje már lüktetett a napon eltöltött óráktól, de ő mégsem adta fel. Itt lesz. Megígérte.

A legutóbbi találkozásuk rémlett fel az aszfalt feletti délibábban.

Eljött érte. Csupán egy apróság volt, amin összevesztek, de ő azonnal itt termett. Fontos volt neki, hogy megbeszéljék. Elvitte egy félreeső helyre, majd feldúltan kiszállt az autóból. Követte. A motorháztetőnek támaszkodott, és figyelte, ahogy a fiú ideges köröket ró előtte.

– Olyan buta vagy – suttogta megtorpanva. – Mi értelme volt ennek?

– Szóval nem beszélhetek rólunk senkinek? Ez a bajod? – kérdezte halkan a lány.

Felismerés csillant a barna szemben, és csak még jobban összetúrta amúgy is kusza haját.

– Nem így értettem. – Egy lépéssel előtte termett. – Olyan buta vagy – suttogta a lány fülébe, aki összerezzent a nyakát érő forróságtól.

– Ezt már mondtad.

Megcsókolta. Ezzel fojtotta el a fiatal lélek felsejlő gyanúját. Már befészkelte magát valamiféle kétség, de ez nem volt elég ahhoz, hogy lemondjon róla. Minden tinédzser álmáról.

– Hoztam vizet – rántotta vissza valóságba a bátyja hangja. 

Még mindig az utcán vesztegelt a házuk előtt. Hálásan fogadta el a palackot.

– Biztos, hogy jön?

– Biztos – felelte, ezzel mintegy magát is győzködve.

Újra egyedül maradt. Egyedül a gondolataival.

Nem lehet ennyire kétségbeesett. Hisz sosem ígértek egymásnak semmit. Meg kellene értenie, hogy vége. De alighogy ez megfogalmazódott a fejében, a sarkon feltűnt az autó. Vissza kellett fognia magát, hogy ne sikoltson fel örömében. Mennyire hiányzott már neki a fiú illata, a mosolya!

Feldobva ugrott be az anyóülésre. Aztán észrevette a fiú komor tekintetét. Nem sok jót sejtetett.

– Mi a baj?

– Nem akarlak megbántani…

Akkor ne folytasd! – akart közbevágni, de nem tette. Egy szó nélkül végighallgatta az ilyenkor általános szavakat: különbözünk, nem a te hibád, maradjunk barátok.

Nem beszélt még akkor sem, mikor már újra a hőségben találta magát. Túlságosan szédült. Hátat fordított a sajnálkozónak, és találomra elindult egy utcán.

Sosem hitt a szerelemben. Talán ezért is hagyta az mindig cserben.