Carrie novellája

Zabolátlanul

A felkelő nap sugarai utat törtek maguknak a vékony felhők között, gyémántos csillogásba burkolva a harmatos rétet. A természet lassan ébredezett, az erdő egyre zajosabbá vált. A közelben pihenő vadlovak közül az ébenfekete kiscsikó is mozgolódni kezdett. Érdekelte az erdő zenéje, színei, a szél süvítése. Lassan, ám egyre magabiztosabban lépkedett hosszú, vékony lábain, amikor egy másik ló az útját állta. Az anyja dühösen fújtatott egyet, mire a kiscsikó leszegett fejjel ballagott vissza a többiekhez. Nem értette, hogy miért dühös rá az anyja, amikor ő csak szaladni akart, játszani, érezni a bársonyos szél simogatását szabadon, zabolátlanul. Alig várta, hogy egy kicsit nagyobb legyen, és ne szoruljon rá a szülői felügyeletre.

A kislány duzzogva állt a tükör előtt. Ma van a hatodik születésnapja és a ruha, amit dadája rá akar erőltetni, cseppet sem tetszett neki. Dacosan összefonta két kis karját a mellkasa előtt, szemei szinte villámokat szórtak.
 Dadus, mondtam már tegnap, hogy nem szeretném ezt a rózsaszín förtelmet felvenni – a kislány tudta, hogy nyert ügye van a dadájával szemben, tőle mindig mindent megkapott, akárcsak a szüleitől.
 Rendben, Nadine. Akkor, melyiket szeretnéd? – Nadine győzedelmes mosolyra húzta a száját, majd rámutatott az ágyon fekvő fehér ruhára.

A dada felsóhajtott, tudta, hogy kár ellenkeznie a kislánnyal. Sajnálta, hogy a gyermek ennyire el lett kényeztetve. A szülei sikeres üzletemberek voltak, kevés szabadidővel, a szeretetüket pedig ajándékokkal próbálták kifejezni.
Gyakorlatilag ő nevelte fel a kislányt, a sajátjaként szerette. Ismerte már annyira, hogy lássa az égszínkék szemekben a szomorúságot és a felnőttekre jellemző keménységet, makacsságot. Mintha ezek a szemek nem is egy hatéves gyermekhez tartoztak volna.
Feladta a kislányra a kért ruhát, majd hosszú, szőke haját lófarokba kötötte. Nadine elégedetten nézett végig magán, egy hercegnőt látott a tükörben. Fájdalmasan gyönyörű arcán felragyogott a mindenkit elbűvölő mosoly.
Kinézett a szobája ablakán a hatalmas kertre, ahol már felállították az ugrálóvárat, az asztal roskadozott az édességektől, a vendégek jóízűen beszélgettek, csak a mamát és a papát nem látta sehol. Bízott benne, hogy csak késik a gépük, és nem felejtették el a lányuk születésnapját. Újra magára erőltette a legszebb mosolyát, elvégre a vendégek előtt nem lehet szomorú, majd belebújt a fehér, kristályokkal díszített balerinacipőjébe, és dadájával a kert felé indultak.

Az ébenfekete ló patái szinte hangtalanul dobbantak a lágy füvön, az izmai megfeszültek minden egyes mozdulatnál. Versenyt futott a széllel, maga mögött hagyva a fákat, bokrokat. Sebesen futott, de még gyorsabb akart lenni. A csordában nem talált legyőzőre, a szél volt csak állandó vetélytársa. Az erdőből kiért egy tágas mezőre, amit vadvirágok díszítettek, a fű pedig zamatos és friss volt. A fekete szépség zavartalanul élvezte a természet ajándékait, azonban hirtelen ismeretlen zajok törtek meg az idillt. Halk lépésekre lett figyelmes, amik egyre inkább közeledtek felé. Ijedten kapkodta a fejét, a legjobb menekülési útvonalat keresve, de minden irányból csak a lépések zaját hallotta. Hirtelen megindult visszafelé, az erdő biztonságát keresve, amikor kötelek szorultak a nyakára, ezzel megállásra késztetve őt. Kétségbeesetten felnyerített, két lábára állva próbált kiszabadulni, de minden hiába volt. Épp neki akart rontani az egyik fogva tartójának, amikor szúró fájdalmat érzett a lábában, majd pedig a világ sötétségbe borult.

Nadine csalódottan ült a gazdagon megterített asztalnál. Mérges volt, mert a szülei még nem érkeztek meg, de még csak nem is telefonáltak. Torkában hatalmas gombóc volt a visszatartott könnyek miatt, de megfogadta, hogy soha többe nem fog sírni. A rengeteg ajándék ott tornyosult előtte, de ő nem erre vágyott. Irigykedve nézte a körülötte játszó gyerekeket, akik boldogan és felhőtlenül kacagtak. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette a felé közeledő édesanyját. A nő szorosan a karjaiba zárta kicsi lányát, Nadine pedig melyen beszippantotta Anyu illatat. Tekintetével az édesapját kereste, de nem látta sehol.
 Anyu, hol van Apu? – a kislányról lehullott az érzéketlenség gondosan felépített álarca, hangja kissé megremegett a feltörni készülő könnyek miatt. Hát mégis elfelejtette?
 Gyere Kicsim. Van egy meglepetésünk.
A kislány szorosan fogta anyukája kezét, mintha bármelyik pillanatban köddé válhatna, miközben az istálló felé vették az irányt. Nadine szíve őrületes tempóban vágtatott, de nem a meglepetés miatt, hanem mert megpillantotta az édesapját. A férfi hatalmas mosollyal köszöntötte kicsi lányát, aki futva tette meg a köztük lévő rövid távolságot. Apu felkapta Nadine-t, majd hatalmas puszit nyomott a lányka rózsás arcára.
 Boldog születésnapot, kicsim! Reméljük, tetszeni fog az ajándék.
A kislány izgatottan várta a meglepetést, szeme tágra nyílt az izgalomtól. Két ember jött ki az istállóból, maguk mögött vezetve a világ legszebb lovát. Fekete volt, akár a legsötétebb éjszaka, büszke fejét felszegte, tekintete úgy izzott, akar a tűz. Nem tudott megszólalni, csak elmélyülten tanulmányozta a csodát maga előtt. Elindult apró kis lábain, hogy megérintse, de a ló fújtatott egyet és hátrálni kezdett. Nadine értetlenül nézett, hiszen ő nem akarta bántani, ő a barátja akart lenni. Csalódottan lebiggyesztette telt ajkait, majd az apja felé fordult.
 Miért nem szeret engem, apu?
 Nadine, ez egy vadló. Először be kell törni, utána a barátod lesz. Most még fél tőled.

A lovat visszavezették a karámjába, Nadine pedig követte a két férfit. Elhatározta, hogy nem hagyja magára a lovat, hiszen fél. Türelmesen leült a szalmára, nem érdekelte a születésnapi összejövetel. Ő is mindig félt, hogy ha magányos volt, és úgy gondolta, hogy ez biztosan segít. Hosszú órákon keresztül csak nézegette a gyönyörű állatot maga előtt, majd a fáradtság erőt vett rajta, és mély álomba merült.

A fekete szépség kíváncsian méregette a kislányt. Az ösztönei azt súgták, hogy ő más, mint a többi kétlábú, de azért nem árt az elővigyázatosság. Idegesen járkált fel s alá a túl szűk karámban. Nem érezte magát jól, a végtelen mezőkre és erdőkre vágyott. Érthetetlen volt számára, hogy a többi bezárt állat hogyan viseli ilyen jól ezt a fogságot. Dühösen fújtatott, rótta a köröket, miközben a kislány teljes nyugalommal nézte őt. Belefáradt ebbe a fogságba, fejét lehajtva próbált beletörődni a sorsába.

Nadine az egész éjszakát az istállóban töltötte. A dadusa hozott neki egy vastag takarót, mikor közölte, hogy ő nem megy fel a szobájába, mert nem hagyhatja magara az ijedt állatot. Reggel hangos nyerítésre lett figyelmes, amitől egyből felébredt. Lova sötét szemébe nézett, és megijedt a látványtól. Csak egy éjszaka telt el, de mintha eltűnt volna a tegnapi lobogó tűz a szemekből. Kicsi lábain olyan gyorsan futott, ahogy csak bírt, amikor a kertben beleütközött a dadusába.
 Gyere gyorsan, Dadus! Valami baj van a lovammal! – A kicsi kezek ráfonódtak a dadus karjára, és a kislány húzni kezdte maga után a nőt.
Az istállóba érve alig kaptak levegőt. A dada jól megnézte a lovat, de nem látott rajta semmi problémát.
 A szemeit nézd! Olyan fáradtak, és más, mint tegnap. Még a szőre sem csillog olyan szépen! – A kislány hangja nagyon halk volt, legszívesebben sírt volna.
 Kicsikém, semmi baja nincs a lovadnak. Ez úgymond természetes folyamat. Ő eddig a vadonban élt, szabadon, korlátok nélkül. Most még idegen neki az új helyzet, emiatt látod másmilyennek. Kicsit megviseli, de később minden jobb lesz.
Nadine eltűnődött a dadája szavain. Tegnap még a Szabadságot látta maga előtt, a megzabolázhatatlan erőt, most meg csak egy lovat. A kezdeti izgalom helyét átvette a mértéktelen düh.
 Dadus, ez a ló a világ legszebb teremtése volt tegnap. Szerintem nem nézted meg igazán. Te nem látod, amit én. Ő nem idevaló. Én látom a lónak a szárnyait, amit mi próbálunk levágni. Nem változtathatjuk meg a jellemét. Ő vadnak született és az is kell, hogy maradjon!
A nő megszólalni sem tudott a kislány komoly szavai miatt. Elöntötte a szívét a büszkeség, mert most az egyszer nem birtokolni akart valamit, hanem a másik érdekeit nézte. A szülők kora reggel megint elutaztak, így rá maradt, hogy intézkedjen a ló visszaszállításával kapcsolatban. A lovászfiúk eleinte nagyon méltatlankodtak, mondván, hogy nehéz volt befogni, de a dada kijelentette, hogy tegyék azt, amit mond. A lovat próbálták a szállítóba beküzdeni, de az állat nem felejtett, megvetette a lábát, és nem mozdult. Nadine nem bírta tovább nézni, hogyan bánnak vele. Lassan egyre közelebb ment a lóhoz, tekintetével végig fogva tartva az övet. A ló kíváncsian és bizonytalanul nézett rá, amitől egy pillanatra megtorpant, de összeszedte a bátorságát, és tovább ment. Érezte, hogy őt nem fogja bántani, ezért kis kezével a ló feje fele nyúlt. Meg akarta érinteni, hogy tudja, nincs mitől félnie. A ló lehajtotta büszke fejét, a kislány pedig élvezettel simogatta meg a selymes szőrt. Az állat lélegzete csiklandozta a nyakát, amitől hangosan felkuncogott. Sokáig álltak így, miközben a lovászfiúk megmozdulni sem mertek a döbbenettől.
 Add ide nekem a kantárt, majd en kivezetem – mondta Nadine a mellette álló fiúnak. Tekintete határozott és kemény volt, így a fiú megtette, amit kért.
A kislány minden nehézség nélkül sétált az állattal, a hatalmas udvarra érve levette róla a kantárt, keze közé fogta a ló gyönyörű fejét, majd halkan suttogott neki.
 Tárd szélesre a szárnyaidat, és szárnyalj el a távolba!

A ló a szavak értelme nélkül is tudta, hogy visszakapta a szabadságát, azonban mégsem mozdult egy darabig. Elmélyülten nézett a kislány égszínkék szemeibe, tudatni akarta, hogy mennyire hálás. Halkan felnyerített, majd egyre lassabb léptekkel elindult, Ahogy megérezte a szél simogatását a szőrén, nem tudott ellenállni ennek az érzésnek. Egyre sebesebben futott, a kert végébe érve azonban megtorpant és meg egyszer visszanézett az apró kislányra. Nem tudta, hogy találkoznak – e még, de egy dologban biztos volt. Ezt az arcot soha nem felejti el.

Nadine elmosolyodott, ahogy a ló futásnak eredt. A mozdulatai méltóságot sugalltak, a nap sugarai megcsillantak az állat szőrén, enyhén aranyos csillogást kölcsönözve neki. Elámulva nézte a látványt, örökre az emlékeibe zárta. A kert végénél megállt a fekete szépség, lobogó tekintetével még egyszer őt kereste. Felkuncogott, mire a ló is felnyerített, majd pedig elnyelte őt a sötét erdő. Nadine szemében megcsillant egy könnycsepp, miközben halkan elbúcsúzott a lótól.
 Fuss, gyönyörű, zabolátlan szépségem!

-----------------------------------------------------------------------------------------------

Vélemények:

Isabella Reed:

Kedves Carrie!

Nagyon szép történetet írtál, gyönyörű fogalmazással, és jó gondolatokkal. Az egyetlen gondom csak az, hogy nem túl valószerű az esemény. Nem tudom elképzelni, hogy egy hatéves kislánynak vadlovat adnak, hisz mit is kezdene vele? Kicsit furcsa. Talán, ha más környezetben játszódott volna…

Gratulálok, ügyes lett!

Anett:

Ez a novella elnyerte a tetszésemet, mert nagyon alaposan, részletesen írta le a történet minden részét, és a vége is nagyon jó volt.

Balázs:

Nem szeretem a lovas történeteket, se azt amikor élő állatot ajándékoznak, de ez nagyon jól lett felvezetve és az is nagyon tetszik, hogy az egész két külön szálon indul és a végén összefonódik.
A stílussal itt sincs semmi baj:)
Amit kiemelnék, hogy rendkívül találóan vannak leírva a különböző pszichológiai folyamatok...
Szép munka:)

Indyra Myles:

Ez az írás is gördülékeny, megfogalmazása jó, eltekintve néhány döccenéstől. Két helyen érzek problémát. Az egyik a kislány személyisége. Egyik oldalon megkapjuk, hogy elkényeztetett, mindent megkap, csak a szülei hanyagolják. Nyafog, mert nem tetszik neki a ruha, és ez a legnagyobb gondja. Másik oldalon pedig megtudjuk, hogy korán érő, felnőttes szemű hölgy. Bölcsen beszél, mint egy felnőtt. Nos, ezek ellentétes dolgok, hiteltelenné teszik a karaktert, főleg úgy, hogy az egyiket csak elmondja nekünk a szerző, és a másikat tapasztaljuk. Ezt jobban át kellene gondolni. A másik problémám pedig az, hogy ki az a (gazdag, befolyásos és idővel nem rendelkező) szülő, aki nem azt mondja a lovászainak, hogy törjenek be egy lovat, de nehogy engedetlen legyen, és ledobja az ő kicsikéjüket! Magyarul egy ilyen kislány nem kaphat vadlovat ajándékba. Egyszerűen hiteltelen a karakterek szempontjából.

A történet ezeken felül aranyos, jól van megírva, bár itt sem lepődünk meg a végén, úgyhogy nekem itt is hiányozna a csavar.

Pályázatok

Kedves unatkozók, írni-vágyók, pályázatkedvelők! :)

Két pályázat is jelentkezőkre vár:

Bonnie Jövő emléke című pályázata
Ha van fantáziád... ;) Olvass tovább itt!

Sourire rendhagyó pályázata, ahol vagy egy idézethez kapcsolódóan kell írnod, vagy akár zenére alkothatsz. ;) Olvass tovább itt!

Bri elbeszélése

Puskaropogás

Bevezető: Vegyünk mondjuk egy háborút, nevezzük el harmadik világháborúnak. Ne nagyon menjünk ebbe bele, én sem vagyok túl jártas a dologban így előre leszögezem; bármilyen dátum, helyszín és szereplő - kivéve egy - az én agyszüleményem. Vegyünk egy katonát, nevezzük el Kellan Lutznak és vegyünk egy lányt aki kötelességének érzi, hogy katonának menjen és szolgálja hazáját ezzel megmentve szeretett családját, legalábbis akik megmaradtak neki. De mivel a nőket nem engedik harcolni menni kénytelen változtatni taktikáján és nevet, „nemet” változtat, Ő már nem csak Natalia Cortness lesz, az ápolónő aki segít a megsebzett katonáknak, Ő Nathan Green lesz, a bátor és makacs fiatal fiú aki a katonák legjobbika akar lenni. Hogyan fogja egyeztetni a két személyiségét lebukás nélkül miközben családját is el kell látnia? Mi szerepe lesz ebben a történetben Kellan Lutznak? Ha elolvasod megtudod...

„A háború a távoli hegyek közt cikázó villámnak tűnt, olyannak, amelyik hol délen, hol nyugaton, hol északon villan fel, hol pedig körös-körül mindenütt. A harcok híre, mint mennydörgés hasított a fülünkbe. Napról napra fenyegetőbbé vált a légkör. A háború egyre közeledett, akár akartuk, akár nem.”

Natalia/Nathan szemszöge:
Ledobtam a hatalmas válltáskám az egyik szabad ágyra, immár Nathanként. Kinézve az egyik ablakon mely az ágyam mellett volt láttam a többi faházat és a háttérben a hatalmas pályákat melyeken az edzés fog menni, hogy minél felkészültebbek legyünk ha eljön a mindent eldöntő ütközet napja. Szörnyű volt belegondolni, hogy amíg én itt vagyok a „melegnek” mondható faházban addig a beteg apám és a kishúgom az erdőben bujkálnak egy már félig lerombolt épületben. Nem gondoltam végig, hogy mire készülök, hogy fogom én egyeztetni ezt a három dolgot anélkül, hogy lebuknék? Főleg úgy, hogy biztos lesz még egy lakótársam, pedig kezdtem örülni, hogy egyedül leszek. Ennél rosszabb helyzetben nem is lehetnék, alig várom, hogy ennek az egésznek vége legyen... Az ajtón kétszer kopogtattak mire kikiabáltam, hogy szabad. Egy nagydarab, nálam jóval magasabb, szőkés férfi jelent meg az ajtóban. Tekintetét végig futtatta az apró helységen majd megállapodott rajtam, arcán hatalmas mosoly terült szét és beljebb lépett.
- Helló! - köszönt, fehér trikója majd szét szakadt izmos testén, a fekete válltáska keresztben volt rajta – Kellan Lutz. - mutatkozott be felém lépve majd kezét kinyújtotta.
- Nat...han Green. - ráztunk kezet, remélem nem tűnt fel neki, hogy a kezem milyen kicsi az övéhez képest. Még mindig nehezemre esett mély hangot megütni nő létemre, de nem volt más választásom. A beszélgetést nem erőltettük, legalábbis én próbáltam tudomást sem venni róla miközben a ruháim pakolásztam az ágyam mellett lévő kis komódba. Ez az egész annyira lehetetlennek tűnik, és félelmetesnek. De az az egyetlen lehetőség, hogy ide kerüljek. Hogy a hazám szolgálhassam és mielőbb véget vessek ennek a szörnyűségnek mely már lassan teljesen kiírtja a családom. Ahogy az órák teltek egyre több autó jelent meg jól megpakolva vállalkozó kedvű katonákkal, egyre nagyobb lett a zsivaj. Volt aki a mai napot még szerette volna egyedül tölteni, mások csapatokba verődve gyakoroltak. A latyakos sárban kúsztak, falat másztak, célba lövést gyakoroltak meg mi egyéb. Én a tervem próbáltam kidolgozni, meg nehezíti a helyzetem, hogy Kellan, mint szobatárs szinte minden mozdulatom szemmel kísérheti és bármikor lebuktathat. Bárhova mentem hitetlenkedő pillantások kísértek, lenéző beszólások melyek inkább elküldtek a fenébe mintsem a csatatérre. Próbáltam az orvosi épület közelében lenni, hogy ha netán valaki megsérülne gyorsan át tudjak öltözni. Nehéz dolgom lesz... nagyon nehéz.
***
- Nem szorulok a védelmedre! - ordítottam dühöngve mikor Kellan újra közbeavatkozott a dolgaimba. Ideje lenne, hogy annak a Nick gyereknek meg mutatná valaki, hogy hova menjen de mikor végre útbaigazítanám Kellan megjelenik és megvéd.
- Öcskös csak azt akarom, hogy ne verjenek péppé. - huppant le az ágyára – Nem lenne jó, hogy ha még a csata előtt kinyiffannál.
- És honnan veszed, hogy alul maradnék? - dühöngtem továbbra is.
- Néztél már tükörbe? Anyád mellett lenne a helyed... - gúnyolódott és próbált elmélyedni egy könyvben amit már vagy 3x kiolvasott egymás után.
- Ezt az égieknek mond! - sziszegtem arra utalva, hogy édesanyám már rég meghalt. Épp a patikába ment kiváltani apám gyógyszereit mikor lelőtték ahogy az összes többi ott tartózkodót. Újra előttem lebegett édesanyám hatalmas mosolya, mindig mosolygós barna szemei és szőke haja melyet mindig kontyba fogott ha kilépett az utcára. Elhessegettem a képet mikor éreztem, hogy a könnyek ellepik a szemem megérezvén, hogy figyelnek Kellan felé fordulva aki eltűnődve meredt rám.
- Mit nézel? - morogtam és egy hatalmas ajtócsapódással kiléptem a faházból. Sokkal többet gyakoroltam, mint a társaim de ennek meg volt az oka. Próbáltam sokat edzeni, hogy ne legyen szembetűnő női gyengeségem, szorgalmam a ránk ügyelő ezredesnek is szemet ütött.
- Sokat edz katona! - állapította meg mikor mellé ugortam a hatalmas falról.
- Nem is azért jöttem, hogy pihenjek. - feleltem gépiesen kihúzva magam.
- Dicséretes az igyekezete katona de ne vigye túlzásba, az sem tesz jót ha teljesen kifárassza magát... - mondta majd elment én pedig folytattam. Megvártam míg az óra elüti az este 10-et, halkan beosonva szálláshelyemre elmentem zuhanyozni. Korábban keltem és később is feküdtem le, hogy Kellan megjegyzései és szemfülessége nélkül tudjak minél tovább titkolózni. Kétnaponta szöktem „haza” ez is egy ilyen nap. A tükör előtt elidőztem egy kicsit. Mindig azért könyörögtem, hogy ne legyek deszka erre, mikor a legkevésbé sem kellene kezdek el nőiesedni. Sokkal sápadtabb voltam mint általában, a szemem alatti karikák alvásért könyörögtek. Magamra kaptam a pizsamám mely egy fekete melegítő nadrág volt és egy terepszínű bő póló, rá vettem a szokásos katonai ruhám és kiszöktem a tábor rácsai közül egy kis lyukon melyet még érkezésem napján találtam. Ügyetlenül estem-keltem a fák takarásában, a sötétség beborított mindent és a fák nem engedték át azt a kis fényt melyet a hold nyújthatna. Félóra leforgása alatt már az omladozó épület előtt álltam, a tető bármikor leszakadhat, ezt tisztán látszott. Halk sírás és kétségbeesett kiáltások törték meg az erdő csendjét. Öles léptekkel indultam meg az ajtó felé melyről az ajtó már leszakadt, húgom apánk ágyánál térdelt és a kezét szorongatva kántálta, hogy „ébredj fel”.
- Rosalie... - mondtam elakadt lélegzettel mire húgom egyből rám pillantott, zöld szemeit teljesen ellepték a könnyek.
- Apu...apu! - ismételtem újra de nem jött válasz, rázogattam de meg sem mozdult. Kezem az ütőeréhez nyomva egyre jobban kétségbeesett lettem, nem lélegzik...nem dobog a szíve...
- Apu! - kiabáltam mintha ezzel vissza hozhatnám – Rose... el kell menned. - tudtam jól, hogy most nincs időm gyászolni. Rosalie-t minél előbb biztonságos helyre kell vinnem.
- De apu... - ellenkezett egyre erősebb szorítva apánk élettelen kezét.
- Rosalie...apu...apu már jó helyen van. Nem kell rá vigyáznod, Ő vigyáz rád. - simogattam meg a kezét – Most már el kell menned Franciaországba. - hoztam meg a döntésem. Franciaországban lakott a bácsikánk, nagyon szerettük. Dilis volt és gyerekes de tudott komoly lenni. Rosalie volt a kedvence így biztos vagyok benne, hogy szívesen látná a húgomat.
- És veled mi lesz? - szipogott.
- Én meg vagyok. - öleltem magamhoz – A legfontosabb, hogy te biztonságban legyél! - makacskodtam és elindultunk a vasútra. 2 órába telt míg oda értünk, a maradék pénzemből megvettem neki a jegyet, fél óra múlva már el is vitte a vonat. Összefacsarodott a szívem ahogy figyeltem egyre távolodó kezét ahogy integet. Mire vissza értem a táborba már jött fel a nap, gyorsan bebújtam az ágyamba és úgy tettem mintha aludnék. Hatalmas erőmbe telt, hogy ne aludjak el, mikor legszívesebben álomba sírtam volna magam. A fejem zsongott a kérdésektől de választ egyikre sem találtam.
Miért? Miért velem történik ez? Miért vették el a szüleim? Mikor ér Franciaországba Rosalie? Most mit csinálhat? Hogy viseli szüleink elvesztését? És, hogy lehetnek a szüleink? Várnak már minket? Jól vannak? Gondolkodásom a hangos duda szó zavarta meg mely az egész tábort ébresztette nap, mint nap. Alig bírtam megmozdulni, pedig a levegőm is fogytán volt – mivel a párnába temettem az arcom – nagy nehezen csak felülten és fapofával vissza köszöntem Kellannak.
- Rémesen festesz. - állapította meg.
- Úgy is érzem magam. - morogtam. Az ajtón kopogtattak, oda csoszogtam és kinyitottam azt. Nagy nehezen kiegyenesedtem.
- Jó reggelt Uram! - köszöntem és becsuktam az ajtót Mr. Jhonson után. Kellan is haptákba vágta magát.
- Jó reggelt! - szólalt meg az ezredes – Remélem nem terveztek semmi különöset mert Önöket választottuk ki a feladatra, semmi extra csak körbe kellene nézni az erdőbe. Pár katona jelentette, hogy valakit látott éjszaka... - mondta kemény, fa hangon. Kicsit megijedtem. Engem láttak volna? Ugye nem ismertek meg?
***
Csendben lépdeltünk egymás mellett, a gallyak halkan recsegtek a talpunk alatt. Mindkettőnket elláttak egy puskával ha esetleg úgy hozná a helyzet. Tudtam merre megyünk, amerre a többiek látták az idegent. Engem. Oda megyünk ahova tegnap én is. Csak bírjam megállni sírás nélkül... Ahogy egyre közeledtünk a romok felé rajtam egyre jobban úrrá lett a pánik.
- Hé, minden rendben? - pillantott le rám, két és fél fejjel volt magasabb nálam.
- Igen, minden rendben. - mondtam már sokadjára – Szerintem nincs erre semmi... - érveltem – Ki olyan idióta, hogy ilyen közel jöjjön a táborhoz?
- Akkor nincs mitől félnünk. - vont vállat – Addig sem kell attól félned, hogy földbe döngölnek.
- Az az én dolgom! - mondtam dacosan – Különben is, simán elbírnék egy olyan talpnyalóval, mint Nick. - bizonygattam.
- Hát persze... - hagyta rám – Talpnyaló vagy sem, a csajok buknak rá. - mondta elismerően.
- Szeretném én látni azokat a csajokat akik buknak rá. - horkantottam mire csak felnevetett.
- Mi olyan vicces? - értetlenkedtem.
- Hogy ezt pont te mondod, öcsi. - hangsúlyozta ki az „öcsi” szót. - Már bocs. - tette hozzá persze cseppet sem sajnálta.
- Gondoltam, hogy ezzel jössz... - forgattam a szemeim – De mennyibe fogadunk, hogy többet tudok a nőkről, mint Nick valaha is tudni fog? - makacskodtam. Még szép, hogy többet tudok róluk, én is az vagyok! Kell nekem bele mennem ilyen hülyeségekbe...
- Például? - hitetlenkedett szokásához híven.
- Lássuk csak... - gondolkodtam el – Például utálják az olyanokat, mint Nick. Ja persze egy kocsmába tökéletes a viselkedése az összes részeg nőt megkapja na de ez nem vezet komoly kapcsolathoz. Ha valamelyiket meg akarja tartani akkor nem kötelező nagyképűsködnie, ha a lány szerelmes belé így úgyis Őt tartja a legjobbnak... Nem kötelező parancsolgatnia és ordibálnia ahhoz, hogy megmutassa ki az „alfa hím”, elég az is ha hozzá teszi, hogy légy szíves vagy ilyesmi... Legalábbis a szüleimnél bevált és én sem csalódtam még ebben a módszerben.
- Már bocs de te nem vagy... - motyogta elgondolkodva de még mindig nehezen hitte el a dolgokat.
- Nem vagyok meleg! - csattantam fel mikor rá jöttem mire gondol – Nem látszatra kell ítélni.
- Azt hiszem értem mire gondolsz... - mormolta – Még, hogy nem jár erre senki. - horkantott mikor meglátta a romos épületet ahol apám is nyugszik. Most segítsenek rajtam az égiek... Csendben lépkedtünk az épület felé „hátha meghall minket valaki”. Újra beléptem a mocskos romok közé, végig futtatva szemem a retkes padlón, félig lerombolt falakon megakadt a szemem apám békés arcán. Ugyan úgy feküdt, mint múltkor. Úgy éreztem, mintha a szívem össze-vissza rángatnánk de mégsem adják meg a kegyelem döfést, nem tépik végre ki.

Kellan Lutz:
Követtem Nathant a romos házikóba. Arcára több ezer érzelem ült ki, szomorúság, szörnyülködés és mindenek előtt szenvedés. Kicsit beljebb taszítottam és végre megláttam érzelmeinek okát. Egy férfi feküdt a rozoga ágyban, fehér bőre nagyon is árulkodó volt, a zöld takaró nem mozgott fel s alá ami arra következtetett, hogy nem lélegzik. Meghalt. Nathan könnyen áthidalta a köztük lévő távolságot és a férfi mellé hajolt. Ebbe meg mi ütött? Csendben figyeltem ahogy apró kezével végig simít a halott férfi arcán, mintha észre vette volna, hogy figyelem rám kapta a tekintetét és felegyenesedve újra megszólalt.
- Látod? - mondta keményen – Nincs itt senki érdemes. - válla felett elnézett a férfira majd újra rám, barna szemei mintha könnyektől csillognának... Nem értem ezt a fiút... Olyan titokzatos és megfejthetetlen. Végignézve alkatán, belenézve barna szemeibe azt mondanád, hogy csak egy gyenge nő... e helyett egy gyenge, de bátor férfit kapsz válaszul. Férfi?! Inkább kamasz, még kölyök mégis itt van. Csak tudnám miért...
- Ismerted? - intettem a fejemmel a férfi felé.
- Fogjuk rá. - vont vállat és már ment is ki az ajtón, már ha azt lehet annak nevezni. Van ebben a Nathanban valami vonzó, pedig én a nőket szeretem és ezt 100%-osan tudom! Úr isten mi ütött belém?! Annyira hasonlított ez a gyerek a táborban dolgozó ápolónőhöz... Kicsit kinézetre és személyiségileg is. A szemük, az arccsontjaik... Csak, hogy Nathan arca mindig maszatos és piszkos, Natalia ápolt és roppant csinos. Talán még a magasságuk is azonos lehet. Párszor láttam Nataliat, a fehér kosztüm tökéletesen simult karcsú testére és, mintha minden egyes találkozásnál nőiesebb, gyönyörűbb lenne. Nathan pedig egyre nagyobb ruhákat vesz magára, félő, hogy egyszer csak leesik róla. Személyiségileg meg mindketten távolságtartóak, makacsok és sértődékenyek.

Nathan/Natalia szemszöge:
- Veled meg mi történt katona? - néztem meglepetten Kellanre, egyik keze ökölbe volt, fehér pólóján vöröses folt volt. Akaratlanul is aggódni kezdtem. Hogy aggódni? Én? Érte? Nem, biztos, hogy nem! Talán egy kicsit. - Már megint unatkoztatok? - sóhajtottam megütögetve az ágyat, hogy üljön le. - Nem hiszem el, nem tudnátok más elfoglaltságot találni? Sakkozni vagy ilyenek? - csacsogtam. Ez sem én vagyok, nem szoktam fölöslegesen beszélni, most pedig bennem áll a szám. Elég! Zavartan pillantottam fel Kellanre aki csak nézett rám és mosolygott mire elpirultam. Ügyes Natalia, nagyon ügyes. Szó nélkül leült az ágy szélére és felém nyújtotta vérző kezét.
- Szóval, hogy történt? - kérdeztem a kezére utalva miközben lefertőtlenítettem és bekötöttem a gézzel.
- Nick és Mark összekaptak és valakinek szét kellett szednie Őket... - sóhajtotta.
- Nick leszállhatna a magaslóról és a saját súlycsoportjában verekedhetne... - morogtam fejcsóválva.
- Mintha Nathant hallanám. - nevetett fel én meg rémülten kaptam fel a fejem, hogy kékesszürke szemeibe nézzek.
- Igaza van. - motyogtam – Nathan...a lakótársad ugye? - kérdeztem, bár értelmét nem láttam mégis kicsúszott a számon.
- Az. - bólintott – Furcsa egy fiú... - mondta elgondolkodva.
- Hogy érted? - kérdezősködtem tovább.
- Nem tudnám megmondani...csak furcsa és kész. - vont vállat.
***
- Hallom Nick keménykedett. - néztem fel a könyvből mikor ledőlt az ágyra, keze be volt kötve és tudtam is mitől. Hiszen még én kötöttem be ápolónőként. Még nekem is hihetetlennek tűnt az egész, hogy kb. fél órája még nő voltam most meg újra „fiú”.
- Az mindig keménykedik. - vont vállat, gondolatai egész máshol jártak, látszott rajta.
- Min töröd ennyire a fejed? - kérdeztem – Remélem nem azon, hogy hogyan fogsz megakadályozni ha esetleg neki ugrom annak a féregnek. - tettem hozzá flegmán.
- Azon nem kell gondolkodnom csak arrébb pöcköllek. - mosolyodott el gúnyosan mire én felpattantam az ágyból és neki estem. Fuldoklott a nevetéstől miközben lefogta a kezem, hogy ne üssem tovább, míg én bilincsként fogó kezei közül próbáltam kiszabadulni.
- Nem is értem, hogy vettek be katonának. - eresztett el végül.
- Ohh nagyon egyszerűen. - morogtam – Nem verekedni kell hanem lőni.
- Az igaz. - értett egyet – De nem esel hátra ha elsütöd a fegyvert? - épp lendítettem volna a kezem de újra lefogott. Kékesszürke szemeit az enyémbe fúrta amitől szinte teljesen elkábultam. Az ajtó kopogása zavart meg minket ebben a normálisnak nem mondható pillanatban. Kitépve karom az övéből ajtót nyitottam.
- Jó napot! - köszöntem a postásnak.
- Szia Nathan. - mosolygott rám – Két levelet hoztam. - adta át a borítékokat, egy gyors köszönés után már tovább is ment. Az egyik nekem szólt míg a másik Kellannak, hanyagul hozzá vágtam a borítékját és felszakítottam az enyém.
Nathan!
Megérkeztem Jimhez, nem akart hinni a szemének mikor meglátott és aggódik érted ahogy én is. Remélem minden rendben, kérlek minél előbb válaszolj. Hiányzol bátyus. Jim lovagolni tanít és folyékonyan olvasni. Egyre jobban megy, a lovak igazán aranyosak majd meg mutatom neked az egyiket mikor haza érsz. Biztos tetszeni fog, nagyon makacs egy jószág. Ugye majd elmegyünk lovagolni és majd olvasok is neked... Barátaim is vannak, sokat mesélek nekik rólad, várják, hogy megismerjenek. Siess haza!
Rosalie
Majdnem elsírtam magam a sorai láttán, pár szó át lett firkálva amiből arra mertem következtetni, hogy a Nathan helyett először Nataliat írt és a bátyus helyett nővért. Eluralkodott rajtam a bűntudat. Mi van ha nem megyek haza? Ha nem élem meg, hogy haza mehessek? Hagyjam ebben a tudatban, hogy haza megyek vagy készítsem fel a legrosszabbakra is? Nem tudtam eldönteni. Írtam pár sort melybe bele zsúfoltam az itteni életem és próbáltam arra is rávezetni, hogy nem biztos, hogy még találkozni fogunk. Még elértem a postást így oda adtam neki a levelet és vissza mentem a faházba. Újra belemélyedtem a könyvbe de fogalmam sincs mit olvastam, a gondolataim teljesen máshol jártak... Valahol Franciaországban...Jim hatalmas birtokán ami direkt régi módi stílusban épült. Ahova könnyedén el tudtál képzelni egy lovas szekeret fehér paripákkal egy tűzpiros Ferrari mellett. Jim híres volt nagy állatszeretetéről, Rosalie biztos boldog, és biztonságban van.
- Föld hívja Nathant! - térített vissza a valóságba Kellan, még mindig kábán pillantottam fel a fiúra. Csak remélni mertem, hogy nem lettem pipacs vörös izmos felső teste láttán melyet nem fedett semmi és az egy szál törölköző láttán melyet a dereka köré csavart. Inkább vissza mélyedtem a könyvbe és úgy csináltam mintha nem hozna teljesen zavarba a jelenléte. Miért nehezíti meg a dolgom? Miért??
***
Az összezördülés híre hozzánk is eljött, egyre több csapatokat küldtek el a bunkerekbe... egyre kevesebben maradtunk a táborokban. Kaptunk hideget, meleget, jó és rossz híreket. Az idegesség egyre jobban elhatalmasodott rajtam ráadásul egyre neccesebb volt két személy megjátszanom. Aztán eljött a nap; minket is hívtak és már nem volt vissza út. Ha akarsz, ha nem, mész. Mész megvédeni a hazádat, a családodat. Mész egy olyan ügyet szolgálni mely embereket menthet meg akiket szeretsz, akár porba tapos másokat, akár nem.
- Csak nem félsz? - böktem oldalba Kellant mert már egy ideje meg sem mozdult.
- Csak szeretnéd öcsi. - mosolyodott el. - Csak aztán vigyázz magadra, nem védhetlek meg mindentől.
- Mintha valaha is kértem volna a védelmedből... - forgattam a szemeim még mindig mosolyogva. Féloldalas mosolya láttán ugyan úgy reagáltam, mint mindig mostanában. A szívverésem felgyorsult és azt sem tudtam, hogyan palástoljam a zavartságom így inkább rá sem néztem. Mintha az sokat segítene az állapotomon egyre jobban érzek olyat, amit nem szabadna. Nagyon nem! A sötétzöld járgány mely a katonákat szállította – azaz minket is – megállt és mi leszálltunk róla. Ugyan úgy mint a faházaknál itt is kettesével osztottak be minket a bunkerokba, csak annyi volt a különbség, hogy itt föld alatti átjárókkal eljutottunk a másik szálláshelyére is. Tökéletes rejtekhelynek bizonyultak a bunkerok elrendezése és álcázása. Mindenki bevonult a helyére és mit sem törődve a kipakolással indultunk el feltérképezni a helyzetet. Nehéz lesz egyszerre ápolónő és katona lennem. A levelek megállíthatatlanul jöttek, mindenkinek. Ez volt az egyetlen kapcsolatunk a külvilággal, közel s távol más sem volt csak tankok, fegyverek az erdő és a bunkerek. A levélben kapott sorok tartották bennünk a lelket, adtak reményt egy új naphoz. Sokszor éreztem már úgy, hogy feladom, de mintha csak így lett volna tervezve jött egy levél és újra életet lehelt belém. Egyre bonyolultabb volt Natalia-nak és Nathannak lennem. Időben ott lennem ápolónőként és katonaként is. Nem is értem, hogy eddig, hogy úsztam meg lebukás nélkül. Kellan ennyire vak lenne? Jó persze, most legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy velem foglalkozzon. Mindahányszor bombák értek minket a pulzusom dupláját verte Kellan miatt aggódva. Kénytelen voltam beismerni; sokkal többet érzek, mint szabadna vagy kellene. Egyre többször emlegettem fel magamban izmos felső testét, gyermeteg mosolyát és kékesszürke szemeit melyek olykor-olykor rabul ejtettek. Még az is megbizsergette a szívem tájékát mikor a veszekedéseinkre gondoltam Nathanként, mikor ujjai a csuklómra fonódtak már nem egyszer, hogy ne ütögessem tovább. Vagy mikor Nataliaként a hogylétem felől érdeklődött, és mennyire élveztem nőként a társaságát.
- Na mutassa a karját katona. - mosolyogtam rá Mike-ra, a minap meglőtték mikor egy pár katonával messzebbre küldték felmérni a terepet. Bár a nyoma még ott volt semmi komolyabb baja nem történt, csak súrolta a töltény.
- Köszönöm Nat. - mosolygott rám amire csak felkuncogtam – Tudod jó hozzád jönni, felvidítod az embert.
- Ohh... csak még legyen minek örülnöm és már az nagy öröm, hogy ilyen hősiesen álltad a golyót. - tűrtem fülem mögé egy barna tincset.
- Még egyszer köszönöm. - mondta majd elment a bunkerja felé. Hihetetlen gyorsasággal vedlettem át katonává és léptem ki a friss levegőre. Nem élvezhettem sokáig mert kiabálásokra lettem figyelmes és megtudhattam mi ennek az oka; bombáztak minket. A szívem újra a torkomban dobogott ahogy a hatalmas golyóra pillantottam mely szinte teljesen elpusztította az orvosi helységet. Nem tétováztam tovább megindultam a többiek felé, hogy hasznossá tegyem magam. A sisakom szigorúan a fejemre rögzítve, hogy még véletlenül se essen le rólam szabaddá engedve barna hajkoronám. Kiabálások, hangos robaj a fülem szinte már csöngött.
- Natalia! - hallottam egy ismerős hangot, oda fordulva szembe találtam magam Kellannel. Lebuktam volna? - Hol van? Nem láttad? - ragadta meg a karom és elkezdett rázni. Szemeiben kétségbeesés volt és zavartság.
- Nem. - nyögtem ki végül – Biztos jól van! - még szép, hogy jól van itt áll előtted!
- De hol van? - kérdezte feldúltan.
- Honnan tudjam haver?! - vontam vállat – Fontosabb dolgod is van, mint a csajt keresni! - térítettem észhez – Gyerünk! - szóltam rá és kikerülve a dolgomra mentem. Teljes feldúltság honolt mindenhol, katonák vérző sebekkel próbáltak biztonságos helyre menekülni míg eláll a vérzésük és a fájdalom, hogy aztán holtfáradtan vessék magukat újra bele a háborúba. Páran fegyvert ragadva indultak el az ellenséges terület felé míg én a betegeket próbáltam ellátni még mindig Nathanként. Néha lopva Kellan felé pillantottam aki szinte teljesen máshol járt, tekintete a tömeget pásztázva Nataliat keresve de mindahányszor ezt megtette Nathannal találkozott. Ha így folytatja még megölik a figyelmetlensége miatt! Az ég, mintha csak hozzánk akarna igazodni egyre jobban beborult, a szél összemosta a vér és a lőszerek acélos szagát. Hangos, alig érthető kiabálás értesített bennünket, hogy az ellenséges katonák közelebb merészkedtek. Akikre az őrmester mutatott már indultak is leszámolni velük. Kellan bár próbált fizikailag velünk lenni lélekben egészen máshol járt, ez így nem mehet tovább! Egy ismeretlen katona, mintha csak észhez akarta volna téríteni a vállába lőtt, lakótársam összeszorított fogakkal keresett valamilyen fegyvert és próbált elbújni. Na nekem sem kellett több. Levéve a vállamról a puskát becéloztam a katona mellkasát és elsütöttem a fegyvert. A férfi hitetlenkedve kapott vérző mellkasához majd kilehelve az életét összeesett. Pár pillanatig dermedve meredtem az élettelen testre és a kezembe lévő fegyverre. Megöltem...Én megöltem valakit! Nem tűnődhettem ezen sokat, háttérbe szorítva egymással harcoló érveim miszerint helyesen tettem hiszen ellenség volt és a bűntudatom azaz a pokolban fogom végezni. Átvergődve a folyamatosan eltaposó tömegen Kellan mellett teremve segítettem neki állva maradni.
- Mi van veled? - integettem a szeme előtt – Hallasz?
- Menj innen kölyök! - morogta – Csak szédülök. - motyogta.
- Itt nem maradhatsz! - rivalltam rá, valamit morgott amit nem értettem de azért jött velem egy biztonságosabb hely felé ahol a többiek sérülését láttam el. Leültettem a földre és mellé térdelve próbáltam levenni róla a kabátot.
- A segítséged nélkül nem fog menni! - szóltam rá.
- Mit értesz te ehhez kölyök? - horkantott, újra végig nézett a harcoló katonákon Nataliat keresve. Kezdett idegesíteni a dolog. Egyre féltékenyebb lettem Nataliará azaz magamra, ez sem normális dolog az biztos! Nathanként nem hajlandó rám figyelni, hát akkor majd Nataliaként!
- Figyelj ide katona mert csak egyszer mutatom meg! - a katona megnevezésre egyből rám kapta a tekintetét, eddig csak Nataliaként hívtam így. Levéve a fejemről a sötétzöld sisakot barna hajzuhatagom az arcomba omlott.
- Mi a franc... - mormolta összezavarodva.
- Soha nem volt semmilyen Nathan! - magyaráztam, hogy végre eljusson a tudatáig – Csak Natalia volt! A kölyök, az öcskös... - mosolyodtam el halványan – az Natalia volt. Én voltam... - furcsa félelem lett úrrá rajtam, nem mertem a szemébe nézni. Féltem, hogy mit szól...hogy becsaptam, átvertem. Vissza fojtott lélegzettel pillantottam fel végre perzselő szemeibe. Kékesszürke szemeibe furcsa fény csillogott és nyugalom. Oké, egyenlőre nem akarja leharapni a fejem. Levéve róla a kabátot ügyelve a sebre kezdtem el megtisztítani a véres helyet, hogy aztán kicsit könnyebben tudjam kivenni a golyót.
- Hogy-hogy nem vettem észre? - suttogta alig hallhatóan – Hogy tudtad eltitkolni, miért?
- Jobb dolgod is volt, minthogy azon gondolkozz, hogy lány vagyok-e... - vontam vállat – Ez fájni fog... - figyelmeztettem, keze ökölbe szorult, fogait összeszorítva bólintott és én háromig számolva kivettem a golyót. Pár öltéssel összevarrtam a sebet és bekötöztem egy talált gézzel.
- Kész... - suttogtam kerülve tekintetét – És örülnék ha jobb vigyáznál... - tettem hozzá.
- Nem szabadna itt lenned... - simított végig egyik kezével arcomon.
- Látod? Nem hiába voltam Nathan. - érveltem.
- Gyerünk katonák! - kiabált ránk Mr. Jhonson mire egyből haptákba vágtuk magunkat. Mintha meg sem lepődött volna, hogy Nathanból Natalia lettem, mindentudó halvány mosollyal végig mért.
- Hiába kisasszony a női lét jobban áll magának.
- Maga tudta? - néztem viharos, sötétkék szemeibe.
- Ebben a korban már nehéz eltakarni egy nő...idomait. - kereste a szavakat a katonáit figyelve – Most pedig...gyerünk dolgozni! Natalia... örülnék ha inkább a betegekkel foglalkozna...nagy szükség lenne magára.
- Rendben. - bólintottam és úgy tettem ahogy kérte. A sérült katonákkal foglalkoztam, elláttam a sebeiket és próbáltam életet lehelni beléjük. Úgy éreztem magam mintha a pokolban lennék, mintha ezek a szörnyű órák napok lennének. Teljesen elvesztettem az időérzékem. A fegyverek dördülése és bombák robaja lassan minden érzelmet kiölt belőlünk, a mocsok egyre jobban ellepte a katonákat akik másra sem vágytak csak, hogy végre otthon legyenek. Már levelek sem jöttek, kockázatos lett volna még bárkit ide küldeni erősítésen kívül. Az idő sem javult, minél többet esett az eső annál nagyobb lett a sár, szerencse, hogy ez még nem fogott ki a tankokon. A halott katonák száma növekedett és az ellenség létszámáról nem tudtunk semmit. Szörnyű volt látni az ismerős arcokat immár élettelenül feküdni a sárban. Minden második percben Kellan Lutz arcát kerestem a tömegben, rettegtem, hogy Őt is elveszíthetem. Remegő kezekkel tisztítottam meg a sebet Mike karján.
- Kitartás... - mondtam neki a nyugtató szavakat – Maradj itt! - lélegzete egyre nehézkesebb lett, kezem az ütőeréhez nyomva a szív dobogása már alig volt érezhető. - Mike! - ordítottam a könnyeimmel küszködve. Egy-két évvel lehetett fiatalabb nálam, nem is értem, hogy mit keres itt. Hiszen még kölyök! Nem halhat meg ilyen hamar...előtte az élet! - Mike! - ébresztgettem.
- Natalia már nem segíthetsz rajta... - mondta Mr. Jhonson és vállára kapva az élettelen testet oda vitte ahova a többieket. A könnyeim egyre jobban elárasztották az arcom, kócos hajamba túrva néztem körbe. Sérült katonák kik az életükért küzdenek, mindenhol halál és gyűlölet. Hangos kiabálás ami teljesen összemosódik a többi zajjal... halkuló zsivaj...a látásom egyre homályosabb míg végül azt hiszem elájultam vagy meghaltam volna? Nem tudom... Mindenhol csend, halk suttogások, összemosódó szavak kavalkádja... A fegyverek fülsértő robaja teljesen elmúlik, mintha soha nem is lett volna.
- Natalia! - két kar fonódik körém – Natalia! - kántálja kétségbeesetten a nevem az ismeretlen hang. Ki akarom nyitni a szemem, de nem megy. A sötétség teljesen magába zárt. - Hallasz?! Kérlek nyisd ki a szemed...ne hagyj itt! - a hanghoz hirtelen egy arc is társul a képzeletembe. A kétségbeesett hanghoz képest az én fejemben lévő arc mégis mosolyog és boldog, tele van élettel...Mint mikor először láttam. Tekintete végig pásztázta a kis szobát majd megállapodott rajtam. A kezét felém nyújtotta; - Kellan Lutz. - Natalia Cortness. - mutatkoztam be igazi nevemen, felhagyva az álcámmal én magam voltam, egy makacs, ügyetlen lány egy katonai táborban. - Örülök, hogy megismerhetlek. - nézett rám csillogó szemeivel. - Én is. - mosolyogtam rá elpirulva, még mindig nem ereztette el a kezem. Magabiztosan, mégis lágyan fogja, tekintete nem ereszti az enyém. Kékesszürke szemei nem eresztik az enyém, olyan áthatóan néz rám mintha mindent tudna rólam. Így kellett volna lennie...Így kellett volna történnie! Egyáltalán miért akartam én ide jönni? Miért akartam megöletni magam? A biztos halálba futni?!
- Natalia! - kiabálja még mindig a nevem – Kölyök ne merj itt hagyni! - kölyök? Még, hogy én kölyök? Natalia...Nathan...akárki is vagy nyisd ki a szemed és mutasd meg annak a tökfilkónak, hogy ki a kölyök! Egyik kezem bizonytalanul elindult arra emerre Őt sejtette, és megparkolva trikóját mely már inkább volt fekete a vértől és mocsoktól – legalábbis emlékeim szerint – kicsit felhúztam magam. Szemhéjam egyre több kilátást engedett míg végül sikerült kinyitnom a szemem. Szürkés szemei most inkább a kékre emlékeztettek, ajkai halvány mosolyra húzódtak.
- Hála az égnek. - sóhajtotta és hátam mögé nyúlva megtámasztott.
- Nem vagyok kölyök! - motyogtam rekedtes hangon. Csak felnevetett és felsegített a földről. Csak ekkor jutott eszembe, hogy hol is voltam még pár perce. Körbe nézve hatalmas csend uralkodott mindenhol, feszülten vártak valamire. Mr. Jhonson az egyik ládára állva magasodott fölénk, arca megviselt volt de boldog.
- Barátaim... - kezdte – a háborúnak ezennel vége. Győztünk! A spanyolok visszavonulót fújtak! - kiabálta. Hangos éljenzés tört föl a tömegből, az élet újra a szemükben csillogott. Kellett pár másodperc míg felfogtam szavainak jelentését de mikor ez megtörtént megpördülve a tengelyem körül vetettem Kellan nyakába magam. A hirtelen „támadásomtól” elvesztette az egyensúlyát és hátra estünk.
- Bocs... - mormoltam zavartan mégis győzelem ittasan, úsztam a boldogságban. Állam alá nyúlva kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Ajkai féloldalas mosolyra húzódtak melytől a szívem a bordáimmal viaskodott. Homlokát az enyémnek döntve nézett a szemembe melyekbe, mint mindig most is teljesen elvesztem. Ajkai az enyémekhez közeledtek, először csak kóstolgatott majd egyre önfeledtebben. Nyakába kapaszkodva öleltem magamhoz, a szívem néha teljesen kiakadt mert nem bírta az iramot. Azt hiszem itt lenne vége életem egyik legszebb és legszörnyűbb fejezetének. Mikor férfi ruhát öltöttem magamra gondolni sem mertem volna arra, hogy túl élem ezt a harcot és rá találok arra a férfire akire mindig is szükségem lesz. Sokat szenvedtem, sok mindenkit elvesztettem de úgy érzem, hogy ennél szebb befejezése nem lehetne az életem eme fejezetének. Teljesen kizárva a körülöttünk lévő világot örültünk egymásnak és élveztük a közelgő béke mámorát.

„A béke nem olyasmi, amit felfoghatunk az elménkkel, hanem meg kell tapasztalnunk a szívünkben. Amint meg szeretnéd ragadni, elszáll; amint le akarod írni szavakkal, rögtön tovaszáll, akár a szél. Mégis mindenki érezte már valahol a valóságosságát, tapasztalta csábító illatát.”

----------------------------------------------------------------------------------------------


A zsűri véleménye:

Isabella Reed:

Kedves Bri!
A műved bevezetője meglepett. Kellan Lutz?:D Kicsit feszélyezve is éreztem magam miatta végig a történet folyamán. Nevezhetted volna másképp is, ugyanilyen külsővel és tulajdonságokkal, mert így állandóan a kutyafuttató, meg fehérneműmodell képei jutottak eszembe…:D
Ismered Hua Mulan történetét? Én imádom. :D Ezért is mondhatom, hogy összességében tetszett a műved. A történet nem ugyanaz, de szintén egy buzgó lányról olvashatunk, aki képes harcolni a hazájáért és családjáért, közben pedig még a szerelem is rátalál.
Gratulálok! ;)


Anett:
Na ezt imádtam! Nagyon jól, választékosan írtad meg, és az alaptörténet is tetszett, mert nem a szokásos uncsi megláttam-őt-beleszerettem-és-boldogan-élünk-amíg-meg-nem-halunk alapra épült.


Kriszti:
Vigyáznod kell a helyesírási hibákkal! Mondatvégi írásjelekre és igekötős igékre gondolok elsősorban. Ha nem megfelelő helyre teszed az írásjeleket a mondat értelmét veszti, vagy rosszabb esetben összekeveri az olvasót. Jó ötlet, bár lerágott csont. Hollywood-i filmek egész sora szól erről. Kicsit kreatívabb is lehettél volna, és szerintem nem kellett volna a csajnak katonának állni. Egyszerű ápolóként is bevágódhatott volna, plusz a harmadik világháborúban már valószínűleg nem lenne lehetősége nőként bekerülni a katonák közé. Viszont kidolgozott volt a történeted, ami abból a szempontból jó, hogy nem maradt bennem kérdés. A végét kicsit összecsaptad, talán nem hagytál elég időt rá. Túl gyorsan és egyszerűen lett vége, ahhoz képest, milyen részletes volt a történet.

Indyra Myles:
Eltekintve attól, hogy a szerző egy nagyon régi és kissé elcsépelt toposzt választott, amelyet egyáltalán nem is újított meg, ez a novella lehetett volna jó. Hogy mire kellenek a felesleges magyarázó sallangok (bevezetés, szemszög-magyarázatok, stb.), arról fogalmam sincs, talán a szerző bizonytalan volt, hogy az olvasó megérti-e. A történet gördülése akár jó is lehetne, az apához való kiszökés jelenete kiemelkedik a többi közül. Csakhogy közben a szerző elfelejtett elgondolkodni egy pár dolgon. Nem magyarázza el, miért nem lehet a harmadik világháborúban nőként katonának lenni, elfelejt belegondolni, hogy melyik országban lehetünk, ha a spanyolok ellen harcolunk, de Franciaországba küldi a húgát, és elfelejt abba is belegondolni, hogy a seregben nem lehet egy pillanatra sem „távol lenni”, azaz a felettesek (és többnyire a társak is) mindig tudják, hogy ki hol van, hol kell lennie. Nincs szabadidő. A szerző bizonyára sosem látott kaszárnyát belülről, különben szereplője soha nem lepődne meg azon, hogy „szobatársat” kap (még ha azt feltételezzük is, hogy mire kitör a harmadik világháború, a katonaságban a mostaninál jobb körülmények vannak, akkor sem lehetséges, hogy minden katona külön szobát kapjon). A szerelmi szál eléggé kiszámítható, így a szerző a csavartól, csattanótól is megfosztott minket.


Balázs:
Elég szürreális az alapötlet, de egy egész jó történet kerekedett belőle.
Lehetetlen helyzetek maradtak tisztázatlanok, például, hogy a katonák általában kopaszok, és ő hogy tudta eltitkolni a haját mindig? A katonaságon belüli légkör valószerűtlen.
Nagyon jó gondolat, hogy több szemszögből mutatja be az eseményeket, viszont jobban ki kellett volna használni. Például legalább három ember tapasztalatai kellettek volna és sokkal mozaikszerűbben, hogy az olvasó csak akkor értse meg az egész helyzetet, ha minden érintett nézőpontot elolvasta.
Tetszik a fogalmazásmód, mert van benne egyéniség (bár itt-ott nyelvtani és nyelvhelyességi hibákat véltem felfedezni, de nem volt számottevő, és engem ez a része nem is nagyon érdekel).
A befejezés nem teljes (a franciaországi dolgokról semmit nem ír a végén).
Ekkora terjedelemhez kevés volt az esemény.

Matt novellája

1.

Matt-tel remekül megvoltunk, sosem vitatkoztunk, pedig fél év alatt bőven lett volna rá alkalmunk.
Egy hónap együtt járás után beavatott a titkába! Akkor és ott, hirtelen nem tudtam, mit kellett volna mondanom, vagy éreznem. Sokkoltak a hallottak! De aztán sikerült viszonylag hamar magamhoz térnem. Ez az egyik, a számos pozitív tulajdonságom közül! Határtalanul boldog voltam, mégis, örömömet egy szemernyi csalódottság keserítette meg. Boldog voltam, mert röpke egy hónap után érdemesnek talált rá, hogy megossza velem életének azon részét, amiről még a családja és a legközelebbi barátai sem tudnak. Pedig ha belegondolunk, racionálisabb lett volna, ha először velük osztja meg, elvégre velük komolyabb és régebb óta tartó kapcsolatban volt, mint velem. Csalódottságom oka pedig az volt, hogy ezt csak egy hónap után tudtam meg! Elvégre egy kapcsolat alappillére az őszinteség, és olyasmit, amin a másik élete múlhat, pláne nem szoktak eltitkolni! Telhetetlen vagyok, igaz? Viszont, a titok ismeretének birtokában végre minden értelmet nyert! Végre tudtam, azért volt mindig annyira visszafogott, mert féltette az életemet. Nem akart alkalmat adni az énje sötétebb felének, hogy kárt tehessen bennem – egészen pontosan az életemben. Már tudtam, hogy azokat a hangokat nem képzeltem, valóban ott zúgtak a fejemben, Matt gondolatai voltak azok! – Hát, már, amelyik.
Olyan három hónap után szóba került az ominózus első alkalom. Természetesen Matt ódzkodott tőle, nem akarta – ahogy ő mondta – ilyen hamar kockára tenni az életemet. Bár nehezemre esett egyet értenem vele, de be kellett látnom, valóban nem lenne túl okos dolog csak úgy, durr bele, nekiesni a dolognak – annak ellenére, hogy kimondhatatlanul kívántam őt, és tudtam, ő még annál is jobban akart engem, de nem akartam belehajszolni, hogy aztán később kellemetlen emlékei legyenek az elsőnkről.
A fél éves együtt járásunk alkalmából romantikus estét szervezett. Sejtettem, hogy a biztos nyugalom érdekében egész estére kipaterolta a családját otthonról. Ennek érdekében már jó pár hónappal ezelőtt vett nekik mozibérletet, amit azzal a feltétellel adott oda neki, ha azt mondja, menjenek, akkor mennek! Mikor kitárta előttem a bejárati ajtót, nem voltam benne száz százalékig biztos, hogy akkor is olyan szilárdan álltam volna a lábamon, ha ő nincs közvetlenül mögöttem! Olyan látvány tárult elém, amit csak romantikus filmekben láthat az ember lánya, és szerintem mindenki hőn titkolt vágya, hogy egyszer hasonló módon meglepjék. Az előszoba minden szegletében gyertyák álltak, azok szolgáltatták azt a kevéske fényt, amiben láthatóvá vált a rózsaszirmokkal „kikövezett” út az ebédlőbe, ahonnét szintén gyertyafény szűrődött ki.
– Tudtam, hogy menthetetlenül romantikus alkat vagy, de erre azért nem számítottam! – nevettem fel zavaromban.
– Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet – mosolygott rám. – De remélem, még nem vagy teljesen lenyűgözve, máskülönben hiába főztem ma a kedvencedet! – Még szélesebben elmosolyodott, majd gyengéd csókot lehelt az arcomra.
– Kérlek, mondd, hogy azért aludtál valamennyit tegnap este!
– Oké. Aludtam valamennyit tegnap este. – Láttam rajta, hogy hazudik.
– Nem aludtál semmit!
– Nem, de azt kérted, mondjam, és ma minden kérésed teljesül!
– Lehetetlen vagy! – nevettem rá, ahogy beléptünk az ebédlőbe. Na, ez alkalommal egyáltalán semmit sem segített, hogy Matt ott volt mellettem! Az agyam kihagyott pár másodpercig, hogy feldolgozhassa a látványt, így az olyan alapvető funkciók, mint az állás, háttérbe szorultak.
– Hoppá! – Kapott el, még mielőtt közelebbi kapcsolatba kerültem volna a padlóval. – Akkor azt hiszem, a pezsgő kilőve, már így sem állsz a lábadon. – Hallottam a hangján, hogy komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy ne röhögje el magát. – De az epret ettől még megehetjük. – Kacsintott rám.
– Epres pezsgő?! – Na, ha valamiért odaadtam volna az életemet is, az egy pohár pezsgő, hatalmas, zamatos eperrel! Beakasztottam a lábam a legközelebbi szék lábába, és gyakorlottan magam alá húztam. – Semmi probléma, látod? – Megpróbáltam olyan meggyőző lenni, mint még soha életemben.
– Most alaposan aláástad a gálánsságom.
– Sajnálom, szeretnéd, ha megismételném? – kérdeztem halál komolyan.
– Nem szükséges! – nevetett fel. – Majd bepótolom.
A vacsora fenséges volt, ennek ellenére nem ettem belőle sokat. Tartalékoltam az eperre – a pezsgő része kevésbé érdekelt!
A vacsora végeztével Matt átvezetett a nappaliba, ahol a pezsgő – és a megannyi mennyei eper! – behűtve várt ránk. Nem tudom hogyan, de úgy nyitotta ki a pezsgős palackot, hogy egyáltalán nem volt hangja! Mindkettőnknek töltött egy-egy pohárral, majd belepottyantott a poharakba egy-egy darab epret.
– A világ leggyönyörűbb lányára! – nyújtotta felém a poharamat, a sajátjával pedig magasba emelte, koccintásra készen.
– És a világ legédesebb fiújára! – Összekoccintottuk poharainkat, aztán kortyoltunk a pezsgőből. A mai nap tele van meglepetésekkel! Szerettem a pezsgőt, de eddig még csak egyszer ittam olyat, amire azt mondtam „ez igen!”, és ez is olyan volt – szóval, ha szorosan vesszük, akkor eddig a pillanatig életemben kétszer. Óvatosan letettük poharainkat a dohányzóasztalra, majd Matt leült a plüsskanapéra és az ölébe vont.
– Mondtam már, hogy határtalanul boldog vagyok, amiért vagy nekem? – duruzsolta.
– Ma még nem – mosolyodtam el.
– Na, és azt, hogy a szokásosnál is gyönyörűbb vagy ma? – Szemében valami furcsa csillanást láttam. Talán csak a gyertyafény miatt véltem úgy, de mintha tekintetéből eltűnt volna az önmegtartóztatás tompasága.
– Igazán? – Átkulcsoltam a nyakát és még közelebb húzódtam hozzá. – Mégis mennyire?
– Ellenállhatatlanul. – Leheletén éreztem a pezsgő és az eper furcsa, édes egyvelegét, amitől teljesen elbódultam. Ajkaink lassan közeledtek egymáshoz, de mikor összeértek, úgy éreztem, véglegesen összeforrtak! Vadul és forrón csókolt. Egyik kezét becsúsztatta a lábaim alá, másikkal a derekamat ölelte szorosan magához, majd fellökte magát a kanapéról. Ugyan nem láttam, de sejtettem, hogy vakon indult meg a szobájába felé.
– A világért sem akarok beleszólni, de csukott szemmel bajos lesz bejutni a szobádba – lihegtem, mikor felértünk az emeletre.
– Még szerencse, hogy nyitva hagytam az ajtót – mosolyodott el kajánul.
Ahogy belépett velem az ajtón, és lopva kinyitottam a szemem, hirtelen ismét megmakacsolta magát az agyam. Ez alkalommal a levegővételért felelős rész vett ki pár másodpercet szabadság gyanánt. Matt szobájának narancssárga falai a megannyi apró gyertya lángjának fényében fürödve olyan volt, mintha naplemente lett volna, de kizárólag csak a szobában! Matt finoman letett az ágyra. Virtuóz módon szabadított ki a ruhámból, közben apró, forró csókokkal haladt mind lejjebb és lejjebb az immár meztelen területeken. Megragadtam az ingét, és próbából rántottam rajta egyet. Külön hálával tartozom az égnek, amiért ma patentosat vett fel! Lefejtettem róla az ingét, majd ledobtam az ágy mellé.
Hirtelen egy pillanatra megmerevedett fölöttem és mélyen a szemembe nézett. Tekintetében ismét láttam az önmegtartóztatás ködét, de mögötte valami felcsillant. Megesküdtem volna rá, hogy az a csillanás a másik énjének elszántságának szikrája, de annyira rövid ideig tartott ez a pillanat, hogy ezen nem volt időm különösebben elmerengeni. Ajkai fojtatták útjukat a hasam felé. Egyszeriben furcsa érzésre lettem figyelmes. Olyan volt, mintha hirtelen erőt vett volna rajtam a fáradtság. Mikor megpróbáltam megmozdítani a fejem, csodálkozva tapasztaltam, hogy nem tudtam!
– Matt? – A hangom kifejezetten bágyatag volt. Mikor Matt rám emelete a tekintetét, biztos voltam benne, hogy ő néz vissza rám! A szemében volt valami, ami a ragadozókra emlékeztetett. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy végem van! A testem fájdalmas görcsbe rándult és könny gyűlt a szemembe. Éreztem, ahogy az élet lassan kiszivárog belőlem. Egy utolsó pillantást vetettem a fiúra, akinek az elméje fölött immár ő uralkodott. Akiről tudtam, valahol mélyen most éppen ugyanúgy haldoklik a látványtól, ahogy én. Életerőm utolsó szikráját felhasználva rebegtem egy szeretleket, majd minden elsötétedett. Nem tudom, pontosan mennyi idő telt el ezután, de azt tudom, hogy magam sem akartam felfogni, hogy bár csak nagyon tompítva, de érzékeltem a körülöttem lévő világot! Jéghideg fuvallat söpört végig a testemen, majd őrjítő forróság. Artikulálatlan szavak visszahangoztak a messziségben.
Zihálva tértem magamhoz, Matt karjai közt. Egész testében remegés rázta és zokogott. Ahogy a látásom kezdett kitisztulni és végre képes voltam fókuszálni, észrevettem, hogy a szemei alatt hatalmas karikák feketélletek, bőre szinte falfehér volt és a haja is hasonlóan kifakult. Tekintetem visszaterelődött a szemére, és ekkor vettem észre, hogy a szeme gyönyörű, mély acélkék helyett egységes fekete volt.
– Matt, jól vagy? – A hangom remegett, és egy árnyalatnyival mélyebbnek is tűnt.
– Még kérded? – Éjfekete szemeiben olyan fájdalom ült, amit egész eddigi életemben csak egyszer láttam. Apám tekintete volt ilyen, hosszú hónapokig, miután anyám meghalt.
– Mi történt? – Már előre rettegtem a választól, de muszáj volt tudnom!
– Elborult az agyam – kezdte könnyeivel vívva. – Azt hittem ennyi idő után végre képes leszek uralkodni felette, de nem! Az utolsó emlékképem, hogy pezsgőt ittunk.
– Akkor én most, hogy…? – Az „élhetek” valahogy nem akart a nyelvemre jönni. Azzal végérvényesen elismertem volna, hogy bár csak egy rövid időre, de meghaltam.
– Akkor tértem magamhoz, amikor azt mondtad, szeretsz. – Ezek szerint sikerült. Hát, legalább ezt pozitívumként könyvelhetem el! – Egészen addig nem tudtam felülkerekedni rajta. Nem tudnám pontosan megmondani hogyan, de visszahoztalak az életbe. – Így már a külseje is értelmet nyert. Ugyan még soha nem láttam őt úgy, hogy az energia készletét nagyjából a nullával tette volna egyenlővé, de a látvány nagyjából megfelelt az általam elképzelteknek.
– És ennek van valami következménye rám nézve? – Huh, de hamar túltettem magam a tényen, hogy meghaltam! Ami nem megy, azt nem kell erőltetni, majd felfogom később!
– Nem tudom – mondta elmerengve. Éjfekete szemét rám emelte. A pupillája peremén aranyos csillogásra lettem figyelmes. Tudtam, hogy ilyenkor az elmémbe próbál bejutni, de ez alkalommal nem éreztem a jelenlétét a fejemben.
– Matt? – Nem felelt, arca kifejezéstelenné vált. – Matt! – Lekevertem egy kisebb pofont, hogy magához térítsem.
– Aú! Kösz, ez kellett. – Dörzsölgette meg az arcát ott, ahol eltaláltam.
– Szívesen máskor is. Figyelj, nagyra értékelném, ha ilyesmivel nem próbálkoznál mindaddig, amíg nem leszel újra a régi önmagad.
– De muszáj volt tudnom, belelátok-e még az elmédbe! – erősködött.
– És, mire jutottál? – színleltem teljes tudatlanságot. Pontosan tudtam, hogy a kísérlete nem járt sikerrel, abban azonban magam sem voltam biztos, hogy ez csak a jelen állapotának köszönhető-e, vagy ez örökérvényű lesz-e?
– Semmi – motyogta lemondólag.

-----------------------------------------------------------------------------------


Vélemények:

Isabella Reed:

Hát kedves Matt!

A novellád már az elején megragadta a figyelmemet, s kisebb zökkenőkkel, végig ki is tartott a dolog. Tetszik a stílusod, össze tudod egyeztetni a komoly gondolatokat a humorral, pedig ez sokaknak nem mindig jön össze.
Eszembe jutott egy regény - gondolom mindenki sejti melyikről van szó - amiben végig nagy gondot jelent az önuralom, ahogy itt is. Örülök, hogy itt, Mattel megmutattad nekünk ezt a szemszöget is, azt, hogy lehetne így is…
Volt egy-két rész, ahol pár szóval még megtoldottam volna egy mondatot, vagy épp kivettem volna egy-kettőt, ám összességében jó lett.
Gratulálok!


Anett:
Nem keltette fel túlzottan az érdeklődésem. Igazából nem derül ki, hogy Mattnek mi a baja. A párbeszédek pedig eléggé nyálasra sikeredtek…


Kriszti:
Az alapötlet jó, a szerelmesek mindent feladnak egymásért. Azonban zavaró a történet végén felmerülő rengeteg kérdés, amire nem kap választ az olvasó. Mi volt Matt? stb. Vigyáznod kell, hogy megfelelő mennyiségű információt közölj, mert ha nem értettük a történet tanulságait, mondanivalóját, célját, sajnos nem lesz élvezhető a mű. A megfogalmazásaid, a jelzők csak itt-ott nem helyénvalóak. Élvezhetően írsz, de néha elég egy-egy szót, jelzők nélkül leírni, mert úgy is elérheted azt a célt, amit szerettél volna.
Ügyes munka. Gratulálok.

Indyra Myles:
Ennek a novellának se füle, se farka. Eleve nincs vége. Így, hogy a narrátor túléli, még csattanója sincs. A párbeszédek mesterkéltek, valóságtól elrugaszkodottak, nyögvenyelősek. A romantikából, a túlfűtött vágyakból semmit nem érzünk át, minden egyes részlet sablonos, előre kitalálható. Az olvasó egy ideig kitalálgatja, hogy mi fog történni, de aztán elunja. A háromvonalas helyesírási hiba (*fojtatták) pedig végleg kiüti a biztosítékot.


Balázs:
Az alapötlet egy elég erős alkonyatkoppintás szerintem... kár, hogy minden vállalkozószellemű emberkét ennyire befolyásol az a történet.
De, ha ezt nem is vesszük, számomra akkor is eseménytelen volt. Valahogy nem ragadt magával az egész. A fogalmazásmódja (egy két szép kifejezéstől eltekintve) teljesen középszerű.
Lehet, hogy bennem van a hiba...

Beküldési határidő

Kedves pályázók!

Eddig összesen 20 mű érkezett meg hozzám, több novella, mint elbeszélés.:) Nagyon köszönöm azoknak, akik elküldték.
Elviekben 10-én lejárt a határidő, de aki a jelentkezők közül még elkészül a művével a következő héten, nyugodtan küldheti. :)
Mint látjátok mindennel csúszunk, az értékelés kicsit lassan megy. =/
Remélem ezzel senkinek nem okozunk gondot.. Bocsánatot kérek érte!
Tehát, akinek van műve, küldje. :) vadtyuk@freemail.hu
Megpróbálok igyekezni :$
Puszillak benneteket:
b.

Timsi novellája

Balett és jég

A harisnyám igazgattam, és a bokám körül körbefutó szalagot újra és újra, tökéletesen egyforma, csinos csomóra kötöttem - majd szétszedtem, és elölről kezdtem. Az idegességtől a gyomrom fel-le liftezett, és éreztem, ahogy ültömben is szédülök. A körülöttem készülődő nádszál vékony lányok haláli nyugalommal sminkelték egymást, és önmagukat - de csak szolidan, leheletnyi szemfestéket kenve a fehér, átlátszó erektől zöldes szemhéjukra. Amúgy is sápadt arcukra pedig halvány alapozót vittek fel, amitől már-már rémisztően élettelennek tűntek. Mindegyikőjük gyakorlott volt már, az izgalom semmi jelét nem mutatták - mintha csak a mindennapok elengedhetetlen velejárója lenne a színházban fellépés. Tulajdonképpen, lassan azzá vált számunkra - a tánc a beépült az életünkbe. Én ennek ellenére képtelen voltam természetes dologként kezelni, hogy több száz ember elé kilépek, és a legféltettebb titkom is átadom a lépésekkel.
A szűk kis öltőzőből a lányok lassan kiszivárogtak a neoncsövekkel megvilágított, kórósan fehér fényű folyosóra, és a repedezett csempéknek támaszkodva beszélgettek. Elszívtak néhány szál cigit, beszívták a füstöt, és a korábbi nyugalmat megtartva nyújtani kezdtek. Kicsavarodott pózokat vettek fel, piruetteztek és spárgáztak - készültek a nagy megmérettetésre. A legtöbbjüknek a családja, néhányuknak még a barátja - a család által választott jövőbeli férje - is ott volt. Nem voltak többek tizenkilenc, húsz évesnél, de a szülők nem bízták a véletlenre.
A maszatos tükörhöz léptem, és mélyen beszívtam a tüdőmbe a kavargó parfüm illatát. Néztem az arcom, a szoros kontyot a fejem búbján, a többiekétől egy árnyalattal sötétebb alapozóval bekent bőröm, és próbáltam magamba lelket önteni - vagy olyan jó, mint ezek a lányok. Nem hittem el, de semmi pénzért nem adtam volna fel a lehetőséget, hogy színpadra álljak, és mindent megmutassak. Igenis megcsinálom.
A fogasra akasztott farmerom zsebéből elővettem a telefonom, és csalódottan néztem a sötét kijelzőre. Se egy bejövő hívás, se egy új üzenet. A fél karom odaadtam volna érte, hogy Ő írjon nekem valamit, és meghaltam volna a boldogságtól, ha a vonal túlsó végén meghallom a hangját. De Ő nem keresett engem - még a meghívásomra se reagált. Pedig személyesen adtam át neki a kézzel írt meghívót.
Elkezdtem neki egy üzenetet írni, amit ezerszer fogalmaztam át, mielőtt úgy gondoltam volna, hogy ezt már elküldhetem - tudni akartam, hol van. Volt egy olyan balsejtelmem, hogy elfelejtette a fellépésem - de amitől még jobban féltem, azaz volt, hogy nem felejtette el, hanem egyszerűen nem akart eljönni. Aztán az egész megváltozott: leírtam mindent egyetlen üzenetbe - hogy mit éreztem, hogy mennyire vártam Őt, hogy mennyire vágytam utána; még azt is volt merszem bevallani, hogy mindennél fontosabb nekem a világon. Aztán ott álltam a telefonnal a kezemben, és lefagytam. Képtelen voltam elküldeni. Csak néztem a „Küldés” és a „Törlés” gombra, és nem tudtam dönteni. Végül kitöröltem az egészet, a telefont lehajítottam a székemre, és kiszaladtam a folyosóra, hogy még én is bemelegíthessek, mielőtt elkezdődik a műsor.

Ahogy a bokám szorongatva a lábam a fejem fölé emeltem, már egészen biztos voltam benne, hogy soha többé nem lesz elég bátorságom, hogy még egyszer megpróbáljam neki elmondani - leírni -, hogy mennyire szeretem Őt. Ettől dühös voltam - gyűlöltem arra gondolni, hogy megint csak egy gyáva kisegér maradtam, aki még ahhoz is túl szerencsétlen, hogy bevalljon egy nyamvadt érzelmet. Bezzeg a többi lány… A táncórákon és próbákon másról se hallottam, minthogy mikor melyikük jött össze egy sráccal, és hogy mennyire meg vannak bolondulva egymásért. Én meg csak csendben irigykedtem.
Az egyik mellettem álló lány nyújtás közben zenét hallgatott - a fülhallgatóból hangosan szólt a pörgős pop zene. Valamiért azaz érzésem volt tőle, hogy ez is csak lázadás: a konzervatív, komoly zenét kedvelő szülők ellen, akik a balettre kényszerítették lányukat, hogy az előkellő körökben büszkén beszélhessenek csemetéikről. Mintha a gyerekek is csak berendezési tárgyak lettek volna, amiket csinosítgatni kell, időnként felfényezni, és máris egy értékes, antik darabot kapnánk.
A folyosó egyik végén kitárult az ajtó, és egy magas, vékony nő sietett be kosztümben.
- Gyerünk, gyerünk! Mindjárt kezdünk! - kiáltotta, és az öltözőbe is benézett.
A lányok csendesen beszélgetve követték, még ledobták magukról a pulóvereiket, amikkel a folyosó hűvösétől védték magukat, majd belökték az ajtót, amelyen az előbb a nő bejött, és egy újabb folyosón találták magukat - ám ez már sokkal díszesebb volt az előzőnél. Az öltözőrészt elhagyva már a színház belsejében jártunk, ahol a falon vörös, aranymintázatú tapéta volt, aranyozott gyertyatartókkal, és vörös szőnyeggel. A falakon képek lógtak - színészek, operaénekesek és táncosok fotói, akik pályafutásuk itt kezdték, és nagy hírnévre tettek szert. A beteges fényt felváltó sárgás, barátságosabb világítás körülölelt minket, és a fehér tüllszoknyák szikrázni kezdtek.

Az utolsó, kétszárnyú ajtó is kitárult, ami elválasztott minket a színpadtól, és az addig hevesen verdeső szívem ki akart szakadni a mellkasomból. A közönség - a szülőkből, és a legalább tízszer annyi kiöltözött, idősödő milliomosból álló közönség - már elfoglalta a helyét, és csevegve, a nyakukat nyújtogatva, elégedetlenül az órájukra pillantva várták a műsorkezdést. Érdektelen arccal ültek a páholyokban, a kacskaringózó aranyszegélyek mellett, és unottan legyezgették magukat.
A tekintetem azonnal egy embert kezdtem keresni - egyik ráncos arcról a másikra ugrálva kutattam az ismerős vonások után, de csak idegeneket láttam, és néhány fejet, amit az újságokból, vagy a próbákról ismertem - közéleti személyiségek, túlbuzgó szülők. De Ő nem volt ott. A csalódottság elemi erővel csapott le rám, és egy reszkető sóhaj szakadt fel a mellemből. Hirtelen már feleannyira sem tűnt rémisztőnek a színpad, és a ránk irányuló reflektorok. Ha Ő nincs, akkor az egész csak egy egyszerű fellépés. Abból pedig volt már elég.

A vékonytalpú balerinacipőben szinte éreztem, ahogy a szőnyeg selymes szálai csiklandozzák a talpam - aztán felléptem az első lépcsőfokra, és a fények egyszerre kihunytak. Teljes sötétségben álltunk fel a színpad különböző részeire, hogy elkezdhessük a közös táncot. A zene halkan, mesébe illő varázzsal szólalt meg, akárcsak a szirének éneke. Ahogy a vaksötétséget lassan felváltotta a sejtelmes homály, lágyan, kecses mozdulatokkal megindultunk, és a gyönge szellő hajladozásával kerülgettük egymást - apró, lábujjhegyen megtett lépések, és rövid szökkenések.
Mi voltunk az elcsábuló matrózok, akik a dallamnak engedelmeskedve tartottak a mélybe, és akiket a hullámok a hátukra kapva megemeltek, fel egészen a csillagokig, csakhogy aztán leránthassanak, s a víz átcsapott a fejünk felett, s mi fuldokolva törtünk a felszínre, hogy lekuporodva, derekunkat meghajlítva könyörögjünk megbocsátásért egy angyali teremtménynek, aki a vérünket akarta. Csak keringtem, és nyújtózkodtam - s közben az agyam kattogott, képtelen voltam elengedni magam. Tudtam, hogy a spiccem nem elég egyenes, és túl mereven próbálok hátra hajolni, de képtelen voltam megnyugodni.

Az első lány kivált a körből, amit bezártunk, és táncolt. Egészen a színpad széléig kiment, alig két méterre a közönségtől forgott - ez volt az ő magánszáma. Mikor végzett vele, és a másfél perces csak ráirányuló figyelem megszűnt, elégedetten állt vissza a sorba, és tette újra azt, amit mi, kontyos, harisnyás, tüllszoknyás babaként. Aztán jött a második, harmadik és negyedik lány - volt, akik párban adták elő, volt, aki egyedül, és volt, aki végig a háttérben maradt.
A fények halványulni kezdtek, és a zene is elhalkult; a szívem hatalmasat dobbant, s a levegő a tüdőmben akadt. Egész testemben remegtem, ahogy középre mentem lábujjhegyen, s térdeimet behajlítva, fejemet leszegve vártam, hogy a zene életre keltse a bábot, amivé a színpadon váltam. Egy fénysugár kapott lábra, s finoman, úgy, ahogy egy táncos tette volna, átkarolta a derekam, s ringatózva állított talpra.
Olyan voltam, mint a szomorúfűz: égig nyúló magasságból, ezer éves bölcsességgel hanyatlottam a földre, s mégsem tettem ellene semmit; csak hagytam, hogy a szél kénye-kedve szerint játsszon velem, s fohászkodva vártam, hogy egy vihar végre gyökerestül kicsavarjon, s ágaim szabadon szállhassanak, leveleimnek altatódalt dúdolva.
Valahol a második és harmadik piruett között, mikor kitekintettem a közönségre, és szembe találtam magam az egykedvű arcokkal, átszakadt bennem egy gát, amely addig kegyesen összetartott, s megakadályozta, hogy az elmém elboruljon: Hogy képzeli Ő, hogy nem jön el? Hogy képzelem én, hogy Ő eljön? És dühös voltam. A lányokra, akik semmibe vettek; a szülőkre, akik sajnálkozva néztek rám; a tánctanárra, aki folyton kioktatott; Rá, amiért nem érdeklem - és magamra, amiért pont Őt szeretem. És mintha csak a zene a lelkemből szólt volna, a halk dallam hangosodni kezdett, végül már harsogott, és a hegedűk versenyt futva a zongorával kiáltották világba egy táncosnő szívének sajgó hiányát. Én pedig nem engedtem - szaladtam a zene után, ki utat mutatott nekem, s már nem érdekelt az órákon át gyakorolt plie, piruett és a lépések bonyolult rendszere sem.
És még mielőtt az őrület elragadott volna, a trombiták felharsogtak, és én a magasba szökkentem; a levegőben megpördültem, és vártam a csendes földet érést - de az nem jött. A levegő megfagyott, én a pillanatba dermedtem fél méterrel a föld fölött, és a vastag jégpáncél elválasztott a külvilágtól. Az ember azt hiszi, hogy ugrás közben nem történik semmi; nem emlékszik semmire. Pedig mikor elszakadsz a talajtól, a leglehetetlenebb gondolatok is otthonra találhatnak az elmédben - mert te magad is csak repülsz. Az addig haragos szívemben egy különös érzés pattant lángba; megmertem volna rá esküdni, hogy az Ő tekintetét érzem magamon. A mellkasomból kiinduló forróság felolvasztotta a jégbe fagyott másodpercet, és a földre érés előtt, mikor a földtől néhány centiméterre voltam, még ott volt valakinek a karja, aki nem engedte, hogy egyedül legyek...

Az emberek állva tapsoltak, és mi újra és újra meghajoltunk - de az én szemem csak egyetlen dolgot látott: egy ismerős szempárt az utolsó sorban, amihez egy meleg félmosoly társult. Ott állt Ő, és nekem tapsolt. Futva indultam el a színpadról, meg se vártam, hogy a virágcsokromat átadják, és a sorok mellett rohanva az arcomra hatalmos mosoly költözött, majd mikor a szeretett ölelésbe érkeztem, felszakadt belőlem a felhőtlen nevetés.
- Késtél - mondtam szemrehányóan, de mosolyogtam. Már nem számított. Az erős karok körülöleltek, és egy meleg lélegzet cirógatta a nyakam. A szívem hevesebben verdesett, mint mikor színpadra álltam.
- Bocsánat - suttogta a fülem mögé. Az orrát végighúzta az arcom vonalán. - Többet nem fog előfordulni - ígérte még, és az ajkát az enyémre szorította.


-------------------------------------------------------------------------------------------

A vélemények:

Isabella Reed:

Kedves Timsi!

Huh… Valami eszméletlen, amit itt összehoztál nekünk. Gyönyörűen fogalmazol, ezt már az első sorokból leszűrtem, folytatva pedig elmerültem egy hasonlatokkal teli szövegben, ahol megjelent félelem, csalódás, lámpaláz és idegesség. Aztán már azt veszed észre, hogy szinte egyszerre lélegzel fel a főszereplő táncossal ugrás közben…

Egy olyan dolog van, amiből rengeteg van és beértem volna kevesebbel is: az és. :D

Gratulálok!


Balázs:

„Valamiért azaz érzésem volt tőle, hogy ez is csak lázadás: a konzervatív, komoly zenét kedvelő szülők ellen, akik a balettre kényszerítették lányukat, hogy az előkellő körökben büszkén beszélhessenek csemetéikről. Mintha a gyerekek is csak berendezési tárgyak lettek volna, amiket csinosítgatni kell, időnként felfényezni, és máris egy értékes, antik darabot kapnánk.”

Ez egy nagyon jó gondolat, kell bele…

Azt viszont nem értem, hogy aki ennyire választékosan tud fogalmazni, és ilyen remek képi hatásokkal írja le a dolgokat, annak hogy nincs fantáziája egy, ennél sokkal jobb történetet kitalálni?
Irodalmilag gyönyörű, de a sztorija nekem nem jött át.


Anett:

Egész jó volt, főleg az, hogy a főszereplő érzéseit írta le, mégsem volt unalmas.


Kriszti:

A jelzőkön finomítani kell, jobb, szofisztikált szavakat is írhattál volna. Látszik, hogy a mű közepén és végén belejöttél és ott szinte már minden rendben volt. Gyönyörű hasonlatok, szép, összetett mondatok. Az alapötlet tetszik, de elcsépelt lenne ha nem tűzdelted volna tele ennyi hasonlattal. Az elejét átfogalmaznám… megér még egy oldalt! Legyen elgondolkodtató, úgy ahogy a műved vége! Gratulálok!


Indyra Myles:

Rögtön az elején, és onnantól végig megakasztják az olvasót a tárgyrag-hiányok, ami borzasztó bosszantó. De sajnos nem ez a legnagyobb gond. Ez a novella felemás, nem is igazán novella. Semmi csattanó nincsen, igazából semmit nem tudunk meg senkiről, még a narrátorról sem. A szöveg egy hangulatleírás arról, hogy milyen balettozni, annak viszont kicsit lapos. Nem elég szuggesszív, nem elég lírai. Már ha egyáltalán ez volt a szándék.

Egészen furcsa, hogy a táncos mindenkit kívülállóként ír le: a társakat, az oktatót (egy magas, vékony nő), még a nagy Ő-t is. Senkiről nem tudunk meg semmit. Nem tudom kiolvasni a szövegből, hogy a szerző maga is balettozik, és csak az érzést próbálta megragadni, viszont nem tudta eldönteni, hogy profi balettost írjon avagy „első bálozót”, vagy pedig egyáltalán nem balettozik, és nem tudta elképzelni, micsoda munka, micsoda összetartás és lelki kapcsolat/megterhelés szükséges egy előadáshoz.