Pályázatok

Kedves unatkozók, írni-vágyók, pályázatkedvelők! :)

Két pályázat is jelentkezőkre vár:

Bonnie Jövő emléke című pályázata
Ha van fantáziád... ;) Olvass tovább itt!

Sourire rendhagyó pályázata, ahol vagy egy idézethez kapcsolódóan kell írnod, vagy akár zenére alkothatsz. ;) Olvass tovább itt!

Bri elbeszélése

Puskaropogás

Bevezető: Vegyünk mondjuk egy háborút, nevezzük el harmadik világháborúnak. Ne nagyon menjünk ebbe bele, én sem vagyok túl jártas a dologban így előre leszögezem; bármilyen dátum, helyszín és szereplő - kivéve egy - az én agyszüleményem. Vegyünk egy katonát, nevezzük el Kellan Lutznak és vegyünk egy lányt aki kötelességének érzi, hogy katonának menjen és szolgálja hazáját ezzel megmentve szeretett családját, legalábbis akik megmaradtak neki. De mivel a nőket nem engedik harcolni menni kénytelen változtatni taktikáján és nevet, „nemet” változtat, Ő már nem csak Natalia Cortness lesz, az ápolónő aki segít a megsebzett katonáknak, Ő Nathan Green lesz, a bátor és makacs fiatal fiú aki a katonák legjobbika akar lenni. Hogyan fogja egyeztetni a két személyiségét lebukás nélkül miközben családját is el kell látnia? Mi szerepe lesz ebben a történetben Kellan Lutznak? Ha elolvasod megtudod...

„A háború a távoli hegyek közt cikázó villámnak tűnt, olyannak, amelyik hol délen, hol nyugaton, hol északon villan fel, hol pedig körös-körül mindenütt. A harcok híre, mint mennydörgés hasított a fülünkbe. Napról napra fenyegetőbbé vált a légkör. A háború egyre közeledett, akár akartuk, akár nem.”

Natalia/Nathan szemszöge:
Ledobtam a hatalmas válltáskám az egyik szabad ágyra, immár Nathanként. Kinézve az egyik ablakon mely az ágyam mellett volt láttam a többi faházat és a háttérben a hatalmas pályákat melyeken az edzés fog menni, hogy minél felkészültebbek legyünk ha eljön a mindent eldöntő ütközet napja. Szörnyű volt belegondolni, hogy amíg én itt vagyok a „melegnek” mondható faházban addig a beteg apám és a kishúgom az erdőben bujkálnak egy már félig lerombolt épületben. Nem gondoltam végig, hogy mire készülök, hogy fogom én egyeztetni ezt a három dolgot anélkül, hogy lebuknék? Főleg úgy, hogy biztos lesz még egy lakótársam, pedig kezdtem örülni, hogy egyedül leszek. Ennél rosszabb helyzetben nem is lehetnék, alig várom, hogy ennek az egésznek vége legyen... Az ajtón kétszer kopogtattak mire kikiabáltam, hogy szabad. Egy nagydarab, nálam jóval magasabb, szőkés férfi jelent meg az ajtóban. Tekintetét végig futtatta az apró helységen majd megállapodott rajtam, arcán hatalmas mosoly terült szét és beljebb lépett.
- Helló! - köszönt, fehér trikója majd szét szakadt izmos testén, a fekete válltáska keresztben volt rajta – Kellan Lutz. - mutatkozott be felém lépve majd kezét kinyújtotta.
- Nat...han Green. - ráztunk kezet, remélem nem tűnt fel neki, hogy a kezem milyen kicsi az övéhez képest. Még mindig nehezemre esett mély hangot megütni nő létemre, de nem volt más választásom. A beszélgetést nem erőltettük, legalábbis én próbáltam tudomást sem venni róla miközben a ruháim pakolásztam az ágyam mellett lévő kis komódba. Ez az egész annyira lehetetlennek tűnik, és félelmetesnek. De az az egyetlen lehetőség, hogy ide kerüljek. Hogy a hazám szolgálhassam és mielőbb véget vessek ennek a szörnyűségnek mely már lassan teljesen kiírtja a családom. Ahogy az órák teltek egyre több autó jelent meg jól megpakolva vállalkozó kedvű katonákkal, egyre nagyobb lett a zsivaj. Volt aki a mai napot még szerette volna egyedül tölteni, mások csapatokba verődve gyakoroltak. A latyakos sárban kúsztak, falat másztak, célba lövést gyakoroltak meg mi egyéb. Én a tervem próbáltam kidolgozni, meg nehezíti a helyzetem, hogy Kellan, mint szobatárs szinte minden mozdulatom szemmel kísérheti és bármikor lebuktathat. Bárhova mentem hitetlenkedő pillantások kísértek, lenéző beszólások melyek inkább elküldtek a fenébe mintsem a csatatérre. Próbáltam az orvosi épület közelében lenni, hogy ha netán valaki megsérülne gyorsan át tudjak öltözni. Nehéz dolgom lesz... nagyon nehéz.
***
- Nem szorulok a védelmedre! - ordítottam dühöngve mikor Kellan újra közbeavatkozott a dolgaimba. Ideje lenne, hogy annak a Nick gyereknek meg mutatná valaki, hogy hova menjen de mikor végre útbaigazítanám Kellan megjelenik és megvéd.
- Öcskös csak azt akarom, hogy ne verjenek péppé. - huppant le az ágyára – Nem lenne jó, hogy ha még a csata előtt kinyiffannál.
- És honnan veszed, hogy alul maradnék? - dühöngtem továbbra is.
- Néztél már tükörbe? Anyád mellett lenne a helyed... - gúnyolódott és próbált elmélyedni egy könyvben amit már vagy 3x kiolvasott egymás után.
- Ezt az égieknek mond! - sziszegtem arra utalva, hogy édesanyám már rég meghalt. Épp a patikába ment kiváltani apám gyógyszereit mikor lelőtték ahogy az összes többi ott tartózkodót. Újra előttem lebegett édesanyám hatalmas mosolya, mindig mosolygós barna szemei és szőke haja melyet mindig kontyba fogott ha kilépett az utcára. Elhessegettem a képet mikor éreztem, hogy a könnyek ellepik a szemem megérezvén, hogy figyelnek Kellan felé fordulva aki eltűnődve meredt rám.
- Mit nézel? - morogtam és egy hatalmas ajtócsapódással kiléptem a faházból. Sokkal többet gyakoroltam, mint a társaim de ennek meg volt az oka. Próbáltam sokat edzeni, hogy ne legyen szembetűnő női gyengeségem, szorgalmam a ránk ügyelő ezredesnek is szemet ütött.
- Sokat edz katona! - állapította meg mikor mellé ugortam a hatalmas falról.
- Nem is azért jöttem, hogy pihenjek. - feleltem gépiesen kihúzva magam.
- Dicséretes az igyekezete katona de ne vigye túlzásba, az sem tesz jót ha teljesen kifárassza magát... - mondta majd elment én pedig folytattam. Megvártam míg az óra elüti az este 10-et, halkan beosonva szálláshelyemre elmentem zuhanyozni. Korábban keltem és később is feküdtem le, hogy Kellan megjegyzései és szemfülessége nélkül tudjak minél tovább titkolózni. Kétnaponta szöktem „haza” ez is egy ilyen nap. A tükör előtt elidőztem egy kicsit. Mindig azért könyörögtem, hogy ne legyek deszka erre, mikor a legkevésbé sem kellene kezdek el nőiesedni. Sokkal sápadtabb voltam mint általában, a szemem alatti karikák alvásért könyörögtek. Magamra kaptam a pizsamám mely egy fekete melegítő nadrág volt és egy terepszínű bő póló, rá vettem a szokásos katonai ruhám és kiszöktem a tábor rácsai közül egy kis lyukon melyet még érkezésem napján találtam. Ügyetlenül estem-keltem a fák takarásában, a sötétség beborított mindent és a fák nem engedték át azt a kis fényt melyet a hold nyújthatna. Félóra leforgása alatt már az omladozó épület előtt álltam, a tető bármikor leszakadhat, ezt tisztán látszott. Halk sírás és kétségbeesett kiáltások törték meg az erdő csendjét. Öles léptekkel indultam meg az ajtó felé melyről az ajtó már leszakadt, húgom apánk ágyánál térdelt és a kezét szorongatva kántálta, hogy „ébredj fel”.
- Rosalie... - mondtam elakadt lélegzettel mire húgom egyből rám pillantott, zöld szemeit teljesen ellepték a könnyek.
- Apu...apu! - ismételtem újra de nem jött válasz, rázogattam de meg sem mozdult. Kezem az ütőeréhez nyomva egyre jobban kétségbeesett lettem, nem lélegzik...nem dobog a szíve...
- Apu! - kiabáltam mintha ezzel vissza hozhatnám – Rose... el kell menned. - tudtam jól, hogy most nincs időm gyászolni. Rosalie-t minél előbb biztonságos helyre kell vinnem.
- De apu... - ellenkezett egyre erősebb szorítva apánk élettelen kezét.
- Rosalie...apu...apu már jó helyen van. Nem kell rá vigyáznod, Ő vigyáz rád. - simogattam meg a kezét – Most már el kell menned Franciaországba. - hoztam meg a döntésem. Franciaországban lakott a bácsikánk, nagyon szerettük. Dilis volt és gyerekes de tudott komoly lenni. Rosalie volt a kedvence így biztos vagyok benne, hogy szívesen látná a húgomat.
- És veled mi lesz? - szipogott.
- Én meg vagyok. - öleltem magamhoz – A legfontosabb, hogy te biztonságban legyél! - makacskodtam és elindultunk a vasútra. 2 órába telt míg oda értünk, a maradék pénzemből megvettem neki a jegyet, fél óra múlva már el is vitte a vonat. Összefacsarodott a szívem ahogy figyeltem egyre távolodó kezét ahogy integet. Mire vissza értem a táborba már jött fel a nap, gyorsan bebújtam az ágyamba és úgy tettem mintha aludnék. Hatalmas erőmbe telt, hogy ne aludjak el, mikor legszívesebben álomba sírtam volna magam. A fejem zsongott a kérdésektől de választ egyikre sem találtam.
Miért? Miért velem történik ez? Miért vették el a szüleim? Mikor ér Franciaországba Rosalie? Most mit csinálhat? Hogy viseli szüleink elvesztését? És, hogy lehetnek a szüleink? Várnak már minket? Jól vannak? Gondolkodásom a hangos duda szó zavarta meg mely az egész tábort ébresztette nap, mint nap. Alig bírtam megmozdulni, pedig a levegőm is fogytán volt – mivel a párnába temettem az arcom – nagy nehezen csak felülten és fapofával vissza köszöntem Kellannak.
- Rémesen festesz. - állapította meg.
- Úgy is érzem magam. - morogtam. Az ajtón kopogtattak, oda csoszogtam és kinyitottam azt. Nagy nehezen kiegyenesedtem.
- Jó reggelt Uram! - köszöntem és becsuktam az ajtót Mr. Jhonson után. Kellan is haptákba vágta magát.
- Jó reggelt! - szólalt meg az ezredes – Remélem nem terveztek semmi különöset mert Önöket választottuk ki a feladatra, semmi extra csak körbe kellene nézni az erdőbe. Pár katona jelentette, hogy valakit látott éjszaka... - mondta kemény, fa hangon. Kicsit megijedtem. Engem láttak volna? Ugye nem ismertek meg?
***
Csendben lépdeltünk egymás mellett, a gallyak halkan recsegtek a talpunk alatt. Mindkettőnket elláttak egy puskával ha esetleg úgy hozná a helyzet. Tudtam merre megyünk, amerre a többiek látták az idegent. Engem. Oda megyünk ahova tegnap én is. Csak bírjam megállni sírás nélkül... Ahogy egyre közeledtünk a romok felé rajtam egyre jobban úrrá lett a pánik.
- Hé, minden rendben? - pillantott le rám, két és fél fejjel volt magasabb nálam.
- Igen, minden rendben. - mondtam már sokadjára – Szerintem nincs erre semmi... - érveltem – Ki olyan idióta, hogy ilyen közel jöjjön a táborhoz?
- Akkor nincs mitől félnünk. - vont vállat – Addig sem kell attól félned, hogy földbe döngölnek.
- Az az én dolgom! - mondtam dacosan – Különben is, simán elbírnék egy olyan talpnyalóval, mint Nick. - bizonygattam.
- Hát persze... - hagyta rám – Talpnyaló vagy sem, a csajok buknak rá. - mondta elismerően.
- Szeretném én látni azokat a csajokat akik buknak rá. - horkantottam mire csak felnevetett.
- Mi olyan vicces? - értetlenkedtem.
- Hogy ezt pont te mondod, öcsi. - hangsúlyozta ki az „öcsi” szót. - Már bocs. - tette hozzá persze cseppet sem sajnálta.
- Gondoltam, hogy ezzel jössz... - forgattam a szemeim – De mennyibe fogadunk, hogy többet tudok a nőkről, mint Nick valaha is tudni fog? - makacskodtam. Még szép, hogy többet tudok róluk, én is az vagyok! Kell nekem bele mennem ilyen hülyeségekbe...
- Például? - hitetlenkedett szokásához híven.
- Lássuk csak... - gondolkodtam el – Például utálják az olyanokat, mint Nick. Ja persze egy kocsmába tökéletes a viselkedése az összes részeg nőt megkapja na de ez nem vezet komoly kapcsolathoz. Ha valamelyiket meg akarja tartani akkor nem kötelező nagyképűsködnie, ha a lány szerelmes belé így úgyis Őt tartja a legjobbnak... Nem kötelező parancsolgatnia és ordibálnia ahhoz, hogy megmutassa ki az „alfa hím”, elég az is ha hozzá teszi, hogy légy szíves vagy ilyesmi... Legalábbis a szüleimnél bevált és én sem csalódtam még ebben a módszerben.
- Már bocs de te nem vagy... - motyogta elgondolkodva de még mindig nehezen hitte el a dolgokat.
- Nem vagyok meleg! - csattantam fel mikor rá jöttem mire gondol – Nem látszatra kell ítélni.
- Azt hiszem értem mire gondolsz... - mormolta – Még, hogy nem jár erre senki. - horkantott mikor meglátta a romos épületet ahol apám is nyugszik. Most segítsenek rajtam az égiek... Csendben lépkedtünk az épület felé „hátha meghall minket valaki”. Újra beléptem a mocskos romok közé, végig futtatva szemem a retkes padlón, félig lerombolt falakon megakadt a szemem apám békés arcán. Ugyan úgy feküdt, mint múltkor. Úgy éreztem, mintha a szívem össze-vissza rángatnánk de mégsem adják meg a kegyelem döfést, nem tépik végre ki.

Kellan Lutz:
Követtem Nathant a romos házikóba. Arcára több ezer érzelem ült ki, szomorúság, szörnyülködés és mindenek előtt szenvedés. Kicsit beljebb taszítottam és végre megláttam érzelmeinek okát. Egy férfi feküdt a rozoga ágyban, fehér bőre nagyon is árulkodó volt, a zöld takaró nem mozgott fel s alá ami arra következtetett, hogy nem lélegzik. Meghalt. Nathan könnyen áthidalta a köztük lévő távolságot és a férfi mellé hajolt. Ebbe meg mi ütött? Csendben figyeltem ahogy apró kezével végig simít a halott férfi arcán, mintha észre vette volna, hogy figyelem rám kapta a tekintetét és felegyenesedve újra megszólalt.
- Látod? - mondta keményen – Nincs itt senki érdemes. - válla felett elnézett a férfira majd újra rám, barna szemei mintha könnyektől csillognának... Nem értem ezt a fiút... Olyan titokzatos és megfejthetetlen. Végignézve alkatán, belenézve barna szemeibe azt mondanád, hogy csak egy gyenge nő... e helyett egy gyenge, de bátor férfit kapsz válaszul. Férfi?! Inkább kamasz, még kölyök mégis itt van. Csak tudnám miért...
- Ismerted? - intettem a fejemmel a férfi felé.
- Fogjuk rá. - vont vállat és már ment is ki az ajtón, már ha azt lehet annak nevezni. Van ebben a Nathanban valami vonzó, pedig én a nőket szeretem és ezt 100%-osan tudom! Úr isten mi ütött belém?! Annyira hasonlított ez a gyerek a táborban dolgozó ápolónőhöz... Kicsit kinézetre és személyiségileg is. A szemük, az arccsontjaik... Csak, hogy Nathan arca mindig maszatos és piszkos, Natalia ápolt és roppant csinos. Talán még a magasságuk is azonos lehet. Párszor láttam Nataliat, a fehér kosztüm tökéletesen simult karcsú testére és, mintha minden egyes találkozásnál nőiesebb, gyönyörűbb lenne. Nathan pedig egyre nagyobb ruhákat vesz magára, félő, hogy egyszer csak leesik róla. Személyiségileg meg mindketten távolságtartóak, makacsok és sértődékenyek.

Nathan/Natalia szemszöge:
- Veled meg mi történt katona? - néztem meglepetten Kellanre, egyik keze ökölbe volt, fehér pólóján vöröses folt volt. Akaratlanul is aggódni kezdtem. Hogy aggódni? Én? Érte? Nem, biztos, hogy nem! Talán egy kicsit. - Már megint unatkoztatok? - sóhajtottam megütögetve az ágyat, hogy üljön le. - Nem hiszem el, nem tudnátok más elfoglaltságot találni? Sakkozni vagy ilyenek? - csacsogtam. Ez sem én vagyok, nem szoktam fölöslegesen beszélni, most pedig bennem áll a szám. Elég! Zavartan pillantottam fel Kellanre aki csak nézett rám és mosolygott mire elpirultam. Ügyes Natalia, nagyon ügyes. Szó nélkül leült az ágy szélére és felém nyújtotta vérző kezét.
- Szóval, hogy történt? - kérdeztem a kezére utalva miközben lefertőtlenítettem és bekötöttem a gézzel.
- Nick és Mark összekaptak és valakinek szét kellett szednie Őket... - sóhajtotta.
- Nick leszállhatna a magaslóról és a saját súlycsoportjában verekedhetne... - morogtam fejcsóválva.
- Mintha Nathant hallanám. - nevetett fel én meg rémülten kaptam fel a fejem, hogy kékesszürke szemeibe nézzek.
- Igaza van. - motyogtam – Nathan...a lakótársad ugye? - kérdeztem, bár értelmét nem láttam mégis kicsúszott a számon.
- Az. - bólintott – Furcsa egy fiú... - mondta elgondolkodva.
- Hogy érted? - kérdezősködtem tovább.
- Nem tudnám megmondani...csak furcsa és kész. - vont vállat.
***
- Hallom Nick keménykedett. - néztem fel a könyvből mikor ledőlt az ágyra, keze be volt kötve és tudtam is mitől. Hiszen még én kötöttem be ápolónőként. Még nekem is hihetetlennek tűnt az egész, hogy kb. fél órája még nő voltam most meg újra „fiú”.
- Az mindig keménykedik. - vont vállat, gondolatai egész máshol jártak, látszott rajta.
- Min töröd ennyire a fejed? - kérdeztem – Remélem nem azon, hogy hogyan fogsz megakadályozni ha esetleg neki ugrom annak a féregnek. - tettem hozzá flegmán.
- Azon nem kell gondolkodnom csak arrébb pöcköllek. - mosolyodott el gúnyosan mire én felpattantam az ágyból és neki estem. Fuldoklott a nevetéstől miközben lefogta a kezem, hogy ne üssem tovább, míg én bilincsként fogó kezei közül próbáltam kiszabadulni.
- Nem is értem, hogy vettek be katonának. - eresztett el végül.
- Ohh nagyon egyszerűen. - morogtam – Nem verekedni kell hanem lőni.
- Az igaz. - értett egyet – De nem esel hátra ha elsütöd a fegyvert? - épp lendítettem volna a kezem de újra lefogott. Kékesszürke szemeit az enyémbe fúrta amitől szinte teljesen elkábultam. Az ajtó kopogása zavart meg minket ebben a normálisnak nem mondható pillanatban. Kitépve karom az övéből ajtót nyitottam.
- Jó napot! - köszöntem a postásnak.
- Szia Nathan. - mosolygott rám – Két levelet hoztam. - adta át a borítékokat, egy gyors köszönés után már tovább is ment. Az egyik nekem szólt míg a másik Kellannak, hanyagul hozzá vágtam a borítékját és felszakítottam az enyém.
Nathan!
Megérkeztem Jimhez, nem akart hinni a szemének mikor meglátott és aggódik érted ahogy én is. Remélem minden rendben, kérlek minél előbb válaszolj. Hiányzol bátyus. Jim lovagolni tanít és folyékonyan olvasni. Egyre jobban megy, a lovak igazán aranyosak majd meg mutatom neked az egyiket mikor haza érsz. Biztos tetszeni fog, nagyon makacs egy jószág. Ugye majd elmegyünk lovagolni és majd olvasok is neked... Barátaim is vannak, sokat mesélek nekik rólad, várják, hogy megismerjenek. Siess haza!
Rosalie
Majdnem elsírtam magam a sorai láttán, pár szó át lett firkálva amiből arra mertem következtetni, hogy a Nathan helyett először Nataliat írt és a bátyus helyett nővért. Eluralkodott rajtam a bűntudat. Mi van ha nem megyek haza? Ha nem élem meg, hogy haza mehessek? Hagyjam ebben a tudatban, hogy haza megyek vagy készítsem fel a legrosszabbakra is? Nem tudtam eldönteni. Írtam pár sort melybe bele zsúfoltam az itteni életem és próbáltam arra is rávezetni, hogy nem biztos, hogy még találkozni fogunk. Még elértem a postást így oda adtam neki a levelet és vissza mentem a faházba. Újra belemélyedtem a könyvbe de fogalmam sincs mit olvastam, a gondolataim teljesen máshol jártak... Valahol Franciaországban...Jim hatalmas birtokán ami direkt régi módi stílusban épült. Ahova könnyedén el tudtál képzelni egy lovas szekeret fehér paripákkal egy tűzpiros Ferrari mellett. Jim híres volt nagy állatszeretetéről, Rosalie biztos boldog, és biztonságban van.
- Föld hívja Nathant! - térített vissza a valóságba Kellan, még mindig kábán pillantottam fel a fiúra. Csak remélni mertem, hogy nem lettem pipacs vörös izmos felső teste láttán melyet nem fedett semmi és az egy szál törölköző láttán melyet a dereka köré csavart. Inkább vissza mélyedtem a könyvbe és úgy csináltam mintha nem hozna teljesen zavarba a jelenléte. Miért nehezíti meg a dolgom? Miért??
***
Az összezördülés híre hozzánk is eljött, egyre több csapatokat küldtek el a bunkerekbe... egyre kevesebben maradtunk a táborokban. Kaptunk hideget, meleget, jó és rossz híreket. Az idegesség egyre jobban elhatalmasodott rajtam ráadásul egyre neccesebb volt két személy megjátszanom. Aztán eljött a nap; minket is hívtak és már nem volt vissza út. Ha akarsz, ha nem, mész. Mész megvédeni a hazádat, a családodat. Mész egy olyan ügyet szolgálni mely embereket menthet meg akiket szeretsz, akár porba tapos másokat, akár nem.
- Csak nem félsz? - böktem oldalba Kellant mert már egy ideje meg sem mozdult.
- Csak szeretnéd öcsi. - mosolyodott el. - Csak aztán vigyázz magadra, nem védhetlek meg mindentől.
- Mintha valaha is kértem volna a védelmedből... - forgattam a szemeim még mindig mosolyogva. Féloldalas mosolya láttán ugyan úgy reagáltam, mint mindig mostanában. A szívverésem felgyorsult és azt sem tudtam, hogyan palástoljam a zavartságom így inkább rá sem néztem. Mintha az sokat segítene az állapotomon egyre jobban érzek olyat, amit nem szabadna. Nagyon nem! A sötétzöld járgány mely a katonákat szállította – azaz minket is – megállt és mi leszálltunk róla. Ugyan úgy mint a faházaknál itt is kettesével osztottak be minket a bunkerokba, csak annyi volt a különbség, hogy itt föld alatti átjárókkal eljutottunk a másik szálláshelyére is. Tökéletes rejtekhelynek bizonyultak a bunkerok elrendezése és álcázása. Mindenki bevonult a helyére és mit sem törődve a kipakolással indultunk el feltérképezni a helyzetet. Nehéz lesz egyszerre ápolónő és katona lennem. A levelek megállíthatatlanul jöttek, mindenkinek. Ez volt az egyetlen kapcsolatunk a külvilággal, közel s távol más sem volt csak tankok, fegyverek az erdő és a bunkerek. A levélben kapott sorok tartották bennünk a lelket, adtak reményt egy új naphoz. Sokszor éreztem már úgy, hogy feladom, de mintha csak így lett volna tervezve jött egy levél és újra életet lehelt belém. Egyre bonyolultabb volt Natalia-nak és Nathannak lennem. Időben ott lennem ápolónőként és katonaként is. Nem is értem, hogy eddig, hogy úsztam meg lebukás nélkül. Kellan ennyire vak lenne? Jó persze, most legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy velem foglalkozzon. Mindahányszor bombák értek minket a pulzusom dupláját verte Kellan miatt aggódva. Kénytelen voltam beismerni; sokkal többet érzek, mint szabadna vagy kellene. Egyre többször emlegettem fel magamban izmos felső testét, gyermeteg mosolyát és kékesszürke szemeit melyek olykor-olykor rabul ejtettek. Még az is megbizsergette a szívem tájékát mikor a veszekedéseinkre gondoltam Nathanként, mikor ujjai a csuklómra fonódtak már nem egyszer, hogy ne ütögessem tovább. Vagy mikor Nataliaként a hogylétem felől érdeklődött, és mennyire élveztem nőként a társaságát.
- Na mutassa a karját katona. - mosolyogtam rá Mike-ra, a minap meglőtték mikor egy pár katonával messzebbre küldték felmérni a terepet. Bár a nyoma még ott volt semmi komolyabb baja nem történt, csak súrolta a töltény.
- Köszönöm Nat. - mosolygott rám amire csak felkuncogtam – Tudod jó hozzád jönni, felvidítod az embert.
- Ohh... csak még legyen minek örülnöm és már az nagy öröm, hogy ilyen hősiesen álltad a golyót. - tűrtem fülem mögé egy barna tincset.
- Még egyszer köszönöm. - mondta majd elment a bunkerja felé. Hihetetlen gyorsasággal vedlettem át katonává és léptem ki a friss levegőre. Nem élvezhettem sokáig mert kiabálásokra lettem figyelmes és megtudhattam mi ennek az oka; bombáztak minket. A szívem újra a torkomban dobogott ahogy a hatalmas golyóra pillantottam mely szinte teljesen elpusztította az orvosi helységet. Nem tétováztam tovább megindultam a többiek felé, hogy hasznossá tegyem magam. A sisakom szigorúan a fejemre rögzítve, hogy még véletlenül se essen le rólam szabaddá engedve barna hajkoronám. Kiabálások, hangos robaj a fülem szinte már csöngött.
- Natalia! - hallottam egy ismerős hangot, oda fordulva szembe találtam magam Kellannel. Lebuktam volna? - Hol van? Nem láttad? - ragadta meg a karom és elkezdett rázni. Szemeiben kétségbeesés volt és zavartság.
- Nem. - nyögtem ki végül – Biztos jól van! - még szép, hogy jól van itt áll előtted!
- De hol van? - kérdezte feldúltan.
- Honnan tudjam haver?! - vontam vállat – Fontosabb dolgod is van, mint a csajt keresni! - térítettem észhez – Gyerünk! - szóltam rá és kikerülve a dolgomra mentem. Teljes feldúltság honolt mindenhol, katonák vérző sebekkel próbáltak biztonságos helyre menekülni míg eláll a vérzésük és a fájdalom, hogy aztán holtfáradtan vessék magukat újra bele a háborúba. Páran fegyvert ragadva indultak el az ellenséges terület felé míg én a betegeket próbáltam ellátni még mindig Nathanként. Néha lopva Kellan felé pillantottam aki szinte teljesen máshol járt, tekintete a tömeget pásztázva Nataliat keresve de mindahányszor ezt megtette Nathannal találkozott. Ha így folytatja még megölik a figyelmetlensége miatt! Az ég, mintha csak hozzánk akarna igazodni egyre jobban beborult, a szél összemosta a vér és a lőszerek acélos szagát. Hangos, alig érthető kiabálás értesített bennünket, hogy az ellenséges katonák közelebb merészkedtek. Akikre az őrmester mutatott már indultak is leszámolni velük. Kellan bár próbált fizikailag velünk lenni lélekben egészen máshol járt, ez így nem mehet tovább! Egy ismeretlen katona, mintha csak észhez akarta volna téríteni a vállába lőtt, lakótársam összeszorított fogakkal keresett valamilyen fegyvert és próbált elbújni. Na nekem sem kellett több. Levéve a vállamról a puskát becéloztam a katona mellkasát és elsütöttem a fegyvert. A férfi hitetlenkedve kapott vérző mellkasához majd kilehelve az életét összeesett. Pár pillanatig dermedve meredtem az élettelen testre és a kezembe lévő fegyverre. Megöltem...Én megöltem valakit! Nem tűnődhettem ezen sokat, háttérbe szorítva egymással harcoló érveim miszerint helyesen tettem hiszen ellenség volt és a bűntudatom azaz a pokolban fogom végezni. Átvergődve a folyamatosan eltaposó tömegen Kellan mellett teremve segítettem neki állva maradni.
- Mi van veled? - integettem a szeme előtt – Hallasz?
- Menj innen kölyök! - morogta – Csak szédülök. - motyogta.
- Itt nem maradhatsz! - rivalltam rá, valamit morgott amit nem értettem de azért jött velem egy biztonságosabb hely felé ahol a többiek sérülését láttam el. Leültettem a földre és mellé térdelve próbáltam levenni róla a kabátot.
- A segítséged nélkül nem fog menni! - szóltam rá.
- Mit értesz te ehhez kölyök? - horkantott, újra végig nézett a harcoló katonákon Nataliat keresve. Kezdett idegesíteni a dolog. Egyre féltékenyebb lettem Nataliará azaz magamra, ez sem normális dolog az biztos! Nathanként nem hajlandó rám figyelni, hát akkor majd Nataliaként!
- Figyelj ide katona mert csak egyszer mutatom meg! - a katona megnevezésre egyből rám kapta a tekintetét, eddig csak Nataliaként hívtam így. Levéve a fejemről a sötétzöld sisakot barna hajzuhatagom az arcomba omlott.
- Mi a franc... - mormolta összezavarodva.
- Soha nem volt semmilyen Nathan! - magyaráztam, hogy végre eljusson a tudatáig – Csak Natalia volt! A kölyök, az öcskös... - mosolyodtam el halványan – az Natalia volt. Én voltam... - furcsa félelem lett úrrá rajtam, nem mertem a szemébe nézni. Féltem, hogy mit szól...hogy becsaptam, átvertem. Vissza fojtott lélegzettel pillantottam fel végre perzselő szemeibe. Kékesszürke szemeibe furcsa fény csillogott és nyugalom. Oké, egyenlőre nem akarja leharapni a fejem. Levéve róla a kabátot ügyelve a sebre kezdtem el megtisztítani a véres helyet, hogy aztán kicsit könnyebben tudjam kivenni a golyót.
- Hogy-hogy nem vettem észre? - suttogta alig hallhatóan – Hogy tudtad eltitkolni, miért?
- Jobb dolgod is volt, minthogy azon gondolkozz, hogy lány vagyok-e... - vontam vállat – Ez fájni fog... - figyelmeztettem, keze ökölbe szorult, fogait összeszorítva bólintott és én háromig számolva kivettem a golyót. Pár öltéssel összevarrtam a sebet és bekötöztem egy talált gézzel.
- Kész... - suttogtam kerülve tekintetét – És örülnék ha jobb vigyáznál... - tettem hozzá.
- Nem szabadna itt lenned... - simított végig egyik kezével arcomon.
- Látod? Nem hiába voltam Nathan. - érveltem.
- Gyerünk katonák! - kiabált ránk Mr. Jhonson mire egyből haptákba vágtuk magunkat. Mintha meg sem lepődött volna, hogy Nathanból Natalia lettem, mindentudó halvány mosollyal végig mért.
- Hiába kisasszony a női lét jobban áll magának.
- Maga tudta? - néztem viharos, sötétkék szemeibe.
- Ebben a korban már nehéz eltakarni egy nő...idomait. - kereste a szavakat a katonáit figyelve – Most pedig...gyerünk dolgozni! Natalia... örülnék ha inkább a betegekkel foglalkozna...nagy szükség lenne magára.
- Rendben. - bólintottam és úgy tettem ahogy kérte. A sérült katonákkal foglalkoztam, elláttam a sebeiket és próbáltam életet lehelni beléjük. Úgy éreztem magam mintha a pokolban lennék, mintha ezek a szörnyű órák napok lennének. Teljesen elvesztettem az időérzékem. A fegyverek dördülése és bombák robaja lassan minden érzelmet kiölt belőlünk, a mocsok egyre jobban ellepte a katonákat akik másra sem vágytak csak, hogy végre otthon legyenek. Már levelek sem jöttek, kockázatos lett volna még bárkit ide küldeni erősítésen kívül. Az idő sem javult, minél többet esett az eső annál nagyobb lett a sár, szerencse, hogy ez még nem fogott ki a tankokon. A halott katonák száma növekedett és az ellenség létszámáról nem tudtunk semmit. Szörnyű volt látni az ismerős arcokat immár élettelenül feküdni a sárban. Minden második percben Kellan Lutz arcát kerestem a tömegben, rettegtem, hogy Őt is elveszíthetem. Remegő kezekkel tisztítottam meg a sebet Mike karján.
- Kitartás... - mondtam neki a nyugtató szavakat – Maradj itt! - lélegzete egyre nehézkesebb lett, kezem az ütőeréhez nyomva a szív dobogása már alig volt érezhető. - Mike! - ordítottam a könnyeimmel küszködve. Egy-két évvel lehetett fiatalabb nálam, nem is értem, hogy mit keres itt. Hiszen még kölyök! Nem halhat meg ilyen hamar...előtte az élet! - Mike! - ébresztgettem.
- Natalia már nem segíthetsz rajta... - mondta Mr. Jhonson és vállára kapva az élettelen testet oda vitte ahova a többieket. A könnyeim egyre jobban elárasztották az arcom, kócos hajamba túrva néztem körbe. Sérült katonák kik az életükért küzdenek, mindenhol halál és gyűlölet. Hangos kiabálás ami teljesen összemosódik a többi zajjal... halkuló zsivaj...a látásom egyre homályosabb míg végül azt hiszem elájultam vagy meghaltam volna? Nem tudom... Mindenhol csend, halk suttogások, összemosódó szavak kavalkádja... A fegyverek fülsértő robaja teljesen elmúlik, mintha soha nem is lett volna.
- Natalia! - két kar fonódik körém – Natalia! - kántálja kétségbeesetten a nevem az ismeretlen hang. Ki akarom nyitni a szemem, de nem megy. A sötétség teljesen magába zárt. - Hallasz?! Kérlek nyisd ki a szemed...ne hagyj itt! - a hanghoz hirtelen egy arc is társul a képzeletembe. A kétségbeesett hanghoz képest az én fejemben lévő arc mégis mosolyog és boldog, tele van élettel...Mint mikor először láttam. Tekintete végig pásztázta a kis szobát majd megállapodott rajtam. A kezét felém nyújtotta; - Kellan Lutz. - Natalia Cortness. - mutatkoztam be igazi nevemen, felhagyva az álcámmal én magam voltam, egy makacs, ügyetlen lány egy katonai táborban. - Örülök, hogy megismerhetlek. - nézett rám csillogó szemeivel. - Én is. - mosolyogtam rá elpirulva, még mindig nem ereztette el a kezem. Magabiztosan, mégis lágyan fogja, tekintete nem ereszti az enyém. Kékesszürke szemei nem eresztik az enyém, olyan áthatóan néz rám mintha mindent tudna rólam. Így kellett volna lennie...Így kellett volna történnie! Egyáltalán miért akartam én ide jönni? Miért akartam megöletni magam? A biztos halálba futni?!
- Natalia! - kiabálja még mindig a nevem – Kölyök ne merj itt hagyni! - kölyök? Még, hogy én kölyök? Natalia...Nathan...akárki is vagy nyisd ki a szemed és mutasd meg annak a tökfilkónak, hogy ki a kölyök! Egyik kezem bizonytalanul elindult arra emerre Őt sejtette, és megparkolva trikóját mely már inkább volt fekete a vértől és mocsoktól – legalábbis emlékeim szerint – kicsit felhúztam magam. Szemhéjam egyre több kilátást engedett míg végül sikerült kinyitnom a szemem. Szürkés szemei most inkább a kékre emlékeztettek, ajkai halvány mosolyra húzódtak.
- Hála az égnek. - sóhajtotta és hátam mögé nyúlva megtámasztott.
- Nem vagyok kölyök! - motyogtam rekedtes hangon. Csak felnevetett és felsegített a földről. Csak ekkor jutott eszembe, hogy hol is voltam még pár perce. Körbe nézve hatalmas csend uralkodott mindenhol, feszülten vártak valamire. Mr. Jhonson az egyik ládára állva magasodott fölénk, arca megviselt volt de boldog.
- Barátaim... - kezdte – a háborúnak ezennel vége. Győztünk! A spanyolok visszavonulót fújtak! - kiabálta. Hangos éljenzés tört föl a tömegből, az élet újra a szemükben csillogott. Kellett pár másodperc míg felfogtam szavainak jelentését de mikor ez megtörtént megpördülve a tengelyem körül vetettem Kellan nyakába magam. A hirtelen „támadásomtól” elvesztette az egyensúlyát és hátra estünk.
- Bocs... - mormoltam zavartan mégis győzelem ittasan, úsztam a boldogságban. Állam alá nyúlva kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Ajkai féloldalas mosolyra húzódtak melytől a szívem a bordáimmal viaskodott. Homlokát az enyémnek döntve nézett a szemembe melyekbe, mint mindig most is teljesen elvesztem. Ajkai az enyémekhez közeledtek, először csak kóstolgatott majd egyre önfeledtebben. Nyakába kapaszkodva öleltem magamhoz, a szívem néha teljesen kiakadt mert nem bírta az iramot. Azt hiszem itt lenne vége életem egyik legszebb és legszörnyűbb fejezetének. Mikor férfi ruhát öltöttem magamra gondolni sem mertem volna arra, hogy túl élem ezt a harcot és rá találok arra a férfire akire mindig is szükségem lesz. Sokat szenvedtem, sok mindenkit elvesztettem de úgy érzem, hogy ennél szebb befejezése nem lehetne az életem eme fejezetének. Teljesen kizárva a körülöttünk lévő világot örültünk egymásnak és élveztük a közelgő béke mámorát.

„A béke nem olyasmi, amit felfoghatunk az elménkkel, hanem meg kell tapasztalnunk a szívünkben. Amint meg szeretnéd ragadni, elszáll; amint le akarod írni szavakkal, rögtön tovaszáll, akár a szél. Mégis mindenki érezte már valahol a valóságosságát, tapasztalta csábító illatát.”

----------------------------------------------------------------------------------------------


A zsűri véleménye:

Isabella Reed:

Kedves Bri!
A műved bevezetője meglepett. Kellan Lutz?:D Kicsit feszélyezve is éreztem magam miatta végig a történet folyamán. Nevezhetted volna másképp is, ugyanilyen külsővel és tulajdonságokkal, mert így állandóan a kutyafuttató, meg fehérneműmodell képei jutottak eszembe…:D
Ismered Hua Mulan történetét? Én imádom. :D Ezért is mondhatom, hogy összességében tetszett a műved. A történet nem ugyanaz, de szintén egy buzgó lányról olvashatunk, aki képes harcolni a hazájáért és családjáért, közben pedig még a szerelem is rátalál.
Gratulálok! ;)


Anett:
Na ezt imádtam! Nagyon jól, választékosan írtad meg, és az alaptörténet is tetszett, mert nem a szokásos uncsi megláttam-őt-beleszerettem-és-boldogan-élünk-amíg-meg-nem-halunk alapra épült.


Kriszti:
Vigyáznod kell a helyesírási hibákkal! Mondatvégi írásjelekre és igekötős igékre gondolok elsősorban. Ha nem megfelelő helyre teszed az írásjeleket a mondat értelmét veszti, vagy rosszabb esetben összekeveri az olvasót. Jó ötlet, bár lerágott csont. Hollywood-i filmek egész sora szól erről. Kicsit kreatívabb is lehettél volna, és szerintem nem kellett volna a csajnak katonának állni. Egyszerű ápolóként is bevágódhatott volna, plusz a harmadik világháborúban már valószínűleg nem lenne lehetősége nőként bekerülni a katonák közé. Viszont kidolgozott volt a történeted, ami abból a szempontból jó, hogy nem maradt bennem kérdés. A végét kicsit összecsaptad, talán nem hagytál elég időt rá. Túl gyorsan és egyszerűen lett vége, ahhoz képest, milyen részletes volt a történet.

Indyra Myles:
Eltekintve attól, hogy a szerző egy nagyon régi és kissé elcsépelt toposzt választott, amelyet egyáltalán nem is újított meg, ez a novella lehetett volna jó. Hogy mire kellenek a felesleges magyarázó sallangok (bevezetés, szemszög-magyarázatok, stb.), arról fogalmam sincs, talán a szerző bizonytalan volt, hogy az olvasó megérti-e. A történet gördülése akár jó is lehetne, az apához való kiszökés jelenete kiemelkedik a többi közül. Csakhogy közben a szerző elfelejtett elgondolkodni egy pár dolgon. Nem magyarázza el, miért nem lehet a harmadik világháborúban nőként katonának lenni, elfelejt belegondolni, hogy melyik országban lehetünk, ha a spanyolok ellen harcolunk, de Franciaországba küldi a húgát, és elfelejt abba is belegondolni, hogy a seregben nem lehet egy pillanatra sem „távol lenni”, azaz a felettesek (és többnyire a társak is) mindig tudják, hogy ki hol van, hol kell lennie. Nincs szabadidő. A szerző bizonyára sosem látott kaszárnyát belülről, különben szereplője soha nem lepődne meg azon, hogy „szobatársat” kap (még ha azt feltételezzük is, hogy mire kitör a harmadik világháború, a katonaságban a mostaninál jobb körülmények vannak, akkor sem lehetséges, hogy minden katona külön szobát kapjon). A szerelmi szál eléggé kiszámítható, így a szerző a csavartól, csattanótól is megfosztott minket.


Balázs:
Elég szürreális az alapötlet, de egy egész jó történet kerekedett belőle.
Lehetetlen helyzetek maradtak tisztázatlanok, például, hogy a katonák általában kopaszok, és ő hogy tudta eltitkolni a haját mindig? A katonaságon belüli légkör valószerűtlen.
Nagyon jó gondolat, hogy több szemszögből mutatja be az eseményeket, viszont jobban ki kellett volna használni. Például legalább három ember tapasztalatai kellettek volna és sokkal mozaikszerűbben, hogy az olvasó csak akkor értse meg az egész helyzetet, ha minden érintett nézőpontot elolvasta.
Tetszik a fogalmazásmód, mert van benne egyéniség (bár itt-ott nyelvtani és nyelvhelyességi hibákat véltem felfedezni, de nem volt számottevő, és engem ez a része nem is nagyon érdekel).
A befejezés nem teljes (a franciaországi dolgokról semmit nem ír a végén).
Ekkora terjedelemhez kevés volt az esemény.

Matt novellája

1.

Matt-tel remekül megvoltunk, sosem vitatkoztunk, pedig fél év alatt bőven lett volna rá alkalmunk.
Egy hónap együtt járás után beavatott a titkába! Akkor és ott, hirtelen nem tudtam, mit kellett volna mondanom, vagy éreznem. Sokkoltak a hallottak! De aztán sikerült viszonylag hamar magamhoz térnem. Ez az egyik, a számos pozitív tulajdonságom közül! Határtalanul boldog voltam, mégis, örömömet egy szemernyi csalódottság keserítette meg. Boldog voltam, mert röpke egy hónap után érdemesnek talált rá, hogy megossza velem életének azon részét, amiről még a családja és a legközelebbi barátai sem tudnak. Pedig ha belegondolunk, racionálisabb lett volna, ha először velük osztja meg, elvégre velük komolyabb és régebb óta tartó kapcsolatban volt, mint velem. Csalódottságom oka pedig az volt, hogy ezt csak egy hónap után tudtam meg! Elvégre egy kapcsolat alappillére az őszinteség, és olyasmit, amin a másik élete múlhat, pláne nem szoktak eltitkolni! Telhetetlen vagyok, igaz? Viszont, a titok ismeretének birtokában végre minden értelmet nyert! Végre tudtam, azért volt mindig annyira visszafogott, mert féltette az életemet. Nem akart alkalmat adni az énje sötétebb felének, hogy kárt tehessen bennem – egészen pontosan az életemben. Már tudtam, hogy azokat a hangokat nem képzeltem, valóban ott zúgtak a fejemben, Matt gondolatai voltak azok! – Hát, már, amelyik.
Olyan három hónap után szóba került az ominózus első alkalom. Természetesen Matt ódzkodott tőle, nem akarta – ahogy ő mondta – ilyen hamar kockára tenni az életemet. Bár nehezemre esett egyet értenem vele, de be kellett látnom, valóban nem lenne túl okos dolog csak úgy, durr bele, nekiesni a dolognak – annak ellenére, hogy kimondhatatlanul kívántam őt, és tudtam, ő még annál is jobban akart engem, de nem akartam belehajszolni, hogy aztán később kellemetlen emlékei legyenek az elsőnkről.
A fél éves együtt járásunk alkalmából romantikus estét szervezett. Sejtettem, hogy a biztos nyugalom érdekében egész estére kipaterolta a családját otthonról. Ennek érdekében már jó pár hónappal ezelőtt vett nekik mozibérletet, amit azzal a feltétellel adott oda neki, ha azt mondja, menjenek, akkor mennek! Mikor kitárta előttem a bejárati ajtót, nem voltam benne száz százalékig biztos, hogy akkor is olyan szilárdan álltam volna a lábamon, ha ő nincs közvetlenül mögöttem! Olyan látvány tárult elém, amit csak romantikus filmekben láthat az ember lánya, és szerintem mindenki hőn titkolt vágya, hogy egyszer hasonló módon meglepjék. Az előszoba minden szegletében gyertyák álltak, azok szolgáltatták azt a kevéske fényt, amiben láthatóvá vált a rózsaszirmokkal „kikövezett” út az ebédlőbe, ahonnét szintén gyertyafény szűrődött ki.
– Tudtam, hogy menthetetlenül romantikus alkat vagy, de erre azért nem számítottam! – nevettem fel zavaromban.
– Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet – mosolygott rám. – De remélem, még nem vagy teljesen lenyűgözve, máskülönben hiába főztem ma a kedvencedet! – Még szélesebben elmosolyodott, majd gyengéd csókot lehelt az arcomra.
– Kérlek, mondd, hogy azért aludtál valamennyit tegnap este!
– Oké. Aludtam valamennyit tegnap este. – Láttam rajta, hogy hazudik.
– Nem aludtál semmit!
– Nem, de azt kérted, mondjam, és ma minden kérésed teljesül!
– Lehetetlen vagy! – nevettem rá, ahogy beléptünk az ebédlőbe. Na, ez alkalommal egyáltalán semmit sem segített, hogy Matt ott volt mellettem! Az agyam kihagyott pár másodpercig, hogy feldolgozhassa a látványt, így az olyan alapvető funkciók, mint az állás, háttérbe szorultak.
– Hoppá! – Kapott el, még mielőtt közelebbi kapcsolatba kerültem volna a padlóval. – Akkor azt hiszem, a pezsgő kilőve, már így sem állsz a lábadon. – Hallottam a hangján, hogy komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy ne röhögje el magát. – De az epret ettől még megehetjük. – Kacsintott rám.
– Epres pezsgő?! – Na, ha valamiért odaadtam volna az életemet is, az egy pohár pezsgő, hatalmas, zamatos eperrel! Beakasztottam a lábam a legközelebbi szék lábába, és gyakorlottan magam alá húztam. – Semmi probléma, látod? – Megpróbáltam olyan meggyőző lenni, mint még soha életemben.
– Most alaposan aláástad a gálánsságom.
– Sajnálom, szeretnéd, ha megismételném? – kérdeztem halál komolyan.
– Nem szükséges! – nevetett fel. – Majd bepótolom.
A vacsora fenséges volt, ennek ellenére nem ettem belőle sokat. Tartalékoltam az eperre – a pezsgő része kevésbé érdekelt!
A vacsora végeztével Matt átvezetett a nappaliba, ahol a pezsgő – és a megannyi mennyei eper! – behűtve várt ránk. Nem tudom hogyan, de úgy nyitotta ki a pezsgős palackot, hogy egyáltalán nem volt hangja! Mindkettőnknek töltött egy-egy pohárral, majd belepottyantott a poharakba egy-egy darab epret.
– A világ leggyönyörűbb lányára! – nyújtotta felém a poharamat, a sajátjával pedig magasba emelte, koccintásra készen.
– És a világ legédesebb fiújára! – Összekoccintottuk poharainkat, aztán kortyoltunk a pezsgőből. A mai nap tele van meglepetésekkel! Szerettem a pezsgőt, de eddig még csak egyszer ittam olyat, amire azt mondtam „ez igen!”, és ez is olyan volt – szóval, ha szorosan vesszük, akkor eddig a pillanatig életemben kétszer. Óvatosan letettük poharainkat a dohányzóasztalra, majd Matt leült a plüsskanapéra és az ölébe vont.
– Mondtam már, hogy határtalanul boldog vagyok, amiért vagy nekem? – duruzsolta.
– Ma még nem – mosolyodtam el.
– Na, és azt, hogy a szokásosnál is gyönyörűbb vagy ma? – Szemében valami furcsa csillanást láttam. Talán csak a gyertyafény miatt véltem úgy, de mintha tekintetéből eltűnt volna az önmegtartóztatás tompasága.
– Igazán? – Átkulcsoltam a nyakát és még közelebb húzódtam hozzá. – Mégis mennyire?
– Ellenállhatatlanul. – Leheletén éreztem a pezsgő és az eper furcsa, édes egyvelegét, amitől teljesen elbódultam. Ajkaink lassan közeledtek egymáshoz, de mikor összeértek, úgy éreztem, véglegesen összeforrtak! Vadul és forrón csókolt. Egyik kezét becsúsztatta a lábaim alá, másikkal a derekamat ölelte szorosan magához, majd fellökte magát a kanapéról. Ugyan nem láttam, de sejtettem, hogy vakon indult meg a szobájába felé.
– A világért sem akarok beleszólni, de csukott szemmel bajos lesz bejutni a szobádba – lihegtem, mikor felértünk az emeletre.
– Még szerencse, hogy nyitva hagytam az ajtót – mosolyodott el kajánul.
Ahogy belépett velem az ajtón, és lopva kinyitottam a szemem, hirtelen ismét megmakacsolta magát az agyam. Ez alkalommal a levegővételért felelős rész vett ki pár másodpercet szabadság gyanánt. Matt szobájának narancssárga falai a megannyi apró gyertya lángjának fényében fürödve olyan volt, mintha naplemente lett volna, de kizárólag csak a szobában! Matt finoman letett az ágyra. Virtuóz módon szabadított ki a ruhámból, közben apró, forró csókokkal haladt mind lejjebb és lejjebb az immár meztelen területeken. Megragadtam az ingét, és próbából rántottam rajta egyet. Külön hálával tartozom az égnek, amiért ma patentosat vett fel! Lefejtettem róla az ingét, majd ledobtam az ágy mellé.
Hirtelen egy pillanatra megmerevedett fölöttem és mélyen a szemembe nézett. Tekintetében ismét láttam az önmegtartóztatás ködét, de mögötte valami felcsillant. Megesküdtem volna rá, hogy az a csillanás a másik énjének elszántságának szikrája, de annyira rövid ideig tartott ez a pillanat, hogy ezen nem volt időm különösebben elmerengeni. Ajkai fojtatták útjukat a hasam felé. Egyszeriben furcsa érzésre lettem figyelmes. Olyan volt, mintha hirtelen erőt vett volna rajtam a fáradtság. Mikor megpróbáltam megmozdítani a fejem, csodálkozva tapasztaltam, hogy nem tudtam!
– Matt? – A hangom kifejezetten bágyatag volt. Mikor Matt rám emelete a tekintetét, biztos voltam benne, hogy ő néz vissza rám! A szemében volt valami, ami a ragadozókra emlékeztetett. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy végem van! A testem fájdalmas görcsbe rándult és könny gyűlt a szemembe. Éreztem, ahogy az élet lassan kiszivárog belőlem. Egy utolsó pillantást vetettem a fiúra, akinek az elméje fölött immár ő uralkodott. Akiről tudtam, valahol mélyen most éppen ugyanúgy haldoklik a látványtól, ahogy én. Életerőm utolsó szikráját felhasználva rebegtem egy szeretleket, majd minden elsötétedett. Nem tudom, pontosan mennyi idő telt el ezután, de azt tudom, hogy magam sem akartam felfogni, hogy bár csak nagyon tompítva, de érzékeltem a körülöttem lévő világot! Jéghideg fuvallat söpört végig a testemen, majd őrjítő forróság. Artikulálatlan szavak visszahangoztak a messziségben.
Zihálva tértem magamhoz, Matt karjai közt. Egész testében remegés rázta és zokogott. Ahogy a látásom kezdett kitisztulni és végre képes voltam fókuszálni, észrevettem, hogy a szemei alatt hatalmas karikák feketélletek, bőre szinte falfehér volt és a haja is hasonlóan kifakult. Tekintetem visszaterelődött a szemére, és ekkor vettem észre, hogy a szeme gyönyörű, mély acélkék helyett egységes fekete volt.
– Matt, jól vagy? – A hangom remegett, és egy árnyalatnyival mélyebbnek is tűnt.
– Még kérded? – Éjfekete szemeiben olyan fájdalom ült, amit egész eddigi életemben csak egyszer láttam. Apám tekintete volt ilyen, hosszú hónapokig, miután anyám meghalt.
– Mi történt? – Már előre rettegtem a választól, de muszáj volt tudnom!
– Elborult az agyam – kezdte könnyeivel vívva. – Azt hittem ennyi idő után végre képes leszek uralkodni felette, de nem! Az utolsó emlékképem, hogy pezsgőt ittunk.
– Akkor én most, hogy…? – Az „élhetek” valahogy nem akart a nyelvemre jönni. Azzal végérvényesen elismertem volna, hogy bár csak egy rövid időre, de meghaltam.
– Akkor tértem magamhoz, amikor azt mondtad, szeretsz. – Ezek szerint sikerült. Hát, legalább ezt pozitívumként könyvelhetem el! – Egészen addig nem tudtam felülkerekedni rajta. Nem tudnám pontosan megmondani hogyan, de visszahoztalak az életbe. – Így már a külseje is értelmet nyert. Ugyan még soha nem láttam őt úgy, hogy az energia készletét nagyjából a nullával tette volna egyenlővé, de a látvány nagyjából megfelelt az általam elképzelteknek.
– És ennek van valami következménye rám nézve? – Huh, de hamar túltettem magam a tényen, hogy meghaltam! Ami nem megy, azt nem kell erőltetni, majd felfogom később!
– Nem tudom – mondta elmerengve. Éjfekete szemét rám emelte. A pupillája peremén aranyos csillogásra lettem figyelmes. Tudtam, hogy ilyenkor az elmémbe próbál bejutni, de ez alkalommal nem éreztem a jelenlétét a fejemben.
– Matt? – Nem felelt, arca kifejezéstelenné vált. – Matt! – Lekevertem egy kisebb pofont, hogy magához térítsem.
– Aú! Kösz, ez kellett. – Dörzsölgette meg az arcát ott, ahol eltaláltam.
– Szívesen máskor is. Figyelj, nagyra értékelném, ha ilyesmivel nem próbálkoznál mindaddig, amíg nem leszel újra a régi önmagad.
– De muszáj volt tudnom, belelátok-e még az elmédbe! – erősködött.
– És, mire jutottál? – színleltem teljes tudatlanságot. Pontosan tudtam, hogy a kísérlete nem járt sikerrel, abban azonban magam sem voltam biztos, hogy ez csak a jelen állapotának köszönhető-e, vagy ez örökérvényű lesz-e?
– Semmi – motyogta lemondólag.

-----------------------------------------------------------------------------------


Vélemények:

Isabella Reed:

Hát kedves Matt!

A novellád már az elején megragadta a figyelmemet, s kisebb zökkenőkkel, végig ki is tartott a dolog. Tetszik a stílusod, össze tudod egyeztetni a komoly gondolatokat a humorral, pedig ez sokaknak nem mindig jön össze.
Eszembe jutott egy regény - gondolom mindenki sejti melyikről van szó - amiben végig nagy gondot jelent az önuralom, ahogy itt is. Örülök, hogy itt, Mattel megmutattad nekünk ezt a szemszöget is, azt, hogy lehetne így is…
Volt egy-két rész, ahol pár szóval még megtoldottam volna egy mondatot, vagy épp kivettem volna egy-kettőt, ám összességében jó lett.
Gratulálok!


Anett:
Nem keltette fel túlzottan az érdeklődésem. Igazából nem derül ki, hogy Mattnek mi a baja. A párbeszédek pedig eléggé nyálasra sikeredtek…


Kriszti:
Az alapötlet jó, a szerelmesek mindent feladnak egymásért. Azonban zavaró a történet végén felmerülő rengeteg kérdés, amire nem kap választ az olvasó. Mi volt Matt? stb. Vigyáznod kell, hogy megfelelő mennyiségű információt közölj, mert ha nem értettük a történet tanulságait, mondanivalóját, célját, sajnos nem lesz élvezhető a mű. A megfogalmazásaid, a jelzők csak itt-ott nem helyénvalóak. Élvezhetően írsz, de néha elég egy-egy szót, jelzők nélkül leírni, mert úgy is elérheted azt a célt, amit szerettél volna.
Ügyes munka. Gratulálok.

Indyra Myles:
Ennek a novellának se füle, se farka. Eleve nincs vége. Így, hogy a narrátor túléli, még csattanója sincs. A párbeszédek mesterkéltek, valóságtól elrugaszkodottak, nyögvenyelősek. A romantikából, a túlfűtött vágyakból semmit nem érzünk át, minden egyes részlet sablonos, előre kitalálható. Az olvasó egy ideig kitalálgatja, hogy mi fog történni, de aztán elunja. A háromvonalas helyesírási hiba (*fojtatták) pedig végleg kiüti a biztosítékot.


Balázs:
Az alapötlet egy elég erős alkonyatkoppintás szerintem... kár, hogy minden vállalkozószellemű emberkét ennyire befolyásol az a történet.
De, ha ezt nem is vesszük, számomra akkor is eseménytelen volt. Valahogy nem ragadt magával az egész. A fogalmazásmódja (egy két szép kifejezéstől eltekintve) teljesen középszerű.
Lehet, hogy bennem van a hiba...

Beküldési határidő

Kedves pályázók!

Eddig összesen 20 mű érkezett meg hozzám, több novella, mint elbeszélés.:) Nagyon köszönöm azoknak, akik elküldték.
Elviekben 10-én lejárt a határidő, de aki a jelentkezők közül még elkészül a művével a következő héten, nyugodtan küldheti. :)
Mint látjátok mindennel csúszunk, az értékelés kicsit lassan megy. =/
Remélem ezzel senkinek nem okozunk gondot.. Bocsánatot kérek érte!
Tehát, akinek van műve, küldje. :) vadtyuk@freemail.hu
Megpróbálok igyekezni :$
Puszillak benneteket:
b.

Timsi novellája

Balett és jég

A harisnyám igazgattam, és a bokám körül körbefutó szalagot újra és újra, tökéletesen egyforma, csinos csomóra kötöttem - majd szétszedtem, és elölről kezdtem. Az idegességtől a gyomrom fel-le liftezett, és éreztem, ahogy ültömben is szédülök. A körülöttem készülődő nádszál vékony lányok haláli nyugalommal sminkelték egymást, és önmagukat - de csak szolidan, leheletnyi szemfestéket kenve a fehér, átlátszó erektől zöldes szemhéjukra. Amúgy is sápadt arcukra pedig halvány alapozót vittek fel, amitől már-már rémisztően élettelennek tűntek. Mindegyikőjük gyakorlott volt már, az izgalom semmi jelét nem mutatták - mintha csak a mindennapok elengedhetetlen velejárója lenne a színházban fellépés. Tulajdonképpen, lassan azzá vált számunkra - a tánc a beépült az életünkbe. Én ennek ellenére képtelen voltam természetes dologként kezelni, hogy több száz ember elé kilépek, és a legféltettebb titkom is átadom a lépésekkel.
A szűk kis öltőzőből a lányok lassan kiszivárogtak a neoncsövekkel megvilágított, kórósan fehér fényű folyosóra, és a repedezett csempéknek támaszkodva beszélgettek. Elszívtak néhány szál cigit, beszívták a füstöt, és a korábbi nyugalmat megtartva nyújtani kezdtek. Kicsavarodott pózokat vettek fel, piruetteztek és spárgáztak - készültek a nagy megmérettetésre. A legtöbbjüknek a családja, néhányuknak még a barátja - a család által választott jövőbeli férje - is ott volt. Nem voltak többek tizenkilenc, húsz évesnél, de a szülők nem bízták a véletlenre.
A maszatos tükörhöz léptem, és mélyen beszívtam a tüdőmbe a kavargó parfüm illatát. Néztem az arcom, a szoros kontyot a fejem búbján, a többiekétől egy árnyalattal sötétebb alapozóval bekent bőröm, és próbáltam magamba lelket önteni - vagy olyan jó, mint ezek a lányok. Nem hittem el, de semmi pénzért nem adtam volna fel a lehetőséget, hogy színpadra álljak, és mindent megmutassak. Igenis megcsinálom.
A fogasra akasztott farmerom zsebéből elővettem a telefonom, és csalódottan néztem a sötét kijelzőre. Se egy bejövő hívás, se egy új üzenet. A fél karom odaadtam volna érte, hogy Ő írjon nekem valamit, és meghaltam volna a boldogságtól, ha a vonal túlsó végén meghallom a hangját. De Ő nem keresett engem - még a meghívásomra se reagált. Pedig személyesen adtam át neki a kézzel írt meghívót.
Elkezdtem neki egy üzenetet írni, amit ezerszer fogalmaztam át, mielőtt úgy gondoltam volna, hogy ezt már elküldhetem - tudni akartam, hol van. Volt egy olyan balsejtelmem, hogy elfelejtette a fellépésem - de amitől még jobban féltem, azaz volt, hogy nem felejtette el, hanem egyszerűen nem akart eljönni. Aztán az egész megváltozott: leírtam mindent egyetlen üzenetbe - hogy mit éreztem, hogy mennyire vártam Őt, hogy mennyire vágytam utána; még azt is volt merszem bevallani, hogy mindennél fontosabb nekem a világon. Aztán ott álltam a telefonnal a kezemben, és lefagytam. Képtelen voltam elküldeni. Csak néztem a „Küldés” és a „Törlés” gombra, és nem tudtam dönteni. Végül kitöröltem az egészet, a telefont lehajítottam a székemre, és kiszaladtam a folyosóra, hogy még én is bemelegíthessek, mielőtt elkezdődik a műsor.

Ahogy a bokám szorongatva a lábam a fejem fölé emeltem, már egészen biztos voltam benne, hogy soha többé nem lesz elég bátorságom, hogy még egyszer megpróbáljam neki elmondani - leírni -, hogy mennyire szeretem Őt. Ettől dühös voltam - gyűlöltem arra gondolni, hogy megint csak egy gyáva kisegér maradtam, aki még ahhoz is túl szerencsétlen, hogy bevalljon egy nyamvadt érzelmet. Bezzeg a többi lány… A táncórákon és próbákon másról se hallottam, minthogy mikor melyikük jött össze egy sráccal, és hogy mennyire meg vannak bolondulva egymásért. Én meg csak csendben irigykedtem.
Az egyik mellettem álló lány nyújtás közben zenét hallgatott - a fülhallgatóból hangosan szólt a pörgős pop zene. Valamiért azaz érzésem volt tőle, hogy ez is csak lázadás: a konzervatív, komoly zenét kedvelő szülők ellen, akik a balettre kényszerítették lányukat, hogy az előkellő körökben büszkén beszélhessenek csemetéikről. Mintha a gyerekek is csak berendezési tárgyak lettek volna, amiket csinosítgatni kell, időnként felfényezni, és máris egy értékes, antik darabot kapnánk.
A folyosó egyik végén kitárult az ajtó, és egy magas, vékony nő sietett be kosztümben.
- Gyerünk, gyerünk! Mindjárt kezdünk! - kiáltotta, és az öltözőbe is benézett.
A lányok csendesen beszélgetve követték, még ledobták magukról a pulóvereiket, amikkel a folyosó hűvösétől védték magukat, majd belökték az ajtót, amelyen az előbb a nő bejött, és egy újabb folyosón találták magukat - ám ez már sokkal díszesebb volt az előzőnél. Az öltözőrészt elhagyva már a színház belsejében jártunk, ahol a falon vörös, aranymintázatú tapéta volt, aranyozott gyertyatartókkal, és vörös szőnyeggel. A falakon képek lógtak - színészek, operaénekesek és táncosok fotói, akik pályafutásuk itt kezdték, és nagy hírnévre tettek szert. A beteges fényt felváltó sárgás, barátságosabb világítás körülölelt minket, és a fehér tüllszoknyák szikrázni kezdtek.

Az utolsó, kétszárnyú ajtó is kitárult, ami elválasztott minket a színpadtól, és az addig hevesen verdeső szívem ki akart szakadni a mellkasomból. A közönség - a szülőkből, és a legalább tízszer annyi kiöltözött, idősödő milliomosból álló közönség - már elfoglalta a helyét, és csevegve, a nyakukat nyújtogatva, elégedetlenül az órájukra pillantva várták a műsorkezdést. Érdektelen arccal ültek a páholyokban, a kacskaringózó aranyszegélyek mellett, és unottan legyezgették magukat.
A tekintetem azonnal egy embert kezdtem keresni - egyik ráncos arcról a másikra ugrálva kutattam az ismerős vonások után, de csak idegeneket láttam, és néhány fejet, amit az újságokból, vagy a próbákról ismertem - közéleti személyiségek, túlbuzgó szülők. De Ő nem volt ott. A csalódottság elemi erővel csapott le rám, és egy reszkető sóhaj szakadt fel a mellemből. Hirtelen már feleannyira sem tűnt rémisztőnek a színpad, és a ránk irányuló reflektorok. Ha Ő nincs, akkor az egész csak egy egyszerű fellépés. Abból pedig volt már elég.

A vékonytalpú balerinacipőben szinte éreztem, ahogy a szőnyeg selymes szálai csiklandozzák a talpam - aztán felléptem az első lépcsőfokra, és a fények egyszerre kihunytak. Teljes sötétségben álltunk fel a színpad különböző részeire, hogy elkezdhessük a közös táncot. A zene halkan, mesébe illő varázzsal szólalt meg, akárcsak a szirének éneke. Ahogy a vaksötétséget lassan felváltotta a sejtelmes homály, lágyan, kecses mozdulatokkal megindultunk, és a gyönge szellő hajladozásával kerülgettük egymást - apró, lábujjhegyen megtett lépések, és rövid szökkenések.
Mi voltunk az elcsábuló matrózok, akik a dallamnak engedelmeskedve tartottak a mélybe, és akiket a hullámok a hátukra kapva megemeltek, fel egészen a csillagokig, csakhogy aztán leránthassanak, s a víz átcsapott a fejünk felett, s mi fuldokolva törtünk a felszínre, hogy lekuporodva, derekunkat meghajlítva könyörögjünk megbocsátásért egy angyali teremtménynek, aki a vérünket akarta. Csak keringtem, és nyújtózkodtam - s közben az agyam kattogott, képtelen voltam elengedni magam. Tudtam, hogy a spiccem nem elég egyenes, és túl mereven próbálok hátra hajolni, de képtelen voltam megnyugodni.

Az első lány kivált a körből, amit bezártunk, és táncolt. Egészen a színpad széléig kiment, alig két méterre a közönségtől forgott - ez volt az ő magánszáma. Mikor végzett vele, és a másfél perces csak ráirányuló figyelem megszűnt, elégedetten állt vissza a sorba, és tette újra azt, amit mi, kontyos, harisnyás, tüllszoknyás babaként. Aztán jött a második, harmadik és negyedik lány - volt, akik párban adták elő, volt, aki egyedül, és volt, aki végig a háttérben maradt.
A fények halványulni kezdtek, és a zene is elhalkult; a szívem hatalmasat dobbant, s a levegő a tüdőmben akadt. Egész testemben remegtem, ahogy középre mentem lábujjhegyen, s térdeimet behajlítva, fejemet leszegve vártam, hogy a zene életre keltse a bábot, amivé a színpadon váltam. Egy fénysugár kapott lábra, s finoman, úgy, ahogy egy táncos tette volna, átkarolta a derekam, s ringatózva állított talpra.
Olyan voltam, mint a szomorúfűz: égig nyúló magasságból, ezer éves bölcsességgel hanyatlottam a földre, s mégsem tettem ellene semmit; csak hagytam, hogy a szél kénye-kedve szerint játsszon velem, s fohászkodva vártam, hogy egy vihar végre gyökerestül kicsavarjon, s ágaim szabadon szállhassanak, leveleimnek altatódalt dúdolva.
Valahol a második és harmadik piruett között, mikor kitekintettem a közönségre, és szembe találtam magam az egykedvű arcokkal, átszakadt bennem egy gát, amely addig kegyesen összetartott, s megakadályozta, hogy az elmém elboruljon: Hogy képzeli Ő, hogy nem jön el? Hogy képzelem én, hogy Ő eljön? És dühös voltam. A lányokra, akik semmibe vettek; a szülőkre, akik sajnálkozva néztek rám; a tánctanárra, aki folyton kioktatott; Rá, amiért nem érdeklem - és magamra, amiért pont Őt szeretem. És mintha csak a zene a lelkemből szólt volna, a halk dallam hangosodni kezdett, végül már harsogott, és a hegedűk versenyt futva a zongorával kiáltották világba egy táncosnő szívének sajgó hiányát. Én pedig nem engedtem - szaladtam a zene után, ki utat mutatott nekem, s már nem érdekelt az órákon át gyakorolt plie, piruett és a lépések bonyolult rendszere sem.
És még mielőtt az őrület elragadott volna, a trombiták felharsogtak, és én a magasba szökkentem; a levegőben megpördültem, és vártam a csendes földet érést - de az nem jött. A levegő megfagyott, én a pillanatba dermedtem fél méterrel a föld fölött, és a vastag jégpáncél elválasztott a külvilágtól. Az ember azt hiszi, hogy ugrás közben nem történik semmi; nem emlékszik semmire. Pedig mikor elszakadsz a talajtól, a leglehetetlenebb gondolatok is otthonra találhatnak az elmédben - mert te magad is csak repülsz. Az addig haragos szívemben egy különös érzés pattant lángba; megmertem volna rá esküdni, hogy az Ő tekintetét érzem magamon. A mellkasomból kiinduló forróság felolvasztotta a jégbe fagyott másodpercet, és a földre érés előtt, mikor a földtől néhány centiméterre voltam, még ott volt valakinek a karja, aki nem engedte, hogy egyedül legyek...

Az emberek állva tapsoltak, és mi újra és újra meghajoltunk - de az én szemem csak egyetlen dolgot látott: egy ismerős szempárt az utolsó sorban, amihez egy meleg félmosoly társult. Ott állt Ő, és nekem tapsolt. Futva indultam el a színpadról, meg se vártam, hogy a virágcsokromat átadják, és a sorok mellett rohanva az arcomra hatalmos mosoly költözött, majd mikor a szeretett ölelésbe érkeztem, felszakadt belőlem a felhőtlen nevetés.
- Késtél - mondtam szemrehányóan, de mosolyogtam. Már nem számított. Az erős karok körülöleltek, és egy meleg lélegzet cirógatta a nyakam. A szívem hevesebben verdesett, mint mikor színpadra álltam.
- Bocsánat - suttogta a fülem mögé. Az orrát végighúzta az arcom vonalán. - Többet nem fog előfordulni - ígérte még, és az ajkát az enyémre szorította.


-------------------------------------------------------------------------------------------

A vélemények:

Isabella Reed:

Kedves Timsi!

Huh… Valami eszméletlen, amit itt összehoztál nekünk. Gyönyörűen fogalmazol, ezt már az első sorokból leszűrtem, folytatva pedig elmerültem egy hasonlatokkal teli szövegben, ahol megjelent félelem, csalódás, lámpaláz és idegesség. Aztán már azt veszed észre, hogy szinte egyszerre lélegzel fel a főszereplő táncossal ugrás közben…

Egy olyan dolog van, amiből rengeteg van és beértem volna kevesebbel is: az és. :D

Gratulálok!


Balázs:

„Valamiért azaz érzésem volt tőle, hogy ez is csak lázadás: a konzervatív, komoly zenét kedvelő szülők ellen, akik a balettre kényszerítették lányukat, hogy az előkellő körökben büszkén beszélhessenek csemetéikről. Mintha a gyerekek is csak berendezési tárgyak lettek volna, amiket csinosítgatni kell, időnként felfényezni, és máris egy értékes, antik darabot kapnánk.”

Ez egy nagyon jó gondolat, kell bele…

Azt viszont nem értem, hogy aki ennyire választékosan tud fogalmazni, és ilyen remek képi hatásokkal írja le a dolgokat, annak hogy nincs fantáziája egy, ennél sokkal jobb történetet kitalálni?
Irodalmilag gyönyörű, de a sztorija nekem nem jött át.


Anett:

Egész jó volt, főleg az, hogy a főszereplő érzéseit írta le, mégsem volt unalmas.


Kriszti:

A jelzőkön finomítani kell, jobb, szofisztikált szavakat is írhattál volna. Látszik, hogy a mű közepén és végén belejöttél és ott szinte már minden rendben volt. Gyönyörű hasonlatok, szép, összetett mondatok. Az alapötlet tetszik, de elcsépelt lenne ha nem tűzdelted volna tele ennyi hasonlattal. Az elejét átfogalmaznám… megér még egy oldalt! Legyen elgondolkodtató, úgy ahogy a műved vége! Gratulálok!


Indyra Myles:

Rögtön az elején, és onnantól végig megakasztják az olvasót a tárgyrag-hiányok, ami borzasztó bosszantó. De sajnos nem ez a legnagyobb gond. Ez a novella felemás, nem is igazán novella. Semmi csattanó nincsen, igazából semmit nem tudunk meg senkiről, még a narrátorról sem. A szöveg egy hangulatleírás arról, hogy milyen balettozni, annak viszont kicsit lapos. Nem elég szuggesszív, nem elég lírai. Már ha egyáltalán ez volt a szándék.

Egészen furcsa, hogy a táncos mindenkit kívülállóként ír le: a társakat, az oktatót (egy magas, vékony nő), még a nagy Ő-t is. Senkiről nem tudunk meg semmit. Nem tudom kiolvasni a szövegből, hogy a szerző maga is balettozik, és csak az érzést próbálta megragadni, viszont nem tudta eldönteni, hogy profi balettost írjon avagy „első bálozót”, vagy pedig egyáltalán nem balettozik, és nem tudta elképzelni, micsoda munka, micsoda összetartás és lelki kapcsolat/megterhelés szükséges egy előadáshoz.

Lexi elbeszélése

Harmincegyedik fejezet,

amelyben Candide fontos elhatározásra jut élete kapcsán

Ha az ember el akar valamit érni ezen a világon és nem csak leledzni a lehetőségek Földjén, annak bizony dolgoznia kell. Tudta jól ezt Candide is, amikor egy szeptemberi délutánon leheveredett a frissen kapált törökbúza árnyékába. A hosszú munka után elmerengve nézte a lemenő nap utolsó sugarait és eszébe jutott a régi élete- még a vesztfáliai falak között, ahol semmi dolga nem volt, csak tanulni. Csalódottan nosztalgiázott, hogy neki milyen szép élete lehetett volna a hazájában, ha egy-két „apró dolog” másképpen alakul.

Híres filozófus akart lenni, épp úgy, mint Pangloss mester, akit mindenki tisztelt, ezért Candide hiúságát legyezgette, hogy majd egyszer nyomdokaiba léphet.

Kedves emlékeinek áradatát egy illat űzte el, amely a konyhaablakon szűrődött ki. Kunigunda férje kedvenc édességét készítette el meglepve őt ezzel a gesztussal. Házasságuk az utóbbi időben kezdett egyhangúvá válni, de Candide nagyon lelkes lett és már sietett is be a házba, hogy megtudja, mivel érdemelte ki mindezt. Belépve, asszonykája rögvest a nyakába ugrott, de a legény még most sem jött rá az alkalom miértjére.

- Édesem, de hát te nem is szeretsz baklavát sütni! ? Mondd csak, mi okból kapom mindezt?

Kunigundát mélyen megbántotta, hogy egyetlen szerelme nem emlékszik a házasságuk hetedik évfordulójára. Ezután Candide hiába próbálta jóvá tenni, neje hajthatatlan maradt. Még a nőcsábász Cacambo tanácsai sem vezettek sehová. Ezek a történések mind inkább azt erősítették meg, hogy akármilyen viszonyban is éltek a feleségével, nem tudná elviselni, hogy kedvese egyszer csak eltűnjön az életéből.

Candide ekkor gondolt egy nagyot és elszánta magát, hogy minden megtakarított pénzét Kunigunda kiengesztelésére fordítja. Elsőként egy gyűrű jutott az eszébe drágakővel a közepén, de hamar el is vetette, hiszen Kunigunda ujjai már nem voltak zsengék és elég hamar beledagadtak volna. Második ötlete egy új konyhaasztal volt, de az csak még egy sikálni való szerelmese életében, így hamar lemondott róla. Minden bizonnyal a legjobb választásnak egy utazás tűnt, aminek még csak gondolata is üdítően hatott Candidra.

- Drága feleségem, szeretném elnyerni a bocsánatodat, ezért úgy döntöttem, hogy egy utazás talán enyhíthetné sértett lelkedet.

Már csak a tökéletes úticélt kellett megtalálnia, hogy újra a kegyeiben érezhesse magát. Emlékezett, hogy Kunigunda mindig is szeretett volna eljutni Itália földjére, de sohasem volt rá pénzük, hogy megengedhessenek maguknak egy nászutat. Mikor aztán elé tárta szándékait, annak minden haragja elszállt. Már csak 1nap volt hátra a hajó indulásáig, de már egyikük sem fért meg a bőrében. Az asszony egyre csak újságolta a szomszédoknak férje csodálatos ötletét, amivel „csupán őt akarta elkápráztatni”.

Eljött végre az utazás ideje és Kunigunda széles mosollyal integetett a hajó fedélzetéről az otthoniaknak. Ebben a pillanatban tőle vidámabban csak Candide érezte magát, hogy mindezzel boldoggá tehette szerelmét. Vitorlát bontottak és kezdetét vette egy újabb kaland. Candideot mindig érdekelték a hajózás fortélyai, aminek elsajátítására másfél hónapja lesz. A hajókapitány szívesen tanítgatta az újdonsült matrózt ügyes bajos dolgokra és a legény újra diáknak érezhette magát. Kunigundának is jót tett a kimozdulás, igazán megszépítette őt. Új ételkészítési módszerekre és horgolni oktatták az idős utazók.

Már 3hete feküdtek és keltek egy mozgó szálláson, amikor Candide hangos csörömpölésre ébredt, ami a hajóbelsőből áradt. Rögtön indult is megnézni, miben lehet a csendbontó segítségére. Odaérve egy ezüstösen csillogó kerek ismeretlen szerkezettel találta magát szemben. Alig pár perce vizslatta körbe-körbe, mikor egy fehér szakállas, alacsony öregember ugrott ki belőle és azonnal kérdőre vonta:

- Ki maga és mit akar? Miért ólálkodik a találmányom körül?

Candidenak még pislogni sem volt ideje, nem hogy összefüggő választ adni…

- Elnézését kérem uram, nem akartam semmiben megzavarni, csuu- csu- csupán a zaj keltette fel az érdeklődésemet, ami ehhez a csodamasinához vezetett. Mondja meg nekem mi ez! ?- mert én ehhez hasonlót még sohasem láttam…

- Jámbor ember, ilyet még sehol nem is láthatott! Én vagyok az első feltaláló, aki ezzel a szerkezettel kísérletezik, amely választ ad egy nagyszerű kérdésre, hogy az ember miképpen tudna utazni az időben.

Candide elcsodálkozott, hogy mik történnek ezen a legeslegjobb világon, az ő tudta nélkül.

- Ha ezt Pangloss mester látná, egész biztos, hogy nem hinne a szemének! –gondolta Candide…

Sokáig beszélgetett az öreggel a találmány létrejöttéről és működési elvéről, de amikor Candide lelkesen a készítés okáról kérdezte, a tudós mélyen hallgatott és szomorúság fátyla borult a szemére.

- Hosszú történet ez fiam, és egy magadfajta fiatal férfi nem is értheti mindezt, amin én keresztülmentem, de oly régóta bánt ez a teher, hogy kénytelen vagyok valakivel megosztani, így ennyi idő után… Mind ennek már 5esztendeje cipelem a súlyát és hibáztatom magam, amiért nem tudtam megvédeni azt, aki életemben a legtöbbet jelentett nekem, a lányomat… Jövő héten lesz 19éves, ha egyáltalán még él. Istenem miért engem büntetsz ily könyörtelen?!

És az öreg zokogni kezdett, Candide soha életében nem látott még férfit lelkiismerete miatt sírni, de együttérzést tanúsított iránta. Negyed órába is beletelt, amikor újra képes volt folytatni élete tragédiáját.

- Szóval a baj ott kezdődött, amikor elvállaltam egy busásan fizető megbízást. Egy gazdag vezér szolgálatába álltam, aki elvesztett egy háborút a múltban és vissza kívánt térni oda, hogy felülkerekedjen ellenfelén. Egy időgépet kellett elkészítenem neki 1hónap leforgása alatt. Nagyon sokat dolgoztam rajta éjt nappallá téve, de nem készült el határidőre és büntetésül elrabolták a kislányomat, akiről azóta azt sem tudom, hogy él-e vagy halott… Azóta keresem őt, ezzel a hajóval már 12-szer jártam körbe a Földet, legalább 800 városban jártam és 5 nyelven tanultam meg beszélni. Sehol sem találom, és már tényleg nem tudom, hol is kereshetném…De nem fogom feladni, amíg rá nem lelek, ha belehalok is. Az időgépet még nem fejeztem be, de ha elkészül, visszamegyek a múltba és nincs az az Isten, amiért újra elvállalnám azt a megbízást.

Candide figyelmesen hallgatta a történetet, és egészen beleélte magát, mikor hirtelen eszébe ötlött, hogy ő is milyen szívesen visszarepülne a múltba, ha módja lenne rá. Nagyon sok mindent máshogyan alakítana, de most már ésszel és nem jószerencsével. Kunigunda lenne az egyetlen biztos pont az életében, akiért bármit megtenne. Egyszer csak a sok kósza gondolat után egy nem akármilyen ajánlattal állt az öreg elé.

- Kérem, uram engedje meg nekem, hogy én próbálhassam ki elsőként az időgépet! Higgye el, jobb az, ha én veszek oda a végtelen időben, mint maga, aki többet ér, mint 100 magamfajta.

Candide felajánlása szöget ütött a tudós fejébe, aki pár perc elmélkedés után végre rábólintott. A kalandor nagyon elszánt volt, hogy végre kezébe veheti Istenként saját életét.

Harminckettedik fejezet, amelyben Candide az Idő szeszélyes markába kerül és átéli eddigi élete legkülönlegesebb napját

Amikor Candide feleségével is megosztotta elhatározását,ez egészen ahhoz fogható volt, mintha kitört volna az Etna. Kunigunda mérhetetlen haragra gerjedt, hogy eddig hűséges férje el akarja őt hagyni, és pont az első közös felhőtlen utazásuk során. Candide hosszas magyarázkodás után jobb belátásra bírta az asszonyt, de teljesen még sem tudta meggyőzni,hogy jó ötlet -e ezen masinában ennyire megbízni. A tudós mindent a helyére igazított legjobb tudása szerint, és már nem sokat kellett várni az indulásig.

- Biztos vagy ebben fiam? Ezt akarod? Én mondtam neked, hogy semmi garancia nincs rá, hogy vissza is tudsz majd jönni… sőt az biztos, hogy heteket csúszhatsz az időben és mire hazaérsz, Európában lehet már tél lesz… De van egy feltételem: csak akkor engedlek el, ha megígéred, hogy rövid időn belül megpróbálsz visszatérni.

- Lelkem rajta, jóember. És hogy ezt akarom-e? Ennyire biztos még semmiben nem voltam eddigi életemben. Ne húzzuk tovább a drága időt, indítsa be kérem.

A tudós félve engedte el a fiatalt, de bízott benne, hogy megtalálja majd a módját, hogy hazajusson. Kunigunda reszketve nézte végig férje semmivé válását és még Istent is kérlelve szorította két kezét. Megbeszélték, hogy bármi is történjen, mindketten hamarosan visszatérnek konstantinápolyi otthonukba. Kunigunda Itáliából, Candide pedig a múltból.

A legény szeme csillogott a vágytól, hogy újra hazatérhet Vesztfáliába, arra a helyre, ahol az volt a legnagyobb gondja, hogy Arisztotelész vagy Homérosz műveit olvassa esténként… Néhány szikrázó villanással a hajóbelsőből az időgépnek csak hűlt helye maradt.

Candide lüktető fejfájással ébredt teljesen új, hangzavarral teli környezetében. Először azt hitte álmodta az egészet, de amikor szűnni kezdett a fájdalom, kinyitotta a szemét. Hirtelen a végtelen mélységgel és az időgép folyópartra vetett szerkezetével találta szemben magát. Mikor ráébredt, hogy egy híd közepén áll, és hosszú fennakadást okozott a furcsa mozgó, zúgó, fénylő szekerek között. A tülkölés hallatán elállt az útjukból és egy biztonságosabb részre lépett. Uramisten! Hol vagyok? A tudósnak igaza volt, rosszul is elsülhet a dolog, mert nem ott vagyok, ahol most lennem kellene. Most kihez fordulhatnék ebben a világban?

Nem volt biztos benne, hogy akarja-e, de a kíváncsiság ott csörgedezett minden csepp vérében, így rászánta magát, hogy felfedezi a zűrzavaros várost, ha már itt van. Egy valamiben biztos volt, hogy: ez nem Vesztfália és nem a 16. század.

Candide nyakába vette hát az ismeretlent és mohón kezdte meg legújabb kalandját. Habár józan ésszel felfogta, hogy nem a múlt század macskakövein lépked, de azt nem tudta elképzelni, hogy ez a jövő lenne?! Egy ideig csak járta a hosszú utcákat és saját gondolataiba merült, ám később nem csak nézni, látni is kezdett.

Elsőként egy patinás épület keltette fel az érdeklődését, amit első látásra is szimpatikusnak talált. Gondolt egyet és belépett a csipkézettre faragott faajtón. Rögvest egy lélegzetelállító színpadot pillantott meg, ami levette a lábáról. Leült hát a lelátón és a színészek hangját valamint játékát élvezetesnek találta. A nyelvezete ugyan ismeretlen volt, de Candide értelmisége révén, így is értette a történet lényegét. Sőt még a ruhadarabok is ismerősebbek voltak számára, mint a városi embereken lévők. Az előadás végén vette észre, hogy a nézőközönség két főből áll rajta kívül, de minden bizonnyal ő volt az, aki a leghangosabban tapsolt. Bús tekintettel hagyta el a lelátót és a kijáratot keresve a színházi ruhatárba barangolt. Gyorsan feltalálta magát, és úgy döntött szeretne beleolvadni a környezetébe, így olyasféle ruhákba öltözött, mint amilyeneket az utcán látott. Sokkal vidámabban indult tovább.

Lenyűgözte a sok gigantikus építmény, a hidak szerkezete, a mozgó járművek, mintha egy varázslatos mesében olvasta volna. Alig gondolta ezt ki, megkordult a gyomra.

- A legjobbkor, épp ebédidő. Ideje keresnem egy vendéglőt, ahol éhségemet csillapíthatom. – gondolta…

Nem sokáig válogatott a szebbnél szebb külcsínnynel rendelkező éttermek között, egyszerűen leállt egy tér közepén, egy „nyitott, utcai vendéglőnél” és azt sem kérdezte meg tőle senki mit rendel, kiszolgálták. Candide úgy gondolta, biztos a ház ajánlatát kapta… Már majdnem végzett az ebéddel, mikor egyre több ápolatlan, mezítlábos és ágról szakadt ember ette ugyanazt a kosztot körülötte, amit ő. Ennél furcsábbnak csak azt tartotta, mikor fizetés nélkül kísérték ki a faasztal mögül, mert nem volt hely egy újabb mezítlábas ember számára. Nem törve tovább a fejét, hisz úgy sem értette volna meg- továbbállt, de gondolta, lehet ez a világok legjobbika ha ingyen ehet.

Az utcákon bolyongva betévedt egy iskolába, ahol ebben az új világban elsőként szóba elegyedhetett fiatalokkal. Candide elégedett volt, hogy mégis talált embereket, akik az ő nyelvét beszélik, igaz hogy másféle kiejtéssel, de a szavak nem sokban különböznek. Rögvest el is kezdte faggatni őket.

- Kedves fiatalok, megmondanátok nekem, hogy mi ez a város, ami körülvesz minket?

- Hát Budapest!

- És hányadik évszázadot jegyzi a krónika?

- A XXI-et.

Candide egy pillanatra mereven bámult maga elé, aztán mivel már eddig is sejtette, hogy jóval megelőzte valódi korát, megköszönte az útbaigazítást és indult is tovább az idegen városban.

Alig tett meg pár száz métert és egy fesztivál közepébe csöppent, de most már egyáltalán nem volt megszeppenve. Vígan táncolt, mulatozott a harsány tömeggel. Kimondottam jól érezte magát az újvilágban.

- Jaj, ha tehetném, vissza sem mennék már abba az átkozott múltba, hiszen itt minden olyan csodás semmiért nem kell fizetni, az emberek boldogok, úgy öltözködnek, ahogy nekik tetszik, ingyen ebéd vár akármelyik sarkon, ezekről a csodálatos technikai vívmányokról nem is beszélve…, itt mindenki olyan szabad, akár a madár. Egyedül Kunigundát sajnálom, hogy nem élheti át velem mindezt a derűt, amire én találtam itt.

Beesteledett már, mikor ásítani kezdett. Leheveredett az első fapadra és már szundított is. Élete legkülönlegesebb és legfurcsább napját tudta maga mögött- úgy gondolta, álmodni sem tudott volna szebbet.

Harmincharmadik fejezet, amelyben Candide átéli élete legborzalmasabb napját

Másnap a kelő nappal ő is felkelt és újdonságra éhesen vágott neki a városnak. De az újdonságokon kívül egy finom reggelinek is örült volna, így betért hát a legközelebbi vendéglőbe. Helyet foglalva rögvest elé toltak egy étlapot, ahol sok számára nem ismert étel sorakozott. Az étlapon 3 nyelven szerepelt a kínálat, és a német nyelvű leírás pont megfelelt neki. Rendelt hát egy bécsi szeletet és a jóízű elfogyasztása után távozott is volna, de a pincér megragadta a karját fizetésre kényszerítve. Candide értetlenül állt az eset előtt, és illetődve ecsetelte, hogy tegnap nem kellett fizetnie mindezért. Elővette hát a 16. századi pénzét, de a pincér erőltetett bájvigyorral kinevette. Candide nem birtokolt forgalomban lévő pénzt, így a pincér ledolgoztatta vele az elfogyasztott étel árát, ami azt jelentette, hogy kora reggeltől késő délutánig kellett a koszos tányérokat és a padlót súrolnia. A munka leteltével megalázottnak és elesettnek érezte magát, mindjárt nem látta olyan szépnek ezt a környéket egy ilyen nap után.

Nem sokkal azután, hogy a pincér kiengedte az étteremből, mint a sértett vad, úgy járt kelt a szélfútta utcákon. Egyszer csak úgy érezte, hogy muszáj kipróbálnia legalább az egyik mozgó járművet… így felült az első gépre, ami szembe jött vele. A szerkezet, két végtelen hosszú sínen futott végig, és a tetején egy hosszú vezetékhez volt erősítve. Candide számára még most is hihetetlen volt, hogy a lovas-kocsikat felváltotta valami egészen más, fantasztikus erő. Alig utazott pár megállót, nagyon élvezte minden percét, hiszen ennyi csodás épületet egy helyen még nem látott. Hirtelen maga mellé pillantva egy magas kopaszodó embert vett észre, aki hozzá beszélt ugyanazon a hangzatos helyi nyelven, amit eddig hallott, mióta itt van. Candide németül szólt hozzá, az ember motyogott valamit hamis nyelvhasználattal, de megértették egymást… Az idegen valami jegyet követelt rajta, de Candide nem tudott mit felmutatni, így az elővett egy egészen kicsi szerkentyűt és nyomogatni kezdte rajta a gombjait.

Később egy egyenruhás alak jelent meg. Leszállította Candide-t a hosszú járműről és egy sokkal kisebbe ültette be. A legény azt sem tudta, mit gondoljon, azt hitte bevándorlónak vagy ilyesminek hiszik őt… rosszat sejtett. A rövid utazás után egy cellában találta magát, ahonnan ki sem akarták engedni egész estig. Akkor aztán vallatni kezdték, hogy ki ő, mutassa meg az iratait, melyik német tartományból jött az országba, melyik határátkelőn érkezett. Candide-t annyira összezavarta az egész, hogy egyszeriben védekező mechanizmusként előadott egy frappáns történetet, hogy csupán a rokonait jött meglátogatni ebbe a városba, de minden személyes tárgyát ellopták, valamint eltévedt a hosszú utcák között és azért ült fel arra a gépre. A sztorit hihetőnek találták és elengedték végre.

Az épületből kiérve vette csak észre, hogy már egészen besötétedett. A szabad égre pillantva érezte először otthon magát ebben a közegben, hiszen ez az egy valami nem változott öt évszázad alatt sem, a csillagok állása.

A városban bolyongva sok egyforma épületet látott telis-tele furcsa dolgokkal. Az egyik üvegablakos üzlet kínálata igazán felkeltette a figyelmét. Sok kisebb-nagyobb beszélő doboz benne mozgó emberekkel, képekkel… Nagyon megtetszett neki és úgy gondolta elidőzik előtte egy pár percet. Éppen a Keleten tartó harcokról nézhetett felvételeket és olyan valóságosnak tűnt minden perce. A síró gyerekek és asszonyok, a csattogó fegyverek hangját az üvegablakon át is hallani lehetett. Candide nem tudta elképzelni, hogy háború legyen a mai korban is, épp úgy, mint az övében. Csak akkor vált biztossá, mikor a képernyő alján megpillantotta a 2010-es évszámot. Lesütött és könnyes szemmel ment tovább, mert már nem bírta nézni azt a sok szenvedést, ami a dobozból áradt felé.

- Mi történt ezzel a világgal? Tegnap még derű és boldogság volt minden szűk utcasarkon, ingyen kaptam olyat is, amit még csak nem is kértem, vidám emberekbe botlottam, akárhol jártam. Most pedig pont az ellentéte mindannak, amit tegnap tapasztaltam. Vajon melyik valójában Budapest? Nem értem mi történhetett, a jó hogyan fordult hirtelen rosszba… hihetetlen az egész! Épp úgy, mint az, hogy itt vagyok.

Candide tanácstalan volt, a mai nap kínjait még az előző ragyogása sem tudta feledtetni. Elege lett a XXI. század kusza világából, ahol nem tudják eldönteni az emberek, hogy mit akarnak maguktól és másoktól.

- Három napot sem töltöttem itt, de ami első látásra mennyországnak tűnt, az az én szememben ebben a percben pokolnak tűnik. Döntöttem. Megkeresem az időgépet, és ha szerencsém van, még ma hazajutok; nem biztos, hogy el tudnék viselni még egy napot ebből a szerencsétlen jelenből.

Fél nap is eltelt, mire visszajutott az időgéphez. Most már mindent olyan egyformának látott, érzéketlenné vált a külvilág felé, így nehéz volt visszatalálnia. Nagy boldogság töltötte el mikor meglátta, hogy az időgép ép állapotban és érintetlen maradt, de biztos csak azért, mert egy híd alatt volt. Így elgondolva biztos, hogy nem bízná a szerencsére és elrejtené valahová a masinát, hisz az is csoda, hogy még itt találta.

Beült a kapszulába és mindent úgy programozott, ahogy a tudós mutatta neki... lépésről lépésre. Izgult, hogy egyáltalán eljut-e vele „A”pontból „B”-be, de a gép hamar működésbe lendült, és a fejfájás is jelentkezett, szóval nem járhatott rossz úton. Percek kérdése volt, hogy hová veti a sors, de szíve heves dobogását csak a földet érés zaja nyomta el.

Harmincnegyedik fejezet, amelyben minden jó, ha jó a vége

Egy darabig csak kóválygott a gép körül, aztán már képeket is felfogott az agya, sőt a beszéd is ismerős volt számára. A konstantinápolyi piacon találta magát, összetörve, zúzódásokkal teli arccal, szakadt ruhában, mint holmi bohóc. Nem bánta ő, hogy néz ki, csak végre itthon van. Szaladt is haza Kunigundához, hátha hazajött azóta, hogy elváltak. A kerítésen belülre érve dallamos gyereknevetés hallatszott ki. Nem tudta mire vélje, gondolta, biztos a szomszédasszony jött át a kislányával.

A házba lépve Kunigunda hosszú barna haját látta meg elsőként, nem is hitt a szemének, hirtelen hogy megnőtt, és a felesége külseje is megváltozott… Kunigunda hátrapillantott, és mint aki szellemet látott, majdnem összeesett. Hamar feleszmélt, és elveszett élete egyetlen szerelmének két zöld őszinte szemében. Egyikük sem tudta, miképpen szólhatna a másikhoz, de Kunigunda bátrabbnak bizonyult.

- Candide! Istenem köszönöm, hogy meghallgattad sóhajokkal teli imáimat és visszaadtad őt nekem. Drága szerelmem, mi történt veled? Csupa vér vagy, hadd mossam le!

- Köszönöm, még nem.... Először szeretnék bocsánatot kérni, amiért a nászutunk közepén hagytalak egymagadban saját önzőségem miatt. Annyira meg akartam változtatni a múltat, és amíg az idegenben jártam, én magam többet változtam, mint hittem volna. Kérlek, bocsáss meg, édes Kunigunda, soha egy percre sem foglak magadra hagyni, amíg a Föld forog, ezt szentül megígérem neked.

Kunigunda zokogásban tört ki, férje szerelmi vallomása hallatán, ami igazán melengette a szívét ennyi bizonytalan hónap után.

- Be kell mutatnom neked valakit, férjem. Remélem, legalább fele annyi örömöd leled benne, mint én.

Kunigunda nem sokat tétovázva, a kiságyból kivette 3 hónapos kislányát és büszkén mutatta be édesapjának. Candide, alig tudott szóhoz jutni, könnyei teljesen eláztatták összetört arcát. Őszinte hálával köszönte meg Kunigundának, hogy megvárta őt, és hogy megszülte első gyermekét neki. Örömkönnyek között meséltek egymásnak az elmúlt külön töltött egy évről.

Pár nap telt el azóta, hogy Candide hazatért, és máris felkereste Pangloss mestert. Elbeszélte neki, mi mindent látott az újvilágban, és hogy milyen kritikus szemmel szemléli az elkövetkezendő jövőt… A mester azt tanácsolta neki, hogy írjon belőle egy könyvet, és ha nem is hiszi el a nagyközönség, akkor legalább megbotránkoztató és híres művet alkot, de ami a legfontosabb, a neve fennmarad az utókornak.

Candide két teljes nap írta első könyvét, le sem hunyva a szemét, nehogy kihagyjon valamit a történetből. A fülszöveget Kunigundával közösen fogalmazták meg:

„ „Szerelem volt első látásra.”- mondják sokan - sokféle dologra - akik nem látnak be a fátyol mögé. Ez a könyv azonban nem a szerelemről szól, nem is egy eddig megélt életútról, mind inkább egy bizonyos utazásomról, amely valószínűleg hihetetlennek fog tűnni, de annál igazabb volt. Nézzenek bolondnak, hantásnak vagy félnótásnak, bármit is gondolnak, én elmondhatom magamról, hogy jártam a jövőben. Tanulságos napokat tölthettem el egy XXI. századi nagyvárosban, ahol a legszebb pillanatoktól a legnyomasztóbbakon át mindenben volt részem. Ha azt gondolná az ember, hogy minden jobb lehet, mint az a kor, amelyben él, az téved. A világ nem változik… a jövőben is minden-minden ugyanolyan, mint most, csak mindig más köntösbe bújtatva; de egy valami állandó: az emberi butaság. Sok egyforma út és még több egyforma ember … semmi sem változott öt emberöltő alatt, hiszen még jelen volt a háború, éhínségek, embertelenség és a tömeges vakhit. Nem vagyok én sem Nostradamus, sem maja őslakos, hogy megjósoljam mi lesz ezen a világon több száz év múlva, de ebben a könyvben megosztom önnökkel, amit én láttam. Tegyünk azért, hogy utódaink ne ilyen világba szülessenek! Egész eddigi életemben a múltba vágytam vissza, de már nem teszem. A jelennek akarok élni, pont úgy, ahogy a sors megírta számomra, ha író leszek, írni fogok, ha földet kell művelnem, akkor azt teszem. Mindig azt, amit elém sodor az élet. Én bizony mindenkinek ajánlom, hogy ha tehetik, üljenek be egy időgépbe, mert higgyék el, másképp fogják látni a világot, ha egyszer kiszállnak belőle.

Furcsa mennyire eltérő vélemények születhetnek.


Isabella Reed:

Kedves Lexi! J

Bevallom nem olvastam a Candide c. könyvet.. Féltem is, hogy így nem fogom majd megérteni a művedet, esetleg sok könyvbéli vonatkozás lesz. Na, hát ha volt is – ezt ugye én nem tudhatom (még) – érhető volt nélkülük is.

Tetszett a témaválasztás, a jövő és a múlt összehasonlítása és még a jövőn belül is – ez esetben Budapest – „előnyeinek” és „hátrányainak” leírása. Megragadó írás, szinte sajnáltam, hogy nem folytatódik.

Hibaként olyan apróságokat tudnék mondani, hogy az már szinte csak szőrszálhasogatásnak tűnhetne, úgyhogy nem húzom ilyesmivel az időt.:)

Gratulálok, ügyes lett!


Anett:

Az alaptörténet jó volt, de a végén levő "tanulságnak" semmi köze sem volt ahhoz, ami a szereplővel történt. Olykor belemerült a részletekbe, néha pedig teljesen figyelmen kívül hagyta ezeket.


Kriszti:

Bár nem olvastam az eredetit, de ez a történet nagyon tetszett. Tartalmilag és formailag élvezhető, igényes mű, megfelelő terjedelemmel. A történet maga elragadó, izgalmas. Tetszik a Candide által megélt pozitív majd negatív nap, és tetszett utána a menekülése a XXI. századból. Még az is tetszett, hogy egy már meglévő könyvre épített, és könnyen vette az akadályokat. A régies nyelvhasználat, az hogy megtartotta a könyv eredeti szövegezését egy nagyon eredeti ötlet! Nagyon jól sikerült, gratulálok.

Indyra Myles:

Az alapötlet jó, a megvalósítás nem. A szerző sokszor kiesik a stílusból szavakkal, kifejezésekkel, de az egyszeri kritikus már ott bosszús lesz, amikor nem sikerül kétszer ugyanúgy leírni szegény Candide nevét.

A klasszikus toposz, nevezetesen a múltból a jelenbe érkező személy toposza, aki nem tudja, hogy mi történik vele, de az olvasó igen, hiszen a szereplő az ő világába érkezik, nem tud felmutatni semmi újat a korábbi megvalósításokhoz képest. Sekélyes, csak általánosságokat mutat be, és a szövegből teljesen inkonzekvens következtetésekre jut (pl. az emberek nem tudják eldönteni, mit akarnak maguktól és másoktól, emberi butaság, tömeges vakhit – ezekkel egyikkel sem találkozik a szereplő). A számok számmal írása kizökkenti az olvasót, mint ahogy a többi fogalmazási hiba is (ami-amely problémakör, jelenidő-múltidő következetlenségek, stb.).

Ezt az ötletet sokkal mélyebben, élvezetesebben és egyedibben is ki lehetetett volna fejteni.


Balázs:
Ami tetszett:
Jó ötletek sokasága, pl. az időutazás, és amikor kiderült h a mai BP-n van, az valami hihetetlen volt. Nagyon jól mutatta be hogy BP kétarcú, és hogy a vidám emberből hogy lesz pár óra leforgása alatt az átlagos hétköznapokba beleszürkült ember, mennyi nyűg van, amivel élni kell, és mi minden demoralizálja az embereket.
Tetszett továbbá, amikor elmondja, hogy meg akarta változtatni a múltat, de ehelyett ő maga változott meg, zseniális.
A végső tanulság is egész ügyes és van némi mondanivalója, főleg: "A világ nem változik... a jövőben is minden-minden ugyanolyan, mint most, csak mindig más köntösbe bújtatva; de egy valami állandó: az emberi butaság. "

Ami nem tetszett:
Bár Budapest 2 oldala benne van, szerintem valahogy mégsem életszerű. Illetve az, de bármelyik nagyvárosban megesik, hogy ha jegy nélkül utazol, akkor megvág a kaller... Szóval inkább az a bajom vele, hogy nem kifejezetten BP-re jellemzőek a problémák... teszem azt nincs tüntetés, nincsenek késelős cigányok, nincsenek elkurvult tizenévesek, divatmajmok, buzik, nem találkozik a mindent ellehetetlenítő bürokráciával. Szóval az, hogy ha megvan nevezve a város, akkor mért nem foglalkozik konkrétan vele is?
A végén a tanulság jó, de nem igazán illik ide, pont a fentiek miatt. Egy sokkal konkrétabb zárás kéne, egy társadalomkritika, ami jól beolvas mindenkinek és felnyitja azok szemét, akik eddig a seggükbe dugták a fejüket és nem vették észre, hogy a világ egy gyönyörű alma, ami rohad belülről és mindenki tudja, hogy ez nem fog megjavulni magától, de nem akarnak tudomást venni erről... elég átfogó a tanulság, mégis olyan légből kapottnak tűnik…