Bejegyzések A.A. naplójából - 22

 (az én Zenem)

Január 14.

Holly, mint külsős, mindenről előbb tud, mint én. Ez normális esetben nem izgat, ma viszont bosszant. Úgy ugrándozik át az udvaron felém, mintha a világon semmi gondja nem akadna. Mintha nem egy omladozó árvaházat, meg a szánalmas lakóit kellene mindennap bámulnia.

– Azt rebesgetik, – minden pletykát így kezdett – hogy ma hazajön a lovagod. Mi az, nem is örülsz?

Egyszer, tán kétszer említettem Zent a beszélgetéseink során, és talán tévedtem, mikor azt hittem, Holly csak a saját hangját hallja ezen alkalmakkor.

– Nem tudom.

– Nem tudod? Az meg hogy lehet? Már hetek óta olyan komor vagy, hogy még Jake is észrevette.

– Fogalmam sincs, ki az a Jake. És nem vagyok komor.

Na jó, talán egy kicsit frusztrált. De hát csoda ez?

Holly belemerül Jake leírásába, így alkalmam nyílik az iskola felé igyekvők felé pillantani. Néhány ismerős arc, de egyik sem az, akit én várok. Hogyhogy én vagyok az utolsó, aki megtudja, hogy Zent elengedték a kórházból? Jellemző. Annyira el vagyok foglalva az önsajnálatommal, hogy észre sem veszem, mi történik körülöttem.

–… aztán meg az a bunkó odajött hozzánk. El sem hiszed, Audrey! Tudom, hogy először azt mondtam, dögös, még mindig így gondolom, de a modorán javíthatna. Kis híján letehenezte Brittanyt. Figyelsz rám, Audrey? Ugye tudod, kiről van szó? Noah-ról!

Egyből felkapom a fejem. A kórház óta próbálom kerülni Noah-t, ő pedig mintha szándékosan kerülne mindig az utamba.

– Hol volt ez?

– Néha azt hiszem, nem is érdekel, amit mesélek. Brittany házibuliján. Eléggé lerobbant környék, pont olyanoknak való, mint az a bajkeverő, de hát mit tehettem volna? A kíváncsiság nagy úr. Legközelebb biztosan kihagyom, akárhogyan is könyörög majd Brittany…

Gyorsan túllépett a felelősségteljes testvér szerepen, nem mondom.

Holly kuncogására térek vissza ismét a kis univerzumomból. Oldalba bök, és a vállamnál fogva megfordít.

Zen mosolya rést nyit a világomon, amin keresztül az összes gondolat kiszökik.

– Üdv újra itt!