Szozsa914 elbeszélése

A kék gyémánt

Álmomban már nem a tündérek világában jártam, mint mikor még kicsi voltam. Pedig, hát valljuk be, minden tündér imád az lenni ami, de nálam ez nem teljesen így van. Mindig is vonzott az emberek világa. Olyan kiismerhetetlen, tele veszéllyel és hiú ábrándokkal. Mindezek mellett ott vannak a csodás emberi dolgok is, még, ha ezek valakinek csupán egyszerű kis hétköznapi tényezők. Az igaz szerelem, a tudás utáni vágy, az új és újabb dolgok megismerése, a mesék világa.
Itt nálunk ez nem így működik, mivel az emberek számára mi magunk vagyunk a fantázia szüleményei.
Gyönyörű helyen élhettünk, de számomra mégis mindig hiányzott valami izgalom. Persze senki ne gondolja, hogy elégedetlen vagyok az életemmel, hisz ez nem így van. Tökéletesen boldogulok a tündér lét minden apró elvárásával. Ez csupán egy vágy, ami azt hiszem, mindenkiben létezik. Hisz ki ne vágyna olyan dolgokra, amilye nincs?
Holnaptól megváltozik az életem, megkapom az első védelmezettemet. Ez nálunk mindössze annyit jelent, hogy ha egy tündér eléri azt a kort, mikor már felelősségteljesen tudja használni a varázserejét és ismer minden szabályt, egy-egy ember mellé rendelik, hogy segítsen azon. Addig a pillanatig, amíg a védelmezett meg nem találja az életében azt a biztos pontot, megnyugvást és boldogságot, ahonnan már egyedül is képes lesz irányítani az életét.
- Hope! Gyere már! – kiáltott felém Summer – Még a végén elkésünk miattad – felelte. A mai napon utoljára megyünk tanári kísérettel az emberek világába. Ilyenkor nézelődünk, tájékozódunk, hol és mit szabad tenni. Hová nem mehetünk a védelmezettünkkel, és különféle helyzetekben mit, és hogyan kell megoldani.
- Megyek! – válaszoltam, majd elindultam barátnőm irányába. Valójában sosem beszéltünk arról, hogy barátok lennénk. De ő valamiért mindig kedvelt engem. Egyszer addig-addig csacsogott, míg azt nem vettem észre, hogy jól kezdem vele érezni magam. Attól a naptól fogva számítom a barátomnak. Azóta mindent meg tudok vele osztani, ami bánt.
- Már alig várom a holnapi napot. Olyan izgatott vagyok – kezdett bele a szokásos beszélő üzemmódba, ahogy elindultunk az iskola felé. Bár most nem igazán zavart, hisz én is ideges voltam a kirendelés miatt, így legalább elterelte a figyelmemet. Ilyenkor az összes érett diák összegyűlik a Varázsteremben, és a tündérek vezetői a Bölcsek megjósolják, melyik varázslény lesz egy-egy ember őrzője.
- Te nem is vagy ideges? Pedig ez egy fontos lépés az életedben. Hisz éretté válsz arra, hogy beteljesítsd, amit a sorsod vár el tőled – folytatta.
- Már miért ne lennék? – kérdeztem.
- Mivel meg sem szólalsz – vetett rám némi fintort, majd újra csacsogásba kezdett, én pedig, ismét gondolataimba merültem.
Ha emberi alakba változunk, egy halandó észre sem veszi a különbséget. Ám, ha a varázs világban vagyunk, teljesen más a helyzet. Nagyjából 10 centiméteresek vagyunk, és apró, díszes szárnyaink vannak, valamint mindenkinek más-, és másféle színe van. Minden tündér különböző tényezőket szimbolizál. Mivel én a remény tündérének születtem, az én színem a tiszta kék, a nevem pedig szintén ugyanezt fejezi ki.
- Jó napot hölgyeim! – köszönt felénk Mrs. Wind felébresztve gondolatiamból.
- Jó napot tanárnő!
- Kérem, álljanak a helyükre.
- De jó lesz – tapsikolta Summer – Már éppen ideje vennem néhány új ruhát és persze egy kis csokoládét – erről jut eszembe a tündérek élnek-halnak az édességért.
- Én könyveket szeretnék venni – imádom olvasni a halandók írásait, mintha közéjük tartoznék. Néha persze jókat nevetek egy-egy mágikus lény kitalált képességein, de attól szeretem. Teljesen kikapcsolnak.
- Figyelem! – kiáltott fel Mr. Stone, a másik kísérőtanár – Mrs. Wind, Ms. Heart és Madame Mer ismertetik az elvárásokat, időpontokat és a szabályokat.
- Köszönöm Cliff – jegyezte meg, majd átvette a férfi helyét, és beszélni kezdett – Az első és egyben a legfontosabb szabály, varázserőt használni tilos. A tilos azt jelenti, hogy tilos. Aki ezt megszegi, a tündérbíróság elé állítják, és elveszik a szárnyait. A második szabály, ami szintén nagyon fontos, egyedül maradni tilos. Ha nem is tartózkodtok a kísérőtanárral legalább többen legyetek, hogyha bármi probléma adódna, tudjatok egymáson segíteni.
- Persze, ha a véletlen folytán valakivel ez előfordulna az azonnal, menjen vissza a Föld Angyal templomába – szólt közbe Ms. Heart. A Föld Angyal temploma. Nos, azon a helyen keresztül tartjuk a kapcsolatot az emberek világával. Vannak angyalok, akik saját maguk választották a földi létet, hogy átsegítsék az emberiséget a változásokon. Őket nevezzük föld angyaloknak, ők csupán néhány különleges képességgel rendelkeznek. Gyógyítani tudnak, látják a mágikus teremtményeket, illetve segítenek nekik.
- Természetesen. A harmadik szabály, hogy kötelező betartani az első kettőt.
Az elkövetkező néhány percben a többi tanár ismertette, hogy mikor és hol találkozunk, kinek melyik csoporttal kell tartania és, ha bármi baj adódna, akkor mi a teendő. Ahogy általában, Summer, Faith, Love és én, Mrs. Wind csoportjába kerültünk.
- Valakinek van kérdése? – érdeklődött Mr. Stone.
- Igen! – tette fel a kezét az egyik lány – Mindegyik csoport ugyanarra a helyre megy?
- Természetesen nem. Mrs. Wind csoportja New York-ba. Akik Ms. Hearttal tartanak azok Velencébe, akik Madame Mer-rel, azok Párizsba és, akik velem azok, pedig nem máshová, mint Londonba.
- Hallod ezt Hope? Mi megyünk New Yorkba, az a kedvenc városom – lelkendezett Summer.
- Azért választottam, mert tudtam, hogy szeretitek – kacsintott ránk Mrs. Wind – Hát akkor induljunk is – A négy tanár a két méterre elhelyezkedő kúthoz lépett, majd egy egységes kört alkotva egy-egy ezüst tallért dobtak a kútba, amiből először csupán némi csillámporszerű fény szállingózott, majd hirtelen egyetlen összefüggő ezüst fénnyé olvadt.
A Föld Angyal Templomában tértem magamhoz. Úgy láttam, a többiek még nem érkeztek meg. Ez a hely csodálatos. Valójában, az emberek csupán csak egy templomnak látják, de ez annál sokkal több. Menedéket nyújt a gonosz és rossz erőkkel szemben. A falakon hatalmas freskók ábrázolták a Biblia egyes jeleneteit és tanításait. Elgondolkodva fürkésztem a több méternyi magasságban elhelyezkedő, aranyfényben pompázó csillárt.
A nyakamhoz kaptam, és szorongatni kezdtem a nyakláncom. Mikor emberi alakba változunk a szárnyainkat és a varázserőnket, ebbe az apró ékszerbe rejtjük, hogy a halandók ne tudják kik is vagyunk valójában. Minden tündér más-más színűt, formájút kap. Van, akinek rózsaszín zafír gyűrűje vagy smaragd karkötője, esetleg rubin fülbevalója van. Nekem egy nagyon ritka kék gyémánt nyaklánc jutott. Ilyenkor az elsődleges feladatunk, hogy ezeket őrizzük, hisz, ha bármi történik ezekkel az ékszerekkel, elveszik a varázserőnk, és a földön ragadunk.
- Végre itt vagyunk! – kiáltozott Summer – Imádom ezeket – mutatott a fülében lévő citrin köves fülbevalókra.
- Na, hölgyeim! Akkor érezzék jól magukat. Ne feledjék, a bajban segítsék egymást, illetve pontosan három óra múlva a templom bejáratánál találkozunk – ismételte el Mrs. Wind a tudnivalókat.
- Igen – feleltük szinte egyszerre, majd elindultunk a közelben lévő vásárló utcába.
- Faith – kezdett bele Summer – te mit akarsz venni? - és innentől újra nem figyeltem.
Az idő gyorsan telt. Sikerült beszereznem néhány érdekes könyvet. Van olyan, ami gyerekeknek szól, van, ami boszorkányokkal foglalkozik, és van olyan is, ami vámpírokkal. Alig várom, hogy neki kezdhessek valamelyiknek. Summer ruhákat vásárolt, meg néhány ékszert. Faith mindenből, ami megtetszett neki. Love, pedig szintén olvasni valót vásárolt, bár ő inkább csak a romantikus regényekből választott.
Majd bementünk a világ leggyönyörűbb és könnyfakasztóbb édesség üzletébe. Mindenfelé ezerféle színű csokoládé, karamell, cukorka, nyalóka, és ami csak szemnek és szájnak ingere. Egy hatalmas szatyornyit vásároltam. Mindenből egy kicsit.
- Lányok lassan induljunk - kezdett bele Love - még húsz perc a találkozóig - figyelmeztetett minket, majd tovább nézelődött.
Hamarosan már egy utcával a Föld Angyal Temploma előtt jártunk. Még itt is, alig-alig lehetett közlekedni akkora tömeg volt. Elgondolkodva szlalomoztam végig a lassan lépkedő nők, férfiak és gyerekek sokasága között. Hirtelen egy hatalmas ütést éreztem a bal vállam felöl. A kezemben lévő összes csomag élettelen testként zuhant a földre. Valaki nekem jött, és még csak bocsánatot sem kért.
- Lányok! Várjatok! - szóltam utánuk, de nem hallottak. A földre térdeltem és szedegetni kezdtem a széthullott könyveket és édesség csomagokat.
- Segítek - szólalt meg egy fiatal férfihang. A tömeg nagy része kikerülte az útakadályt, amit okoztam, de volt olyan, aki egyszerűen átgyalogolt valamelyik holmimon.
- Köszönöm - feleltem, mikor az utolsó könyvet is a kezembe adta az idegen. Rámosolyogtam.
- A nevem - a nadrágjába törölte a poros kezét, majd felém nyújtotta - szóval a nevem Adam - visszamosolygott. Egyetlen pillanatra a barna szemeibe meredtem, majd elkapva tekintetem a földet kezdtem bámulni.
- Hát itt vagy! Mi történt? - állt meg mellettem Summer - mindegy is, majd útközben elmeséled. Elkésünk! - beszélte.
- Még egyszer köszönöm a segítséget. Szia - megfordultam és követni kezdtem a barátnőmet.
- Várj! Hogy hívnak? - Hátra néztem, majd egy mosollyal feleltem kérdésére.
- Hope! Siess már! - szólaltak meg ismét a csoporttársaim.
- Szóval a neved Hope? - nem feleltem még mindig, csupán szótlanul lépkedtem Summer után - Hope-nak hívnak? - hallottam meg, ahogy utoljára utánam kiált, de nem vettem róla tudomást.
II. rész: A kirendelés
Ma reggel még idegesebben ébredtem, mint eddig, pedig már így is azt hittem, hogy nem lehet fokozni. De tévedtem. Egy óra volt hátra az ünnepség előtti találkozóig. Felvettem a ruhát, melyet a mama varrt nekem erre az alkalomra. Megigazítottam a hajam, majd elköszöntem az otthon levőktől és elindultam Summer-ért.
- Szia! Kopoghattál volna - jegyezte meg a lány - akkor jobban sietek.
- Nem akartalak zavarni - feleltem - Gyönyörű vagy.
- Te is - nyomott egy puszit az arcomra, majd együtt indultunk a Varázsterem felé.
Mindketten izgatottak és idegesek is voltunk egyben. Némán ballagtunk egymás mellett, még Summernek sem volt kedve beszélni.
A következő pillanatban már mind ott ácsorogtunk a rengeteg családtag, rokon, barát és tanár szeme előtt és vártunk az utolsó próbatételre.
Végre megszólalt az egyik tanár. Üdvözölte a jelenlevőket, majd átadta a szót az egyik Bölcsnek.
Néhány perc múlva már ki is hívták az első tündért. Egy apró széken kellett helyet foglalnia és némi ezüst tallért a markában tartania. A terem elsötétült, majd apró színes porfelhőkből egy női alak rajzolódott ki. A tündér kezébe adtak egy kiskönyvet - ami valószínűleg a feladatait, a védelmezettje adatait és még néhány információt tartalmazhatott - majd a helyére ment, végül szólították a következőt. Ki megkönnyebbülve, ki pedig még mindig izgatottan várta a sorsdöntő pillanatot.
- Summer Rain - szólalt meg Mrs. Wind. Bátortalanul kibotorkált a székig, majd leült. Hatalmas sóhajtásokkal próbálta nyugtatni magát. Szorítani kezdte az ezüst tallérokat, majd behunyt szemmel várta az eredményt. Kinyitotta a szemét, ahogy hallani kezdte a megkönnyebbült sóhajokat. Egy kislány képe jelent meg felette. Tehát egy kislány lesz a védelmezettje.
Egy hatalmas mosoly jelent meg az arcán, majd szinte táncolva lépdelt vissza a helyére.
- Na, ugye mondtam, hogy nem lesz semmi baj - kacsintottam rá.
- Köszi - felelte, majd egyik kezével integetni kezdett a szüleinek.
- Hope Raise - hangzott el a következő név. Lassan kisétáltam a terem közepére és helyet foglaltam. Markomba fogtam az érméket és megnyugodva várni kezdtem az eredményre.
A teremben most is sötét lett és a fény egyetlen férfi kepévé formálódott. Meglepődtem, ahogy felnéztem.
A kezembe adták a könyvecskét, majd a helyemre sétáltam.
- Hope, ez nem az a srác? - suttogta Summer a fülembe.
- Azt hiszem - feleltem.
- Most miért vagy ilyen ideges? Tök helyes - igen, imádta az ember férfiakat. Szerinte helyesebb és cukibb lények maximum a kisállatok lehetnek.
Az ünnepség végeztével még néhány szót váltottunk a lányokkal, elköszöntünk tanárainktól és diáktársainktól, majd hazafelé vettük az irányt Summer-el.
- Szóval mi a neve annak az édes… - nem hagytam, hogy befejezze.
- Nem is olyan édes - mondtam - Egyébként, ha ő az akkor Adam, ha nem ő, akkor pedig nem - elmosolyodtam.
- De hát akkor mire vársz? - toporzékolt izgalmában - Nyisd már ki a könyvet és olvasd fel.
- Szóval a neve Harris - feleltem
- Ez most komoly? - hervadt le a mosoly az arcáról.
- Adam Harris - folytattam. Summer persze ugrándozni kezdett örömében.
- Tudtam, tudtam, tudtam - kacagott, mint a kistündérek, akik először repülnek - És mi a kedvenc színe? Milyen az élete? Hány éves? Hol lakik? Vannak testvérei? Barátai?
- Elég lesz már - nevettem el magam én is.
- 20 éves. Egy bárban dolgozik zenészként - beszéltem.
- Remélem gitáros. Azok olyan menők.
- Pontosabban gitárosként - ismét nevetni kezdtem. Nem is értem, hogy nem Summer kapta meg ezt a srácot.
- New Yorkban lakik – bár ezt valahogy magamtól is kitaláltam. De több nem volt írva. Mindegy a tündérek úgy is odatalálnak a védelmezettjeikhez - Van egy kishúga Ellie-nek hívják és 12 éves. Barátai is vannak - mondtam.
- És mi a kedvenc színe? - ugrándozott, mintha egy szerelmes regényben lenne, amiben a hősnő végre megtudja, hogy az oly régóta szeretett férfi ugyanúgy érez, mint ő maga.
- A zöld - hazudtam.
- De kár - lombozódott le - Hé, te hazudsz, add csak ide - kirántotta a kezemböl a könyvet, majd gondosan elolvasta.
- A kék - nyugtázta - Jól gondoltam - nevetett.
Az egész délutánt végig csacsogtuk, és közösen átelemeztük az összes részét a kiskönyvnek.
III. rész: Az első munkanap
A tájékoztató szerint csupán annyit kell tennünk, hogy a védelmezettünkre gondolunk, majd fogni egy ezüsttallért és némi varázserőt és már ott is vagyunk az adott embernél, az adott környezetben. Tehát követtem az utasításokat.
Egy egyszerű lakásban tálaltam magam. A falak barnás sárgás árnyalata a szobába bevilágító reggeli napfényhez hasonlított. A sötétbarna gerendák törhetetlen nyugalommal tartották a rájuk nehezedő súlyt. Néhány tárgyon azonban megakadt a szemem. Képek, melyek valószínűleg a fiú családját ábrázolták. Egy fiatal mosolygós nőt és egy nála néhány évvel idősebb férfit mutatott. A következőn ugyanez a két ember helyezkedett el, előttük egy 10 év körüli kisfiú és a nő karjaiban, pedig egy két év körüli kislány.
- Olyan boldognak tűnnek - feleltem, majd tovább kalandozott a tekintetem. Az egyik falnál csak hangszerek voltak. Vigyáz állasban várták, hogy valaki használja őket. Több féle színű és fajtájú gitár, egy régi és hatalmas, barnás színű zongora. Néhány magasba tornyosuló állvány, melyek egy-egy mikrofont tartottak meg.
A szoba közepén egy kanapé és egy nem túl nagy tévé terpeszkedett. Egy apró szökkenessél a levegőbe emelkedtem és tovább kutattam a fiú lakásában. A hálószoba nagy részét egy hatalmas puha ágy foglalta el, melyen óriási gyűrődésekkel feküdt egy takaró, egy pléd és néhány párna.
Beléptem a fürdőszobába. Egyszerű volt. Semmi extra. Egy kisebb fürdőkád zuhanyfüggönnyel egy mosdókagyló és egy polc. Volt rajta dezodor, kölni, szappan, borotva egy fésű. Belenéztem a tükörbe. Ugyanolyan voltam, mint otthon. Furcsa, hogy mikor a Föld Angyal Templomán keresztül jövünk, emberi alakot öltünk. Ha pedig csak védelmezni, akkor tündérként. Bár én úgy tudom, hogy így is válthatunk alakot, de ezt nem javasolják, mert itt bárki megláthat bennünket. Valójában a felnőttek tündér alakban nem látnak minket, csupán a gyerekek. Az idősebbek már nem hisznek a mágikus lények létezésében, azt hiszik valóban csak az emberi agy kitalációja.
Egy újabb szökkenés és már a levegőben voltam. Keresztül repültem a nem túl nagy nappalin egészen a konyháig. Mindenfelé gabonapelyhes dobozok tömkelege, hol üresen, hol pedig félig megtöltve. A mosatlanok tornyosulva várakoztak a tisztításra.
A kulcs csörgésére lettem figyelmes.
- Haver, ne legyél már ilyen letört - mondta a férfi.
- Nem vagyok az, csak - nem fejezte be a mondatot Adam - folyamatosan rá gondolok - beszélte. Ez kezdett érdekessé válni. Visszamentem a gitáros szobába, majd leültem az egyik dísz tetejére.
- Akkor keresd meg - válaszolta a férfi.
- De hogyan? Mindössze a keresztnevét tudom - beszélte.
- Akkor meg felejtsd végre el és próbáljunk - sóhajtotta.
- De nem tudom. Olyan gyönyörű volt.
- Próbálnánk végre? Nem mondom el még egyszer Adam.
- Jó persze - válaszolta, majd némi előkészület után elővette az egyik gitárt, majd játszani kezdett. A férfi, pedig egy másikat, hogy kísérje.
Hol magasabb, hol pedig mélyebb hangokat játszottak a hangszerek. Csodálatos harmóniát árasztva a szobára. Adam hirtelen vett egy mély levegőt és énekelni kezdett. Nem figyeltem mindenhol a szövegre csak hallgattam a hangok tökéletes kompozícióját. Azonban az egyik mondat beleette magát a fülembe
- Jól tudod, ha repülni akarsz, csak csukd be a szemed és érintsd össze a sarkad - énekelte szavait
- Meseszép - ámuldoztam magamban.
IV. rész: Ahogy telik az idő
Az elkövetkező néhány hétben simán teltek a napjaink. Adam folyamatosan arról a lányról beszélt, de még mindig nem tudtam meg róla többet, mint amit eddig elmondott. Sok érdekfeszítő, vicces, szomorú és szeretetteljes pillanatnak lehetettem tanúja. Megismerhettem, hogy viselkedik a barátaival, amíg hajnalig ittak valami förtelmes illatú italt, amitől aztán jól éreztek magukat és mindenen nevettek. Láttam, ahogy az egyik reggel - elfelejtette feltörölni az előző este szétfröcskölt szappant - az egyik lába megcsúszik a talajon, és hatalmas koppanassál zuhan a földre. Könnyes szemekkel figyeltem, ahogy körbenéz, hogy látta-e valaki az esését. Még most is nevetnem kell, azon a riadt és kínos tekinteten, amit vágott.
Volt, hogy az egyik iskolába kellett elkísérnem. A kapuban vártunk majd fél órát, mire egy világos barna, fonott hajú kislány kitárt karokkal szaladt Adam felé.
- Ellie kicsikém! Milyen napod volt? - kérdezte, majd kiszabadította magát az ölelésből és megfogta a kislány kezét.
- Jó! Képzeld megdicsért a tanító néni, mert ügyesen énekeltem - mosolyogni kezdett. A kislány hirtelen rám pillantott és meghökkent arccal megtörölte szemeit, ezzel bizonyítva saját magának, hogy jól látja, amit lát. Mutatóujjam ajkaim elé emeltem, s jeleztem, hogy ne mondjon rólam semmit.
- Mi az? Mit látsz? - fordult hátra Adam, majd pásztázni kezdte az utat.
- Semmit! - felelte a kislány, szinte azonnal - csak egy kék pillangót láttam - somolyogta.
- Értem - mondta a bátyja, majd gyorsan helyet foglaltam Adam vállán és velük tartottam. Néha Ellie felpillantott rám és mosolyogva hozzátette:
- Milyen szép volt az a lepke - sóhajtotta.
- Kár, hogy én nem láttam - felelte Adam - hova szeretnél ma menni? - kérdezte.
- Nem is tudom - gondolkodott el a kislány - talán a parkba - válaszolta.
- Rendben, de akkor előtte vigyük fel a holmidat hozzám azután, pedig lejövünk sétálni. Oké?
- Ühüm - válaszolta, de még mindig engem figyelt.
Mikor felértünk Adam lepakolta a rózsaszínű iskolatáskát és az egyik fiókhoz sétált.
- Nézd! Ezt majd megesszük a parkban - nyomta a kislány kezébe a csokoládét.
- Hmm! Biztos finom lehet - feleltük szinte egyszerre Ellie-vel, bár Adam csak őt hallotta, de még ezen is nevetni kezdett.
- Biztosan - jegyezte meg.
- Adam! Tudod mit? - kezdett bele - Mi lenne, ha elmennénk a kedvenc helyünkre?
- Én benne vagyok - kacsintott a fiú a kislányra.
Hamarosan már a parkon sétáltunk keresztül. Az útmentén lefordultunk egy kisösvényre, melyet a hatalmas fák zöldellő lombjai takartak el a kíváncsiskodó szemek elöl. Hamarosan egy keskeny patakhoz értünk. Körülötte mindent apró, színes virágok borítottak, a szél lágyan szaladgált a növények között. Mintha mind a hatalmas tenger részeként hullámokkal fejeznék ki nyugodtságukat. A kislány előreszaladt kezében az édességgel, majd leült az egyik padra és bontogatni kezdte azt. Adott egy darabot a testvérének, tört egy darabot magának is, majd mikor Adam nem figyelt, egy kisebb darabot nekem is. Integetni kezdtem fele, hogy megköszönjem. Így ültünk hárman a csordogáló patak és a színes virágtenger kompozícióját nézve, s közben majszoltuk az édességet.
- Ellie? - kezdett bele a fiú - A papa még mindig haragszik? - a kislány lehajtotta fejét és hallgatott - Tehát igen.
- Nem! Vagyis nem tudom. Nem szoktunk rólad sokat beszelni a papával. Persze a mama sokszor emleget téged, de ilyenkor a papa mindig mérges lesz. És azt sem szereti, ha ilyenkor te jössz értem az iskolába, mert mindig azt mondja, hogy majd engem is elviszel valami kis bárocskába és akkor belőlem is egy senki lesz - Ellie szemei könnyekkel teltek meg. Majd közelebb csúszott a bátyjához és átkarolta azt - Gyere haza - kérlelte a fiút.
- Te is tudod, hogy nem lehet - válaszolta Adam - A papa nem szeret már engem, így nincs keresni valóm ott. Csalódott bennem, mert én a saját utamat választottam, az ő kívánsága helyett - beszélte.
- Úgy sajnálom - fakadt sírva a kislány.
- Nem kell. Én így is boldog vagyok. Ráadásul megígértem, hogy mindig melletted leszek barmi baj történik nem?
- De - szipogta Ellie.
Napokkal később az egyik éjszaka meglátogatott Summer. Ilyenkor elviekben szabadok vagyunk, ha az emberek elalszanak, de mivel Adam általában az egész éjjelt fenn tölti elég nehéz volt hazamennem.
Ültem a megszokott kis helyemen hallgattam, a zongora játékot.
- Szia - suttogta Summer.
- Jaj szia! De jó, hogy látlak - borultam a nyakába.
- Mi történt veled mióta nem láttalak? - kérdezte izgatottan. Én pedig mesélni kezdtem az élményeimről, a kishúgáról, hogy miért lakik egyedül, hogy milyen Adam élete és hogy milyen csodálatos dolgokról énekel.
V. rész: Halkan még valaki meghalja
Ismét hetek teltek el, Adam egyre kevesebbszer említette a lányt. Summer, pedig minden este meglátogatott, hogy ne legyek egyedül. Így rengeteget beszélgettünk. Teljesen meg voltam elégedve azzal, hogy a sors nekem rendelte védelmezettként Adamat. Imádtam vele lenni, olyan más volt az élete. Mindig boldog voltam, ha erről kellett beszélnem.
Az egyik éjjel, mikor Adam végre aludt, Summer-el eldöntöttük, hogy hazamegyünk.
Már lassan két hónapja nem láttam a családom és nem beszéltem más tündérrel a barátnőmön kívül.
A szobámban eszméltünk fel mindketten. Elköszöntünk egymástól, hogy egy kis időt tölthessünk a családunkkal.
Az emberi idő szerint már hajnali fél négy fele járt az óra, tehát lassan indulnunk kellett, ha ott akartunk lenni a védelmezett ébredésekor.
- Hope? Kérdezhetek valamit? - nézett rám félve Summer.
- Persze - válaszoltam.
- Ne kapd fel a vizet, de szereted igaz? - kezdett bele.
- Miről beszélsz? Kit szeretek? - értetlenkedtem.
- Hát Adamat? - mondta.
- Csss! - rántottam meg a kezét és elhúztam egy olyan helyre, ahol nem láthat és hallhat minket más - Ha bárki meghallja, elveszik a szárnyaim - feleltem.
- Tehát igen? - kérdezte izgatottan - az olyan romantikus lenne.
- Ebben semmi romantikus nincs, ez nálunk tiltott és ezt te is tudod.
- Szóval? - várta a válaszom.
- Nem tudom - feleltem - lehet - dadogtam.
- Tehát igen! - ugrálni kezdett örömében.
- Csss! Halkan, még valaki meghallja - mondtam - Most pedig menjünk. Ott akarok lenni, amikor felébred.
VI. rész: Az igazság…
Két hét telt el, és amióta válaszoltam a kérdésére nem láttam Summert. Egyik este sem jött el hozzám.
Adam kapott valami munkafelkérést, aminek köszönhetően szinte egész héten a nappaliban ücsörgött kezében a gitárral és folyamatosan jegyzetelt. Nem jött hozzá senki. Nem beszélt senkihez csak dolgozott.
Aztán az egyik nap vásárolni mentünk, pontosabban csak ő, mivel nem tudott a jelenlétemről.
Éppen a tizedik doboz gabonapelyhet rakta a kosarába, mikor hirtelen minden elfehéredett körülöttem. Iszonytatosan fájt mindenem, mintha valami be akarna szívni magába.
A Varázsterem közepén ébredtem. Körülnéztem. Mrs. Wind velem szemben állt, majd segített felkelni a földről. Megigazítottam a ruhámat, majd figyelmesebben is körbe néztem. A Bölcsek a megszokott helyükön ültek és haragos tekintettel meredtek a középen elhelyezkedő kútra. A terem szélén ott állt Summer lehajtott fejjel. Szemeiből csöpögtek a könnyek. Oda akartam menni hozzá, hogy megvigasztaljam, de nem tettem.
- Summer - suttogtam, nem nézett rám, de ennek ellenére tudtam, hogy hall. Továbbra is a földet pasztázta, mintha bűntudata lenne. Nem messze tőle egy másik ismerős lány állt. A másik csoportba járt. De nem tudtam a nevét.
- Hope! Szeretnénk néhány kérdést feltenni - szólalt meg Mrs. Wind zaklatottan.
- Persze! Miben segíthetek?
- Mi a védelmezetted neve? - kérdezte az elsőt.
- Adam Harris - az ismerős lány felé pillantottam, akinek az ajkain egy önelégült mosoly jelent meg.
- Mióta vagy az őrzője? - jött a második.
- Két hónapja és kilenc napja - feleltem őszintén.
- A munkádat rendesen végezted? Rejtve maradtál előtte, ahogy a szabályok kimondják?
- Természetesen.
- Honnan ismer téged az Adam Harris nevet viselő mágia nélküli lény? - ezt vajon honnan tudják? Summer? Nem hiszem, hogy elmondta volna. Nem tehette.
- A kirendelés előtti utolsó iskolai kiránduláson találkoztam vele New Yorkban. De mindössze segített összeszedni a csomagjaimat, amiket elejtettem.
- Honnan tudja a neved? - kérdezett újból.
- Mikor a lányok észrevettek, hogy lemaradtam keresni kezdtek. És mikor megtaláltak a nevemen szólítottak.
- Mit beszeltél a fiúval? - sóhajtotta.
- Először mindössze annyit, hogy „köszönöm”. Másodjára, viszont már mondatba foglalva köszöntem meg a segítségét. Végül, pedig elbúcsúztam tőle.
- Kik voltak a csoporttársaid? - pedig tudta, nyilván tőlem akarták tudni.
- Summer, Faith és Love - válaszoltam.
- Tehát, azóta nem látott téged emberi alakban és nem is beszélt veled Adam Harris? - érdeklődött.
- Nem - feleltem az igazat.
- Rendben van - fordult meg a tanárnő, hogy elsétáljon, majd visszapillantott felém. Feltette a kezét jelezve, hogy még egy percnyi időt kér, végül újra megszólalt.
- Még valami - bólintottam, hogy beleegyezésemet adom - Fűz téged bármilyen érzelmi kapcsolat ahhoz az emberhez? - csak Summer lehetett. Ő tudott róla egyedül. Nem válaszoltam csak lehajtottam a fejem. Most már én is sírtam. Felnéztem és magam mögé tekintettem. A szüleim is itt vannak. Arcukon csak a szégyent láttam, ahogy magukba roskadva tekintenek előre, egyetlen pillantást sem vetve rám.
- Köszönöm - felelte Mrs. Wind, majd elhagyta a termet.
- Kisasszony! Kérem, fáradjon közelebb - hangzott el az egyik Bölcs szájából a mondat. Eleget tettem a kérésnek, és előrébb lépkedtem. Lehajtottam a fejem szégyenemben.
- Amit elkövetett az bűn. Tudta, hogy nem szerethet bele halandóba, de ennek ellenére mégis megtette. Van erre valami magyarázata? - beszélt felém az öreg tündér.
- Sajnálom - szólaltam meg - nem parancsolhatok az érzelmeimnek - könnyeim ismét potyogni kezdtek. Végig folyva arcomon, hogy végül elnyelje őket a kék színű ruha könnyed anyaga.
- Még valami?
- De soha, és soha nem állt szándékomban bevallani és érintkezni az ember fiúval - mentegetőztem.
- Sajnos ez nem számit. Most azonban elvonulunk, megtárgyaljuk a büntetését. Addig szívjon egy kis friss levegőt mindenki - megvártuk még elhaladnak előttünk, majd egyesével ki szédelegtünk a szabadba. Lépkedni kezdtem egészen addig, amíg a terem túlsó végében lévő tóhoz nem értem. Leültem, felhúztam térdeimet, majd karomat összekulcsoltam rajtuk.
- Hope! Ne haragudj rám! - kezdett bele Summer.
- Elárultál! Még csak magamnak sem akartam bevallani. De te kikényszeríttetted a választ. Ezt akartad nem? - fakadtam ki.
- Nem - suttogta, majd ismét sírva fakadt végül elfutott. Újabb lépéseket hallottam. Ezúttal Mrs. Wind volt az.
- Tanárnő! Én nem akartam ezt! - suttogtam. Kezeivel átölelt, majd simogatni kezdte a fejem - És most mindenki gyűlöl engem és megvet azért, amit érzek.
- Tudom kincsem. Tudom. Nyugodj meg. Ilyen esetekben olyan büntetést szoktak adni, hogy helyre tudd hozni a hibád. Most pedig gyere! Meghozták a döntést a bölcsek - felelte, majd eleresztve az utamra engedett.
- Tisztelt egybegyűltek, a mai napon a Bölcsek Tanácsa meghozta döntését Hope Raise ügyében. Éltünk az enyhített büntetés jogával. Hope Raise. Kérem, fáradjon ki a tanács színe elé - kisétáltam várva az ítéletet.
- A büntetése a következő: Egy hónapra száműzzük az emberek közé, hogy elrendezze az ügyet saját magában, és természetesen lezárja az összes kapcsolatát az Adam Harris nevű halandóval. Továbbá ezen egy hónap alatt megvonjuk szárnyait, és varázs erejét korlátozzuk. Tehát mindössze annyi ereje lesz, hogy a tündér világba tudjon jönni, ha úgy érzi, hogy az egy hónap letelte után képes lesz újra folytatni az itteni életét. Mind addig, még az emberi világban lesz segítségére lesz az egyik föld angyal. A büntetését ma estétől kezdi meg. Köszönjük - felelte a Bölcs, majd elhagyták a termet.
Nem szóltam senkihez sem. A szüleimhez sétáltam, akik még mindig nem néztek rám.
- Mama, papa! - szólítottam meg őket - Nagyon sajnálom és ígérem, hogy rendbe hozom a hibám, és hogy többé nem fogtok bennem csalódni - jegyeztem meg. Majd elhagytam a termet és az iskolai kúthoz indultam. Tudtam, hogy Mrs. Wind ott fog várni rám, hogy segítsen.
- Sok szerencsét Hope! - kívánom, hogy találd meg a boldogságod, bármi is legyen az. A föld angyal már vár rád.
VII. rész: Büntetés?
Az első néhány nap szörnyű lassan telt. A föld angyal, akit mellesleg Joan-nak kell szólítanom mindenben segített, amiben csak tudott. Felajánlotta, hogy elmehetünk enni valami édességet, hisz tudja mennyire szeretem. Én, pedig elfogadtam a meghívását. Nem messze lakott attól a sétáló utcától, ahol először találkoztam Adam-el. Bementünk egy édesség üzletbe, majd némi csokoládétortát vásároltunk. Istenien nézett ki alig bírtam kivárni, hogy az eladó a tányérra pakolja. Majdnem két perc alatt sikerült befalnom az egy adag süteményt, végül Joan is nekem adta a sajátját, mert lattá mennyire ízlett nekem. Nem beszeltünk a száműzetésemről csupán jelentéktelen témákat hoztunk fel. Már éppen indulni akartunk. Mikor valaki nekem jött.
- Elnézést! - jött felém a mondat - Hope? Te vagy az? - kérdezte a férfi.
- Igen - felnéztem és megláttam. Adam volt az, teljes valójában.
- Szia - beszélte egy hatalmas vigyorral az arcán.
- Hello - üdvözöltem, majd Joan után indultam.
- Hé, várj! Ne menj még el! - mondta Adam.
- Ugyan miért ne? - kérdeztem közömbösem - Le kellene állnom minden idegennel beszélgetni?
- Igaz - rázta a fejet – de, ha beszélgetnél velem már is nem volnék idegen. Különben is, a nevemet tudod, és már találkoztunk is. Tehát már nem vagyok annyira idegen - habogott össze-vissza. Joan-ra néztem, aki egy mosoly kíséretében nyugtázta, hogy tudja, mit akarok. Közelebb jött felém, és félre vont, hogy Adam ne lássa mit ad nekem oda.
- Itt van némi pénz, ezt rakd el a zsebedbe. A nyakláncodat add oda, hogy nehogy ellopják, nálam biztonságban lesz. És telefonálj, ha későn jössz - egy kedves mosolyt küldött felém, majd elsétált én, pedig visszafordultam Adamhez.
Az elkövetkező néhány hét teljes boldogságban telt. Szinte minden egyes szabad percét Adammal töltöttem. Végre emberi alakban is találkozhattam Ellie-vel, aki persze egyből megismert, de a lelkére kötöttem, nem beszélhet erről senkinek és, hogy egyszer mindent részletesen elmesélek.
Felhőtlenül boldogok voltunk. Ezernyi különféle helyen jártunk, és mindenhol kedvesek voltak velem. Mindenki gratulált Adam-nek, hogy ilyen szép halacska akadt a halójába - bár ezt nem nagyon értettem. De biztos így van.
Életemben talán most voltam a legboldogabb, és ez látszott is rajtam. A szemeim csillogtak, illetve mindig hatalmas mosollyal mentem haza Joan-hoz. Aki bizony szintén észrevette a változást. Az egyik éjjel fenn maradt velem, beszélgettünk. Megkérdezte, hogy mit érzek Adam iránt, és, hogy mit fogok tenni, ha eljön a választás ideje. Egyikre sem tudtam választ adni. Persze, én magam is rájöttem, hogy ez a boldogság nem tarthat túl sokáig, ha tündér akarok maradni. Így mindennap halogatni kezdtem ezt a kérdést.
A második hét telt el mióta itt vagyok. Adam a konyhában alkotott valamit én, pedig nézelődtem a szobájában. A kezembe vettem az egyik gitárt és megpróbáltam rajta úgy játszani, mint ahogy ő tette. Természetesen nem ment, így csak a pengetessél próbálkoztam. Hol az egyik húrt fogtam le, hol pedig a másikat, de valahogy sosem hangzott úgy, mint az övé.
- Hát te meg mit csinálsz? - mosolygott rám, ahogy észre vette, hogy próbálok boldogulni a hangszer megfogásában.
- Csak kipróbáltam - feleltem - de nekem nem megy olyan jól, mint neked - beszéltem.
- Hogy? Hallottál már játszani? Miért nem mondtad, hogy láttál a klubban? - basszus, hogy lehetek ennyire hülye? Nem is tudja, hogy én itt voltam.
- Nem tartottam olyan fontosnak - ráztam meg a vállam. Kivette a kezemből a gitárt, majd egy vidámabb számot kezdett játszani. Először megint csak a különféle hangok hallatszódtak, majd énekelni kezdett.
- Te vagy az én napsugaram, az egyetlen napsugaram. Boldoggá teszel, mikor az ég szürke- énekelte. Gyönyörű volt. Én, pedig csak figyeltem, ahogy hol felém néz, hol pedig behunyja a szemét és úgy folytatja tovább a dalt. Én is becsuktam és elképzeltem, hogy ott vagyok vele, boldogan, felhőtlenül boldogan és szerelmesen.
Hirtelen abbahagyta a dalt, majd maga felé fordított. Belemélyesztette barna szemeit az enyéimbe. Ujjaival finoman végig simította az arcom. Apró mozdulattal a fülem mögé tűrte az egyik kósza hajtincsemet. Végül megcsókolt. Életemben, énnel jobb dolgot, még nem éreztem. Ahogy, a puha ajkai félve érintették a számat. Ahogy, tetőtől talpig minden egyes porcikám kívánni kezdte a folytatást, mintha valami ismeretlen energia töltötte volna fel a testem. Valami, ami magába szippant, elkápráztat, és nem enged tovább lépni. Csak sodródtam az árral. Egyre vadabbul és vadabbul csókolt, minél többet és többet akarva. Viszonoztam a számára. Elhúzódtam, hogy megtöltsem tüdőmet egy adag levegővel, majd folytattam. Nem bírtam ellenállni. Csak élveztem, ahogy minden érintése szikraként bizseregteti a testem. Minden egyes ölelésétől újra és újra meghaltam volna, hogy aztán csókjával visszahozzon az életbe.
Elhajolt. Lihegve mosolyodott el. Finoman beletúrt a hajamba, majd simogatni kezdte azt.
Nem szólalt meg egyikünk sem, csak élveztük a pillanatot, amit egymással tölthettünk.
Egy újabb hét telt el, és én még mindig nem tudtam mit akarok. Már csak egy hetem volt, hogy válasszak az életem, vagy a szerelmem között. Ha egy hét múlva visszamegyek, és a Bölcsek Tanácsa elé állva azt mondom, hogy nem akarok tündér lenni. Soha többé nem láthatom a szeretteimet. Se a szüleimet, se Mrs. Wind-ot, se pedig Faith-t, Love-ot, vagy Summert. Tudom, hogy neheztelnem kellene rá, de mégsem haragszom. Ha ő is mondta el az igazat, akkor is csak hálás lehetek neki, hisz életem legboldogabb hónapját kaptam tőle, de nem tudom mit tegyek.
Az idő rohamosan telt. Adamnek és nekem már csak pontosan két napunk volt hátra, bár ő ezt nem tudta. Döntenem kellett.
- Mi bánt? - kérdezte.
- Semmi - hazudtam - csak fáradt vagyok.
- Akkor pihenjünk! Mit szólsz hozzá? - kérdezte felém mosolyogva.
- Remek ötlet - válaszoltam, majd egy édes csókot nyomtam ajkaira.
Két nappal később már olyan ideges voltam, hogy beszélni sem tudtam. Adamnak újra dolgoznia kellet így nem igazán találkoztunk. Bár, ez pont kapóra jött. Így legalább nem okoztam vitát vagy veszekedést azzal, hogy titkolózom. Felvettem a nyakláncomat, majd a templomhoz sétáltam. Elővettem némi ezüst tallért, majd a vízbe dobtam és már száguldottam is haza.
Az iskolai kútnál ébredtem fel. Mrs. Wind már várt rám. Nem beszéltünk, csupán néhány szót, majd szinte azonnal a Varázsterembe indultunk.
A Bölcsek kíváncsiak voltak arra, hogy milyen élményeket és tapasztalatokat szereztem. Hogy milyen volt ez az egy hónap. Hogy sikerült-e helyre hoznom a hibám. Végül, hogy, hogyan is döntöttem.
IX. rész: Könyörgöm!
Némán és magányosan lépkedtem a sötét utcákon. A könnyeim záporoztak, bár nem értettem miért. Hisz, én akartam ezt, én döntöttem amellett, hogy ember maradok. Végig gondoltam az elmúlt egy hónap minden egyes pillanatát. Olyan felhőtlenül boldog voltam, mint még soha. Ezt kellett választanom.
A Tanács úgy döntött, hogy nem kéri vissza a nyakláncomat. Hátha szükségem lesz még rá és meggondolom magam. Így kaptam még egy kis haladékot lényegében, bár már a szárnyaimat elvesztettem akkor is, ha a tündér világba lépek.
Furcsa hangokat hallottam. mintha leesett volna egy tükör és milliónyi darabkára hullott volna szét, majd ugyanez valami fémes csörtögéssel. Hangos üvöltések és félelmetes kacajok járták végig az utcákat, megriasztva ezzel az embereket.
- Nézd már azt a csajt - szólalt meg az egyik.
Rohanni kezdtem a hang, elől, de a három férfi gyorsabbnak ígérkezett. Letéptem a láncom, majd az egyik kuka mögé hajítottam, hogy megtaláljam. Szerencsére nem láttak, hogy eldobtam valamit, így nem is tudják, hogy volt nálam értékes dolog. Elővettem a telefont, amit Joan adott nekem, hogyha bármi baj lenne, tudjak telefonálni. Tárcsáztam, végül megnyomtam a hívás gombot.
- Segíts! - szólaltam meg a telefonba – A templomtól nem messze vagyok. Valakik üldöznek - feleltem. Megbotlottam egy kőben, majd elestem. A telefon hangos koppanással zuhant a földre, majd darabjaira hullott. A három férfi már csupán néhány méterre volt tőlem. Utolsó erőmből feltápászkodtam, és újra rohanni kezdtem. Feltűnt két újabb személy a láthatáron. Megijedtem mi van, ha közéjük tartoznak, akkor nekem végem.
- Hope! Te vagy az? - kérdezte a távolból Joan hangja.
- Kérlek, segíts, úgy félek - könyörögtem neki. Felém futottak, majd mindketten átöleltek. A három alak még mindig közeledett.
- Hívtam a rendőrséget is - motyogta Adam, s közben a hátam simogatta - ti menjetek biztonságos helyre - lökött félre minket, ahogy a három férfi felénk lépett - Mit akartok? - szólt feléjük.
- Hát értékeket, ékszereket, a csajt - beszelte az egyik.
- Akkor ez nem fog összejönni - felelte a fiú, majd egy gyors pillantást vetett ránk. Mi Joannal odébb lépkedtünk, eleget téve Adam kérésének.
- Hagyd rájuk, kérlek! Inkább menjünk el - kiáltottam a fiú felé.
- Hol a nyakláncod? - suttogta a fülembe Joan.
- Az egyik szemetes mögé hajítottam, hogy ha elkapnak ne találják meg nálam - beszéltem. Az egyik pasas közelebb lépett Adamhez, majd ökölbe szorított kezével egy hatalmas ütést mért annak mellkasába. A fiú két lépést hátrált, majd erőt véve magán visszaütött. Most már a másik kettő is csatlakozott. Mindhárman egy emberként ütlegelték. Hol az arcát, hol pedig a felsőtestét. Adam viszont helyt állt, mindenegyes ütés után visszaadta, amit ő kapott. Azonban, támadni nem volt lehetősége. Joan észrevétlenül elrohant, hogy megkeresse a nyakláncomat. Én, pedig itt maradtam, hogy végig nézzem, ahogy félholtra verik a szerelmem. Ráadásul még csak tenni sem tudtam ellene semmit. Üvöltözni kezdtem, de senki sem figyelt rám. Az egyik férfi elővett valamit a zsebéből, majd kipattintotta az élét és egyenesen Adam felé rohant. A fiú zihálva rogyott a földre. A férfi észrevette, hogy még mindig bámulom őket. Szemeimből vadul záporoztak a könnyek, de nem szólaltam meg. Tudtam, hogy én vagyok a következő. Messziről megláttam Joan alakját. Futni kezdtem, hogy eltereljem a támadók figyelmét. Így én magam váltam ismét a prédává. Teljes erőmből a futásra koncentráltam, majd meghallottam a rendőrautó szirénázó rikácsolását. Az üldözőim a másik irányba kezdtek futni, megpróbálva elmenekülni. Joan felsegítette Adamat és az egyik fa mögé vezette. Tudtam, hogy azért teszi, hogy ne lássa senki, hogy vérzik.
Már tiszta volt a levegő. A rendőrei a bűnözök után eredtek. Mi pedig, felvonszoltuk Adamet a lakásába. Még mindig bőgtem. A tudat, hogy elveszíthetem iszonytatosan mart. Lefektettük az ágyra. Joan levette róla a felsőjét és gyógyítani kezdte.
- Nem megy! - kiáltotta - Nem értem Hope! Nem tudom - nem használt a varázsereje. Nem tudta eltüntetni a fiú testen lévő sebeket.
- Most mit csináljak? Joan, ha ő most meghal nekem nincs miért tovább élnem - szinte üvöltöttem. A szívverésem hangos csörtetése még mindig nem halkult, iszonyatos erővel kapkodtam, a létet nyújtó levegőért, de ez sem segített az űr, ami keletkezni kezdett a bensőmben megpróbált mindent magába szippantani.
- Meg fog halni - sírt most már Joan is. Mellé sétáltam. Vadul ostromló könnyeimtől csak árnyékokat láttam. Megfogtam Adam élettelen kezeit, majd egy búcsúcsókot nyomtam ajkaira.
- Add ide a nyakláncom! - sietettem Joant. Gyorsan előkapta azt, és a kezembe nyomta. Markomba fogtam. Megbánva, hogy már nem vagyok tündér, hogy megmentsem a védelmezettem életét. Hirtelen mindent tisztán láttam, ha én megszegem a szabályokat és beleszeretek a védelmezettembe, nem lesz tündére, aki megvédje. Gondolatban könyörögtem a tündérek bocsánatáért. Könyörögtem, hogy meg tudjam akadályozni a halálát, ha ezzel le is kell mondanom a boldogságról. Ha azt kell választanom, hogy nélküle éljek, hát legyen, csak tudjam biztonságban.
A szoba sötétségbe borult. Egyetlen fényoszlop jelent meg Adam felett, ami szemkápráztató szikrázásba kezdett.
- Megbántad vétkeid - felelte a hang a fényből.
- Kész vagyok teljesíteni az akaratotok - válaszoltam. A fény egy hatalmasat villámlott, majd eltűnt.
- Szeretlek! - suttogtam Adam fülébe.
X. rész: Méltó jutalom
A Bölcsek Tanácsa előtt álltam, lehajtott fejjel várva az újabb ítéletet. Most azonban, nem a Varázsteremben voltunk, hanem a templomban. Joan segítségül hívta az angyalok tanácsát is.
- Szóval Hope Raise, megbántad bűnöd és újra tündér lehetsz. Azonban esélyt kapsz arra, hogy meggyőzz minket arról, hogy ember maradhass. Szép számban gyűltünk össze, ne kelljen csalódnunk! - felelte az egyik Bölcs. Felpillantottam mosolygó arcába, majd minden bátorságomat összegyűjtve a jelenlevők felé fordultam.
- Engedjék meg, hogy azzal kezdjem, hogy köszönetet mondok mindannyiuknak a segítségükért. Ígéretet tettem arra, hogyha megmentik a szerelmem életét, én újra tündér leszek. Melyet ezúttal be is tartok.
- Tehát, nem akarsz ember maradni? - kérdezte a bölcs.
- Nem szegem meg az ígéretem - feleltem, majd félszemmel Joan hitetlenkedő arcára néztem.
- Akkor hát, ne is fecséreljük tovább az időt - kezdte újra a tündérek vezetőjének egyike.
- Elnézést! - szólalt meg Joan felkelve az egyik padról - szeretnék néhány szót szólni, ha lehetne - mondta.
- Természetesen.
- Amióta megismertem Hope-ot legyen ember, legyen tündér, de meg változtatta az életem. Olyan barátság alakult ki kettőnk között, amit nem szívesen dobnék el semmiért sem. Ez a lány több jót adott a számomra, mint bárki más ezen a világon és örülök annak, hogy így alakult a helyzet, hogy bevallhatom és megköszönhetem neki azt a szeretet, melyet ő adott nekem, illetve, amit én érzek iránta. Minden bizonnyal Önök is tudják, hogy Hope élete legszebb hónapját töltötte az emberek között. És önzetlenül feláldozta volna a saját boldogságát, a jó ügy érdekében. Alázatosan kérem a tanácsot, hogy bocsássak szavazásra, Hope Raise ügyet, miszerint tündérként az emberek világába élhessen, hogy segítsen a halandóknak szeretet, boldogságot adni, és mindeközben ő is elnyerje méltó jutalmát, hogy a szerelmével maradhasson - szemeimből potyogni kezdtek a könnyek. Soha nem kaptam még ilyen gyönyörű szavakat senkitől.
- Hát legyen - egyeztek bele. Nem mertem felnézni, nem akartam látni a kudarcot, de végül mégis megtettem. Itt volt mindenki, a családom, az összes barátom, még Summer is. Mrs. Wind és az összes tanár. Mindannyian egyetlen emberként tették fel a kezüket az érdekemben. Szemeim tovább kalandoztak az angyalok tanácsa is mellettem szavazott. Végül rápillantottam a bölcsekre is, akik szintén feltett karokkal mosolyogtak rám. Könnyeim még mindig záporozva hullottak ruháimra.
- Ezek szerint egyetértünk abban, hogy Hope Raise a mai naptól fogva, hivatalosan is az emberek világában élő tündér.
Ahogy elindultunk már alig vártam, hogy újra láthassam Adam-et. Joan azt mondta, még mindig alszik, úgy hogy észre sem fogja venni, hogy eltűntem.
A gyűlés után, még egyszer köszönetet mondtam minden jelenlevőnek. Elköszöntem a szüleimtől és Summertöl is. Tudattam velük, hogyha van kedvük, ugorjanak be néha hozzánk, és persze szívesen elfogadták a meghívást.
XI. rész: Mint egy tündér!
Adam lakásához érve, elővettem a kulcsaimat, majd benyitottam. Egy fiatalos középkorú nőt és Ellie-t találtam ott.
- Öhm - lepődtem meg.
- Hoope - kiáltozta a kislány, majd kitárt karjaival satuként szorongatni kezdte a derekam.
- Szóval Hope - jött felém a nő - A nevem Eleonor – nyújtotta a kezét, melyet szívélyesen el is fogadtam.
- Igen - beszéltem - Örülök, hogy megismerhetem. Olyan gyönyörű, mint ahogy elképzeltem - mondtam.
- Ne butáskodj - nevetett fel az asszony – Viszont, te pontosan olyan vagy, mint, ahogy Ellie leírt - tette hozzá.
- Miért mit mondott?
- Hogy olyan vagy, mint egy tündér - jött ki Adam a szobából, mögötte egy kopaszodó férfi cammogott. A fiú közelebb lépett hozzám, majd egy apró puszit nyomott ajkaimra.
- Mama, papa hagy mutassam be a szerelmemet - elvörösödtem, ahogy kimondta ezt a szót - Hope Raise-ot.
- Örülök, hogy megismerhetem, a nevem Jack Harris, Adam édesapja - nyújtotta a férfi a kezét - valóban olyan, mint egy tündér.
- Köszönöm -zavaromban elmosolyodtam, majd a földet kezdem pásztázni. Adam, pedig, megnyugtatásként, lágyan a kezeim közé csúsztatta az övéit. Legszívesebben sosem engedtem volna el meleg ujjait, és azt kívántam bárcsak lenne egy lánc a kezeinken, melyek megakadályoznák, hogy egyetlen méternél távolabb kelljen engednem magamtól.


--------------------------------------------------------------------------------------

Vélemények:

Isabella Reed:

Kedves Szozsa!

Igazán érdekes világot írtál le, elég részletesen, ami jó pont. Próbáltál mindent megmagyarázni, ami szintén pozitívum. Én is valahogy így képzelnék el egy tündért. Ügyes és aranyos lett.

Itt-ott akad javítanivaló a fogalmazásodon és helyesírásodon. Ezekre ügyelj!

Gratulálok!

Indyra Myles:

Az alapötlet itt is jó, a megvalósítás itt sem jó. A történet nincs átgondolva. Ha beleszeretni az emberbe durva bűn, akkor nem mondjuk el senkinek, még a barátnőnknek sem. De ha bűn, akkor a novella vége teljesen hiteltelenné teszi az elejét – emberek világában élő tündér? Elég buták ezek a Bölcsek, szétesik a rendszer alattuk, ha így döntenek. Emellett nem értem, hogy a tündéreknek miért pont angol neve van (ha már, akkor inkább ír), és hogy a tizenhétezeregyedik tündérnek mi lesz a neve, ha már elfogyott az összes fogalom... A tündérekben semmi különleges nincs, akár emberek is lehetnének. A szövegben pedig semmi csavar: a legbutább olvasó is tudja, hogy a fiú a tündér után vágyakozik, mikor főszereplőnk ostobán csak ennyit mond: „az a lány”. A jelen- és múltidő itt is össze-vissza van, még a naplószerűség érzetével sem lehet elfogadni a váltakozást. A fordított deus ex machina pedig, nevezetesen hogy az angyal csak most, csak a történet kedvéért nem tudja meggyógyítani a fiút, végleg elrontja az egész szöveget. Amúgy meg nem lett bemutatva az sem, hogy az angyalnak oly nagyon megváltozott volna az élete a tündér által, hogy kiáll érte egy tárgyaláson. Az már csak hab a tortán, hogy a helyesírás is hagy kívánnivalót. Nem is keveset.

Balázs:

Egy egészen új világot ismertettél meg velünk. Ez pedig nem könnyű feladat, hiszen bele kell menni az összefüggésekbe, részletekbe. Ilyenkor gyakori hiba, hogy csak jön az infó az új dolgokról, hogy érthető legyen, de emiatt kezd egy kicsit idegenné, illetve kitalálhatóvá válni. Szerencsére elég ügyesen csináltad, nem volt szemet szúró.

Az alapötlet érdekes, szokatlan, és jó is, ráadásul sikerült egy pofás kis történetet alkotni belőle. Tetszik továbbá, hogy a legtöbb név nem semmit mondó, jól hangzó fantázianév, hanem jelentéssel bíró "bélyeg".
Az elején féltem, hogy egy nyálban tocsogó tündérmese lesz, de kellemeset csalódtam.
Egy hatalmas pirospont a csúcspontért, amikor is összeáll a kép a főhősben, hogy már nem tündér, így nincs ki megvédje Adamet.
Szép munka, gratu:)

Anett:

Az első pár fejezet nagyon unalmas, túlságosan belemerül a mesevilág részletezésébe. Amikor végre a tündérek lekerülnek a Földre, az már némileg izgalmasabb, de a fordulatnak, hogy a főszereplő beleszeret védelmezettjébe, annak semmi értelme, mivel semmi jel nem utalt erre. A végén az önfeláldozás csavar jó volt, de akkor lenne a legjobb. ha a Hope végül tényleg feláldozná a boldogságát, és tündér lenne. Így egy kicsit olyan volt a lezárás, mintha mindenképpen boldog végnek kellett volna lennie.