Ha én lennék a szerelmed...

 

Sosem hitt az igaz szerelemben. De az valódi, élettel teli pillanatokban igen.

Minden lépést, amit megtett a gőzölgő, kátrányszagú utcán, számolt. Mennyi kell még, hogy elérjen a boldogsághoz? Hányszor kell visszafordulnia, és újrakezdenie, míg feltűnik a sarkon?

A feje már lüktetett a napon eltöltött óráktól, de ő mégsem adta fel. Itt lesz. Megígérte.

A legutóbbi találkozásuk rémlett fel az aszfalt feletti délibábban.

Eljött érte. Csupán egy apróság volt, amin összevesztek, de ő azonnal itt termett. Fontos volt neki, hogy megbeszéljék. Elvitte egy félreeső helyre, majd feldúltan kiszállt az autóból. Követte. A motorháztetőnek támaszkodott, és figyelte, ahogy a fiú ideges köröket ró előtte.

– Olyan buta vagy – suttogta megtorpanva. – Mi értelme volt ennek?

– Szóval nem beszélhetek rólunk senkinek? Ez a bajod? – kérdezte halkan a lány.

Felismerés csillant a barna szemben, és csak még jobban összetúrta amúgy is kusza haját.

– Nem így értettem. – Egy lépéssel előtte termett. – Olyan buta vagy – suttogta a lány fülébe, aki összerezzent a nyakát érő forróságtól.

– Ezt már mondtad.

Megcsókolta. Ezzel fojtotta el a fiatal lélek felsejlő gyanúját. Már befészkelte magát valamiféle kétség, de ez nem volt elég ahhoz, hogy lemondjon róla. Minden tinédzser álmáról.

– Hoztam vizet – rántotta vissza valóságba a bátyja hangja. 

Még mindig az utcán vesztegelt a házuk előtt. Hálásan fogadta el a palackot.

– Biztos, hogy jön?

– Biztos – felelte, ezzel mintegy magát is győzködve.

Újra egyedül maradt. Egyedül a gondolataival.

Nem lehet ennyire kétségbeesett. Hisz sosem ígértek egymásnak semmit. Meg kellene értenie, hogy vége. De alighogy ez megfogalmazódott a fejében, a sarkon feltűnt az autó. Vissza kellett fognia magát, hogy ne sikoltson fel örömében. Mennyire hiányzott már neki a fiú illata, a mosolya!

Feldobva ugrott be az anyóülésre. Aztán észrevette a fiú komor tekintetét. Nem sok jót sejtetett.

– Mi a baj?

– Nem akarlak megbántani…

Akkor ne folytasd! – akart közbevágni, de nem tette. Egy szó nélkül végighallgatta az ilyenkor általános szavakat: különbözünk, nem a te hibád, maradjunk barátok.

Nem beszélt még akkor sem, mikor már újra a hőségben találta magát. Túlságosan szédült. Hátat fordított a sajnálkozónak, és találomra elindult egy utcán.

Sosem hitt a szerelemben. Talán ezért is hagyta az mindig cserben.