(Nándi, drága, remélem kölcsönvehetlek egy képre!)
Köhécselek a cigarettafüsttől,
de nem bánom, mert így nem kell megszólalnom ahhoz, hogy Noah észrevegyen.
Akkora lendülettel fordul meg,
hogy egy lépést kénytelen vagyok hátrálni. Először megijedek, hogy
összetévesztettem egy idegennel, de a tekintete biztosít róla, hogy nem így
van. Mégis… az arcán, közvetlenül a szeme alatt most egy tetoválás díszeleg.
Két egymást keresztező nyíl. Lehetséges lenne, hogy múltkor elkerülte a figyelmemet?
– Nem gondoltam, hogy ilyen
hamar megtalálod.
– Vannak előnyei, ha az ember
bejáratos a gyengélkedőre.
– És mit szólsz? – int a
fejével a kórház felé. – Szerinted is az én hibám?
Mintha számítana, mit
gondolok. Vállat vonok. Semmi közöm a problémáikhoz, bár valahol mélyen, belül
tényleg őt okolom. Ő pedig mintha belém látna. Elkomorulva vesz elő egy újabb
szál cigarettát.
– Van testvéred, Audrey?
Ha lenne, se kényszeríteném,
hogy abban a lyukban éljen, ha nem akar.
– Azt hiszed, másként
cselekedtél volna a helyemben? – rekedten felnevet.
Kezdek megrémülni, hogy tényleg
olvas a gondolataimban. Vagy ennyire átlátszó lennék? Minden a homlokomra van
írva?
– Ne ítélkezz felettem,
Audrey! – Megborzongok, ahányszor csak kiejti a nevem azon a halk, vészjósló
módon, ami úgy tűnik, a szokásos beszédstílusa. Az a tetoválás pedig csak még
ijesztőbbé teszi a tekintetét.
– Hazamegyek – suttogom, és
gyorsan kikerülöm. Szedem a lábam, hogy minél gyorsabban eltűnhessek a szeme
elől, de még hallom, ahogy újra felnevet.
– Haza… Otthon találkozunk!
Nem nézek hátra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése